(Frissítve: 2025. május 21-én)

Van egy titokzatos név, amely csak egy helyen fordul elő az újszövetségi Szentírásban: „Emmánuel”. Az Úr angyala megjelenik az igaz József előtt, hírül adja neki, hogy megszületik a Messiás, és felfedi előtte Izajás próféta jövendölését arról, hogy ki is lesz a Messiás valójában:

„József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. ²¹Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.”
Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: „Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni.” Ez azt jelenti: „Velünk az Isten.” (Mt 1,20-23; vö. Iz 7,14)

 Ennek az angyali hírnek a beteljesedését valljuk meg a Hitvallás harmadik ágazatában:

AKI MIÉRETTÜNK, EMBEREKÉRT ÉS A MI ÜDVÖSSÉGÜNKÉRT LESZÁLLT A MENNYEKBŐL ÉS MEGTESTESÜLT A SZENTLÉLEKTŐL ÉS SZŰZ MÁRIÁTÓL ÉS EMBERRÉ LETT.

 „Velünk az Isten.” A Messiás nem látszólag jött el a mi világunkba, mintegy látomásként, hanem valóságosan „fiú” lett, „emberré lett”.  Emberré, hogy felmutassa nekünk az ember tökéletes képét.[1]

Egy keresztény és egy muszlim párbeszédének voltam a tanúja. A muszlim ezt kérdezte a kereszténytől: „Ti valóban azt hiszitek, hogy Istennek Fia lehet, aki emberré lesz?” A keresztény ezt válaszolta: „Nemcsak hiszem, hanem egyedül így tudok hinni az egy igaz Istenben. Isten nem távoli szemlélője, korlátlan ura a mi emberi sorsunknak, hanem sorsunkat teljes egészében magára vette, olyan irgalommal és alázattal, amilyenre csak Isten képes. Fiában, Jézusban, aki Szűz Máriától született, Isten megmutatja valódi arcát. Igaz, hogy Isten korlátlan, örök hatalom. Ám még ennél is több: örök igazság, végtelen szeretet, irgalom, alázat.”

Pál apostol költői szavakban tesz vallomást a Szűz Máriától testté lett Megváltóról. Ezt a szép verses vallomást érdemes kívülről megtanulnunk:

Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt,

aki, bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,

hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.

Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig.

Ezért Isten felmagasztalta őt,
és olyan nevet adott neki,
amely minden más név fölött van,

hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd
az égben, a földön és az alvilágban,

és minden nyelv vallja,
hogy „Jézus Krisztus az Úr!”
az Atyaisten dicsőségére. (2,5-11)

Van egy jól ismert, csodatévőként számon tartott ikon az ortodox keresztény világban, amelyet az áthoszi Filotheu monostorban őriznek. Az elnevezése szó szerint ez: „Az édesen csókoló Szűzanya”. A Szűz a gyermek Jézust tartja a karján, fejét hozzá hajtva megcsókolja, fia pedig felnyújtózva visszacsókolja. Ilyen meghitt közelségbe került Isten az emberrel!

Isten a mennyben, a földön, mindenütt, még az alvilágban is jelen van. Nincs olyan hely a teremtett világon, amely el lenne előle zárva:

Hová menjek Lelked elől, és orcád elől hová meneküljek? Ha a mennybe szállok, ott vagy. Ha az alvilágba ereszkedem, ott is jelen vagy. Ha szárnyakat öltenék, mint a hajnal, és a tenger végén lakoznék, ott is a Te kezed vezetne, és a Te jobbod tartana engem. (LXX 138,7-10)

Isten mindenütt jelen van, ám korábban nem volt látható, most pedig „ezekben a végső napokban” megjelent, láthatóvá vált, és „a Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,2). A Hitvallásban úgy mondjuk, „leszállt a mennyekből”, mert így van megírva János evangéliumában:

Nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. (Jn 3,13)

Ám a Hitvallás szavait, „leszállt a mennyekből”, természetesen nem fizikai értelemben kell vennünk. Nem azt jelenti, hogy Jézus, az Isten Fia „fent”, a világegyetemben volt, majd leszállt a Föld bolygójára. Hanem azt, hogy egy teljesen „más”, isteni világból jött el hozzánk, olyan világból, amely túl van a teremtett világegyetemre jellemző tér és idő korlátjain. Túl van a mi fogalmaink szerint felfogható „léten”. 

„Miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért” szállt le a mennyekből…

Jól tudjuk, minden szónak jelentősége van Hitvallásunkban. Akárcsak a Szentírásban: Megváltónk nem egyes emberekért, nem csupán egyetlen népért, nem is önmagáért, hanem minden népért és minden emberért jött el ebbe a mi világunkba! Az együttérzés, az irgalom, a szeretet hozta le a földre:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Ezért van az, hogy a keresztény ember megkülönböztető jele is elsősorban az irgalom, a szeretet.

Az Egyszülött „a mi üdvösségünkért”, a mi megmentésünkért szállt le a mennyből. Mitől kellett megmentenie bennünket? Attól, amire az ember vagy az emberi közösség önerejéből képtelen lett volna, és amiről már szóltunk a Jézus-névvel kapcsolatban: a leghatalmasabb ellenségtől, a bűntől és annak következményétől, az átoktól és a haláltól. Kisboldogasszony ünnepének a himnuszában így énekelünk:

A Te születésed, Istennek Szülője, örömet hirdetett az egész földkerekségnek; mert Belőled kelt fel az Igazság Napja, a mi Krisztus Istenünk, aki feloldván az átkot, áldást adott, és elpusztítván a halált, örök életet ajándékozott nekünk.

A bűnnel kapcsolatban sokféle elképzelés él a bennünket körülvevő világban. Vannak, akik a bűnt „szabadságnak” tartják és a szabadságjogok közé sorolják. És vannak, akik számára maga a bűn a rabság. Ezért pontosan meg kell fogalmaznunk, hogy mit jelent a bűn egy keresztény ember számára. Nem csupán a földi törvények, hanem ami ennél összehasonlíthatatlanul több, az isteni törvények megszegését:

Mindaz, aki bűnt cselekszik, törvénytelenséget is elkövet, mert a bűn törvénytelenség. (1Jn 3,4)

Hol szegte meg az ember az isteni törvényt? Nyissuk ki a Teremtés Könyvét:

Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyetek, mert azon a napon, amelyen esztek róla, meg kell halnotok!” (Ter 2,16-17)

„A jó és gonosz tudásának fájáról” enni azt jelenti, hogy az ember ─ Istent kizárva ─ egymaga akarja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Nincs szüksége Isten tanácsára. Döntésének következménye viszont megmutatja, milyen áldás az ember számára, ha engedelmeskedik az isteni törvényeknek, és milyen áldatlan következménnyel jár, ha mindezt figyelmen kívül hagyja. Isten szabad akaratot adott az embernek. Emberi akaratunk természetes hajlama, hogy Istent, Teremtőjét keresse és szeresse. Ámde szabadon, nem kényszerből! „A jó és gonosz tudásának fájáról” való szakítást nevezzük „ősbűnnek”, azt pedig, amit Ádám utódai az ősbűn következményeként örököltek, „öröklött bűnnek”.

Mindennek következménye az átok és a halál lett. Isten így szólt az emberhez:

„Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad! Kínok között élj belőle életed minden napján! Teremjen neked tövist és bogáncsot, és edd a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél, ― mert föld vagy, és visszatérsz a földbe!” (Ter 3,17-19)

 Folytassuk azt, amit az „ősbűnről” és az „öröklött bűnről” mondtunk. Pál apostol ezt írja a bűnről, a halálról és az utána, Mózes idejében kapott törvényről a Rómaiakhoz szóló levelében:

Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett.

