SZENTEK ÉLETE

 

Ezt a sorozatot ― válogatást az egyházi év során tisztelt sok-sok keresztény szent és vértanú történetéből ― 2022. május 29-én, a Húsvét utáni 6., Vakonszületett Vasárnapján indítottuk el. Reméljük, honlapunk látogatói örömmel és lelki haszonnal fogják  olvasni ezeket a történeteket. 

+

Január 4.
A Hetven apostol közös főünnepe.
(Róm 8,8–14; Lk 10,1–15)

A tizenkét apostol kiválasztása után a mi Urunk, Jézus Krisztus másik hetven apostolt is választott, hogy elküldje őket szent evangéliumának hirdetésére. Erről ír Szent Lukács apostol és evangélista: „Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenet (ill. hetvenkettőt), és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült” (Lk 10, 1). A tizenkettőt ugyanis maga mellett tartotta az Úr, hogy tanúi legyenek földi életének, ezeket pedig elküldte.

Ámde, hogy név szerint kik voltak ezek hetvenen, arról nem olvasunk, mert ahogy Szent János apostol és evangélista írja: „Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele” (Jn 6, 66). Azután történt mindez, hogy az Úr az Ő testéről és véréről tanította őket, és első hallásra számukra megbotránkoztató dolgokat mondott, amelyeket ők nem értettek. Például ilyet: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,4851); „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,53–56). Ezek után sokan elhagyták Őt. Az Úr pedig ezt kérdezte a tanítványoktól: „Talán ti is el akartok menni?” (Jn 6, 67) Simon Péter pedig ezt válaszolta: „»Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi Nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje«” (Jn 6, 68–69). Azért kérdezte ezt az Úr, mert a hetven tanítvány létszáma igen megcsappant, és még a tizenkettőből is egy áruló lett. Júdás helyét betöltötte Mátyás, a hetven apostol helyére azonban csak lassan kerültek újabb tanítványok a tizenkettő igehirdetésének és Pál apostolnak köszönhetően.

Első volt a hetven apostol közül Szent Jakab, az Úr testvére, Jeruzsálem első püspöke, akit maga Krisztus helyezett ebbe a székbe, és aki ahelyett, hogy a főpapok kívánságára Krisztus ellen prédikált volna,  a krisztusi hitet hirdette, amiért is letaszították a templom tetejéről és megkövezték.

A következő Szent Márk apostol és evangélista, akit Szent Péter nevezett ki Alexandria püspökévé, és akit bálványimádók kötöztek meg és kínoztak, mígnem az Úr megjelent és magához vette lelkét.

Utána Szent Lukács apostol és evangélista következik, aki szent evangéliumán kívül az Apostolok Cselekedeteit is megírta, orvos volt és ikonfestő, a Szentséges Istenszülő több képmását is neki köszönhetjük. Sok fáradozás után a beóciai Thébában nyerte el a vértanúk koronáját. Szent Kleofás apostol a Szent és Igaz Józsefnek, a Szentséges Istenszülő jegyesének volt az öccse. Lukács evangéliumában olvashatunk róla, ő volt az egyik emmauszi tanítvány Lukács mellett, aki saját nevét szerényen elhallgatta. Feltámadása után tehát találkozott Krisztussal, és felismerte a kenyértörésben. A hagyomány szerint ugyanabban az emmauszi házban halt vértanúhalált, ahol Krisztus megtörte nekik a kenyeret. Szent Simeon apostol az Úr rokona volt, a fent említett Kleofás fia, Jeruzsálem második püspöke, akit ugyanúgy keresztre feszítettek, mint Urunkat. Szent Barnabás apostol Pál apostol tanítványa volt, később Rómában hirdette Krisztus örömhírét, majd Mediolanum (Milánó) püspöke lett, később pedig Ciprus szigetén folytatta püspöki szolgálatát. Zsidók és hellének kövezték meg. Szent Máté apostol evangéliumával temették el szent testét, amelyet saját kezével jegyzett le.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)

Ford. A-V- Gellért

+

Nagy Szent Leó római pápa (440–461)

(február 18., november 12.)

Nagy Szent Leó római pápa (440-461) ifjú korában kiváló oktatásban részesült, amely ragyogó világi karriert nyitott meg előtte. A lelki életre törekedve azonban más utat választott, és III. Sixtus pápa (432-440) alatt archidiakónus lett, majd halála után, 440 szeptemberében a római egyház érsekévé választották. Nehéz időszak volt ez az egyház számára, mert az eretnekek csábító hamis tanításaikkal ostromolták az ortodoxia fellegvárát. Szent Leó tudta, hogyan kell a lelkipásztori szelídséget és kedvességet a vallási kérdések dolgában megingathatatlan szilárdsággal ötvözni. Ő volt az ortodoxia fő védelmezője Eutyches és Dioscorus eretnekségével szemben. Eutyches azt tanította, hogy a mi Urunkban, Jézus Krisztusban nem két természet (isteni és emberi), hanem egy, kevert természet található, vagyis Nestorios eretnekségével rokon dolgot tanított. Leó pápa minden befolyását felhasználta az eretnekek által zaklatott egyház megbékítésére. II. Theodosius (408-450) és Marcianus (450-457) konstantinápolyi császárokhoz írt leveleivel aktívan hozzájárult a IV. egyetemes zsinat összehívásához. A zsinatot 451-ben Chalcedonba hívták össze, hogy elítélje a monofiziták eretnekségét. A zsinaton, ahol 630 püspök volt jelen, felolvasták Nagy Szent Leó levelét, amelyet a már elhunyt Szent Flavianos konstantinápolyi pátriárkának (447-449) írt. [Flavianos pátriárka az igaz ortodox hitért szenvedett vértanúhalált, miután az eretnek tanítók (Eutyches és Dioscorus) 449-ben az efezusi rablózsinaton letették trónjáról.] Szent Leó levelében kifejtette az ortodox tanítást az Úr Jézus Krisztusban lévő két természetről.

Levelet írt Flavianus konstantinápolyi püspökhöz Eutyches és Nestorius ellen. A levelet Szent Péter apostol sírjára helyezte, ott kitartóan böjtölt és imádkozott, és azt mondta: „Ha emberi módon bármiben is tévedtem ebben a levélben, akkor te, akire az Egyház gondja bízatott, igazítsd helyre és javítsd ki.” Negyven nap múltán ima közben megjelent Péter Leónak, mondván: „Elolvastam és kijavítottam.” Leó megnézte a levelet, és látta, hogy az apostol saját kezűleg javította ki.

A zsinaton jelen lévő összes püspök egyetértett ezzel a tanítással. A zsinati atyák közös felkiáltással igazolták Leó pápa levelének igazságát: „Ez az atyák hite, ez az apostoli hit, ez az ortodox hit! Ez a hit üdvözítette a világot! Leó által Péter szólt!” Az eretnekeket, Eutychest és Dioscorust kiközösítették az egyházból.

Egy másik alkalommal negyven napon át böjtölt és imádkozott Szent Leó Péter sírjánál, bűneinek bocsánatáért esedezve. Péter apostol megjelent előtte és mondta: „Könyörögtem az Úrhoz érted, és megbocsátotta minden vétkedet. Egyedül a kézrátétel miatt tartozol számadással, azaz, hogy helyesen vagy tévesen tetted-e valakire a kezedet.”

Szent Leó Itália védelmezőjeként lépett fel, amikor ellenséges támadások fenyegették. Abban az időben (452-ben) Attila, a hunok legyőzhetetlen fejedelme pusztította Itáliát, Szent Leó pedig három nap és három éjjel imádkozott az apostolok templomában, majd így szólt övéihez: „Aki követni akar, kövessen!” Mikor Attilához közeledett, az, amint meglátta Szent Leót, leszállt a lováról, lábaihoz borult, és azt mondta, hogy kérjen, amit csak akar. A pápa azt kérte, távozzék Itáliából, s foglyait engedje el. Eközben Attilát emberei elkezdték dorgálni, hogy a világ urát egy pap győzi le, de Attila így felelt nekik: „Ügyelek magamra és rátok is. A pápa jobbján egy félelmetes harcost láttam állni kivont karddal, aki ezt mondta: »Ha nem engedelmeskedsz neki, a tieiddel együtt elveszel«.” 455-ben, amikor a vandálok szállták meg Rómát, Leó pápának sikerült elérne, hogy ne adják át a várost a pusztulásnak, hogy ne égessék fel az épületeket és ne ontsanak vért.

Nagy Szent Leó pápa érett öregkort élt meg. Előre tudta halálának időpontját, imádsággal  és jócselekedetekkel készült fel az evilágból az örökkévalóságba való átmenetre.

461-ben halt meg, és Rómában temették el. 96 prédikációja és 143 levele maradt ránk, amelyek közül a leghíresebb a Szent Flavianos pátriárkához írott mű.

 (days.pravoslavie.ru; Legenda Aurea)

(Ford. I. Tibor)

+

Március 24.
III. Szent Parthéniosz konstantinápolyi pátriárka, újvértanú (1657)

“Parthéniosznak:

Kettős koszorút nyert Parthéniosz,

Mint pap s az Úr bajnoka”

Az újvértanú pátriárka Mitilíniből származott, istenfélő szülők gyermekeként. Parthéniosz a tanulmányoknak szentelte magát és a 17. század egyik legbölcsebb embere lett. Pappá szentelték, 1639-ban Híosz főpásztora lett, és pár évvel később, 1656-ban, II. Parthéniosz utódaként, megválasztották konstantinápolyi pátriárkának. Mind püspökként, mind pátriárkaként kitűnt istenfélelmével, jóságával, műveltségével, a jó dolgok iránti buzgóságával és jámborságával. Mint pátriárka, szívügyének tartotta a görögök oktatását. Egyik levele azonban a Magasságos Porta kezei közé került, a tartalmát lázítónak ítélték, a vezír elé idézték, és bár a pátriárka bizonyította, hogy a vádak hamisak, I. Ibrahim szultán halálra ítélte „elővigyázatból és példa gyanánt minden összeesküvő számára”. Kényszerítették, hogy térjen át az iszlámra, és akkor életben maradhat, mire a pátriárka újra hangoztatta ártatlanságát és kijelentette, édes Uráért ezer halált is kész elszenvedni. Állhatatossággal viselte a kínzásokat, örömmel fogadta testén, a Nagy Hét előestéjén, Krisztus szenvedésének a bélyegeit, hitében hajlíthatatlannak bizonyult. 1657. március 24-én, Lázár Szombatján felakasztották. Mehmed nagyvezír parancsára teste három nap és három éjjel maradt kifüggesztve közszemlére, arca isteni fényben ragyogott. Utána a tengerbe vetették. Később a keresztények kiemelték és egy Konstantinápolyhoz közeli szigeten eltemették.

Forrás: https://www.saint.gr/89/saint.aspx;

Le Synaxaire III. Vies des Saints de l’Église Orthodoxe. Adaptation française par le hiéromoine Macaire de Simonos-Petras. To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1990.

(Ford. I. T.)

+

Május 17.

Szent Andronikosz a Hetven apostol közül és felesége Júnia

Szent Andronikosz apostol a Hetven közül segítőjével, Júniával együtt nevezetes volt az apostolok között, mivel Szent Pál apostolt megelőzve hittek Krisztusban. Az apostol rokonai voltak, ahogyan ő maga tanúskodik erről a Rómaiakhoz írt levelében: Köszöntsétek Andronikoszt és Júniá(sz)t, rokonaimat és fogolytársaimat, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek, s akik előbb lettek Krisztusban hívők, mint én. (Róm 16,7)

Szent Andronikosz pannóniai püspök volt, ámde nem csupán egyetlen városnak és országnak volt a hit hirdetője és tanítója, hanem az egész világnak, mert válogatás nélkül, sietve futott mindenhová, a démoni tévelygést alapjaiban zúzta szét, és hirdette Krisztust. Segítőjével, a csodálatos Júniával együtt mindketten meghaltak a világnak, egyedül Krisztusnak éltek, és sokakat vonzottak az isteni dolgok megismerésére. A bálványok szentélyeit lerombolták és Istennek szentelt templomokat emeltek, az emberekből a gonosz lelkeket kiűzték és a meggyötörtek szenvedélyeit meggyógyították. A jóságos és adakozó emberek életét élték, végül, az emberiség közös sorsában osztozva s a jelenvaló világból elköltözve, elnyerték az Úrtól az apostolság és a vértanúság koszorúját, mert sokat szenvedtek a hitetlenek kezétől. Szent ereklyéiket sok más szent vértanú ereklyéivel együtt Konstantinápolyban, az Eugenia-kapu közelében találták meg, amiről február hó huszonkettedikén olvashatunk. [Az ereklyéket I. Tamás konstantinápolyi pátriárka (607–610) idejében találták meg. I. Komnénosz Andronikosz császár (1183–1185) azon a helyen, ahol az ereklyéket megtalálták, szépséges templomot építtetett.]

(Forrás: doxologia.ro)

Aranyszájú Szent János 32. homíliája a Római levélhez (részlet)

Köszöntsétek Andronikoszt és Júniát, rokonaimat és fogolytársaimat, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek, s akik előbb lettek Krisztusban hívők, mint én. (Róm 16,7)

„Köszöntsétek Andronikoszt és Júniát.”

Úgy tűnik nekem, hogy ez is dicséret, ami azonban ez után következik, ennél is nagyobb dicséret. Miféle dicséret? „Rokonaimat és fogolytársaimat”, mondja. Fogságban nem volt, de nagyobb nehézségeket szenvedett el, mint a foglyok, mert nem csupán távol volt hazájától és otthonától, de küzdött éhséggel, halállal és ezer más bajjal. Tehát, amikor „fogolytársainak” nevezi őket, a lehető legnagyobb koszorút fonja a fejükre, a legnagyobb dicsérettel jutalmazza őket. Pál, ahogy mondtam, nem volt fogságban, de többet szenvedett, mint egy fogoly. A fogoly fájdalma és gyötrelme csupán az, hogy távol van övéitől, és ahelyett, hogy szabad lenne, rabságban van. Itt azonban a kísértéseknek arról a viharáról van szó, amit ez a boldog elviselt, hiszen mindenütt meghurcolták, megverték, megkötözték, ellenségei megkövezték, és a tengeren is sokszor került veszedelembe (vö. 2Kor 11,23–28). A foglyoknak nem kell az ellenséggel harcolniuk, miután rabságba vetik őket, sőt, fogvatartóik gondoskodnak róluk, míg Pált ellenségei üldözték a városokban, mindenütt éles dárdákat és kardokat látott, mindenütt harcot és összetűzést. Tehát természetes, hogy vele együtt ők is sok veszedelemnek voltak részesei, ezért nevezi őket „fogolytársainak”, ahogyan másutt is így tesz, amikor így ír: „fogolytársam, Arisztarchosz” (Kol 4,10).

Azután másképp is megdicséri őket, amikor ezt mondja: „akiket az apostolok körében nagyra becsülnek”. Hiszen apostolnak lenni nagy dolog volt, hát még ha az apostolok körében nagyra becsülnek valakit! Megértheted, mekkora dicséret ez. Cselekedeteik miatt, sikereik miatt voltak nagyra becsültek. Ó, a bölcsesség mekkora szeretete (filozófiája) lehetett ebben az asszonyban, ha méltó volt az apostol névre! És nem áll meg itt, hanem újabb dicséretet tesz hozzá, amikor így szól: „előbb lettek Krisztusban hívők, mint én”. Ez is elég nagy dicséret, hogy előre futottak és távolabbra értek, mint mások. Gondold meg, mennyire mentes volt ez a szerény lélek minden felfuvalkodástól, hiszen ennyi siker, ennyi dicsőség után másokat helyez maga elé, és nem rejti el, hogy másokat követve lépett a kereszténység útjára és nem szégyelli megvallani. Miért csodálkozol, hogy nem szégyelli ezt, amikor nem vonakodik az egész világ előtt megvallani korábbi életét, és magát Krisztus gyalázójának és üldözőjének nevezi (vö. ApCsel 22,4; 1Kor 15,9; Gal 1,13). Nem tudta őket másképp mások elé helyezni, ezért keresett valakit, aki utánuk lett keresztény, és saját magát találta, ebből fonja meg számukra a dicséret koszorúját, amikor így szól: „előbb lettek Krisztusban hívők, mint én”.

(Forrás: Comentariile sau explicarea Epistolei cătră romani a celui între sfinți parintelui nostru Ioan Hrisostom, archiepiscopul Constantinopolei. București, 1906. 480–481.)

(Ford. A-V. Gellért)

+

Május 29.

ÚJVÉRTANÚK

Május 29-én van Argentisz Szent András, híoszi újvértanú emlékezete.[1]

Szent András a nevezetes Argentisz családban született, Híosz szigetén. Vallásosságban nevelkedett, huszonhét éves korában Konstantinápolyba ment, hogy teljesítse fogadalmát a Szűzanyának, mivel közbenjárására egy súlyos betegségből épült fel. Miközben a város szent helyeit kereste fel, egy hitehagyott egyiptomi nyilvánosan megvádolta, hogy korábban felvette a muzulmán hitet, majd elhagyta. András védekezett, hogy sohasem járt Egyiptomban, nincs is körülmetélve, börtönbe vetették. A rákövetkező napokban kegyetlenül megkorbácsolták, az oldalát tüzes vassal szaggatták, ujjait összetörték, bőréből darabokat hasítottak. Esténként gyógyították, hogy másnap reggel újabb kegyetlenkedéseknek tegyék ki. Miután azt vallotta, hogy nem a véghezvitt kezelések, hanem Isten kegyelme gyógyította ki sebeiből, minden további eljárást mellőzve, 1465. május 29-én lefejezték. Testét, úgy tűnik, keresztények váltották meg és a Szűzanya egyik templomában helyzeték el a Galata-negyedben. Hosszú idő után ereklyéit feltárták, és romlatlannak találták, annak ellenére, hogy igen nedves helyen nyugodtak, ruházata már szét is mállott. Nevében számos csoda történik, különösen olyan keresztények megtérését segíti elő, akik korábban hitehagyottak lettek.

*

Ugyancsak május 29-én emlékezünk Thesszalonikai Szent János, a „Törpe[2] újvértanúra.

Szent János egy szegény thesszalonikai családból származott. Apja, hogy családját fenntartsa, Szmirnába ment dolgozni, foltozóvargaként, és később két fiát, Teodort és Jánost is magával vitte, miután elérték a munkaképes kort. János iskolázatlan volt, de kivételesen vallásos, és nagy odaadással hallgatta testvére felolvasásait a Szentírásból és a Szentek Életéből. A legmegragadóbb részeket megőrizte gyermeki emlékezetében. 1802. május 3-án apja lábbelikkel a piaci hírnökhöz küldte. Mivel nem tért vissza, a másik fiát és az unokatestvéreket is utána küldte, hogy tudják meg, mi történt vele. Mekkora volt a megdöbbenés, amikor megtudta, hogy János még aznap hitehagyott lett és áttért az iszlámra. Mivel nem tudtak hinni egy ilyen nagy és gyors megváltozásban, hiszen János kivételes vallásosságáról és a hit ellenségeivel szembeni ellenérzéséről volt ismert, keresésére indultak, és végül rá is találtak: egy előkelő török szolgálatába szegődött, Mohamed néven. Ám a ház többi szolgái nem engedték be őket hozzá, botokkal elkergették.

Néhány nap elteltével az egyik unokatestvér találkozott Jánossal, látványosan elfordította a fejét, és csak annyit mondott, hogy nem akar üdvözölni egy hitehagyottat. János ezt válaszolta: „Két héten belül meglátod, milyen török lett belőlem!” Egy másik alkalommal keresztény ismerősei, látva, hogy szegényes ruházatát megtartotta, kigúnyolták, mondván, hogy még szép ruhákra sem tett szert hitehagyása árából. Ám ő így vágott vissza: „Ellenkezőleg, megszereztem őket, hamarosan meglátjátok rajtam aranyozott ujjakkal a piactéren.” Ezután elment Demeterhez, egy keresztényhez, és egy keresztet kért tőle. De ő megvetéssel visszautasította, majd egy kis gondolkodás után elmondta az apjának János titokzatos kijelentéseit, melyek azt sejtették, hogy csak látszólag tagadta meg hitét, azért, hogy utánozza azokat a vértanúkat, akiknek az életrajzát olyan mohón szívta magába.

