Vámos és farizeus vasárnapja. 2024. február 25. 

Szent Tarasziosz konstantinápolyi érsek. Szent Sándor katonavértanú (3-4. sz.). Szent Réginosz papvértanú, szkopeloszi püspök (362). Kefalasz Szent Pafnutiosz (3-4. sz.). Szent Walburga (779). Szent Szilveszter omszki püspök újvértanú (1920). Szent Sándor, Szent Miklós új papvértanúk és Szent Msztiszlava vértanú szerzetesnő (1945).

2 Tim 3,10-15; Lk 18,10-14. Ötödik hang.

+

Vasárnapi feltámadási tropárion, 5. hang

Szent György Nagyvértanú tropárionja, 4. hang

+

Lk 18,10-14.

„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: ‘Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenemből.’ A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ‘Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!’ Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.«

+

“A gőg kára és az alázat haszna”

Hetven nap van hátra Urunk Szent Feltámadása, a Húsvét fényes ünnepéig. Ebből a tíz hétből hármat Egyházunk bölcsessége a Nagyböjt kezdete előtti előkészítő hetek gyanánt rendelt számunkra. Ma van ennek első napja, Vámos és farizeus vasárnapja.

Szent Pál apostol írja a Zsidókhoz szóló levélben:

„Isten szava eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és a szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4, 12).

A mai szent evangélium valóban minden kétélű kardnál élesebben hatol lelkünkbe.

Két ember ment fel a templomba imádkozni. Két istenfélő embert látunk, akik felkeresik az Úr templomát, hogy imádkozzanak. Bár a szent evangélium nem írja, de mi látjuk magunk előtt a két embert, amint mennek a templom felé. Az egyik, a farizeus szép tiszta ruhában van, külseje rendezett, kihúzza magát, talán a körülötte lévőkre barátságos pillantásokat is vet, fogadja a köszöntéseket, határozott, tudja, mit akar, hiszen a társadalom elismert szereplője, bizonyára köztiszteletben áll. A másik, a vámos, jómódú ember, túlságosan is az, hiszen kétszeresen is csalással szerzi meg jövedelmét: egyszer, amikor beszedi az adót, többet szed be az emberektől, mint amennyi járna, másodszor, amikor a pénzt továbbítja a római hivatalok felé, kevesebbet küld be. Így gyarapszik vagyona évről évre. Ő már nem olyan magabiztos, mint a másik, nem is áll köztiszteletben, sőt, közmegvetésnek örvend, fejét lehajtja, tekintete talán zavart, a fal mellé húzódik, minél kevesebben lássák, lépteit meggyorsítja, a körülötte állók pedig látják és összesúgnak mögötte: „Nézd már, ez a csaló, aki mindnyájunkat megrövidít, nem szégyell bemenni a templomba és a szemét forgatni.” Ám a látszat sokszor csal…

Mit mond az Úr Sámuel prófétának, amikor Izáj fiai közül ki kell választania az Úr felkentjét, Dávidot?

„Ne a külsejét és magas termetét nézd…! Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet” (1Sám 16, 7).

A farizeust két szenvedély is fogva tartja: a hiú dicsőség vágya és a büszkeség. Úgy tűnik, mindent teljesített, amit a törvény előírt, sőt, túl is teljesítette, és ennek tudatában is volt: „Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenemből” (Lk 18, 12). Az izraeliták számára egy évben két böjti nap volt, és a farizeusok is csupán további három alkalommal, az év három nagy ünnepe előtt és utána két-két napot böjtöltek, összesen tehát tizennégy napot egy évben. Ehhez képest a farizeus kétszer böjtölt hetente. Ami a tizedet illeti, azt is túlteljesítette, mert egyedül búzából, borból és olajból kellett tizedet adni, másból nem. Mit jelent tehát a fenti mondat? A testét mindenestől féken tartja, az előírt tizedet is túlteljesíti, azaz minden tekintetben erényes, mert óvakodik a testi tisztátalanságtól, és a tized megfizetésével a levitákat, az özvegyeket és az árvákat bőségesen támogatja.”

„Nem vagyok olyan – mondja -, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is” (Lk 18,11).

„Nem vagyok olyan, mint a többi ember.” Felfuvalkodott szavak. A többiek tehát mind rablók, igaztalanok, házasságtörők, de ő nem olyan, mint ők. Különb mindenki másnál. Isten óvjon meg bennünket e kísértéstől.

A farizeus jól kezdi imádságát: „hálát adok neked”, de nem jól folytatja. Hogyan kellene folytatnia? Talán így: „Hálát adok Neked, hogy velem voltál, megsegítettél, bár nem vagyok méltó, és soha nem is leszek, de Te mégis megajándékoztál engem e sok jóval.” Az egyik hiba, hogy minden jót saját magának tulajdonít. Nem Istennek köszöni meg, aki „minden javak kincsestára és az élet adományozója”, hanem azt hiszi, ezek mind az ő saját erényességéből, jóságából származnak. A másik hiba a többiek lenézése. Hiszen mi mindnyájan egyformák vagyunk, mindnyájan emberek vagyunk, mindnyájan bűnösök és mindnyájan Isten színe előtt állunk, aki a mi üdvösségünket és javunkat keresi.