Bűn ugyanis volt a világon a törvény előtt is, de a bűnt nem számítják be, ha nincs törvény. A halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek hasonló törvényszegéssel, mint Ádám, aki előképe az Eljövendőnek. (Róm 5,12-14)

Az apostol azt mondja, „mindenki vétkezett”. Ám világosan megkülönbözteti a „minden emberre átment halált” az Ádám „törvényszegése” következtében a világba jött haláltól, amiért valójában csak az ősszülők felelősek. Nem „igazságtalan” akkor Isten, ha egyetlen emberpár vétkéért minden utódra ugyanaz a sors vár, mint Ádámra és Évára? Olvassuk el még egyszer a Miatyánk magyarázatából már ismert részt Áthoszi Szent Sziluán tanítványa, Szent Szofroniusz könyvéből:

Sokan vannak, akik nem képesek, vagy egyszerűen nem akarják magukra vállalni és jóakarattal elviselni Ádám paradicsomi bukásának következményeit. Azt mondják, „Ádám és Éva szakított a tiltott gyümölcsből, de mi közöm nekem ehhez? Kész vagyok felelni a saját bűnömért, de csak a saját, személyes bűnömért és nem másokéért.” És nem értik, hogy ezzel a lelkülettel valójában megismétlik ősatyjuk bűnét, amely így már saját bűnükké, saját bukásukká válik. Ádám elhárította a felelősséget és Évát, sőt Istent hibáztatta, amiért ezt az asszonyt adta neki, ezzel pedig megtörte az Ember egységét és Istennel való közösségét. Valahányszor elhárítjuk, hogy a közös rosszért, felebarátaink vétkeiért magunkat hibáztassuk, ugyanazt a bűnt követjük el, ugyanúgy megtörjük az Ember egységét. Az Úr először Ádámot vonta kérdőre, és arra kell gondolnunk, ha Ádám nem próbálta volna magát igazolni, hanem a közösen elkövetett bűnért magára vállalta volna a felelősséget, másként alakult volna a világ sorsa. Ahogy ma is átalakul, ha magunkra vesszük felebarátaink vétkeinek a terhét.[2]

Az ősbűn – öröklött bűn fogalmát végül is csak a krisztusi szeretet által lehet megérteni. Lelkiatyánk egyszerű szavakkal magyarázta meg ezt egykor nekünk, készülő papjelölteknek: „A szeretet törvénye azt parancsolja, hogy nem törhetünk lándzsát szüleink fölött. Ha ők vétkeztek, ennek terhét nekünk is hordoznunk kell. Ám lehetőségünk van arra, hogy az elkövetett vétekből tanulva minél több rosszat elkerüljünk, és minél több jót adjunk át utódainknak.” Majd alázattal hozzátette: „Ha én lettem volna ott, az ősszülők helyében, lehet, még rosszabbul cselekedtem volna.”

Térjünk vissza ismét a Szentíráshoz:

Ekkor az Úr Isten így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, légy átkozott minden állat és földi vad között; a melleden és a hasadon járj, és földet egyél életed valamennyi napján! Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő a fejedet veszi célba, te pedig az ő sarkát.”  (LXX Ter 3,14-15)

Ezeket a verseket nevezzük „első” vagy „ősevangéliumnak”, idegen szóval „protoevangéliumnak”. Itt hangzik el első ízben a megváltás ígérete: Isten magára veszi majd a jóvátétel felelősségét, az eljövendő Megváltó legyőzi az embert megkísértő Sátánt, és megmenti az embert a bűntől, az átoktól és a haláltól. Az ígéret a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelével teljesedett be számunkra.

Jegyezzük meg azt is, hogy Isten egyetlen megváltó „ivadékra” tesz ígéretet. Ezzel az ígérettel kezdődik az eljövendő Megváltóban való hit. Isten Ábrahám egyetlen „utódjával” kapcsolatban megismétli az ígéretét:

Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy levágja a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért szeretett fiadnak sem kegyelmeztél!… Önmagamra esküszöm ─ mondja az Úr ─, hogy…megáldalak, és megsokasítva megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét: utódod örökölni fogja ellenségeinek kapuit, és a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak.” (Ter 22,10-18)

Térjünk vissza a Hitvalláshoz:

 …megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától és emberré lett.