Május 25-én, vasárnap, egy újabb Demeternél tett látogatás után, János betért a gazdájához, török ruháit lecserélte, keresztény öltözetben jelent meg a bíró előtt, csak a turbánt hagyta a fején. Hangos hitvallást tett, és kijelentette, hogy a Jánoson kívül minden más nevet visszautasít. Börtönbe vetették, és elterjedt a hír a városban, hogy egy új vértanú készül hite megvallására a vére által. Két nappal később újból megjelent a bíró előtt, nagy hallgatóság jelenlétében. A gyermek már egész lelkével a mennyek világban volt, süket maradt a törökök minden ígéretére, mindenre így válaszolt: „Én keresztény vagyok. János a nevem és nem Mohamed!” Elhatározták, hogy egy Algírba induló hajóra teszik, másik háromszáz török kíséretében, de a szent két nap haladékot kapott. A csütörtöki napon, újabb kihallgatás után, miután változatlanul közömbös maradt a csábító ajánlatok és a díszes ruhák iránt, a bíró kimerülten ennyit mondott: „Menj, ahová akarsz, Mohamed, és kíméld meg az életed!” De a szent ezt válaszolta: „Nem, én János névvel akarok innen kimenni.” Erre halálra ítélték, és haladéktalanul a piactérre vezették, előtte ment a hírnök, aki nagy nehézségek árán tört utat a tömegben, törökök, görögök, örmények és latinok gyűrűjében, és ezt kiáltozta: „Lássátok, hogyan bűnhődnek azok, akik megtagadják hitüket.” A szent így szólt a nagy tömegben egybegyűlt keresztényekhez: „Bocsássatok meg nekem, és Isten is megbocsát nektek.” Letérdelt, arca ragyogott, visszautasított minden ajánlatot életének megmentésére, és 1802. május 29-én fejét vették. A tömeg azonnal megindult, egyesek, hogy leboruljanak a szent előtt, mások, hogy fehér kendőt itassanak át vérével, megint mások, hogy a hóhéroktól pénz árán is szert tegyenek hajszálaira vagy öltözetének egy darabjára. Mivel félő volt, hogy darabokra szedhetik, egy Moszkvából jött görög megszerezte a rendőrfőnök engedélyét, megvásárolta a szent ereklyéket és méltó módon elhantolta.

Szentjeid imái által, Urunk ,Jézus Krisztus, irgalmazz nékünk!

Forrás:

Le Synaxaire IV. Vies des Saints de l’Église Orthodoxe. Adaptation française par le hiéromoine Macaire de Simonos-Petras. To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1993.

[1] Vértanúságát Trebizondi György humanista (1395-1472) örökítette meg, aki tanúja volt küzdelmének konstantinápolyi tartózkodása alatt, amikor II Mohammed szultánt akarta megtéríteni (PG 161,883-890).

[2] Vagy inkább : a « Kicsike «.

(Ford. I. Tibor)

+

Június 13.
A Szentséges Istenszülő híoszi „Segítő” (Voíthia) ikonja

A Szentséges Istenszülő csodatevő ikonja, amelyet „Segítőnek” neveznek, Híoszi Szent Ánthimosz (1859–1960) tulajdona volt. Szent Ánthimosz a görögországi Híosz szigetén született istenfélő családban. Elemi iskoláit félbehagyta, hogy elsajátíthassa a csizmadia-mesterséget. 19 éves korában ellátogatott a Híoszi Szent Pahómiosz által alapított Szent Atyák Monostorába, ahol a szerzetesek élete olyan hatással volt rá, hogy elhatározta, ő is szerzetes lesz. Szent Pahómiosz áldásával hazament, és otthon egy kis kunyhót épített magának, saját remeteséget alakított ki, ahol angyali életet kezdett élni. Egyetlen segítője a lelki harcban a Szentséges Istenszülő „Segítő” (Voíthia) ikonja volt, amelyet édesanyjától kapott ajándékba, és amelyről később kiderült, hogy csodatevő erővel bír.

Bár Ánthimosz atyát szerzetessé nyírták és megpróbált monostorba vonulni, egészségi állapota nem engedte, haza kellett térnie. Otthon, saját kis remeteségében folytatta szerzetesi életét, miközben idős szüleit gondozta és csizmakészítésből tartotta fenn magát. Híres aszkéta volt, életét az imádság, a virrasztás és a böjt töltötte ki. Híre elterjedt, ezért sokan keresték fel kunyhójában, de nem csak miatta, hanem az Istenszülő „Segítő” ikonja miatt is.

Áthosz-hegyen tett zarándoklat után Ánthimosz atyát kinevezték egy lepusztult lepra-kórház lelkészévé Híosz szigetén. A kórházat felvirágoztatta, amely egyszerre lett spirituális és egészségügyi központ és monostor. Ánthimosz atya maga is ápolta a betegeket, sokakat csodás módon meggyógyított.

1923-ban, a lausanne-i békeszerződést követő területi változások és „lakosságcsere” során tömegek menekültek Kis-Ázsiából Görögországba, közöttük számos szerzetesnővér és fiatal árva leány. Szent Ánthimosz sok ellenkezést és akadályt legyőzve monostort építtetett számukra, amelyet a Szentséges Istenszülő „Segítő” ikonjáról neveztek el. Az építkezést megelőzően maga a Szentséges Istenszülő jelent meg Ánthimosz atyának, és áldást adott a monostor felépítésére. A monostor, amelynek lelki vezetője maga Ánthimosz atya lett, a szerzetesi lelki élet egyik mintaképévé vált Görögországban. Mint lelkiatya, harminc éven keresztül, napi 60-70 zarándokot fogadott, akiket megáldott és ellátott tanácsokkal. Sok csodás gyógyulás kötődik a nevéhez. A segítséget kérőkkel a Szentséges Istenszülő ikonja elé ment, együtt imádkoztak, és ezt követően történt a csoda.

Híoszi Szent Ánthimosz atya 1960-ban költözött el az Úrhoz. Az Egyetemes Patriarkátus avatta szentté 1992-ben. Ünnepe: február 15.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Június 19.

Szent Júdás apostol, az Úr rokonának, „testvérének” emlékezete

Szent Júdás apostol Krisztus tizenkét szent apostolának egyike, aki Dávid és Salamon nemzetségéből származott. A galileai Názáretben született, atyja József volt, az ács, aki később a Tisztaságos Szűz Mária jegyese lett, anyja pedig Szalóme, ő szülte ezeket a fiúkat, akikről Szent Máté ír evangéliumában: Jakab, József, Simon és Júdás (Mt 13,55). Ezt a Szent Júdást pedig, akiről itt szólunk, Jakab Júdásának is nevezik, azaz Júdásnak, Jakab testvérének, annak a Jakabnak, akit az Úr testvérének hívunk. Júdás, mivel alázatos volt, nem tartotta méltónak magát arra, hogy az Úr test szerinti testvérének nevezzék, mert tudatlanságból vétett ellene, egyfelől hitetlenségével, másfelől felebarátja iránti szeretetlenségével. Hitetlenségével vétett, ahogy Szent János mondja: „Még testvérei sem hittek benne” (Jn 7,5).

Szent Theofilaktosz szerint József fiai Krisztus testvérei. Magyarázatában azt mondja: „Testvérei szidalmazzák őt, József fiai, akik között ott van ez a Júdás is. Honnan volt bennük ez a hitetlenség? A romlott gondolkodásból és az irigységből fakadt, mert a rokonok szokása, hogy mindig jobban gyűlölik azt, aki közéjük tartozik, mint az idegeneket.” Ez bizonyítja, hogy Júdás kezdetben tudatlanságból vétett Krisztus ellen hitetlenséggel és irigységgel. Vétett a felebarát iránti szeretetlenséggel is, ahogyan azt Szent Jakabnak, az Úr testvérének életében olvassuk. Amikor József – Egyiptomból való visszatérése után – szét akarta osztani földjeit természetes fiai között, akiket első felesége szült neki, a mi Urunkat, Jézus Krisztust is részessé akarta tenni, aki romlatlanságban született, természetfeletti módon a Tisztaságos Szűztől, és aki akkor  még kisgyermek volt. A többi fiú Júdással egyetemben nem akarta örököstársul fogadni, hiszen ő nem ugyanattól az anyától született. Egyedül Jakab fogadta el, hogy együtt örökölhessenek, és megosztotta vele saját örökségét, ezért hívják őt azóta „az Úr testvérének”. Szent Júdás tehát, ismerve korábbi vétkeit, nem merte magát az Úr testvérének nevezni, hanem  csupán Jakab testvérének, ahogyan levelében is írja: „Júdás, Jézus Krisztus szolgája és Jakab testvére” (Jud 1, 1).

Ennek a szent apostolnak más nevei is vannak. Így Szent Máté evangélista Lévinek vagy Tádénak nevezi (…), amint azt részben egyes magyarázatokból megtudhatjuk, mert Lévi azt jelenti, „egyesült”, vagy azt, hogy „szívből”, vagy azt, hogy „egy oroszlánhoz hasonlatos”. Szent Júdást tehát Lévinek nevezték, mert korábbi vétkeit követően, melyeket tudatlanságból követett el, miután megismerte, hogy Jézus az igazi Messiás, csatlakozott hozzá szívbéli szeretettel, és mint egy oroszlán, férfiasan küzdött érette. Ezért igazságosan és joggal mondták ezeket a szavakat rá, amelyeket egykor a korábbi Júdá(s)ról, Jákob fiáról és Krisztus őséről mondtak: „Júda, téged dicsőítenek majd testvéreid; megpihenve lefekszel, mint az oroszlán, mint az oroszlánkölyök” (Ter 49, 9). A Tádé pedig azt jelenti, „dicsőítő”, „hitvalló”, vagy „a tej emlői”. Szent Júdást tehát Tádénak is nevezték, mert dicsőítette és megvallotta Krisztus Istent, és táplálta apostoli tanításával, mint emlőkből az anyatejjel, azokat, akik csecsemők voltak a hitben, vagyis az Egyház legelső híveit.

Vannak mások is, akik szerint ezt a Szent Júdást, nem pedig másikat, az Apostolok cselekedetei Barszabásnak nevezi. Ott ez áll: „Erre az apostolok és a presbiterek az egész egyházzal együtt jónak látták, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül, és elküldjék Antióchiába Pállal és Barnabással Júdást, akit melléknevén Barszabásnak hívnak” (ApCsel 15,22). Barszabást úgy magyarázzák, mint „a megtérés [visszatérés] fiát”, mert korábban vétkezett Krisztus ellen, de visszatért hozzá hittel és szeretettel. Mindabban, amiben sokat vétett, nagy megigazulást mutatott. Előbb a hitetlenségben vétett, végül pedig kétkedés nélkül hitt benne, apostola és hirdetője lett.  Vétkezett Krisztus ellen szeretetlenségével is, később pedig annyira megszerette, hogy életét is odaadta érte, mert nagy buzgóság volt benne Krisztus iránt és arra vágyott, hogy az egész világ megismerje, Krisztust, az Igaz Istent, és higgyen Őbenne, szeresse és ezáltal üdvösséget nyerjen. Erről a buzgóságáról hallunk a Szent Evangéliumban is. Mert amikor az Úr így szólt tanítványaihoz: „aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki. (Jn 14, 21),  akkor Júdás, nem az Iskarióti, hanem az Úrnak ez a test szerinti testvére ezt mondta neki: „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod magadat kinyilatkoztatni, és nem a világnak?” (Jn 14, 22) Mintha csak azt mondta volna neki: „Uram, ne csak nekünk nyilatkoztasd ki magadat, hanem az egész világnak. Ne csak nekünk mutasd meg üdvösségedet, hanem az egész emberi nemnek, hogy ne csupán mi, szolgáid és tanítványaid, hanem az egész világ megismerjen téged, Teremtőjét és Üdvözítőjét, forrón szeressen téged, hittel szolgáljon neked és mindörökké hirdessen.”

Miután pedig az Úr mennybe ment, Szent Júdás apostol hirdette Krisztust különféle országokban. Ezt mondja erről Niképhorosz egyháztörténész: „Az isteni Júdás, nem az Iskarióti, hanem a másik, akinek két neve volt, Tádé és Lévi, fia Józsefnek és testvére Jakabnak, akit a templom oromzatáról dobtak le, az evangéliumot először Júdeában, Galileában, Szamáriában és Idumeában hirdette, aztán Arábia városaiban, Szíria és Mezopotámia vidékein; végül pedig Edesszába ment, Abgár [király] városába, ahol korábban egy másik Tádé hirdette Krisztust, egyike a hetven tanítványnak. Ha valami hiányzott volna annak a Tádénak a szolgálatából, azt ez a Júdás Tádé beteljesítette.”

Ismeretes még, hogy Szent Júdás Perzsiában is hirdette az üdvösség igéjét, onnan írta egyetemes levelét minden keresztény hívőnek görög nyelven, amely, bár röviden írta meg, nagyon jelentős és hasznos tanítást tartalmaz. Levelének egyes szavai a hittanítás részei, szól a Szentháromság titkáról, a jó angyalok és a rossz angyalok megkülönböztetéséről és az eljövendő félelmetes ítéletről; más szavai a szokásokról tanítanak, és azt tanácsolják az embereknek, hogy meneküljenek a tisztátalan testi vétkektől, a káromlástól, a büszkeségtől, az engedetlenségtől, az irigységtől és a gyűlölködéstől, a gonosz mesterkedésektől és az álnokságtól, hogy mindenki legyen hűséges a saját elhívásában, a hitben, az imádságban és a szeretetben. Levele arra tanít, hogy óvakodjunk a hitben megtévelyedetteket befogadni az igaz hitbe, őrizkedjünk a tévtanítóktól, akiknek a lélekre nézve ártalmas munkálkodása mindenki számára napvilágra került, elbukásuk pedig nyilvánvalóan hasonlatos a szodomitákéhoz.

Szent Júdás apostol levelében rámutat arra is, hogy az üdvösséghez nem elegendő elhagyni a pogányságot és elfogadni a szent hitre való meghívást, hanem illő, hogy a hit mellett a keresztények az üdvösséget kiérdemlő jócselekedetekkel engedelmeskedjenek a hívásnak. Például állítja elénk az Istentől megbüntetett angyalokat és embereket. Az engedetlen angyalokat Isten örök kötelékekkel a sötétségbe láncolta, és ott tartja őket az ítéletig, mert nem tartották magukat a rájuk rótt feladatokhoz. Az Egyiptomból kiszabadított embereket pedig, akik nem Isten hívását követték, hanem megkeményítették szívüket, tévútra vezette és elveszítette  a pusztaságban.

Júdás apostol tehát levelében kevés szóval nagy dolgokra mutatott rá.

Sokat szenvedett és fáradozott, országokat szelt keresztül, hirdette a Krisztust, megkeresztelte, hitre vezette és az üdvösségre tanította a népeket. Miután az Ararát vidékére ment és ott sokakat megtérített a bálványimádásból Krisztushoz, a bálványimádók elfogták, és miután sokáig kínozták, egy kereszt alakú fára felfüggesztették. Miközben a  hitetlenek nyilazták, bevégezte küzdelmeit és pályafutását, és a mi Urunkhoz és Istenünkhöz, Krisztushoz tért, hogy elnyerje az apostoli szolgálat örök dicsőségének babérkoszorúját a mennyekben.

Az ő szent imái által, Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk!

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Június 23.

A Szentséges Istenszülő vlagyimiri ikonjának emlékezete

Az igazhitű és nagy úr, Vaszilij Dimitrijevics idejében (I. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem, 1389–1425), aki egymaga uralta Oroszországot, és Szent Ciprián kijevi metropolita [1376–1406] idején történt, hogy az agarénusok (avarok, arabok, tatárok) Timur Lenk (Tamerlán) vezetésével elözönlötték az orosz földet. A fejedelem nagy erőkkel támadt kelet felől, és több országot égetett fel, mielőtt Oroszország vidékeire ért. Amikor Rjazany határához közelített, elfoglalta Jelec városát, rabságba vetette Jelec fejedelmét és sok keresztényt gyilkolt le, mert igen gyűlölte és keservesen kínozta a keresztényeket. Szokása volt dicsekedni azzal, hogy egész Oroszországot pusztasággá teszi, kitépi a keresztény hit gyökereit, ezért Moszkvába készült, hogy lerombolja a várost. Hallva ezt Vaszilij Dimitrijevics nagyúr, sereget gyűjtött és Kolomna városába ment.

Innen továbbmenve az Oka folyó partján vert tábort, Timur Lenk pedig egy másik helyen táborozott tizenöt napig. Amikor pedig a nagyfejedelem és a keresztény sereg megtudta, hogy a pogány vezér mekkora sereggel jön ellenük (mivel megszámlálhatatlan harcosa volt), és hallott gonosz szándékáról, mindnyájan az ég felé emelték kezüket, a fejedelem és katonái is, és könnyek között esdekeltek az Úrhoz és az Ő Tisztaságos Anyjához, hogy mentse meg őket ettől az istentelen agarénustól. Segítségül hívták még Isten legnagyobb kedveltjeit, Szent Péter és Alekszij főpapokat, Szentéletű Szergijt és az orosz föld többi csodatevő szentjét.

A fejedelem Moszkvába is üzent, lelkiatyjának, Ciprián metropolitának, hogy a nép böjtöljön és imádkozzon, és küldessen Vlagyimir városába, hogy hozzák el onnan a Szentséges Istenszülő csodatevő ikonját és vigyék Moszkvába, hogy megvédje a nagyfejedelem székvárosát. Isten főpapja még a fejedelmi parancs előtt gondolt arra, hogy a tiszteletreméltó ikont elhozassa, így tehát, amikor az uralkodó parancsa megérkezett, hálát adott Istennek, hogy a nagyúr szívébe ugyanazt a gondolatot ültette, mint az övébe, mert ez az egyezés saját szándéka jóváhagyását jelentette Istentől, hogy a Szentséges Istenszülő csodálatos ikonját Vlagyimirból Moszkvába költöztessék.

Azonnal az egyházi rendből válogatott férfiakat küldött a tiszteletreméltó ikonért. Ezek után Ciprián metropolita összegyűjtötte a papságot és a népet, és együtt könyörögtek az ellenség feletti győzelemért. A főpap mindenkinek megparancsolta, hogy vegyen részt az imádságban, s ő maga sem hagyta el a templomot, hanem szolgált, és éjjel-nappal forró könnyeket ontott a nagyfejedelemért, a hadseregért és az igazhitű keresztényekért.

Amikor pedig a tiszteletreméltó ikon elindult Vlagyimirből és Moszkva városához közeledett, augusztus hónap 15. napján, a Szentséges Istenszülő elhunytának ünnepén, elébe vonult a szent metropolita az egész egyházi renddel és nagy népsokasággal együtt. Amikor meglátták az ikont, mindnyájan a földre borultak, és úgy hódoltak előtte, mintha maga a Szentséges Istenszülő jött volna közéjük, és kimondhatatlan örömmel fogadták, könnyek között tekintettek rá, és kérték, mentse meg őket az agarénusok seregeitől.

Imádságuk pedig nem volt hiábavaló, mert éppen azon a napon, amikor az igen tiszteletreméltó ikont Moszkvába hozták, Timur Lenknek, a pogányok vezérének szörnyű és félelmetes látomása volt álmában. Rettenetesen összezavarodott és teljes seregével elmenekült, anélkül, hogy bárki is üldözte volna őket.

A látomás a következő volt: egy nagy hegyet látott maga előtt, amelynek tetejéről főpapok vonultak ellene, a főpapoknak aranyból készült pásztorbot volt a kezében, és azzal fenyegették. A főpapok fölött pedig az égen számára ismeretlen ragyogást látott, középen egy királynő állt kimondhatatlan dicsőségben, bíborruhába öltözve, jobban ragyogott, mint a nap és villámokhoz hasonló sugarak vették körül. A királynő körül számtalan felfegyverzett harcost látott, akik neki szolgáltak és háborúba készülődtek. A királynő kezeit az ég felé nyújtotta, mintha imádkozna. A hadvezér látta, hogy a királynő rettenetesen megfenyegeti, hogy távozzon az orosz földről, és mintha megparancsolta volna harcosainak, hogy támadjanak ellene. Timur Lenk ettől a félelmetes látomástól reszketni kezdett és ágyából kiugorva felnyögött: „Jaj nekem, miféle félelmetes látomás ez?” És amint így reszketett, sóhajtozott és úgy viselkedett, mint akinek elment az esze. Amikor pedig egy óra múlva magához tért, összehívta hadvezéreit és hadurait, és a félelemtől reszketve elbeszélte nekik, amit látott.

Azok pedig, miután mindezt hallották és látták vezérüket, amint reszket, maguk is félelemmel teltek el és értetlenkedve így szóltak: „Mire véljük ezt?” Egyesek így beszéltek: „A királynő, aki megjelent, a keresztények Istenének, Jézus Krisztusnak az Anyja, és ismeretes, hogy ő megvédelmezi a keresztényeket, mert oltalmazójuk és gondviselőjük.” Timur Lenk pedig ezt mondta: „Ha a keresztényeknek ilyen védelmezője van, akkor hiába indultunk ellenük, és haszontalanul fáradozunk, mert ha csak egyetlen harcosát ellenünk küldi azok közül, akik körülötte álltak, mindnyájunkat legyőz, és még helyet sem találunk majd, amerre meneküljünk.” Így fordult vissza a pogány vezér az agarénusok egész seregével, szégyenszemre elmenekülve, mert úgy tűnt nekik, hogy az orosz földről  több sereg is vonul ellenük, ezért nagy félelem fogta el őket, egyik a másikat letaposta, fegyvereiket eldobálták, a rablott holmikat pedig menekülés közben szétszórták. Így győzték le az igazhitűek ellenségeiket harc és vérontás nélkül, a Tisztaságos Istenszülő Szűz imái által.