A másik hiba a gondolkodásában, hogy Isten helyét veszi át, nem várja meg, hogy Isten ítéljen fölötte, ő maga mondja ki a pozitív ítéletet saját maga felett. De ő mondja ki az ítéletet a vámos felett is, holott egyedül Istené az ítélet. A farizeus tehát mindenki másnál különbnek tartja magát, egyfajta istennek képzeli magát.

Hogyan viselkedett a vámos, aki nem volt olyan magabiztos jelenség, mint a farizeus? Távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ‘Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek’ (Lk 18, 13)!

Tulajdonképpen mindketten mellüket verik, csak más lelkülettel. A farizeus dicsekedve, önmagában bizakodva, a vámos pedig alázattal. Ez utóbbi a mi gyógyulásunk, a vámos alázata. Így éneklünk a mai kondákionban:

„Kerüljük a farizeus gőgjét, és tanuljuk meg a vámszedő sóhajos alázatát.”

Nagy igazságra világít rá a vámos imádsága: minden erény, minden siker, minden jócselekedet, mindaz, ami jó, Istené, az emberé pedig a vétek, amiért bocsánatot kérhet. Mit mond Krisztus pár sorral feljebb:

„Mondjátok azt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt” (Lk 17, 10).

Miért kell kerülni a gőgöt? Azért, mert a gőg a szentatyák szerint a legveszedelmesebb szenvedély. A paradicsomba vezető létra ikonja – Létrás Szent János atyánk nevezetes művének illusztrációja – egy égbe vezető létrát ábrázol, az erények létráját, amely a paradicsomba vezet. A létrán szerzetesek kapaszkodnak fölfelé, tetején pedig az Úr Jézus várja őket kitárt karokkal. A létrát ördögök veszik körül, akik mindenféle eszközzel, nyilakkal, horgas végű csáklyákkal, kötelekkel, kalapáccsal azon mesterkednek, hogy az erények létrájáról leszedjék a szerzeteseket: közülük néhányan le is buknak egy hatalmas, sötét démon torkába. A létra tetején az Úr Jézus áll, és minél magasabbra jut valaki, annál nagyobb az erények foka, de annál nagyobb a veszedelem is, mert a szerzetes, aki a létra legtetejére jut, aki már csak karnyújtásnyira van a mi Urunk ölelő karjaitól, azt gondolhatja: „Lám, milyen magasra jutottam, ezek itt alattam mind rosszabbak, mindnyájuknál különb vagyok, egy lépésnyire vagyok az Úrtól.” De már zuhan is le a létráról, mert a büszkeség démona „egy lépésre az Úrtól” lenyilazza, odavész minden eddigi munkálkodása, minden megszerzett erénye.

Ugyanez fordítva is igaz. A vámos tényleg bűnös volt (ahogy a farizeus is igazat mondott saját jócselekedeteiről), egész élete a pénzgyűjtésről szólt, tényleg megrövidített másokat. Nagy volt a bűne, Urunk mégis azt mondja, „megigazultabban távozott, mint amaz” (Lk 18,14). Nagy Szent Vazul atyánk írja: „A büszke elveszítette igaz voltát, eltékozolta jutalmát felfuvalkodásával. Azért előzte meg egy alázatos és bűnös ember, mert saját magát felmagasztalva, nem várta meg Isten ítéletét, ő maga mondta ki saját magáról. Soha ne helyezd magad mások fölé, legyenek bár a legnagyobb bűnösök. Az alázat gyakran megmenti azt a bűnöst, aki a legnagyobb törvénytelenségeket követte el.” („Az alázatról”, doxologia.ro)

Szír Szent Efrém tanítja: „Amikor a farizeus imádkozott, minden, amit mondott, igaz volt. De mivel a farizeus büszkeségből mondta, amit mondott, a vámos pedig alázattal vallotta, amit megvallott, az utóbbi vallomás kedvesebb volt Isten előtt, mint a megcselekedett irgalmasság felemlegetése. Nehezebb megvallani bűneinket, mint igaz voltunkat. Isten a megterheltekre tekint, és a vámos úgy jelent meg előtte, mint aki nagyobb terhet hordoz, mint a farizeus. A vámos csupán azért ment megigazultabban haza a templomból, mint a farizeus, mert alázatos volt. Ha a farizeus is elismerte volna saját vétkességét, imádságában felsorolta volna törvénytelenségeit, ugyanúgy megtisztult volna, ahogy az Úr megtisztította a vámost törvényszegéseitől.” (Kommentár Tatianus Diatessaronjához 5,18, doxologia.ro)

A-V. Gellért

2024. február 25.