János evangélista ezt írja:

Az Ige testté lett és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)

Köztünk lakott, emberré lett, mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt:

Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. (Zsid 4,15)

Ezt már Izajás próféta is vallotta:

Nem követett el törvényszegést, álnokság sem hagyta el száját. (LXX, Iz 53,9)

Valóságos emberi testet öltött, anélkül, hogy megszűnt volna Isten lenni:

„Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához.” (Jn 16,28)

Az Egyszülött a Szentlélektől és Szűz Máriától testesült meg, és lett emberré, ahogy egykor a próféta megjövendölte, ahogyan már a „titokzatos név”, az Emmánuel, a „Velünk az Isten” magyarázata kapcsán is láttuk:

Az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogod hívni. (LXX, Iz 7,14)

 Az angyal ezt felelte (Máriának): „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni.” (Lk 1,35)

Az Ószövetség ún. „Hetvenes”, görög nyelvű fordításában találjuk Izajás Könyvében a profetikus „szűz”, „parthenosz” szót. Máté evangélista is így idézi Izajás prófétát:

„Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, s a nevét Emmánuelnek fogják hívni.” Ez azt jelenti: Velünk az Isten. (Mt 1,23)

 „Az Ige testté lett” (Jn 1,14). Természetes, hogy Szűz Mária nem örök istensége, hanem emberi mivolta szerint hozta világra Jézust, ámde mivel az, akit világra hozott, fogantatása pillanatától kezdve a „testté lett Isten Ige”, ezért nevezzük Máriát „Isten Szülőjének”. A „Theotokosz” elnevezés a IV. Kalkedoni Egyetemes Zsinat (Kr. u. 451) tanítását védi: Jézus Krisztus egyetlen Valóság („Személy”) két természetben. Megerősíti az egyház hódolatát az iránt, aki Istent adta a világnak a test szerint. Az ortodox keresztény hagyományban általános felfogás, hogy mindazok, akik elutasítják a Theotokosz jelzőt, voltaképpen az Isten Ige megtestesülését valló keresztény tanítással helyezkednek szembe.

Úgy tudjuk, a „Theotokosz” jelző, hitvallás formájában, első ízben a III. (Efezusi) Egyetemes Zsinaton (Kr. u. 431-433) jelent meg, méghozzá az egy Krisztus, egy Fiú, és egy Úr megvallása után, ezzel is hangsúlyozva, hogy Szűz Máriától a „két természetű, de egy valóságú (személyű)” Isten Ige jött el a világba. A „Theotokosz” jelzőt későbbi egyetemes zsinatok is megerősítették. Dogmatikai szempontból viszont csak a Theotokosz jelző kapott zsi­nati megerősítést. Van ugyanis egy másik Szűz Máriát dicsőítő szavunk, az „örökszűz”, aeiparthenosz  jelző, amely a szent liturgiában már a kezdő, ún. „békességes” könyörgésben megjelenik:

Szentséges, tisztaságos, fölöttébb áldott, dicsőséges Nagy­asszonyunkról, Istennek Szülőjéről és Örökszűz Máriáról minden szentekkel együtt megemlékezvén, önmagunkat és egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.

Ez a jelző az V. Egyetemes Zsinat aktáiban bukkan fel, de jól ismertek korábbi előzményei egyházi íróknál és egyházatyáknál. A közös és ősi keresztény hagyomány szerint Szűz Mária nemcsak a szülés előtt, hanem alatta és utána is megőrizte szüzességét.  Ezt szimbolizálja a három csillag a Szűz Máriát ábrázoló ikonokon.

I. T.

[1] Az ortodox keresztény tanítás szerint Isten ószövetségi megjelenései Mózesnek, Illésnek, Ezékielnek, Dánielnek, Izajásnak, az Atya megnyilatkozásai, ám isteni és teremtetlen Fia által. Isten „Igéje” az ószövetségi prófétákhoz és igazakhoz is eljutott. A Mózesnek adott Tízparancsolat szintén Istennek a Fia által történt megnyilatkozása. Az „égből lehulló” isteni „ige” mögött Istennek Egyszülött Igéjét hisszük:

Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghez viszi, amiért küldtem. (Iz 55,10-11).

[2] Szofronyij apát: A szent hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866–1938) élete, tanításai és írásai.  II.  A KERESZTÉNY SZERETET ÉS AZ EMBERI IGAZSÁGOSSÁG. Ford. Imrényi Tibor. 2. kiadás. Odigitria-Jel, Budapest, 2010, 131. o.