Timur Lenk és az agarénusok inváziója a Krisztus születése utáni 1395. esztendőben történt. Ettől kezdve a fejedelmi városban, Moszkvában megünnepelték a Szentséges Istenszülő Szűz vlagyimiri ikonjának fogadását, az agarénusoktól való megszabadulás feledhetetlen és hálás emlékezetét, amely Isten Anyjának oltalma alatt történt, akinek a Tőle Születettel, Jézus Krisztussal együtt legyen dicsőség, hálaadás és hódolat most és mindenkor és mindörökkön örökké.

(Forrás: doxologia.ro; days.pravoslavie.ru)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Június 28.
Július 12.
A „Háromkezű” Istenszülő ikonja,
amelyet Damaszkuszi Szent János ikonjának is neveznek

A „Háromkezű” Istenszülő ikonjának tisztelete a VIII. századra, az ikonrombolás időszakára nyúlik vissza. Iszauriai Leó bizánci császár (717–741) katonái szent képek után kutatva feldúlták a keresztények házait, az ikonokat elvitték és elégették, az ikonok tisztelőit pedig bebörtönözték, kínozták vagy halálra ítélték.

A Bizánci Birodalmon kívül, a muszlim Damaszkuszban a keresztények között nem üldözték az ikontisztelőket. Damaszkuszi Szent János (ünnepe: december 4.), a damaszkuszi kalifa első bizalmas embere és pénzügyminisztere, buzgó keresztény volt, teológus és énekszerző. János kiterjedt levelezést folytatott bizánci barátaival. Leveleiben a Szentírás és a szent atyák tanítása alapján az ikontisztelet helyessége mellett foglalt állást. János Istentől ihletett leveleit Bizáncban a keresztények titokban másolták és kézről-kézre adták, ez nagyban segítette az igaz ortodox hit fennmaradását és az ikonrombolás eretnekségének későbbi elítélését.

Amikor Leó császár értesült János munkálkodásáról, elhatározta, hogy megöleti. Ezért írástudóinak megparancsolta, hogy tanulmányozzák alaposan Szent János kézzel írott leveleit, és kézírását utánozva hamisítsanak egy levelet János nevében, amelyben János, mint a damaszkuszi kalifa legbizalmasabb embere, vállalja, hogy Damaszkuszt a bizánci császár kezébe adja. A hamis levelet a császár, bizonyíték gyanánt, barátsága jeléül elküldte a kalifának, és arra kérte, hogy végeztesse ki az áruló minisztert.

A kalifa dühében, Damaszkuszi János sok esztendőn át végzett hűséges szolgálatáról megfeledkezve elrendelte, hogy fosszák meg beosztásától és vágják le a jobb kezét, amellyel az állítólagos áruló sorokat írta. A levágott kezet elrettentésül a város piacterén közszemlére állították.

Szent János igen szenvedett a fájdalomtól, de még inkább a méltatlan vádaktól. Aznap este megkérte a kalifát, hogy eltemethesse a levágott kezet, az pedig korábbi szolgálataira való tekintettel megengedte. János hazament, bezárkózott imádságos kamrájába, amelyben családjának féltve őrzött Istenszülő ikonja is volt. Ezen a képen a Szentséges Istenszülő a karjaiban tartotta a gyermek Krisztust. A szent a kezet a helyére illesztette, és buzgó imádságba merült az ikon előtt. Arra kérte az Istenszülőt, hogy gyógyítsa meg a szent hit védelmében munkálkodó jobb kezét. Miközben imádkozott, mélyen elaludt. Álmában megjelent neki az Istenszülő, és azt mondta: „Meggyógyultál, munkálkodj továbbra is szorgalmasan ezzel a kézzel.”

Amikor János felébredt, látta, hogy keze a helyén van, és teljesen meggyógyult. Hálából egy himnuszt írt a gyógyító Istenszülőhöz, amelyet az Egyház Nagy Szent Vazul liturgiáján szokott énekelni a „Valóban méltó…” ének helyett: „Benned örvendezik, Kegyelembefogadott, az egész teremtés…”. A csoda híre hamar elterjedt a városban. A kalifa beismerte tévedését, és arra kérte Jánost, hogy térjen vissza a szolgálatába, ám ő a továbbiakban minden erejét Isten szolgálatának akarta szentelni. Nagy vagyonát szétosztotta a szegények között, szolgáit szabadon engedte, és a Szent Száva által alapított palesztinai lavrába vonult vissza, ahol szerzetesi fogadalmat tett. Magával vitte az Istenszülő csodatévő ikonját is, amelynek bal alsó részéhez egy ezüstből készített kezet ragasztott gyógyulása emlékére. Azóta minden ilyen ikonra ráfestik ezt a harmadik kezet, ezért nevezik az ikont „Háromkezű” Istenszülőnek.

Az ikon a XIII. századig Szent Száva lavrájában maradt, amikor is a monostori atyák egy másik Szent Szávának, Szerbia érsekének ajándékozták. Amikor a szaracénok megszállták Szerbiát, az ortodoxok meg akarták óvni az ikont, ezért egy szamárra tették, és a szamarat szabadon engedték. A szamár pedig minden emberi segítség nélkül elvitte az ikont az Áthosz-hegyre, a Hilandar-monostorba, amelyet Szerbiai Szent Száva alapított, és amely a szerbek nemzeti monostora. A szerzetesek igen megörültek az ikonnak, és elhelyezték a monostor főtemplomában, a katholikonban.

Történt egy alkalommal, hogy a monostor apátja meghalt, és a szerzetesek között viszály támadt, ki legyen az új vezetőjük. Ekkor az Istenszülő megjelent az egyik remetének az álmában, és kijelentette, hogy mostantól ő lesz a monostor apátnője. Ennek jeleként az ikon, amely a templom oltárában volt elhelyezve, magától átkerült a monostor apátjának fenntartott templomi trónusra, és elfoglalta új helyét. Azóta szokás a Hilandar-monostorban, hogy csak egy helyettes apátot választanak, és a szerzetesek, amikor áldást kérnek, mindig az Istenszülő „Háromkezű” csodatevő ikonja elé járulnak.

A görög-török háborúk idején az Áthosz-hegyét a törökök nem tudták uralmuk alá venni. A törökök látták a titokzatos Asszonyt, amint őrködik a Hilandar-monostor falai között, és emberi kéz nem árthat neki.

A „Háromkezű” Istenszülő ikonját orosz földön is régóta tisztelik, számos másolata található az ország templomaiban, amelyek maguk is csodatévő ikonok. A legismertebb Moszkvában található, amelyet 1661-ben küldtek a szerzetesek Hilandarból Nyikon pátriárkának.

(Forrás: doxologia.ro; days.pravoslavie.ru)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Június  29.
Szent Péter és Pál főapostolok vértanúsága

Vajon milyen kiválóbb dicséretet költhetne valaki annál, amiről maga az Úr tanúskodott és hirdetett, az egyiket „boldognak és sziklának mondta, akire az egyházát építi”, a másikat pedig előre „kiválasztott edénynek”, aki „az ő nevét majd zsarnokok és királyok előtt hordozza”. Szent Péter az elsőnek elhívott András testvére volt, Betszaida kicsiny és jelentéktelen városából, Jóna fia Simeon nemzetségéből, Hürkanosz, a zsidók papja idején, igen szegény sorból származott és saját kezével kereste megélhetését… Miután apja meghalt, megnősült…, gyermekei születtek, András pedig a szüzességnek szentelte magát. Abban az időben, amikor (Keresztelő) János már börtönben volt, Jézus a Genezáreti tó partján járva, meglátta Andrást és Pétert, akik a hálóikat javították, elhívta őket, ők pedig azonnal követték. Péter azután hirdette az evangéliumot először Júdeában és Antiokhiában, majd Pontuszban, Galátiában, Kappadókiában, Ázsiában és Bithiniában, eljutott egész Rómáig, és mivel csodás tetteivel felülmúlta Simon mágust, Néró parancsára ott helyben megfeszítették, saját kérésére fejjel lefelé, és így fejezte be életét… Éles eszű volt, kivételes és isteni buzgóság fogta el minden gonosztettel szemben, a bűnbánóknak megbocsátó volt, korábbi ítéleteit könnyen, félelem nélkül megváltoztatta.

A szent és boldog Pál szintén zsidó volt, Benjámin törzséből, a farizeusok osztályából, Gamáliel tanítványaként nagy jártasságra tett szert a mózesi törvényekben, Tarzusban, Kilikia gyöngyszemében lakott.

Mivel tüzes rajongója lett a törvénynek, pusztította Isten egyházát: az ő jóváhagyása és szándéka mellett kövezték meg Istvánt, az első vértanút. Ám Isten letekintett rá a (damaszkuszi) úton, isteni hang hívta el fentről, fényes nappal, és megvakult. Ananiás, az (Úr) régi tanítványa küldetett el hozzá, hogy felvilágosítsa, tanítsa és megkeresztelje. Ő pedig „kiválasztott edény lett”, és mint akinek szárnyai nőttek, az egész lakott világot befutotta, Rómába is eljutott, ahol sokakat megismert, tanított és hálójába ejtett. Ott is fejezte be az életét, évekkel később a fejét vették. Azt mondják, a sebéből vér és tej folyt. Jóllehet a boldog Pál később szenvedett vértanúságot, szent ereklyéiket egy helyre tették… Pál apostol eszes volt, kegyelemmel teljes, tiszta erkölcsű, beszéde vonzó, a hozzá fordulókat isteni csodák erejével ejtette rabul. Mindkét apostolfejedelem Szentlélekkel és isteni kegyelemmel volt teljes.

(Forrás:Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae, opera et studio Hyppolyti Delehaye. Bruxellis, Apud Socios Bollandianos, 1902, SYNAXARIA SELECTA, Iun. 29.)

(Ford.: I. Tibor)

+
Július 16.
Szent Júlia vértanú szűz

Amikor a perzsák elfoglalták Karthágót[ 1], a hírneves afrikai várost, számos foglyot ejtettek és vittek magukkal. Abban az időben rabolták el más foglyokkal együtt ezt a kis leányt, a boldog Júliát, akiről most szólunk, aki egy híres keresztény férfiúnak, Analszonnak volt a leánya, és akit Szíriába hurcoltak. Ott eladták egy bizonyos kereskedőnek, aki pogány volt. A leány pedig, bár hitetlen gazdánál szolgált, erősen tartotta Krisztus szent hitét, amelyben született, és a jó szokásokat, amelyeket a keresztények követnek, és amelyeket ő kicsiny korától kezdve megtanult. Gyakran imádkozott és böjtölt, és érettebb korba érve tökéletesen megőrizte tisztaságát és érintetlenségét. Bölcsességben élte életét nagy önmegtartóztatásban, gazdáját pedig hittel szolgálta az apostol szavai szerint: „Ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek kedvét keresnétek, hanem egyenes szívvel az Úr félelmében” (Kol 3, 22), mivel Isten szeme előtt minden dolgot megcselekedett jóindulattal, amit megparancsoltak neki, amelyek nem voltak ellentétesek Isten akaratával és a leány teljességgel bölcs életmódjával.

Amely dolgok pedig ellentétesek voltak ezekkel, azokra senki nem tudta őt rákényszeríteni, pedig gazdája sokszor biztatta, hogy hagyja el Krisztust, és éljen tisztátalanságban a pogányok szokása szerint, de semmiféle fenyegetéssel sem tudta eltéríteni, mert Júlia inkább kész volt meghalni, mint Krisztustól elszakadni, és elvetni a hiánytalan bölcsességet.

Gazdája több alkalommal is el akarta veszejteni, látva azonban a hívőkhöz mindenben méltó szolgálatát és buzgalmát, mindig megkegyelmezett neki. Csodálta jó szokásait, szelídségét és türelmét, alázatosságát és erős böjtölését. Látta, hogy minden nap böjtöl, kivéve a szombatot és a vasárnapot. Idejét pedig, amely szolgálata mellett fennmaradt, nem hiábavalóságokkal vagy pihenéssel töltötte, hanem olykor forrón imádkozott Istenhez, máskor azokat a könyveket olvasta, amelyeket még kisgyermekkorában megismert. Éjszakánként csak ritkán hajtotta kis időre álomra a fejét, arca mindig sápadt volt, teste sovány és gyönge a sok fáradozástól és önmegtartóztatástól. Ezen pedig gazdája igen csodálkozott. Amint ezeket szemlélte, és látta, hogy a leány változatlanul ilyen életmódot folytat, megesett rajta a szíve, elkezdte szeretni és tisztelni. Mert Isten irgalommal tekintett le kedveltjére, Szent Júliára, a hitetlen ember megkeményedett szívét pedig könyörületre indította iránta.

Amikor húszesztendős korát meghaladta, gazdája, kereskedő lévén, sok áruval tengeri útra készült Galliába. Magával vitte Júliát is, keresztény szolgálóját, mert látta, hogy kezei révén vagyona egyre csak gyarapszik, hiszen Isten megáldotta a kereskedő házát Júlia miatt, ahogyan egykor Egyiptomban Putifár házát József miatt. Ezért nagy értékű portékájával együtt magához vette szolgálóját is, aki leginkább Krisztus szolgálója volt, és aki többet ért egész rakományánál, és tengerre szállt. Amikor Korzika szigete mellett haladtak el, megálltak. Azon a szigeten pedig, bár keresztény városok voltak, sok pogány élt, és amikor a kereskedő kikötött a szigeten, látta, hogy a vele egy hiten lévő pogányok a kikötő közelében nagy számban összegyűltek, ünnepséget tartanak és isteneiknek áldozatokat mutatnak be. Elment tehát ő is szolgáival együtt, vásárolt egy kövér borjút, és a többiekkel egyetemben áldozatul mutatta be az isteneknek, és elkezdett mulatozni. Sokat evett, ivott és táncolt. Szent Júlia pedig a hajón maradt, szíve mélyéből sóhajtozva és siránkozva ezeknek az embereknek a tévelygésén és elkárhozásán.

A pogányok egyike viszont a hajóra ment, látta a szűz Júliát sírni és sóhajtozni, és miután megtudta, hogy keresztény, elment a helybéli gyülekezet vezetőjéhez, és azt mondta neki: „Azon a hajón, amely ide érkezett, van egy leány, aki gyalázza a mi isteneinket, és megveti az áldozatokat, amelyeket bemutatunk.” Akkor az elöljáró rögtön így szólt a Palesztinából érkezett kereskedőhöz: „Miért nem jöttek le a hajóról mind, akik hozzád tartoznak, hogy áldozzanak és velünk együtt ünnepeljenek?” A kereskedő azt mondta, mindnyájan lejöttek, az elöljáró pedig ezt felelte neki: „Hallom, hogy a hajódon van még egy leány, aki kigúnyolja a mi isteneinket és meggyalázza az ő nevüket.” A kereskedő ezt felelte: „Vajon az én szolgálómról beszélsz-e? Őt semmiféleképpen nem tudtam eltéríteni a keresztények tévelygésétől, hogy a mi hitünkre vezessem, sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel, és ha nem lett volna hozzám hűséges és igen nagy hasznomra szolgálataival, már régen elveszejtettem volna különféle kínzásokkal.”

Az elöljáró ezt mondta: „Most kényszerítsd, hogy velünk együtt hódoljon az istenek előtt, és egyen az áldozatból. Ezért őhelyette négy rabszolganőmet adom neked, vagy kifizetem az árát ezüstben, csak add nekem, és én majd rákényszerítem, hogy legyen a mi isteneink szolgálója.” A kereskedő ezt felelte: „Mondtam már neked, hogy lehetetlen őt erre kényszeríteni, mert inkább meghal, semmint hogy elhagyja a hitét. Az pedig, hogy eladjam neked, nem lehetséges, mert ha egész vagyonodat nekem akarnád adni érte cserébe, nem érne fel az ő szolgálatával, mert nagyon hűséges hozzám, és vagyonom csak gyarapszik kezei által; ezért hát rábíztam mindenemet.”

Akkor a gyülekezet elöljárója titokban tanácskozást tartott övéivel, a vendégek számára egy nagy terített asztalt készítettek elő és a kereskedőt, aki Júlia gazdája volt, nagyon lerészegítették. Miután pedig ez lerészegedett és elaludt, és vele együtt mind, akik vele voltak, a sziget istentelen pogányai a hajóhoz siettek, Szent Júliát lehozták onnan és az elöljáró elé állították. Az így beszélt hozzá: „Leány, áldozz az isteneknek, mert megadom a gazdádnak érted, amennyit kér, és szabadságodat visszaadom.” A szent ezt válaszolta: „Az én szabadságom az, hogy szolgálhatom Krisztust, akinek tiszta lelkiismerettel szolgálok, a ti tévelygéseitektől pedig undorodom.”

Akkor az elöljáró megparancsolta, hogy üssék arcul. A vértanú leány pedig így szólt: „Ha az én Uram, Jézus Krisztus elviselte értem az arculütést és arcának leköpdösését, vajon én ne viseljem el érette ugyanezt? Üssétek arcomat érette, köpések helyett pedig folyjanak le könnyeim arcomon!” Kínzója ekkor megparancsolta, hogy hajánál fogva vonszolják, vetkeztessék le és verjék meg. Ő pedig, miközben ütötték, ezt kiáltotta: „Azt vallom meg, akit érettem megvertek. Ha az én Uram elviselte a töviskoszorút és a keresztre feszítést, úgy illik, hogy én is, az ő szolgálója, részese és követője legyek szenvedéseinek, hogy az ő dicsőségébe és országába juthassak.”

Akkor kínzója megparancsolta, hogy vágják le szűzi kebleit, ő pedig vitézül elviselte, Krisztus szeretetéért a keserves kínokat. Kínzója el akarta veszejteni, mielőtt még gazdája felébred, ezért megparancsolta, hogy készítsenek nyomban egy keresztet, és szegezzék fel rá a leányt, amint egykor a héberek Krisztussal tették. Szent Júlia pedig, Krisztussal való együtt szenvedésében, magának a mi Urunknak, a megfeszített Jézus Krisztusnak a képét öltötte magára, mert arra méltatott, hogy érte keresztre feszítsék. Keresztre feszítették tehát, és már a vége közeledett, amikor gazdája fölébredt álmából. Meglátta a kereszten és nagy fájdalommal telt el. Semmit sem segíthetett azonban rajta, mert Krisztus menyasszonya utolsó lélegzeteit vette. Amikor pedig szent lelke megszabadult a test kötelékeitől, mindnyájan látták, hogy szájából egy kicsiny galamb repült ki, amely fehér volt, mint a hó és az ég felé szállt. Kínzói a leány mellett egy angyali jelenésnek is tanúi voltak. Nagy félelem szállt tehát reájuk, és elfutottak onnan, egyedül csak a szent leány teste maradt ott, holtan felfeszítve a keresztre. Az Úr Krisztus pedig nem hagyta testét őrizetlenül, hanem megparancsolta angyalainak, hogy őrködjenek mellette, amíg tisztes temetését el nem rendeli a következőképpen:

Nem messze e szigettől, amelyet Korzikának neveznek, van egy kisebb sziget, amelyet régen Margaritának, most pedig Gorgonának hívnak. Volt ott egy monostor, amelyben szerzetesek laktak, akik angyali jelenésben értesültek mindarról, ami Szent Júlia vértanúval történt, és parancsot kaptak, hogy sietve szálljanak hajóra, menjenek arra a szigetre, vegyék le a keresztről a szent vértanú igen megkínzott testét, vigyék a monostorukba és ott tisztelettel temessék el. A szerzetesek pedig hajóra szálltak, felvonták vitorláikat és elindultak. Partot érve mindent úgy találtak, ahogyan az Úr angyala mondta nekik. Levették a szent testet a keresztről, tiszta leplekbe takarták, levágott kebleit pedig kissé távolabb találták meg egy kő mellett, felemelték és a helyükre, a testhez illesztették. A szentet a hajóra tették, dolgukat elvégezve visszatértek a monostorba, és a templomban tisztelettel eltemették, dicsőítve Krisztus Istent, aki megerősítette szolgálóját a vértanúk küzdelemében. Sírja mellett sok gyógyulás történt, bármilyen betegséggel is keresték fel. Ugyanígy csodák történtek azon a helyen is, ahol szenvedett, mert mihelyt a sziget keresztényei értesültek a szent vértanú haláláról, egy kis templomot emeltek a hely fölé (szűk helyen, sziklás dombon) a tiszteletére. Ahová pedig kebleit dobták, ott egy kő alól élő víz folyt, amely gyógyulást hozónak bizonyult, mivel minden beteg, aki ivott belőle vagy megmosdott vele, visszanyerte egészségét.

Egy másik csoda is történt esztendőről-esztendőre, az ő emlékének napján: az a kő, amelyhez a szent keblei hozzáértek, és amely alól a forrás fakadt, tej és vércseppeket izzadt a szűz és vértanú Szent Júlia hitvallásaként, mert ő szüzességének tisztaságában fehér volt, mint a tej, Krisztusért kiontott vére pedig pirosra festette. A cseppek, amelyek a kövön megjelentek, azon a napon reggeltől estig folytak, és akik megkenték magukat velük, gyógyulást nyertek.

Sok esztendő telt el, és a templom, amelyet a szent vértanú tiszteletére emeltek azon a helyen, ahol keresztre feszítették, elavult és romlani kezdett. Ezért, mivel a hely igen szűkös is volt, az emberek másik templomot akartak emelni a szent tiszteletére egy másik, tágasabb helyen, nem messze az első templomtól, újabb és nagyobb templomot. Miután előkészítették a köveket, a téglákat, a meszet és az összes szükséges anyagot az építkezéshez, hogy a következő nap megvessék a templom alapját, reggelre mindent az első, a régi templom helyén találtak, a kőművesek pedig nem értették, mit jelent ez a csoda. Kis idő elteltével újra elvitték az anyagokat a másik helyre, ahová az új templomot akarták emelni. Éjjel azonban ugyanúgy visszakerültek oda, az első templom helyére, az őrök pedig egy tündöklő leányt láttak szekéren ülve, amely elé két fehér ökör volt befogva, és a leány hordta át az építkezéshez előkészített anyagokat az első templom helyére. Akkor megértették, hogy a szentnek az az óhaja, hogy a templom az eredeti helyén újuljon meg, és akarata szerint így is cselekedtek.

Számos más csoda is történt mindkét szigeten, Korzikán és Gorgonán egészen addig, amíg a tiszteletreméltó ereklyéket fel nem vették és át nem vitték a mai Bresciába, Itáliába. Ám az ereklyék elköltözése óta változatlanul, a korzikai nép, ha hittel járul a szent templomába, nem nélkülözi segítségét, az emberek megmenekülnek az ellenséges erők támadásától a szent vértanú imái és a mi Urunk, Jézus Krisztus könyörülete által, akinek az Atyával és a Szentlélekkel együtt legyen tisztelet és hódolat most és mindenkor és mindörökkön örökké.

[1] 616-ban történt, vagy a vandál invázió alatt, 439-ben.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2023-07;

//days.pravoslavie.ru/Days/20230716.html)

 (Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+
Július 22.
Kenetvivő és apostolokkal egyenlő Szent Mária Magdolna (I. rész)

Szent Mária, akit Magdolnának is neveznek, Krisztus tanítványa és első kenetvivője volt, minden kenetvivők közül a legnagyobb. Naftali törzséből származott, hazája Felső-Galilea vidékén volt, egy Magdala nevű városban, emiatt is nevezik Magdolnának (Magdalénának). Abban az időben élt, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus lejött a földre. Ifjúkora óta hét tisztátalan lélek munkálkodott benne és gyötörte. Vagy azért történhetett ez, mert Isten felfoghatatlan ítélete határozott így, hogy nyilvánvalóvá váljanak benne Isten Fiának dolgai, vagy az isteni gondviselés miatt, bizonyos lelki hasznok elérése érdekében.

Mária Magdolna hallott Krisztusról, a világ Üdvözítőjéről, aki akkoriban Galilea városait és falvait járta, és meggyógyított minden betegséget és minden erőtlenséget, kiűzte a démonokat, hirdette a Mennyek Országának örömhírét és isteni gyógyító erejével mindenkivel jót cselekedett. Mária Magdolna megkereste, és rögtön emberszerető könyörületére méltattatott azokkal együtt, akiken segített. Mert rátekintett a sokirgalmú Úr, aki mindent ismer, mielőtt az létrejönne, és kiűzte belőle az őt keservesen kínzó démonokat és egészségessé tette, nem csupán testben, de lélekben is, mert megvilágosította értelmét az igazság ismeretének világosságával, hogy felismerje, ő a várva-várt Messiás, és higgyen benne mint Krisztus, Isten Fiában, akit az Atya küldött a világ üdvözítéséért.

Attól kezdve Szent Mária Magdolna Krisztus tanítványa és követője lett és szolgálta a többi szent asszonnyal együtt egészen az önként vállalt szenvedésekig, a kereszthalálig és isteni testének eltemetéséig, ahogyan erről Szent Máté evangélista tesz tanúságot: „Volt ott sok asszony is, akik messziről figyelték, azok, akik Galileából követték Jézust, és szolgáltak neki. Köztük volt Mária Magdolna.”  (Mt 27,55–56)

Ez a szent kenetvivő asszony mindenki másnál jobban ragaszkodott Krisztushoz és az ő Tisztaságos Anyjához. Ezért az evangélista is mindenki más elé helyezi, mint aki Krisztust és az ő Anyját legjobban szerette, és aki a legbuzgóbb szolgálója volt Jótevője és Üdvözítője Anyjának. Amikor Krisztust keresztre feszítették, ő a kereszt mellett állt a Tisztaságos Szűzzel, Isten Anyjával és a többi asszonnyal együtt, és nézték Krisztus szenvedését. Egyfelől keservesen siratta és sóhajtozott a mi Urunkért, másfelől szenvedett az ő minden szennyfolttól  mentes Anyjával együtt, aki sírt és vigasztalhatatlanul bánkódott, mint anya, aki siratja szeretett gyermekét, mert lelkét átjárta a tőr, amelyről az agg Simeon jövendölt. Szívének fájdalmában teljesen elgyengült, Szent Mária Magdolna pedig vigasztalta és támogatta, amennyire erejéből telt, és a többiekkel együtt mindent megtett, hogy bánkódását enyhítse.

Miután Krisztus kiadta lelkét és megfeszítői otthagyták, eljött Arimateai József és Nikodémus, és levették testét a keresztről, Mária Magdolna pedig a Tisztaságos Anyával és a többiekkel együtt leborult, csókolgatta a szent és isteni Testet, és elkísérték egészen a sírig. Miután pedig sírba helyezték és követ hengerítettek a sír bejárata elé, a többi asszony Józseffel és Nikodémussal együtt elment, és úgy tűnik, csak Mária Magdolna és a Szentséges Istenszülő maradt a sír közelében, ahogy Szent Máté evangélista mondja: „Mária Magdolna és a másik Mária (vagyis a Szentséges Istenszülő) ott voltak, és ültek a sírral szemben.”  (Mt 27,61)

Mivel azonban ez pénteken késő este történt, és az ószövetségi törvény szerint úgy illett, hogy dolga végeztével mindenki megpihenjen, ők is elmentek házukba, hogy pihenjenek. Szombaton tehát pihentek a parancs szerint, ahogy Szent Lukács evangélista mondja. Miután pedig elmúlt a szombat, amikor a hét első napja megvirradt, ahogy Szent Máté evangélista mondja, aki elbeszéli az asszonyok első útját a sírhoz, eljött Mária Magdolna és a másik Mária, vagyis a Szentséges Istenszülő, hogy lássa a sírt, mert az Úr Anyja olyan nagy fájdalmakat szenvedett el, hogy nem tudott addig várni, amíg a többi kenetvivő asszony elkészül, hanem összetalálkozott Mária Magdolnával, aki szintén a sírhoz sietett, és ezen buzgólkodott szívének fájdalmában és vágyakozásában. Mert igen buzgó volt ez az asszony, ezért is említik meg az evangélisták mind a négyen. Elment tehát Mária Magdolna és a másik Mária, vagyis a Szentséges Istenszülő rögtön éjfél után, nem illatos olajokkal, mert arra nem volt idő, hanem csak hogy lássák a sírt. Ez a tiszteletreméltó és szent kenetvivő asszonyok első útja a mi Urunk, Jézus Krisztus sírjához, amelyet Szent Máté evangélista beszél el.

Amint pedig közeledtek a sírhoz, íme, nagy földrengés támadt, mert az Úr angyala leszállt az égből, elhengerítette a követ a sír bejáratától és leült rá. (vö. Mt 28,1–2) Az Úr pedig ekkorra már feltámadt, mert az evangélista nem azt mondja, hogy miután az angyal elhengerítette a követ, azután jött ki az Úr a sírból, hanem azt, hogy elhengerítette a követ és leült rá. Hiszen az Úr teste romlatlanul és ragyogva jött ki a sírból, miközben a kő a sír bejáratát elfedte, miként ugyanannak a vasárnapnak az estéjén, míg az ajtók zárva voltak, belépett a tanítványaihoz. Tekintete pedig olyan volt, mint a villám, ruhája fehér, mint a hó, és a tőle való félelmükben az őrök reszkettek és olyanok lettek, mint a holtak. Az angyal pedig ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt. Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak: ‘Feltámadt halottaiból’ ” (Mt 28,5–7).

Lássátok, hogy az angyal nem feddte meg őket, nem is félemlítette meg őket, hanem szelíden szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek.”  És nem csak ennyit mond, hanem odahívja őket, hogy nézzék meg a helyet, ahol a teste volt: „Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt.”  Tanácsot is ad nekik, hogy menjenek és mondják meg a tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt: „Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak: Feltámadt halottaiból”. Miért történt ez? Hogy világosan látható legyen az őrök megbénulásából, a földrengésből és a szelíd beszédből, hogy ez az asszonyok első útja a sírhoz, nem úgy, ahogy mások gondolják.

Ez a két asszony tehát, a Szentséges Istenszülő Szűz és Mária Magdolna elmentek a sírtól, félelemmel és igen nagy örömmel, hogy hírt vigyenek az apostoloknak, hogy feltámadt az Úr, ahogyan azt nekik az angyal mondta. Amint pedig mentek, maga Isten, a testté lett Ige állt meg előttük, és azt mondta nekik: „Üdv nektek!” Ők pedig térdre hullottak, hódoltak Neki, átölelték lábait és csókkal illették. Az Úr pedig nem szidta meg őket, amiért megérintették, hiszen először látták őt, hanem ellenkezőleg, bátorította őket és így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.” (Mt 28, 10) Az asszonyok pedig elmentek a tanítványokhoz, és hírül vitték nekik és mindazoknak, akik velük voltak az angyal szavait és az Úrét, és azt, hogyan találkoztak Vele. És nem csupán látták őt, de lábait is átölelték. Az Úr tanítványai pedig a kimondhatatlanul sok szomorkodás miatt, amit Mesterük megfeszítése miatt elviseltek, hallani sem bírták ezeket. Úgy tűnik nekem, hogy Magdolnához egy szót sem szóltak. A Szentséges Istenszülőről pedig, akit nagyon tiszteltek és szerettek, azt mondták magukban, hogy a túlzott szomorkodás megzavarta elméjét, látását, hallását és tapintását. Az ő tisztaságos és ragyogó lelke azonban teljesen bizonyos volt abban, amit látott és érintett, elhallgatott, nem vitatkozott többé a tanítványokkal, és nem ment többé a sírhoz.

Mária Magdolna pedig inkább a tanítványoknak hitt, mint annak, amit maga látott és érintett, valamiképpen csekély volt a hite önmagában, nem hitt a látottaknak, azt gondolta, hogy képzelgés volt. Magához vette Johannát, egy másik Máriát és más asszonyokat, és ugyanazon az éjszakán, hajnalban, mielőtt még megvirradt volna, illatos keneteket vittek a sírhoz, bement a sírba ő és akik vele voltak, mert a kő már el volt hengerítve. De nem találták az Úr testét, és nem értették a dolgot.  Ekkor két férfi állt meg előttük, két szent angyal, akik olyan fehér ruhában voltak, mint a villám. Ők megijedtek a látomástól, az angyalok pedig megfeddték őket: „Mit keresitek az Élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt!” (vö. Mt, 28,6)

Figyeljétek meg tehát, kedveseim, miből láthatjuk, hogy ez nem az asszonyok az első útja a sírhoz, hanem a második. Nem lett volna illő dolog, hogy a szent angyalok összeszidják és megfeddjék az asszonyokat, akik nem láttak és nem hallottak semmit az Úr feltámadásáról, és így szóljanak hozzájuk: „Mit keresitek az Élőt a holtak között?” Azért feddték meg őket, mert látták, hogy nem hisznek, vagyis világos, hogy korábban ezek az asszonyok hallottak mindenről azoktól, akik látták az Urat, és hallották, mit üzent tanítványainak, mert egyes férfiak is velük voltak. Kitől tudjuk mindezt? Szent Lukács evangélistától (…)

Ezek után elmentek ezek a férfiak és asszonyok Mária Magdolnával együtt, és hírt vittek az apostoloknak. Mária Magdolna tehát másodszor látta a sírt, a többiek először, szavaik azonban az apostolok előtt ostobaságnak tűntek, és nem hittek nekik. Ezeket írja Szent Lukács evangélista az asszonyok második útjáról.

Mi történt ez után? Mária Magdolna lelke égett, mert a tanítványok nem hittek sem neki, sem a többieknek, akik vele voltak, hanem képzelődésnek tartották szavaikat. Ezért Mária Magdolna egymaga felkelt, immár reggel, harmadszor is a sírhoz ment és látta az elhengerített követ a sírbolt bejárata előtt. Ekkor Simon Péterhez és Jánoshoz futott. Ebből is láthatjuk, hogyan gondolkodott, hogyan aggodalmaskodott szívében, mert a Szentséges Istenszülővel együtt már hírül vitték a feltámadást a tanítványoknak, de azok nem hittek nekik. Aztán hajnalban újra odamentek más asszonyokkal és férfiakkal, és szavaikat akkor is képzelgésnek vélték. Nem csupán azért szomorkodott, mert nem hittek neki, hanem azért is, hogy senki sem kelt föl és ment a sírhoz, hogy lássa, hanem vagy a zsidóktól való félelem miatt, vagy a kimondhatatlanul sok szomorkodás miatt mindnyájan úgy ültek, mint valami halottak. Egyedül Péter kelt föl az asszonyok második híradása után, és egyedül elment a sírhoz, de csak behajolt, és nem mert bemenni, talán azért, mert méltatlannak hitte magát háromszoros tagadása miatt, vagy pedig a zsidóktól való félelmében, ahogy fentebb mondtuk.

Mindezekért tehát Mária Magdolna, akinek lelke szeretettől lángolt Tanítója és Jótevője iránt (…), harmadszor is elment a sírhoz egyedül, reggel, megtalálta az elhengerített követ, és visszatért az apostolokhoz, ezt gondolva magában: „Ha elmondom nekik, hogy feltámadt Krisztus, megint kiabálni fognak velem, hogy ördögök szálltak meg, mert ha nem hittek nekem, amikor a többi asszonnyal voltam, és hírül vittük nekik Krisztus feltámadását, hogyan hinnének most, hogy egyedül vagyok? Tudom tehát, mit fogok tenni. Azoknak mondom el, akik Krisztus szeretetében a legnagyobbak és legforróbbak, vagyis Péternek és Jánosnak. Korábban ezek is hallották Krisztus Urunk feltámadásának a  hírét, de nagy hitetlenségük és a csoda nagysága miatt úgy viselkednek, mintha nem is hallottak volna semmiről. Hogyan keltsem fel őket, hogy legalább ők menjenek el a sírhoz és lássák azt, ami történt? Tudom, mit tegyek. Nem mondom nekik, hogy feltámadt az Úr, mert akkor a korábbi hibába esem, hanem olyan hírt mondok nekik, amit képesek elhinni.”

Tehát, ahogy mondtuk, Mária Magdolna Péterhez és Jánoshoz ment, és azt mondta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hová tették!” (vö. Jn 20,2) Mintha csak azt mondta volna: „Hallgassatok meg, Isten szolgái! Vagy feltámadt Krisztus halottaiból, vagy nem, ezt nem tudom nektek elmondani. De azt tudom, és ez az igazság, hogy a teste nincs a sírban. Ezért tehát kötelességetek igyekezni, hogy megtudjuk, ki az, aki elvitte őt a sírból, és hová tette.” Látjátok ennek az asszonynak a bölcsességét? (…) Világos, hogy válasza előre megtervezett és bölcsen meggondolt volt, és íme, rögtön rávette őket arra, hogy a sírhoz menjenek.

Elindult tehát a két tanítvány a sírhoz, és ez a csodálatos asszony követte őket. Mindkét tanítvány belépett a sírba, és látták a gyolcsokat a földön és a kendőt, amely a fején volt, külön egy helyen összegöngyölve, az Ő teste pedig sehol sem volt. Ekkor látták és hittek. (vö. Jn 20,3–7) Mit hittek? Hogy elvitték az Urat a sírból, ahogy Mária Magdolna mondta nekik. És a tanítványok visszatértek övéikhez, és nem hittek semmit a feltámadásról. Hitetlenségük pedig Mária Magdolnában is elvetette a kételkedés magvait, aki korábban hitt, mert mindent látott és hallott. Ezért nagy buzgóságában így gondolkodott magában: „Eddig úgy tűnt nekem, hogy hitem megalapozott, de az apostolok látták a sírt, és nem hisznek az Úr feltámadásában. Látták, hogy az Úr nincs a sírban, és azt hiszik, valaki ellopta. Világos tehát, hogy mivel én asszony vagyok, látomásaim vannak, és amit látok vagy hallok, az nem igaz. Ők pedig Istentől megvilágosított férfiak, bizonyára tévedhetetlenek és nem lehet őket könnyen félrevezetni, mint minket, asszonyokat.”

Tehát Mária Magdolna így gondolkozott, és sírva a sír mellett maradt, miután Péter és János távozott. Benézett a sírba és két fehér ruhába öltözött angyalt látott, akik megkérdezték: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt felelte: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették.” Ekkor az Úr jött oda, az angyalok látták őt, és felálltak előtte. Mária Magdolna pedig látta, hogy az angyalok felállnak, elszégyellte magát miattuk, és hátrafordult, meglátta az Urat, de nem ismerte fel. Vajon miért? Mert az Úr a feltámadás után romlatlan testet öltött magára, és csak azoknak mutatta meg magát, akiknek akarta, és akkor, amikor akarta. (vö. Jn 20,11–13)

Az Úr így szólt hozzá: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő pedig ugyanazt mondta neki, mint az angyaloknak, mert azt hitte, hogy annak a kertnek a kertésze, ahol a sír volt. Ezt mondta Neki: „Uram, ha te voltál, mondd meg, hová tetted, és én elhozom.”  (vö. Jn 20,14–15) Ezeket, amiket az angyaloknak és az Úrnak mondott, nem előre meggondoltan mondta, ahogyan korábban az apostolokkal előre tervezetten és színlelt módon beszélt. Azokhoz azért beszélt úgy, hogy felrázza és a sírhoz vigye őket. Miután pedig eljöttek és látták, hogy a test nincs a sírban, és miután nem hitték, hogy feltámadt, ő maga  is kételkedni kezdett. Ez pedig azért történt, mert igen buzgó és jámbor volt, és inkább hitt az apostoloknak, mint saját magának. Most viszont megváltozott a hite, és azt gondolta, hogy az Úr testét valóban elvitte valaki, ezért mondta azt, amit mondott az angyaloknak és az Úrnak.

Ekkor Jézus, mint Isten, a szívébe látott, és megszokott hangján szólította meg őt, hogy felismerje: „Mária!” Ő pedig most felismerte a hangját, mert másodszor jelent meg neki, a lábai elé borult, mint az első alkalommal, az Úr pedig nem fogadta ugyanazzal az örömmel, mint akkor, hanem eltolta magától és azt mondta neki: „Ne érints engem!” (vö. Jn 20, 16–17) Előbb hagyta, hogy a két asszony megcsókolja tiszteletreméltó és tisztaságos lábait, de ehhez hasonló beszédeket nem hallottak tőle. Lássátok hát, hogy valóban, mivel nem hitt, ezért küldte el magától az Üdvözítő és ezért mondta: „Ne érints engem!”

Amikor első alkalommal jelent meg nekik, hagyta, hogy megérintsék és megcsókolják a lábait, hogy ne csupán a látás és a hallás miatt higgyék a feltámadást, hanem az érintésen keresztül is megbizonyosodjanak róla, hogy akit megfeszítettek és eltemettek, feltámadt. Most azonban elküldi magától Mária Magdolnát, mert annyi bizonyosság után megváltozott a hite, ezért azt mondta neki: „Ne érints engem, még nem mentem föl az Atyához!” Így dorgálta meg azt, aki kételkedett benne, így ébresztette fel az értelmét, hogy a mennyei Atyát emlegette, és így emlékeztette, nehogy csak azt lássa benne, akit szemeivel lát, vagyis egy halottaiból feltámadt embert, hanem az igaz Istent, Isten igaz és egyszülött Fiát, aki miérettünk emberré lett. Ezt mondta neki: „Menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20,17) Ezt hallva Mária Magdolna elment a tanítványaihoz, de nem mondta nekik többé, hogy elvitték az Urat a sírból, hanem nagy hittel és bizonyossággal elbeszélte, hogy látta az Urat és hogy mit hallott tőle. Ez volt az asszonyok harmadik útja az Úr sírjához, amelyet Szent János  apostol és evangélista írt le, és amely kora hajnalban történt, amikor még sötét volt.

(…)

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2023-07)

 (Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+
Július 29-30.
Szent János, a Katona (4. sz.)

Szent János a római hadseregben szolgált, a „Taiphalesz” csapattestben, Julianus a „hitehagyó” császár (361-363) uralkodása alatt. Más (keresztény) katonákkal együtt arra kapott parancsot, hogy üldözze a keresztényeket, ő pedig úgy tett, mintha a parancsot teljesítené velük szemben. Valójában, titokban együtt küzdött velük, egyeseknek azzal, hogy letartóztatásuk előtt figyelmeztette és szökésre buzdította őket, vagy börtönbe zárásuk után titokban megszervezte a szökésüket. Ám nemcsak ezekkel szemben gyakorolt irgalmat, hanem együtt érzett minden szenvedővel: zsoldját szétosztotta a szegényeknek, látogatta a betegeket és elnyomottakat, igyekezett könnyíteni sorsukon, napjait imádságban és böjtben töltötte, ily módon ékesítette életét, vált egyre inkább istenfélővé, és Istennek tetsző, szent életet élve békében pihent meg az Úrban. Egy Pandektének nevezett helyen, az idegenek temetőjében hantolták el (valószínűleg Konstantinápolyban).

Kis idő elteltével megjelent egy asszonynak, elárulta a nevét és a cselekedeteket, amelyeket életében véghez vitt. Azt mondják, ez a szent további csodákat is cselekedett: elsősorban megakadályozta a szolgákat abban, hogy uruktól elszökjenek, előre figyelmeztetett az idegenek zsákmányszerző támadásaira és a tolvajokat nyilvánosan felfedte.

(Forrás: Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae, opera et studio Hyppolyti Delehaye. Bruxellis, Apud Socios Bollandianos, 1902, Mén Iuliosz, SYNAXARIA SELECTA, Iul. 29.

Le Synaxaire. Vies des Saints de l’Église Orthodoxe. Adaptation française par le hiéromoine Macaire de Simonos-Petras. Onze Septembre. To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1987-1994.)

(Ford. I. Tibor)

+
Augusztus 18/31.
Áthosz-hegyi Vatopedi-monostor, a Panajía Pantánasza ünnepe

A Szentséges Istenszülő „Mindenek Királynője” ikonja Isten irgalmából nagy hírnevet szerzett korunkban a testi és a lelki betegségek gyógyításával. Az ikont a XVII. században festették az Áthosz-hegyen, Hészükhaszta József atya áldásával tanítványa, Vatopedi „Barlanglakó” József atya hozta a Vatopedi-monostorba, és azóta a monostor főtemplomában található.

Egy alkalommal egy ciprusi fiatalember jött a monostorba, hogy hódoljon az Istenszülő ikonja előtt. A templomban éppen jelen volt Vatopedi József atya. Amikor a fiatalember belépett a templomba, József atya látta, hogy az Istenszülő ikonja ragyogni kezd, az ifjút pedig egy ismeretlen erő a földre taszítja. Amikor magához tért, könnyek között vallotta meg a szerzetestestvéreknek, hogy hitetlen volt, megvetette Isten parancsait és varázslással, mágiával foglalkozott, és azért jött, hogy varázserejét az ikonokon kipróbálja. Az Istenszülő  csodája arra sarkallta a fiatalembert, hogy megváltoztassa életét és jó keresztény legyen.

Az Istenszülő e csodatévő ikonjánál számos daganatos beteg meggyógyult Isten irgalmából, ezért az egész világon ismert lett. Ezért a Könyörületesség Közössége, amely Kronstadti Szent János atyánk oltalma alatt áll és a daganatos gyermekek gyógyításával foglalkozik, II. Alekszij moszkvai pátriárka áldásával másolatot kért az Áthosz-hegyi Vatopedi-monostorból az Istenszülő „Mindenek Királynője” ikonjáról.

 

A monostor apátja, Efrém főapát áldást adott a másolat megfestésére az orosz nép számára. A festés megkezdése előtt szent liturgiát tartottak és vizet szenteltek. Vlagyimir ikonfestő ezzel a szenteltvízzel keverte ki a színeket, és az ikonfestészet hagyományai szerint megfestette az ikont. Miután elkészült, negyven napig a Vatopedi-monostor főtemplomának oltárában őrizték, majd Oroszországba vitték, ahová 1995. augusztus 11-én érkezett meg. Több mint száz püspök és pap fogadta Moszkvában, tiszteletére a Kreml Nagyboldogasszony (Uszpenszkij) székesegyházában istentiszteletet tartottak. A moszkvai Minden Szentek Templomában került végleges helyére, ahol tiszteletére minden vasárnap istentiszteletet végeznek és elvégzik előtte a Mindenek Királynőjének dicsérőénekét (akathisztoszát).

Az ikon előtt azóta is sok gyógyulás történik. A Minden Szentek templomában pontos nyilvántartást vezetnek ezekről az esetekről.

Íme néhány megtörtént csoda:

A 15 éves Alekszandr agyában tumort fedeztek fel. A fiú rendszeresen járni kezdett a Mindenek Királynője-ikon előtt végzett könyörgő istentiszteletekre. A daganat  mérete csökkenni kezdett, és 20 éves korára teljesen eltünt.

Egy idős asszonynál harmadik stádiumú daganatot találtak. Megműtötték és beleinek egy részét eltávolították. Az asszony elutasította mind a kemoterápiát, mind a sugárkezelést. Leánya imádkozni kezdett az Istenszülőhöz édesanyja gyógyulásáért. 40 napon keresztül elvégezte az Istenszülő dicséretét, és édesanyját megkente a betegek számára szentelt olajjal. Az asszony teljesen meggyógyult.

Egy másfél éves kislánynak, Leának májdaganata volt. Édesanyja egy buzgó keresztény hívő tanácsára forrón könyörögni kezdett  a Mindenek Királynőjéhez. Rendszeresen elvitte kislányát a templomba, kikísérte áldozni és megkente szentelt olajjal. Egy hónap múlva a kislány leletei nagymértékben javultak, az orvosok nem hittek a szemüknek. A kislány korábban hitetlen szülei ezek után templomi esküvőt kértek, és vallásukat gyakorló keresztények lettek.

(Forrás: doxologia.ro)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

„Aki nem volt eltéríthető, zsarolható” – Egyiptomi Szent Poimén (aug. 27)

Ma van szentéletű Atyánk, Poimén remete emlékezete. Ez a szent származása tekintetében egyiptomi volt. Fogta a testvéreit, a pusztába vonult és velük együtt szerzetes lett. Sok év elteltével anyjuk, mivel vágyakozott utánuk, eljött, hogy lássa őket, de nem járt sikerrel. Elszalasztotta, hogy lássa őket, mivel elmentek a templomba. Minthogy a dolog nem maradt titokban a szerzetesek előtt, megszaporázták lépteiket, hogy visszatérjenek a celláikba és bezárták előtte az ajtót. Az anya pedig kint maradt, siránkozva kiáltozott, jajgatva járt körbe. Anub atya, a testvére hallotta ezt, bement Poimén atyához és így szólt: „Mit tegyünk ezzel a idős asszonnyal?” Poimén atya ekkor felkelt, odament az ajtóhoz, és mivel hallotta, hogy sír, így szólt hozzá: „Miért sírsz asszony?” Ő pedig, miután meghallotta a hangját, ezt mondta: „Látni akarlak benneteket, ó, gyermekem! Mit ártok, ha látlak titeket? Hát nem én vagyok az anyátok? Nem keblemmel itattalak, nem én tápláltalak benneteket? Nem én neveltelek fel titeket? Nem ősz már teljesen a hajam?” Akkor Poimén így válaszolt: „Itt akarsz-e látni bennünket, vagy a másvilágon?” Ő pedig megértette, amit mondott, és boldogan távozott. Egykor a vidék kormányzója is látni szerette volna Poimén atyát, de mivel kívánsága nem teljesült, a húgának fiát koholt vád alapján elfogatta, és mint gonosztevőt, börtönbe zárta, gondolva, hogy a szent emiatt kénytelen lesz elmenni hozzá. Ám az öreg nem akarta látni őt. Eljött hozzá a húga, megállt a kunyhója ajtaja előtt, ám ő nem válaszolt neki. Akkor így kezdett kiáltozni: „Irgalmatlan vagy és szívtelen, könyörülj rajtam, mert egyszülött fiam ő.” Az abba ekkor kiküldött valakit és ezt üzente: „Menj, térj innen vissza, Poimén nem nemzett gyermekeket.” Meghallotta ezt a kormányzó és így szólt: „Akkor csak egy szót szóljon, és szabadon engedem a fiút.” Ám az öreg visszaüzent: „Vizsgáld ki az ügyét a törvények szerint, és ha rászolgált a halálra, haljon meg, ha viszont nem, akkor tégy belátásod szerint.” Meghallotta ezt a kormányzó, felettébb álmélkodott e férfiú erényességén és nemességén, és szabadon engedte a fiút.

Egyszer valaki megkérdezte Poimén abbától: „Ha látom, hogy a testvérem vétkezik, hallgassak róla?” Ezt válaszolta: „Ha betakarjuk a testvérünk vétkét, Isten is betakarja a miénket. Ám ha szétkürtöljük a testvérünk bűnét, Isten is így tesz a miénkkel.”

Így élt a boldog Poimén, minden erényt kimunkálva, oly annyira, hogy minden egyiptomi és thébai öregnek atyja lett, akik lelküket hozzá igazították, nevelését elfogadták.

Aggkorában, hosszú évek elteltével hagyta itt ezt a világot.

(Forrás: Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae, opera et studio Hyppolyti Delehaye. Bruxellis, Apud Socios Bollandianos, 1902, Aug. 27.)

(Ford. I. Tibor)

+

Augusztus 28. Etióp Szent Mózes. “A rabló, aki szent lett” 

A Szentek Élete “Fekete Mózesnek”, “Etióp Mózesnek” vagy “Aki rablóból szent lett” jelzővel illeti azt a szentet, aki a nagy megtérők sorába tartozik. Emlékének napja: augusztus 28.

Idézzük fel e szentléletű abba igen tanulságos és megrendítő életét a ránk maradt szinaxárionok alapján:

Boldog Mózes etióp származású volt és az arca teljesen fekete. Egy bizonyos, országos dolgokkal foglalkozó embert szolgált. Gonosz természete és útonálló életmódja miatt gazdája elkergette. Mózes meggyűlölt egy pásztorembert, aki valamilyen gaztettében megakadályozta, és elhatározta, hogy megöli. Megtudta, hogy a pásztor épp a Nílus túlsó partján tartózkodik, és mivel a folyó éppen áradt, kardját a szájába vette, ingét a fejére tekerte, és úszva kelt át a folyón. A pásztor azonban hírét vette érkezésének és elmenekült. Ekkor Mózes leszúrt négy kost, a lábukat kötéllel összekötötte, és újra átúszta velük a folyót. A húsukat elfogyasztotta, a bőrüket borért eladta, és csatlakozott rablótársaihoz.

Ámde azoknak, akik akarják, lehetséges az üdvösség a bűnbánat segítségével. Mózes is eljutott a bűnbánatra: miután egy bizonyos életveszélyből megmenekült, elment egy monostorba, és olyannyira megbánta bűneit, hogy bűnbánatával rablótársait is Krisztus megismerésére vezette.

Történt, hogy egy alkalommal, amint szerzetesi kunyhójában ült, rablók támadtak rá, de nem tudták, hogy ő a Mózes. Egy kötéllel összekötözte őket, szalmazsákként a vállaira vette és a szerzetestestvérekhez vitte. Megjelent a főtemplomban és így szólt hozzájuk: „Ezek itt gonoszságot akartak velem művelni, de nekem nem szabad senkit sem bántanom. Mit parancsoltok, mi legyen velük?” Azok pedig, mivel felismerték, hogy ő Mózes, a híres és legyőzhetetlen rablóvezér, megvallották bűneiket Istennek, elhagyták a világot, és igen kipróbált szerzetesek lettek. Így élt Etióp Mózes atyánk, Istennek tetsző módon, és küzdött a test démonaival. Gyakran felkereste a monostorban Izidor apátot, hogy tanácsot kérjen, hogyan küzdjön meg a testi szenvedélyekkel. A lelki küzdelmekben tapasztalt apát azt tanácsolta, hogy sohase lakjon jól, maradjon mindig félig éhes. Ám a szenvedély mégsem hagyott alább. Akkor az apát megtanította az éjszakai virrasztásra. A szentéletű egész éjszakákat töltött imádságban, még térdet sem hajtott, hogy el ne aludjon. De a hosszú küzdelmek csüggedést hoztak, és már azon volt, hogy elhagyja a pusztát, ám Izidor apát megerősítette tanítványa lelkét. Látomásban démonok seregét mutatta meg előtte nyugaton, akik harcra készülődtek, keleten pedig még nagyobb sereg angyalt, akik szintén csatára készülődtek. Izidor atya így öntött reményt szentéletű Mózesbe: az angyalok ereje felülmúlja a démonokét, ezért hosszú küzdelemre kell felkészülnie, hogy végleg megtisztuljon korábbi bűneitől.

A szent újabb aszkézist vállalt magára. Éjszakánként körbejárta a pusztában lévő remetekunyhókat és minden testvérnek vizet hozott a kútról. Isten maga vetett véget a sokéves küzdelemnek: Izidor atya megáldotta tanítványát és kijelentette neki, megszabadult testi szenvedélyeitől. Ettől kezdve Szentéletű Mózes hatalmat kapott Istentől a démonok kiűzésére.

Aszkézisének a híre a pusztaságon túlra is eljutott a szerzetesek körében. Egyiptom kormányzója látni szerette volna a szentet. Ám Mózes tudomást szerzett róla, elhagyta a kunyhóját és elrejtőzött. Az úton találkozott a kormányzó szolgáival, akik megkérdezték tőle, hogyan lehet eljutni Mózes, a pusztai remete kunyhójához. A szent ezt válaszolta: „Nem érdemes felkeresni azt a hazug és méltatlan szerzetest.”  A szolgák visszatértek a monostorba, ahol a kormányzó várt rájuk, és átadták neki, amit a baráttól az úton hallottak. A monostori testvérek a leírásból egyöntetűen felismerték magát Szentéletű Mózest.

Hosszú évek teltek már el szerzetesi engedelmességben, miután Mózest diakónussá szentelték. A püspök fehér papi ruhába öltöztette, és ezt mondta: „Mózes atya most már teljesen fehér.” A szent így válaszolt: „Szentatyám, mi teszi az embert tisztává, a külső vagy a belső?” Egy alkalommal a püspök elhatározta, hogy próbára teszi, és meghagyta papjainak, űzzék ki az oltárból, mint méltatlan feketét. A szent teljes alázattal viselte a megszégyenítést. A próbatétel után a püspök pappá szentelte. Tizenöt éven át szolgált papként, hetven tanítványt hagyott maga után.

Amikor a szent hetvenöt éves lett, figyelmeztette tanítványait, hogy hamarosan rablók csapnak le a remeteségre, és megölnek mindenkit, akit ott találnak. Áldást adott a barátoknak, hogy időben elhagyják a monostort és elkerüljék az erőszakos halált. A tanítványok kérlelni kezdték a szentet, hogy velük együtt meneküljön ő is, de ő így válaszolt: „Már sok év óta várom, hogy beteljesüljön rajtam az én Uramnak, Jézus Krisztusnak a szava: »Mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el (Mt 26, 52).«

Hét barát mégis a szent mellett maradt, egy közülük elrejtőzött a közelben, amikor a rablók jöttek. Megölték Szentéletű Mózest és vele hat tanítványát.

Az egyiptomi paterikonban, a Szent öregek könyvében is olvashatunk róla.

Vers:

Haláloddal tanítod, amit mondtál, Fekete Mózes:

„Ember a külsőt, Isten a szívet nézi (1Sám 16,7).”

Huszonnyolcadikán temették Mózest, az Etiópot.

„Szentéletű Mózes atyánk, esedezz Istenhez érettünk !”

Forrás:

Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae, opera et studio Hyppolyti Delehaye. Bruxellis, Apud Socios Bollandianos, 1902, Mén aprilliosz, SYNAXARIA SELECTA, August. 28.

ПРЕПОДОБНЫЙ МОИСЕЙ МУРИН, 28 августа – https://days.pravoslavie.ru/Life/life4535.htm

(Ford.: A-V. G. – I. T., 2022. augusztus 28.)

+
Alexandriai Szent Teodóra – szeptember 11.
„A bűnbánó, aki fölvette keresztjét”

Szent Teodóra az ötödik században élt Zénón bizánci császár uralkodása idejében. A kivételes szépségű lányt a jámbor és jó hírben álló Paphnutioszhoz adták feleségül. Ám egy napon, a sátán sugallatára házasságtörést követett el. Miután vétkezett, a lelkiismerete azonnal és kíméletlenül gyötörni kezdte. Nem mert hazatérni, hanem egy Alexandriához közeli apácamonostorba ment, és megkérte az apátnőt, nyissa ki számára találomra az Evangéliumot, és amire rátalál, olvassa fel. Az apátnő kinyitotta az Evangéliumot és ezekre a szavakra talált: „Amit megírtam, azt megírtam (Jn 19,22).” Ebből megértette, hogy vétke nem maradt rejtve Isten előtt, és égve a vágytól, hogy mihamarabb bűnbánatot tartson, lecserélte ruháit, férfinak öltözött, és egy Alexandriától tizennyolc mérföldre lévő férfimonostorba ment. Kérte, vegyék fel novíciusnak Teodor névvel. Az apát úgy vélte, eunuch érkezett hozzájuk, és látva forró vágyát, hogy szerzetes legyen, befogadta és a szent angyali rendbe öltöztette.

Nyolc év telt el, és a boldog Teodóra kivételes buzgóságot mutatott az aszkézisben, a legalantasabb munkákat látta el, éjszakáit könnyekben és forró imákban töltötte, hogy az Úrtól bocsánatot nyerjen vétkére és újra megtalálja a tisztaság kegyelmét. Egy nap Alexandriába kellett mennie olajért, és találkozott férjével, aki évek óta kereste. Ámde férje nem ismerte meg, mivel az aszketikus élet teljesen átalakította a külsőjét. E találkozás után Teodóra megkettőzte küzdelmeit, egy héten már csak egyszer vett magához ételt. Meghaladva ezzel minden testi szükségletet, és teljességgel átadva magát a bűnbánó imádságnak, olyan kegyelmet talált Istennél, hogy csodákat is cselekedett.

Életmódja mindenkit csodálattal töltött el, de elkeserítette a sátánt, látva, hogy zsákmánya kicsúszott a kezéből. A jó kérlelhetetlen ellensége nem tűrte vereségét. Néhány féltékeny szerzetesnek azt sugallta, terjesszék a hírt, miszerint az ifjú Teodor paráznaságba esett egy szomszédos faluból való nővel, és még a megszületett gyermeket is a monostor kapuja elé hozták. Teodóra semmit sem válaszolt a vádakra, nem akarta valódi személyét felfedni, és úgy gondolta, ez a megpróbáltatás Isten büntetése, így kiűzték a monostorból. A gyermeket, mintha sajátja lett volna, magával vitte, egy közeli kunyhóba költözött, ahol teljes szegénységben élt, elviselve a tél hidegét és a nyár forróságát, és a sátán minden ármányát. Hét év elteltével az apát visszafogadta a monostorba. Teodóra még buzgóbban virrasztott, böjtölt, imádkozott, még nagyobb engedelmességet és türelmet tanúsított, mint korábban. Magával vitte a gyermeket, megtanította az erények és a szüntelen ima megszerzésére. Kis idő múlva, miután utolsó intelmét intézte ahhoz, aki a Lélekben a fia lett, békében elszenderedett. Halála pillanatában az apátnak látomása volt: egy fényes ruhába öltözött asszony emelkedett fel az égbe és csatlakozott az igazak és a szentek seregéhez. Temetése alkalmával derült csak ki, hogy természete szerint nő volt, nagy bánatára azoknak, akik lenézték, és ámulatára mindazoknak, akik ismerték vagy hallottak róla.

„Szentéletű Teodóra anyánk, esedezz Istenhez érettünk !”

Forrás:

Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae, opera et studio Hyppolyti Delehaye. Bruxellis, Apud Socios Bollandianos, 1902, SYNAXARIA SELECTA, Sept. 11.

Le Synaxaire I. Vies des Saints de l’Église Orthodoxe. Adaptation française par le hiéromoine Macaire de Simonos-Petras. Onze Septembre. To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1987.

(Ford. I. Tibor)

+

Szentéletű Pelágia, antiókhiai bűnbánó (457)
Október 8.

Mindenkor nagy hálával tartozunk a mi Urunknak, mert nem akarja a bűnösök halálát, hanem hosszan és türelmesen várja, hogy megtérjenek az életre. Csodálatos dolog történt napjainkban, melyről én, a bűnös Jakab, beszámolok nektek, szent testvéreim, hogy meghallgassátok, elolvassátok és nagy hasznotok legyen belőle.

Antiókhia városának érseke bizonyos egyházi dolgok miatt magához hívott nyolc főpapot a környező városokból. Ezek között volt Isten embere, Szent Nonnosz, az én püspököm, aki Héliopoliszból ment oda és magával vitt engem is. Csodálatos férfiú volt ő, tökéletes szerzetes, aki korábban Thébában élt monostorában, míg szent élete miatt ki nem nevezték püspökké. Amikor pedig a püspökök egybegyűltek Szent Julianosz vértanú templomában, azt kívánták, hogy Nonnosz beszéljen hozzájuk, elhelyezkedtek tehát a templom bejárata közelében, Nonnosz pedig hallgatói számára üdvös és hasznos szavakkal tanította őket. Amint így hallgatták és csodálták szent tanítását, íme, a templom bejáratánál megjelent egy hitetlen asszony, aki hírhedt volt egész Antiókhiában tisztátalan életmódja miatt.

Az asszony drága ruhákat viselt, arannyal, drágakövekkel és igazgyöngyökkel ékesítette magát. Szüzek és ifjak sokasága követte őt, akik mind szép ruhába voltak öltözve és aranykarkötőket viseltek. Az asszony annyira szép volt, hogy a körülálló emberek nem tudtak betelni látásával. Ahogy elment mellettünk, a levegő megtelt kellemes illattal, az érsek pedig, látva a szégyentelen asszonyt kendőzetlen fejjel és fedetlen kebellel, behunyta a szemét, és magában sóhajtva a fejét elfordította, mint aki nagy bűnt látott. A boldog Nonnosz pedig szándékosan az asszony felé tekintett, amíg csak el nem haladt előttük. Majd a püspökökhöz fordult és azt mondta: „Nemde tetszett nektek ennek az asszonynak a szépsége?” Ők nem válaszoltak, Nonnosz pedig lehajtotta fejét, sírni kezdett, zsebkendőjébe törölte könnyeit és keblét áztatta velük. Aztán szíve mélyéből felsóhajtott, és ismét megkérdezte őket: „Nemde gyönyörködtetek, miközben néztétek az ő szépségét?” Ők pedig hallgattak. Akkor Nonnosz ezt mondta: „Igazat szólok. Sokat tanultam ettől az asszonytól, akit a mi Urunk az Ő félelmetes ítélete elé állít majd, és vele együtt ítélkezik felettünk is. Mit gondoltok? Hány órát késlekedett ez az asszony szobájában mosakodással, öltözködéssel és mindenféle ékeskedéssel, nézte magát a tükörben, és minden módon igyekezett, hogy szebb legyen azoknál a múlandó, rossz nőknél [kurtizánoknál], akik köréje gyülekeztek. Mi pedig, bár ott van a mennyekben a halhatatlan Vőlegény, nem igyekszünk felékesíteni ostoba, fedetlen, szégyentelen és teljességgel tisztátalan lelkünket, nem sietünk, hogy a bűnbánat könnyeivel mossuk meg és felöltöztessük a jócselekedetek ékességével, hogy tetszésére lehessen a mi Istenünk szemeinek, hogy ne legyen szégyellnivaló és megvetendő, amikor eljön a Vőlegény menyegzőjének ideje.”

Miután tanítását elmondta, boldog Nonnosz magához vett engem, bűnös diakónusát, és szállásunkra mentünk a Szent Julianosz templom közelébe. Püspököm bement a szobájába, arcra borult és sírva így szólt: „Uram, Jézus Krisztus, bocsáss meg nekem, bűnösnek és méltatlannak, mert annak az asszonynak a gondja, amit testének felékesítéséért viselt, meghaladta az én igyekvésemet ostoba lelkemért, mert az az asszony annyira igyekezett, hogy az őt körülvevő, lelkük üdvösségét elveszítő rossz nőknek tetsszék, én pedig nem igyekszem, hogy Neked, az én Istenemnek tetszek, hanem lustaságban és hanyagságban töltöm az életemet. Vajon hogyan jelenhetnék meg színed előtt, és milyen szavakkal szólhatnék Hozzád? Jaj nekem, bűnösnek! Hiszen, míg szent oltárod előtt állok, nem viszem Eléd lelkem ékességét, amelyet kérsz tőlem. Az az asszony, romlott szokása szerint, halandó embereknek tett ígéretet, hogy tetszésükre felékesíti magát, és megteszi, amit ígért; én pedig, bár azt ígértem, hogy Neked, az én Istenemnek tetszésére leszek, hazudtam, mert ellustultam. Szegény vagyok, nem törődöm parancsaiddal, és nem reménykedhetek tetteimben, egyedül csak a Te irgalmasságodban, mely által üdvözülhetek.” Szent Nonnosz, miközben beszélt, igen sóhajtozott, és az asszonyért is könyörgött: „Uram, ne vesd meg kezeidnek alkotását, ne szolgáljon testi szépségével a démonoknak, hanem fordítsd őt magadhoz, hogy általa megdicsőüljön a Te szent Neved, mert Neked minden lehetséges.”

Amikor elmúlt a nap, vasárnap éjjel a hajnali szolgálat után mesterem így szólt hozzám: „Jakab testvér, halld álmomat, amelyet ezen az éjszakán láttam. Úgy tűnt nekem, hogy a szent oltár egy sarkában állok, a szent liturgiát végzem, és íme, egy fekete, piszkos és csúnya galambocska repdes körülöttem, én pedig nem bírom elviselni tisztátalanságát. Amikor pedig a diakónus azt mondta: »Katekumenek, mindnyájan távozzatok!«, a galambocska elrepült és nem láttam többé, amíg véget nem ért a szolgálat. Amikor pedig elvégeztük a liturgiát és kimentünk a templomból, újra megláttam a tisztátalan galambocskát, kinyújtottam kezemet utána, megfogtam és a templom udvarában lévő kútba dobtam. A galambocska a kútban megmosakodott, minden tisztátalanságát lemosta, tiszta és fehér lett, mint a hó, felrepült magasra, és nem láttuk többé.”

Miután ezt elbeszélte, boldog Nonnosz magával vitt a templomba, ahol a többi érsekkel együtt, Antiókhia érsekét megcsókolva, szent liturgiát végeztek. A szent liturgia után Antiókhia érseke megparancsolta Nonnosznak, hogy tanítsa a népet, ő pedig isteni bölcsességgel beszélt hozzájuk. Szavait nem e világ bölcseletének mesterkedésével állította össze; egyszerűek, mindenki számára érthetőek és a lélekben munkálkodók voltak, mert a Szentlélek szólt az ő ajkaival. A mi Urunk félelmetes második eljöveteléről beszélt, a bűnösök ítéletéről és az igazak jutalmáról. A hallgatóság pedig annyira megindult szívében, hogy a padló átázott az emberek könnyeitől.

Ekkor történt, hogy Isten rendelése szerint a tisztátalan asszony éppen akkor lépett be a templomba. Ő, aki soha azelőtt nem tette be oda a lábát, és soha meg nem emlékezett bűneiről. Hallotta szent Nonnosz tanítását, megértette, mit jelent az istenfélelem, bűneire gondolt és az értük megérdemelt örök büntetésre, sírásra fakadt, könnyek árja patakzott a szeméből és felidézte bűneit.  Szíve annyira összetört, hogy nem tudta abbahagyni a sírást, ezért megparancsolta két szolgájának: „Várjatok itt, és amikor az a szent férfiú, aki Isten igéjét tanította, kijön a templomból, kövessétek, tudjátok meg, hol lakik, és jelentsétek nekem.” Az ifjak teljesítették a parancsot, és elmondták, hogy a püspök Szent Julianosz temploma mellett szállt meg. Ő pedig rögvest levelet írt Szent Nonnosznak a saját kezével:

„Krisztus szent tanítványa, én írom ezeket a sorokat, az ördög bűnös tanítványa. Hallottam a te Istenedről, hogy a mennybe ment, és hogy eljött a földre, de nem az igazak, hanem  a bűnösök megmentéséért. Annyira megalázta magát, hogy vámosokkal ült egy asztalhoz. Ő, akire a kerubok sem mernek tekinteni, bűnösök között lakott és tisztátalan asszonyokkal állt szóba. Így hát, uram, ha valóban Krisztus tanítványa vagy, ahogy a keresztényektől hallom, ne vess meg engem, aki segítségeddel a világ Üdvözítőjéhez akarok térni, hogy megláthassam az Ő szent arcát.”

Az asszony elküldte a levelet, Nonnosz elolvasta és a következőt válaszolta:

„Bármilyen terved is legyen, asszony, tudd meg, hogy Isten lát téged, gondolataidat és céljaidat, ezért azt mondom neked: ne kísérts engem, mert én Isten gyarló szolgája vagyok. Ha valóban jószándékkal közeledsz és hinni szeretnél az én Istenemben, és ha valóban látni akarsz, velem vannak a püspökök, jöjj és láss az ő körükben. Ha azonban egyedül lennék, nem találkozhatsz velem.” Ezeket olvasva a bűnös asszony nagyon megörült, Szent Julianosz templomába sietett, és üzent, hogy megérkezett. Ő pedig a többi püspököt maga mellé vette és megparancsolta az asszonynak, hogy jöjjön eléjük.

Az asszony belépett a püspökök elé, sírva földre vetette magát és megcsókolta Szent Nonnosz lábait, majd így szólt: „Könyörgök, uram, mutasd meg, hogyan kövessem a te Uradat, Jézus Krisztust, mutasd meg ajándékaidat, amelyeket Tőle kaptál és tégy engem kereszténnyé, mert a bűnök tengere és a törvényszegések mélysége vagyok, moss meg hát engem a keresztségben.”

A jelenlévő püspökök és klerikusok arca könnyben úszott, amikor látták a tisztátalan asszonyt, hogy ilyen bűnbánattal és hittel tért meg. A boldog Nonnosz alig tudta őt felemelni a földről, a lábai elől. Aztán így szólt hozzá: „Az egyházi rendtartás szerint biztosíték nélkül nem lehet megkeresztelni a tisztátalan életűt, nehogy visszatérjen előbbi életmódjához.” Amikor ezt meghallotta az asszony, újra a püspök lábai elé vetette magát, és úgy cselekedett, mint az evangéliumi asszony, aki megmosta Krisztus lábát: ő is könnyeivel mosta meg Nonnosz lábát és hajával törölte meg, és így szólt:

„Számot fogsz adni Isten előtt a lelkemért, ha nem keresztelsz meg ma; kezedből kérje Isten az én lelkemet, szálljanak rád gonosz tetteim; ha hagyod, hogy kereszteletlenül távozzak innen, te leszel mocskos és tisztátalan életem okozója. Ha nem teszel ma engem idegenné eddigi életmódom és gonosz tetteim számára, elhagyom a te Istenedet és bálványok előtt fogok hódolni. Ha nem teszel ma engem Krisztus mennyasszonyává, és ha nem vezetsz a te Istened színe elé, ne legyen többé részed Őbenne és az Ő szentjeiben.”

Mindnyájan csodálkoztak és dicsőítették az emberszerető Istent, látva és hallva, mint gyulladt a bűnös asszony isteni buzgóságra. Akkor a boldog főpap rögtön elküldött engem, az alázatos Jakabot, az érsekhez, hogy elmondjam neki, ami történt, ő pedig, ezeket hallva, igen örvendezett és így szólt hozzám: „Menj és mondd meg püspöködnek: Tiszteletreméltó Atya, terád vár ez a dolog, hiszen jól tudom, hogy Isten szól általad, aki azt mondta: »tedd a méltatlant tiszteletreméltóvá, és olyan leszel, mint az én szám« [?].” Hívta tehát a tiszteletreméltó Románát, aki a templomi diakonisszák vezetője volt, és elküldte velem.

Amikor megérkeztünk, Pelágiát még a földön találtuk, a boldog Nonnosz lábainál, aki alig bírta felemelni, miközben így beszélt hozzá: „Kelj föl, leányom, és tanuld meg, mi hiányzik még neked a keresztséghez.” Ő fölkelt, a püspök pedig ezt mondta neki: „Mindenek előtt valld meg bűneidet.” Ő pedig sírva válaszolt: „Ha megvizsgálom lelkiismeretemet, egyetlen jó dolgot sem találok. Tudom, hogy sok vétkem van, mint a tenger fövénye, és a tengervíz sokasága sem elég, hogy lemossa tisztátalan cselekedeteimet. Azonban a te Istenedben reménykedem, hogy megkönnyíti vétkeim súlyát, és irgalommal tekint majd rám.” A püspök megkérdezte: „Mi a neved?” Ő ezt válaszolta: „Szüleim Pelágiának neveztek, Antiókhia polgárai azonban elneveztek Margarétának [Margitnak] szépséges és drága ékszereim miatt, melyeket bűneimmel együtt viseltem.”

Akkor a püspök megtanította neki a hitvallást, és megkeresztelte az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, megkente szent mironnal és részesítette a mi Urunk, Jézus Krisztus tisztaságos és életet fakasztó Testéből és Véréből, bűneinek bocsánatára. Romána diakonissza lett a lelki anyja, ő emelte ki a keresztség fürdőjéből. Aztán a templomból elvitte a hitjelöltek oktatásának a helyére, ahol mi is szállást kaptunk. A boldog Nonnosz pedig így szólt püspöktársaihoz: „Gyertek a vendégasztalhoz, testvéreim, Isten angyalaival együtt örvendezzünk, hogy megtaláltuk az elveszett bárányt, ízleljünk olajat és bort lelki örvendezéssel.” Így hát mindnyájan asztalhoz ültek és a frissen megkeresztelttel együtt ettek. Az ördög pedig mindenki füle hallatára kiabálni kezdett, a hangja olyan volt, mint egy siránkozó emberé: „Keserves, keserves, mit kell még elszenvednem ettől a borissza káromlótól! Ó, te gonosz öregember! Nem volt elég az a harmincezer szaracén, akiket elraboltál tőlem és megkereszteltél? Nem volt elég neked Héliopolisz városa, amely egykor az enyém volt, és mindenki, aki benne lakott, nekem szolgált, te pedig elvetted és a te Istenedhez vezetted őket? Most pedig tönkretetted utolsó reményemet is! Mihez kezdjek most, te álnok és rosszindulatú szerzetes? Nem akarom többé elviselni álnok munkálkodásodat! Átkozott a nap, amikor megszülettél, te gonosz öregember, mert könnyeidnek árja lerombolta szentélyemet és pusztasággá változtatta.” Így siránkozott az ördög, az ajtók előtt kiabált, és mi mind, akik ott voltunk, hallottuk a hangját. És ismét megszólalt az ördög, és az újonnan megkeresztelthez szólt: „Ezt tetted velem, Pelágia asszony? Júdást követted te is, aki, bár az apostoli tisztségben volt, mégis elárulta az Urát. Hasonlóképpen cselekedtél te is.” Akkor a püspök megparancsolta Isten szolgálójának, hogy a szent kereszt jelével védekezzen, ő pedig arcára rajzolta a kereszt jelét, és így felelt az ördögnek: „Űzzön el téged Jézus Krisztus, aki megszabadított tőled.” És ahogy ezt kimondta, az ördög rögvest eltávozott.

Két nap múlva, miközben Pelágia a tiszteletreméltó Románánál, lelki anyjánál aludt, eljött az ördög, felköltötte és beszélni kezdett hozzá: „Drága Margaréta asszonyom, mi rosszat tettem neked? Hát nem tettelek gazdaggá arannyal és ezüsttel? Nem ékesítettelek fel nagy értékű drágakövekkel, nyakékekkel és ruhákkal? Kérlek tehát, mondd meg, mivel haragítottalak magamra? Kész vagyok teljesíteni minden parancsodat, csak arra kérlek, ne hagyd, hogy így nevetségessé váljak”. Pelágia pedig a szent kereszt jelével megerősödve ezt mondta neki: „Az én Uram, Jézus Krisztus, aki kimenekített engem a te karmaidból, és az mennyei királyságának mennyasszonyává tett, Ő űzzön el tőlem”. Az ördög rögtön távozott, Pelágia pedig felkeltette Szent Románát, és ezt mondta neki: „Imádkozz értem, anyám, mert az ördög kínoz engem.” Ő azt felelte neki: „Leányom, ne félj tőle, hiszen most ő az, aki tőled fél, és reszket a te árnyékodtól.”

A harmadik napon Pelágia magához hívatta egyik szolgálóját, és azt mondta neki: „Menj a házamba, írj össze mindent, ami aranyos ládáimban van, és hozd ide nekem minden ékszeremet.” A szolgáló elment, és teljesítette, amit úrnője parancsolt. A boldog Pelágia pedig elhívta Szent Nonnosz püspököt, minden kincsét átadta neki és így szólt hozzá: „Ez az a vagyon, amellyel az ördög gazdaggá tett engem, most íme, a te kezedbe adom, hogy tégy vele, amit óhajtasz, mert úgy illő, hogy én már csak az én Uram, Jézus Krisztus kincseit keressem.” A boldog püspök pedig elhívta az egyház kincstartóját, mindenki előtt átadta neki Pelágia kincseit, és azt mondta: „Esküdj meg a Szent és Oszthatatlan Háromság nevére, hogy ebből az aranyból semmit sem viszel a püspöki rezidenciára, sem Isten Egyházának nem adod, sem valamely egyházi személy házába nem viszel belőle semmit, hanem mindent, ami itt van, szétosztasz az árvák és a rászorulók között. Mert így illik, hogy amit gonosz módon gyűjtöttek, azt helyes módon osszuk szét, a bűnök útján összegyűjtött vagyont pedig tegyük az igazságosság eszközévé. Ha pedig megszeged ezt az esküt, legyen átkozott a te házad, és legyen részed azokkal, akik azt mondták: »Feszítsd meg, feszítsd meg Őt!«” Isten szolgálója, Pelágia pedig semmit sem tartott meg magának vagyonából, tiszteletreméltó Romána látta el őt élelemmel, mert megesküdött, hogy nem ízleli meg többé a bűnnel szerzett gazdagságot. Ezek után magához hívta házának minden szolgáját és szolgálóját, szabadon engedte őket, bőségesen ellátta arannyal és ezüsttel és ezt mondta nekik: „Gyermekeim, felszabadítalak benneteket az ideig való szolgálat alól, ti pedig azon igyekezzetek, hogy ennek a bűnnel teli világnak a szolgaságától megszabaduljatok. Miként ebben a világban együtt voltunk, remélem, arra méltatunk, hogy a boldog életben is együtt legyünk.” Ezekkel a szavakkal elbocsátotta őket.

A nyolcadik napon, amikor a szokás szerint le kellett vetnie a keresztségkor kapott fehér ruhát, vasárnap volt. Pelágia kora hajnalban fölkelt, levette fehér ruháját és egy durva szőrből készült ruhát vett magára. Majd a boldog Nonnosznak egy régi ruháját öltötte fel, titokban elhagyta Antiókhia városát, és többé semmit sem hallottak róla. Romána diakonissza pedig igen siratta őt. Isten pedig, akinek mindenről tudomása van, felfedte a boldog Nonnosz püspök előtt, hogy Pelágia Jeruzsálembe ment. A püspök így vigasztalta Románát: „Ne sírj, leányom, hanem örvendezz, mert Pelágia, miként Mária, a helyes utat választotta, nem is hagyja el soha.” (vö. Lk 10,42)

Néhány nap múlva a város érseke elbocsátott minket, és hazamentünk. Három év elteltével vágyakoztam, hogy Jeruzsálembe mehessek, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadásának templomában hódolhassak, és kértem püspökömet, a boldog Nonnoszt, hogy adjon áldást utamra. Ő pedig megáldott és azt mondta: „Jakab testvérem, ha meglátogatod a szent helyeket, keress fel egy Pelágiosz nevű szerzetest. Ő eunuch, igen szent életetű és titokban él azon a környéken. Ha megtalálod, beszélgess vele, mert igen nagy lelki hasznodra lesz, hiszen ő Krisztus igaz szolgája és tökéletes szerzetes.” Ezeket pedig Isten szolgálójáról, Pelágiáról mondta Nonnosz, de nem beszélt el mindent, mert Pelágia, midőn Jeruzsálembe ment, az Olajfák hegyén épített magának kunyhót, ahol a mi Urunk gyakran imádkozott, és abba bezárkózva, Isten törvényei szerint élt.

Fölkelve tehát elmentem a szent helyekre, hódoltam a mi Urunk Szent Feltámadása és a Szent Kereszt előtt, következő nap pedig elkezdtem keresni a szerzetest, akit Pelágiosznak hívtak, ahogyan püspököm megparancsolta, és meg is találtam őt az Olajfák hegyén, a kunyhójában. A kunyhónak nem volt ajtaja, hanem minden oldala zárt fal volt, csak egy kis ablak volt rajta, amin bekopogtam, Isten szolgálója pedig kinyitotta, és amikor meglátott, felismert. Nem mondott el nekem mindent magáról, én pedig nem ismertem fel. Hogyan is ismerhettem volna fel, amikor az a szépség elhervadt, mint a virág? Szemei mélyen ültek, arcvonásai pedig a mértéken felüli önmegtartóztatástól igen elváltoztak. Jeruzsálem minden lakója eunuchnak tartotta, és senki sem tudta, hogy asszony, én magam sem, hiszen püspököm csak annyit mondott, hogy egy eunuch szerzetes. Megáldott engem, mint ahogy a férfi szerzetesek szokták. Így szólt hozzám: „Bizony, testvérem, vajon nem te vagy Jakab, a boldog Nonnosz püspök diakónusa?” Én pedig igen csodálkoztam, hogy a nevemen szólított és tudta, hogy a boldog Nonnosz diakónusa vagyok. Azt válaszoltam: „Így van, atyám.” Azt mondta nekem: „Mondd meg püspöködnek, hogy imádkozzon értem, hiszen ő valóban szent férfiú és Jézus Krisztus apostola.” Aztán így szólt hozzám: „Téged is kérlek, testvérem, imádkozz értem.” Ezeket mondva bezárta a kis ablakot és elkezdte olvasni a harmadik imaórát, és pedig elvégeztem imádságaimat, elmentem onnan, és nagy hasznomra volt az ő meglátogatása, mert hasonló volt az angyalokhoz, és a beszéde édes volt.

Miután otthagytam őt, felkerestem a monostorokat, testvérekkel beszélgettem és szent férfiakkal találkoztam, akik lelkem hasznára voltak és megáldottak. Bármelyik monostorban is jártam, mindenütt hallottak az eunuch Pelágioszról…, ezért arra vágytam, hogy újra meglátogassam és lelkemnek hasznos szavait hallhassam.

Amikor a kunyhójához értem és a kis ablakon bezörgettem, nevén merészeltem szólítani: „Nyisd ki, Pelágiosz atya!” Ő azonban nem felelt. Azt gondoltam, imádkozik vagy pihen, vártam egy kicsit, aztán újra zörgettem, és kértem, hogy nyissa ki, de senki sem felelt. Kis idő múlva megint zörgettem. Három napig maradtam ott, a kis ablak mellett ültem, mert nagyon szerettem volna újra találkozni vele, hogy szent arcát láthassam és áldást kaphassak tőle, de semmilyen nesz sem hallatszott. Ekkor azt mondtam magamban: vagy elhagyta a kunyhót, és nincs benne senki, vagy meghalt. Felbátorodtam és kifeszítettem a kis ablakot, és láttam, hogy holtan fekszik a földön. Elteltem félelemmel és sírni kezdtem, mert nem méltattam arra, hogy végső áldását elnyerjem. Visszazártam az ablakot, Jeruzsálembe siettem és elmondtam a szent atyáknak, hogy meghalt Pelágiosz atya, az eunuch. Rögtön elterjedt a hír a városban, hogy Pelágiosz atya, a jeleket cselekvő szerzetes megpihent az Úrban. Össze is gyűltek a szerzetesek minden monostorból, Jeruzsálem és Jerikó egész városából és a Jordán folyó környékéről, nagy népsokaság is odament, hogy szent ereklyéit eltemessék.

Betörték a kis ablakot, készítettek egy akkora bejáratot, hogy egy ember beférjen, jámbor férfiak léptek be, és kihozták a tiszteletreméltó testet. Eljött Jeruzsálem pátriárkája is és vele együtt atyák sokasága, és szokás szerint elkezdték megkenni a testet jó illatú olajokkal. Ekkor látták, hogy az eunuchnak hitt szerzetes asszony volt, és hangos szóval, könnyek között kiáltották: „Csodálatos vagy, Isten, a Te szentjeid között, mert a földön is vannak elrejtett szentjeid, nem csupán férfiak, hanem asszonyok is.” El akarták titkolni ezt a nép elől, de nem tudták, mert Isten azt akarta, hogy minden nyilvános legyen, hogy így dicsőíthesse meg az Ő szolgálóleányát.

Sokan összegyűltek a népből, a szerzetesnővérek is eljöttek monostoraikból, gyertyákkal és tömjénezőkkel, és zsoltárok éneklése közben fölvették a tiszteletreméltó és szent testet, visszavitték a kunyhóhoz, ahol küzdelmeit folytatta, és ott eltemették.

Ez az egykor volt tisztátalan asszony története, így esett az elveszett asszony megtérése, ezek voltak az ő fáradozásai és küzdelmei, melyek tetszettek Istennek. Ő adja meg nekünk, hogy rajtuk keresztül mi is irgalmat nyerjünk az ítélet napján a mi Urunktól, Jézus Krisztustól, akinek legyen dicsőség az Atyával és a Szentlélekkel együtt most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Szentéletű Optyinai Ambrus atyánk élete (+1891)
(Október 10.)

Ambrus atyánk 1812. november 21-én született Tambov kormányzóságban, Lipeck megyében, egy falusi sekrestyés nagyszámú családjában. Éppen azon a napon volt a falu templomának címünnepe, és az ünnepre érkezett földművesek gyűltek egybe a ház köré, ahol a kisfiú megszületett. Ambrus atya később gyakran mondta: „Ahogyan a nép közé születtem, ugyanúgy a nép között is élek.”

A kisfiú kitűnt társai közül élénkségével és eszességével. A lipecki egyházi iskola elvégzése után felvették a tambovi szemináriumba. Barátai később így meséltek tehetségéről: „Míg mi ott ültünk és a leckénket készítettük, ő folyton rohangált. Amikor pedig felelnie kellett, úgy beszélt, mintha egyenesen könyvből olvasná!” Miután szemináriumi tanulmányait elvégezte, Alekszandr Mihajlovics Grenkov (ez volt Ambrus atya világi neve) rövid időre egy magánháznál házitanító lett, később pedig a lipecki egyházi iskola tanára.

Lélegzetelállítóan gyors eszű volt és kiváló megfigyelőképességű, ugyanakkor nagyon könnyen teremtett kapcsolatot másokkal. Megismerkedett a különböző társadalmi osztályok szokásaival, ez pedig nagyban segítette későbbi lelkivezetői működését. Időközben Alekszandr életében fordulat következik be, egyre inkább kezdi keresni a magányt. Társai észreveszik, hogy éjjel a gyümölcsöskertbe jár imádkozni, később pedig, hogy még jobban elrejtőzzön mások elől, felmegy a padlásra. Ilyen módon lassan a világi dolgok hiábavalóságáról kezd gondolkodni, és arra vágyik, hogy a múlhatatlan dolgoknak szentelje magát: az örökkévalóságba tekint, és képzeletében megjelennek a szerzetesi kunyhó körvonalai.

Ilyen gondolatok foglalkoztatták, amikor súlyosan megbetegedett. Ekkor fogadalmat tett, ha meggyógyul, szerzetes lesz. Amikor azonban meggyógyult, késlekedett teljesíteni ígéretét, ezért újra betegségbe esett. Ekkor már határozottan eldöntötte, hogy elbúcsúzik a világtól, és felgyógyulása után felkereste Hilarion Trojekurovszkij atyát, hogy tanácsot kérjen tőle. Hilarion atya az optyinai remeteséget ajánlja neki, és ezt mondja: „Menj Optyinába és tapasztalatot szerzel.”

Alekszandr Mihajlovics titokban utazott Lipeckből Optyinába, senkinek sem árulta el a szándékát, még egyházmegyei elöljáróitól sem kért engedélyt. Optyinába érve levelet ír a tambovi érseknek, és őszintén elmagyarázta, hogy miért távozott titokban: attól tartott, hogy rokonainak és ismerőseinek lebeszélőképessége megingathatják elhatározásában, ezért határozott anélkül, hogy bárkinek is szólt volna.

Optyinában Ambrus atyát befogadták a közösségbe, és engedelmesség gyanánt elsőként konyhai munkát kapott. Később Makarij atya segítője és legközelebbi tanítványa lett. Mivel tanult ember volt, Ambrus atya a Makarij atya által irányított fontos munkában vett részt: a régi idők sivatagi atyái által a szerzetesi életről írt művek orosz nyelvre fordításában és kiadásában.

Ambrus atyában észrevétlenül fejlődött ki a léleknek az a fennköltsége, a szeretetnek az az ereje, amelyet szerzetessé válásának elején felajánlott az emberiség nehézségeinek és szenvedéseinek enyhítéséért. A szerzetesi közösségbe való belépésekor már kitűnt a többiek közül különleges jóakaratával. Makarij atya elhunyta után a hozzá tartozó kis nyáj csendben Ambrus atya keze alá került, mindenféle zúgolódás nélkül. Ambrus atya ekkor szüntelen lelki harcba kezdett.

Amint az emberek között ismertté vált, egyike lett azon optyinai sztareceknek, akit az emberek bármikor felkereshettek, ha lelki nyomást éreztek, ha életükben valami szerencsétlenség történt és segítségre volt szükségük. Az emberek hallottak bölcsességéről, szent életéről, és különösen nagy jóságáról, amellyel mindenkit fogadott, ezért sokan felkeresték.

Egész élete és minden lélegzetvétele arról szólt, hogy szeresse a körülötte lévőket, hogy Isten áldásával minden jót kívánjon nekik, és hogy ezt a boldogságot ő maga nyújthassa számukra. A szeretetnek ebben a sodrásában, amelyet Ambrus atya mindenkire árasztott, aki felkereste, túl a szavakon és a tetteken óriási erő mutatkozott meg. Elegendő volt közeledni Ambrus atyához, hogy az ember érezze, mennyire szereti, ugyanakkor erre az érzésre válaszul a közeledő szíve is megnyílt, mert tökéletes bizalom támadt benne és a lehető legszorosabb közelség.

Milyen módon volt képes így kapcsolatokat teremteni? Ez Ambrus atya titka. Az emberek Oroszország minden szegletéből eljöttek hozzá, és letették elé szenvedéseiket. Ő meghallgatta őket, hol ülve, hol ágyán félig elnyújtózva; mindenkinek a gondját jobban megértette, mint maga a beszélő, megmutatta, hogy ez mit jelent és mit kell tennie. A beszélgetőtárs jól tudta, hogy az atya ilyenkor teljességgel behatol az ő életébe, és hogy jobban vigyáz rá, mint amennyire ő maga képes vigyázni önmagára. Úgy tűnt, hogy Ambrus atya ilyenkor elfelejti saját személyes lényét, mintegy lerázza magáról, félreteszi és lemond róla, és száműzött „önmaga” helyébe felebarátját helyezi.

Ambrus atyánál minden kérdésre meggyőző választ kaphatott az ember. Rá lehetett bízni a lelki élet legrejtettebb titkait, de ugyanúgy otthon volt a gazdasági ügyletek kérdésében, mint a kereskedelmi értékpapírokéban, és általában az emberi élet minden területén.

Azok az emberek, akik nem értették a szerzetességet, sem Ambrus atyát, sem lelki gyermekeit, nem átalltak ítélkezni fölötte, és azt mondták: „A lélekkel kellene foglalkoznia, és nem az értékpapírokkal. Aki ilyesmiről beszélget vele, nem tiszteli a vallást.” Ambrus atya azonban nagyon is világosan értette, hogy ott, ahol az emberek éhen halnak, mielőtt az igazságról akarsz beszélni, előbb, ha módod van rá, kenyeret kell adnod.

Ambrus atya magas szintű lelki életet élt, kioltotta magában saját szükségleteit, és mindenki másnál jobban megérdemli Krisztus Urunk megbecsülését a szerencsétlenek iránt való gondviselése miatt: „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, (…) mezítelen voltam és fölruháztatok” (Mt 25, 35–36)

Erejéhez mérten szolgálta az embereket kincseivel: a szeretettel, a bölcsességgel és a dolgok előre látásával, ezzel voltak tele tanácsai.

Az istenfélő emberek, akik az üdvösséget keresték, az atya minden mozdulatát figyelemmel kísérték; tudták, belső életük számára ezek számtalan következménnyel járhatnak. Arra törekedtek, hogy életük minden lépésére áldást kapjanak lelki atyjuktól, akire teljes akaratukat rábízták.

Ambrus atya áldásának köszönhetően lelki gyermekei biztosak voltak benne, hogy amit tesznek, az jó és hasznos, és e meggyőződés következtében tetteik bátorsággal, erővel, határozottsággal voltak átitatva, és általában a lélek csendjében váltak valóra.

A kereszténységnek igen széles a hatóköre, az emberi tevékenység teljes sokszínűségét átöleli. Éppen ezért nagy a kereszténység, ez mutatja meg isteni eredetét, hogy mindent átfog. A kereszténység széles hatókörénél fogva a tanító, a katona, az orvos, a tudós, a bíró, a kereskedő, az író, a szolga, a hivatalnok, a mesterember, az ügyvéd, az egyszerű munkás és a festőművész munkáját is megáldja. Minden becsületes munkát egyenesen szentnek hirdet, és arra tanít, hogyan lehet ezt a munkát lehetőség szerint minél jobban elvégezni. Erre tanított Ambrus atya is.

Ha az emberek közeledtek hozzá, és elmesélték, hogy családjuk bajban van és azzal foglalatoskodnak, hogyan szerezhetnék meg számukra a szükséges dolgokat, Ambrus atya nem azt mondta: „Nem az én dolgom, én csupán a lelkekkel foglalkozom.” Ő abban a pillanatban ugyanazzal a vágyakozással égett, mint lelki gyermeke, meghallgatta minden feltevését, kérdezett, biztatott, kiegészítette, ha már elhatározásról volt szó, vagy ő maga javasolt valamit.

Amire Ambrus atya áldást adott, nem tudott nem teljesülni, mert előtte minden feltárult. Ez az óriási együttérzés, a kegyelmi képesség, amellyel mindenki más keserűségét és szükségét magára tudta venni, ez magyarázza meg, milyen fontos volt Ambrus atya azok számára, akik ismerték.

Ha az emberek hidegek, ha mindenki közömbös a másik iránt, ha senkit sem érdekel a másik ember, ha képtelenek vagyunk a saját magunk dolgain túlra tekinteni, sokak élete igen nehézzé válik.

Szükségét érzed annak, hogy legyen valaki, akinek elmondhatsz mindent, ami nyugtalanítja és elnehezíti a lelkedet, aki előtt minden gondolatodat és reményedet felfedheted, akire rábízhatsz bármilyen titkot, hogy megkönnyebbülj és boldogabb légy. Szükséges, hogy ezt az érzést megosszuk másokkal.

Szükséged van rá, hogy az életben részed legyen egy együttérző pillantásban, egy szelíd szóban, szükséged van arra, hogy tudatosíts magadban, szeretnek és bíznak benned, szükséged van arra, amit nagyon ritkán találsz meg a világban: egy rád figyelő szívre. Ilyen szív dobogott Ambrus atyában is. Ő tudta, hogy mindennek a világon értéke van, és mindennel foglalkozott. Nem volt olyan kérdés, amelyre ne válaszolt volna az ő változatlan jóakaratával és együttérzésével.

Az emberek tökéletes megértése, annak a tudománya, hogy mindent annak a szemszögéből tudott nézni, aki előtte állt, abból az óriási szeretetből forrásozott, amelyet a szent öreg magában hordozott. Abban a pillanatban, hogy az emberek megszólították, ő azonosult velük, mindent magára vett, ami az övék volt, minden terhet, fájdalmat, szenvedést, és összezavarodottságukért cserébe nekik ajándékozta jövőbe látó szavait.

Az egyszerű emberek között, ahol van szeretet, a dolgokat könnyű megérteni. A szeretet, amely Ambrus atyában lakott, az a szeretet volt, amelyet Krisztus parancsolt. Ez igen különbözik attól az érzelemtől, ami a világban ismeretes. Nem kevesebb benne a költészet, ugyanúgy megmozgatja az embert, de mindent átfog, tisztább és nem szélsőséges.

Legfontosabb jellemzője, hogy mindent felajánl és nem kér cserébe semmit. Amikor szükség van rá, kész a legnagyobb önfeláldozásra is, amikor pedig a szenvedés csökkenni kezd, ő csendben visszahúzódik és oda megy, ahol másik szenvedést talál. Az apostol ezt mondja: „a szeretet nem keresi a magáét” (1Kor 13, 5), vagyis még azt sem, amely igazságosan jár neki, mint pl. a bizalom vagy az elismerés. Ilyen volt Ambrus atya is.

Határtalan szeretettel szerette azt, aki eljött hozzá, mindent neki adott, amit csak tudott, anélkül, hogy saját magára gondolt volna. Úgy tűnt, eszébe sem jut, hogy valami olyasmit tesz, amiért elismerést kaphatna. Elvégezte a dolgát, útba igazította a szükségben lévőt, aztán elcsendesedett.

Voltak olyanok is, akik nem hallgattak rá, a saját akaratuk után mentek. Amikor nem jártak sikerrel, visszatértek a szent öreghez és ezt mondták: „Azt mondta, hogy így tegyünk, mi azonban a saját akaratunkat követtük. Most mit tehetünk?” Az atya soha nem mondta, hogy az ilyen elbizakodottság sértő volna számára, inkább sajnálta, hogy rossz vége lett a dolognak, és új tanácsot adott. (…)

A világban az embereket azért szeretik, mert hasznosak, kedvesek, vagy egyszerűen csak önmagukért. Ambrus atya azért szerette az embereket, mert szenvedtek, mert bűnök kínozták őket, szerette azokat is, akik mások számára kellemetlenek voltak, egyszerűen önmagukért szerette őket.

Egy kellemetlenkedő szerzetesnővér gyakran felkereste. Megkérdezték tőle, hogyan tudja elviselni. Ő csodálkozó tekintettel válaszolt: „Hogyha itt, nálam, miközben annyit fáradozom azon, hogy megnyugtassam, ilyen nehéz neki, hogy érezné magát, ha összeszidnám? Hogy ne viselném el?”

Ambrus atya szeretete elválaszthatatlan volt hitétől. Erősen hitt az emberben, kételkedés nélkül hitt abban, hogy az ember Isten képét hordozza. Ha a legnagyobb emberi torzulással találkozott, amikor az a bizonyos isteni szikra a lehető legtávolabb volt Istentől, Ambrus atya akkor is tisztelte az embert.

Bármilyen szennyes lehetett az, akivel beszélgetett, a szent öreg szavai erővel munkálkodtak, a bűnös biztos tudatában volt annak, hogy Ambrus atya egyenlő félként tekint rá, tudta, hogy nem veszett el végleg és van esély az újjászületésre. Az atya reménységet, bátorságot és egy új út lehetőségének a reményét tudta nyújtani, még a  legnagyobb bűnösöknek is. (…)

Ha megpróbálnánk értékelni a tevékenységet, amelyet Ambrus atya végzett, rá fogunk jönni, hogy a legnagyobb emberi erőfeszítések sem lettek volna elegendők, hogy ezt a munkát elvégezze. Óhatatlanul is a kegyelem jelenlétére kell gondolnunk. (…)

Reggeltől-estig jöttek hozzá az emberek a legégetőbb gondokkal, amelyeket ő magára vett, amelyekkel együtt élt a beszélgetés ideje alatt. Bölcsen megragadta a probléma gyökerét, megértette és szigorúan a tárgyhoz ragaszkodva válaszolt. Az alatt a 10-15 perc alatt, amíg beszélgettek, nem csupán egy gond nyert orvoslást, mert ez alatt az idő alatt Ambrus atya teljesen átölelte szívében az embert, minden kívánságával, egész belső világával és az őt körülvevő külső környezettel egyetemben.

Szavaiból és tanácsaiból az világlott ki, hogy nem csupán azt az embert szereti, akivel beszélget, hanem mindazokat, akiket ez az ember szeret, egész életét és minden dolgát. Amikor egy nehézség megoldására tett javaslatot, Ambrus atya nem egyetlen elszigetelt eseményt látott. Előre látott minden lehetséges lépést, következményeivel együtt, arra az emberre és a körülötte lévőkre vonatkoztatva, az élet minden elemére tekintettel, amellyel a dolog valamilyen módon kapcsolatban volt. Ilyen nehézségekkel pedig naponta több tucat világi hívő fordult hozzá, és nem említettük a szerzetesek sokaságát, valamint a napi 30-40 levelet, amelyek érkeztek és megválaszolásra kerültek nap mint nap.

Ez az óriási munka, amelyet minden nap, harminc esztendőn keresztül végzett, a bonyodalmas nehézségek végeláthatatlan hálója, az élethelyzetek legreménytelenebb szereplői, és az, hogy soha sem tévedett, hogy soha sem mondta: „Nem tudom, mit mondhatnék, ehhez nem értek”, ez a sok eredményes  fáradozás tehát nem lehetett pusztán egy ember képességeinek a gyümölcse.

Ambrus atya nem saját bölcsessége kútfejéből merített, isteni ihletés vezérelte, hallgatói olykor észrevették, mintha valahonnan, kívülről kapná meg a helyes választ. Szava nem csupán egy tapasztalt lelki atya tanítása volt, nagy erejű szó volt, amely az Istenhez való közelségen nyugodott, ez adott számára isteni ismereteket.

(…)

Sok történet szól Ambrus atya jövőbelátásáról. Igyekezett elrejteni ezt az adományát az emberek elől, és nem vált szokásává a jövendőmondás, mégis, az általa adott tanácsokon meglátszott ennek az adománynak minden fensége.

Semmi sem volt rejtve a szent öreg előtt. Ha egy ismeretlen ember jött hozzá, és semmit sem szólt, az atya mindent tudott életéről és körülményeiről, ismerte lelkiállapotát és tudta, miért kereste fel. Az atya által feltett kérdésekből a figyelmes lelki gyermek  rájöhetett, hogy Ambrus atya mindent tud. Olykor, az atya élénk természete miatt jövőbelátása napvilágra került, ilyenkor pedig elszégyellte magát.

(…)

Szentéletű Ambrus atyánk 1891-ben költözött el az Úrhoz. Sírjának márványtábláján Pál apostol szavai olvashatók:

„A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek.” (1Kor 9,22)

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox;

https://days.pravoslavie.ru/Life/life4645.htm)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Október 11-17 közötti vasárnap
A VII. Egyetemes Zsinat szent atyáinak emlékezete

A VIII. században Szent Irén császárné (augusztus 7.) lett a régens, fia, VI. Konstantin császár mellett. Első tette a szentképek elleni üldöztetés beszüntetése volt, amit még 726-ban kezdett el III. (Izaurai) Leó császár, majd még kegyetlenebb módon folytatott V. Kónsztantinosz Kopronümosz. Ezért pátriárkájává nevezte ki tanácsadóját, Szent Taraszioszt (február 25.), és megbízta, hogy 786. augusztusáig készítsen elő nagy zsinatot Konstantinápolyba, amely megfogalmazná az Egyház hitét e kérdésben. Az ikonrombolók által kirobbantott zavargások miatt azonban arra kényszerült, hogy a zsinat összehívását egy évvel elhalassza.

A Nikaiába áthelyezett VII. Egyetemes Zsinatot 787. szeptember 24 – október 13. között tartották a Szent Szophia templomban, ahol négy és fél évszázaddal korábban az I. Egyetemes Zsinat ülésezett. A Szent Tarasziosz pátriárka által vezetett zsinatra háromszázötven ortodox püspök gyűlt össze, akikhez később még hét, az ikonromboló eretnekséget megtagadó főpap csatlakozott. A római pápa, valamint Antiokhia és Jeruzsálem pátriárkái képviselőihez képest az ikonromboló császárok által kegyetlenül üldözött szerzetesek jelentős számban voltak jelen: körülbelül százharminchat fő.

Gondos előkészítés után, meghallgatva a szent atyák nagyszámú tanúbizonyságait, a zsinat résztvevői anathémát mondtak azon eretnekekre, akik ötven éven keresztül tiltották az ortodoxoknak Krisztus és a szentek ikonjainak tiszteletét, bálványimádásnak tartva. Így záródott tehát az ikonrombolás első szakasza, amely azonban néhány évvel később V. (Örmény) Leó császár idején (813-820) újra erőre kapott és csak 843-ban győzetett le véglegesen, hála Theodóra császárnőnek (február 11.) és Szent Metód pátriárkának (június 14.) A szent atyák anathémát mondtak az eretnek pátriárkákra és követőikre. Elvetették a 754-ben V. Konstantin kezdeményezésére tartott álzsinatot és örök emléket hirdettek az ortodoxia szent védelmezőinek: Szent Germánosz pátriárkának (március 12.), Damaszkuszi Szent Jánosnak (december 4.), Ciprusi Szent Györgynek [3] és mindenkinek, akit elűztek vagy megkínoztak a szent ikonok védelme miatti kiállásáért. A szent atyák által az utolsó ülésen felolvasott határozatban olvashatjuk:

„A lehető legszigorúbban és a legnagyobb körültekintéssel határozzuk, hogy a drága és életadó Kereszt ábrázolásához hasonlóan, a drága és szent képmásokat is – akár festve, akár mozaikból, akár más alkalmas anyagból vannak is ezek – Isten szent templomaiban, szent edényeken, ruhákon, falakon és fatáblákon, házakban és utakon kell elhelyezni: legyenek ezek akár a mi Urunk és Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus képmásai, akár Nagyasszonyunké, Istennek Szentséges Szülőjéé, vagy pedig a tiszteletreméltó angyalok, vagy az összes szentek és szent életű emberek képmásai. Hiszen minél gyakrabban látjuk őket ikonok ábrázolásain, az ikonokat szemlélve annál inkább felemelkedünk az őskép emlékezetéhez és szeretetéhez, s csókkal és tiszteletteljes hódolattal illetjük e képeket, nem pedig hitünk szerinti imádásban részesítjük őket, amely egyedül csak az isteni természetet illeti meg. Hanem éppúgy, mint a drága és életadó Kereszt ábrázolását, a szent Evangéliumot és egyéb szent tárgyakat, úgy ezeket is tömjénezéssel és gyertyák gyújtásával tiszteljük meg, amiként ez őseinknél is kegyes szokás volt. Az ikonnak adott tisztelet ugyanis az ősképre száll; és aki hódol az ikon előtt, az az ikonon ábrázolt hüposztaszisz előtt hódol. Így tartja ugyanis Szent Atyáink tanítása, vagyis Egyetemes Egyházunk hagyománya, amely a földkerekség egyik végétől a másikig hirdeti az Evangéliumot” 

Ily módon a szent atyák nem csak a szent ikonok tiszteletét védelmezték, hanem Isten Fia megtestesülésének valóságos voltát is. Felvéve az emberi természetet, Isten Igéje átistenítette azt, de nem fosztotta meg sajátos jellemzőitől. Krisztus ikonja, amelynek helyességét az egyházi hagyomány igazolja, ily módon megjeleníti személye ősképének valódi isteni és emberi jelenlétét és kegyelmet közvetít annak, aki hittel tiszteli azt.

A második Nikaiai Zsinat a hetedik, és egyben az Ortodox Egyház által elismert utolsó Egyetemes Zsinat volt. Ebből azonban nem következik, hogy a jövőben nem lehet Egyetemes Zsinatokat összehívni. Inkább azt jelenti, hogy hetedikként, a Nikaiai Zsinat a tökéletesség és befejezettség szimbólumává vált – éppen ezt az értelmet tulajdonítja e számnak a Szentírás (vö. Ter 2,1-3). Lezárja a nagy dogmatikai viták korszakát, amelyek lehetővé tették az Egyház számára, hogy minden kétértelműséget kizáró meghatározásokban pontosítsa a szent ortodox hit határait. Mostantól minden eretnekség viszonyítható valamelyik olyan tévedéshez, amelyekre az Egyház az Egyetemes Zsinatokon anathémát mondott.

A Te szentjeid imái által Uram Jézus Krisztus irgalmazz nekünk!

(A szöveg forrása: https://szynaxarion.wordpress.com/2013/10/12/oktober-11-17-kozotti-vasarnap-a-vii-egyetemes-zsinat-szent-atyainak-emlekezete-1/)

+

Szentéletű Énekszerző Kozma, maiumai püspök (8. sz.)
(október 14.)

Damaszkuszi Szent János atyánk szülei Damaszkusz városában éltek és magukhoz vettek egy szerencsétlen gyermeket, akit Kozmának hívtak. Kozma Jeruzsálem városából származott, szülei keresztények voltak, de korán elhunytak. Szent János szülei, akik a szegényeket igen buzgón támogatták, ezt a gyermeket magukhoz vették, és Jánossal együtt saját természetes gyermekükként nevelték. Amikor pedig egy szintén Kozma nevezetű bölcs szerzetest, aki Itália földjén raboskodott, kiváltottak a mohamedánok fogságából, mindkét gyermeket, Jánost, természetes fiukat, és Kozmát, fogadott gyermeküket átadták neki, hogy ismertesse meg velük a Szent Írásokat. Kozma egyre gyarapodott a megértésben, elsajátította a bölcsesség mesterségét és elhagyta e hiábavaló világot. Szent Száva atyánk monostorába ment és magára vette a szerzetesek igáját. Mint szerzetes, bátran küzdött, és mint fényes csillag, úgy ragyogott Krisztus Egyházának égboltján életmódjával és az isteni dolgok megértésének elsajátításával.

Amikor a szent ikonok elleni üldözés elkezdődött, a szentéletű arra biztatta Damaszkuszi Jánost, hogy készítsen írást a szent ikonok tiszteletéről az igazhitű keresztények számára. Mindketten, Szentéletű Kozma és Damaszkuszi Szent János szóban és írásban is sokat küzdöttek a szent ikonok üldözői ellen. Szentéletű Kozma gyönyörű himnuszokkal és kánonokkal ékesítette Isten Egyházát. Énekeket szerzett Lázár feltámasztásáról, az Úr jeruzsálemi bevonulásáról, az Utolsó Vacsoráról és a Mi Urunk, Jézus Krisztus önként vállalt szenvedéseiről, valamint más isteni ünnepekről.

Később Jeruzsálem pátriárkája Maiuma püspökévé választotta. Főpásztorként igaz életet élt, isteni buzgósággal vezette nyáját az üdvözítő legelőkre, mígnem tisztes öregkort megérve megpihent az Úrban.

Az ő esedezései által Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk és üdvözíts minket. Ámin.

+
Thesszalonikai „Ifjabb” Szent Euthümiosz (898)
(október 15.)

Euthümiosz Anküra (a mai Ankara, Törökország) vidékén született 823-ban, keresztény szülők gyermekeként. A keresztségben a Nikétász nevet kapta. Hét esztendős korában apja elhagyta őket. Tizenhét évesen házasságot kötött egy Eufrozina nevű leánnyal, aki egy Anasztázia nevű gyermeket szült neki. Mivel Nikétász aszketikus életre vágyott, elhagyta gazdag rokonait, és titokban a Bithüniai Olümposz hegyére[1] ment, ahol szent aszkéták tanítványa lett, letette a szerzetesi fogadalmat és felvette az Euthümiosz nevet.

25 esztendeig küzdött ezen a helyen, majd az Áthosz-hegyre ment, hogy a szerzetesi lelki élet létráján még szigorúbb életmód segítségével haladjon feljebb. Első három évét egy barlangba bezárva töltötte a mai Nea Skíti közelében. Étele a tölgyfa makkja, ribiszke és gesztenye volt. Állhatatosan követte a hitvalló[2] szent öregek tanácsait és szigorú életmódja miatt nagy hírnévre tett szert. Rövid ideig Szaloniki városa mellett egy oszlopon élt. Sokakat megerősített szelíd beszédével, másokat kegyelmi ajándékaival gyógyított. Mivel sokan keresték fel, visszatért a csendes Áthosz-hegyre. A nyugalmat kedvelő Euthümioszt azonban itt sem hagyták nyugton szerzetes csodálói, ezért kénytelen volt újra ismeretlen helyeket keresni. Előbb Szent Eusztratiosz szigetére ment, ahová követte tanítványa, Szentéletű János, a „Törpe”, később pedig a gyakori kalóztámadások miatt továbbment és a Chalkidiki-félszigeten telepedett le egy faluban. Itt szerzetesi közösséget alapított és sokan csatlakoztak hozzá. Végül 870 körül Thesszaloniki mellett egy férfimonostort hozott létre, amely a Galambok monostoraként ismeretes, később pedig egy másikat szerzetesnővérek számára. Ide vonult vissza később anyja, nővére, felesége és két gyermek.

Elhunytának idejét előre ismerte, ezért egy kis szigetre költözött (…), ahol a sok küzdelmen keresztülment csodatevő 898-ban adta át lelkét Teremtőjének. Tiszteletreméltó ereklyéit mint kivételes áldást, már a rákövetkező évben Szalonikibe vitték. A mai napig a Galambok monostorában lehet hódolni előttük.

Szentéletű Euthümiosz életét tanítványa, Vazul, szaloniki érsek jegyezte le nagy szeretettel, ő írta liturgikus szolgálainak szövegeit is. Könyörgő istentisztelet is készült a tiszteletére. Életrajzírója és himnuszköltője szerint Szentéletű Euthümiosz nagy aszkéta volt, akinek híre igen hamar elterjedt a Szent Hegytől távoli vidékeken is. Amikor a szerzetes a Krisztust szerető Szalonikibe ment, amely gazdag volt szerzetesekben és vértanúkban, az egész nép úgy vonult ki elé, mint a Tesbei Illés próféta elé, csókolták a kezét és hitték, hogy ezáltal szentebbé válnak. Meg voltak győződve arról, hogy a szent csók továbbadásával áldást is közvetítenek. Ottléte alatt sokakat térített meg az erényes életre, másokat a szerzetesség felé terelt tanításával, ismét másokat megszabadított a test és a lélek betegségeitől. Tanítványai kiemelkedtek mennyei életmódjuk és erényeik miatt, úgy éltek testben, mintha testetlenek lettek volna. A Chalkidiki-félsziget lakói úgy fogadták a szentet, mint egy égből alászállt angyalt. Akik hallgatták, tanúsították, hogy könnyedén tudta közvetíteni a régi és az új tanítást, és mindnyájan csodálták bölcsességét, és azt mondták: nyelvét a Szent Lélek irányítja, ugyanúgy, mint a szent apostolokét.[3]

[1] A mai Törökország területén található hegység kelet felé eső része, török neve Uludağ. Nem azonos a görög mitológiából ismert Olimposz-heggyel, amely Görögországban van.]

[2] gör. σημειοϕόρος: „zászlóvivő, hitvalló, csodatévő”.

[3] Buzgó tanítványai megőrizték mesterük aszketikus lelkületét. Közülük is kiemelkedik „az Istenben boldog” Onufriosz, a „hírneves aszkéta”, Ignác, György, Efrém, Pál, Vazul, Metód és Eufémia, akik az általa alapított monostorokban lettek szerzetessé, Szentéletű Vazul, életrajzának írója, és testvérei, Simeon és Teodor. Emlékét október 15-én tartja az Egyház.

(Forrás: Áthosz-hegyi Mózes: „A Szent Hegy szentjei”. Migdonía Kiadó, Kariész, Áthosz Hegy, 2008; doxologia.ro/calendar-ortodox)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Október 17.
Október tizenhetedike, a szent és igaz Lázár ereklyéi átvitelének emléke

Isteni buzgóságtól indíttatva a jámbor Bölcs Leó császár (886-912) egy nagyszerű templomot építtetett a szent és igaz Lázár tiszteletére Konstantinápolyban. Miután elkészült, meghagyta, hogy keressék meg a szent testét Ciprus szigetén, ahol már csaknem egy évezrede nyugodott márvány sírban, amelyre ez volt felvésve: „Lázár, Krisztus barátja, aki negyednapon feltámadt.” Lázár, feltámadása után még 18 évet élt, és a sziget e részének püspökévé Pál és Barnabás apostol rendelte. A császárvárosba történt átvitele után Lázár teste számos csoda forrása lett:

Ördögöket űzött, vérfolyásos asszonyt gyógyított, visszaadta a szemevilágát azoknak, akik megkenték szemüket a mécses olajával, amely szüntelenül égett a sírja fölött. Koponyaereklyéje Cipruson maradt, a mai Larnakában, abban a templomban, amelyet a császár erre az alkalomra építtetett, és ahol mind a mai napig megszámlálhatatlan csoda történt.

Szent és Igaz Lázár atyánk, esedezz Istenhez érettünk!

(Forrás: Macaire, de Simonos-Petras: Le Synaxaire I. To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1987.)

(Ford. I. Tibor)

+

Október 18.
Szent Lukács apostol és evangélista

Szent Lukács evangélista a szíriai Antiochiából származott. Már ifjúkorában elsajátította a (pogány) hellén tudományokat és az orvostudományt, és kiváló orvos lett belőle. Emellett kitűnő festő is volt. Jól ismerte az egyiptomi és a görög nyelvet, amikor pedig a zsidó tudományokat is magáévá tette, Jeruzsálembe ment.

Abban az időben élt a földön az emberek között a mi Urunk, Jézus Krisztus, és vetette az üdvösség igéjét, melynek magvai Lukács szívében is megfogantak, és mivel jó földbe hullottak, százszoros termést hoztak. Lukács magának Istennek ajkáról hallván az igazi bölcsesség tanítását, több tudományt fedezett fel benne, mint a hellén és egyiptomi tudományokban, mert megtanulta ismerni az igaz Istent, hinni benne, és másokat is megtanítani erre a hitre. Egyike lett a hetven tanítványnak, akikről ő maga emlékezik meg evangéliumában: „Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenet, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült” (Lk 10, 1). Lukács is ezek közé tartozott, az Úr előtt járt, szent tanításával előkészítette az Ő útját, és tanította a népeket arra, hogy a Messiás, akit úgy vártak, eljött a világba.

Az üdvhozó szenvedések idején, amikor megverték a pásztort és szétszéledtek a nyáj juhai, a boldog Lukács sóhajtozott és sírt az Uráért, aki önszántából jónak látta szenvedni. És miként sírva vetett, úgy örvendezve aratta le jutalmát, mert miután Krisztus feltámadt, amikor Lukács és Kleofás az Emmausz felé vezető úton mentek, és egymás közt fájdalommal az ő szeretett Mesterük szenvedéseiről beszélgettek, maga Jézus Krisztus, ami Urunk jelent meg nekik, megvigasztalta őket és könnyeiket letörölte, hiszen közeledve hozzájuk, ezt kérdezte tőlük: „Miféle beszédek ezek, amelyekkel kérdezgetitek egymást útközben, és miért szomorkodtok?” Azzal vándorolt együtt Szent Lukács akkor, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Csatlakozva tehát hozzájuk, kimondhatatlanul mély bölcsességét osztotta meg velük.

Milyen drága volt Szent Lukács számára a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítása! Az ő fölöttébb édes ajkával elbeszélte nekik Mózestől kezdve az összes prófétán keresztül, és megmagyarázta nekik mind az Írásokat. Ezért hát Lukács, Krisztus jó tanítványa, megtanulva Isten titkait, Beócia minden városát a szent hitre vezette, és sokakat, akik sötétségben jártak, a Szent Evangélium fényével megvilágosított. Előbb Emmauszban ült Krisztussal a vacsorán, később Vele együtt étkezett Isten Országában. Megismerte a kenyértörésben Isten Fiát, akit a Titkos Vacsorán Júdás nem akart megismerni.

Az istenszeretet tüze, amely Szent Lukács szívében rejtőzött, e szavakból világlik ki: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24, 32b) És hogy megmaradjon emlékezete a mi Urunknak, akit teljes szívéből szeretett, az Ő mennybemenetele után tizenöt esztendővel megírta bizonyító erejű evangéliumát. Nem csupán azt írta le, amit látott és hallott, hanem azt is, ami saját szívébe volt írva, nem írótollal, hanem szeretettel. Hasonlóképpen elbeszélte azokat is, amiket korábban látott és hallott azoktól, akik követték Krisztust. Végül pedig Krisztus szenvedéseinek idejéhez közeledve, követni kezdte őt, ahogyan evangéliumának kezdetén írja: „amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének” (Lk 1, 2).

Szent Lukács részese volt Pál apostol fájdalmainak és fáradozásainak Krisztus örömhírének hirdetése során, mert vele tartott, és tanította Krisztus igéjét nem csak a zsidóknak, hanem a többi népnek is. Rómában meglátogatta Pált, ahogyan az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, amit szintén Lukács írt, és Pál igen kedvelte őt. A Kolosszeiekhez szólva, levelében ezt írja: „Köszönt titeket Lukács, a szeretett orvos” (Kol 4, 14). A Korinthusiakhoz írt levélben pedig dicséri Lukácsot, mondván: „Vele [Titusszal] küldtük azt a testvért is, aki az evangélium hirdetéséért minden egyházban elismerésnek örvend, sőt mi több, akit az egyházak kísérőnkké is rendeltek ebben a jótékonyságban, melyet az Úr dicsőségére és elszántságunk megmutatására szolgálunk” (2Kor 8, 18-19). Szent Jeromos úgy magyarázza, hogy Pál dicsérete itt Lukácsra vonatkozik.

Később Lukács elhagyta Rómát és kelet felé tartott, hirdette Krisztust, és az ő szent nevéért fájdalmakat és fáradozásokat szenvedett el. Átszelte Líbiát és Egyiptomba ment, ahol igehirdetésével megvilágosította Thébát, Felső-Egyiptom legfontosabb városát, majd a görögországi Beócia városaiban egyházakat alapított, papokat és diakónusokat szentelt. Testi és lelki betegeket gyógyított meg, és sokat szenvedve, nyolcvan esztendős korát is túllépve elpihent az Úrban. A helyre, ahová szent testét helyezték, Isten, megdicsőítve kedveltjét, hogy így jelezze orvosi mesterségét, kolliriont hullatott, igen tiszta vizet, amely meggyógyítja a szemfájdalmakat. Ismerték ezért a hívők a sírját, ahol mindenféle betegségből meggyógyultak a szent apostol imái által.

Constantius, Nagy Konstantin császár fia, amikor hallott a csodatevő és gyógyító ereklyékről, elküldte Artemioszt, Egyiptom kormányzóját, akit később Julianus aposztata idején megkínoztak Krisztusért, és ő nagy tisztességgel elhozta a császárvárosba, Konstantinápolyba Szent Lukács apostol és evangélista ereklyéit.

Amikor a szent ereklyéket ünnepi énekek és dicsőítések közepette a városba hozták, egy Anatοliosz nevű eunuch, a császári palota szolgája, aki hosszú idő óta feküdt fájdalmas betegágyán, és sok pénzét áldozta orvosokra, de senkinél sem talált gyógyulásra, meghallva, hogy a városba érkeznek Szent Lukács apostol ereklyéi, teljes buzgósággal könyörgött a szenthez, és amennyire képes volt, felkelt az ágyból és megparancsolta, hogy vigyék az apostol gyógyító erejű ereklyetartójához. Amikor odaért és hittel érintette, hódolva a szent ereklyék előtt, azonnal meggyógyult betegségéből, és visszanyerve egészségét és erejét, ő maga is vállaira vette a többiekkel együtt Szent Lukács apostol és evangélista ereklyetartóját, és elvitték a Szent Apostolok templomába. Ott az oltárba, a szent asztal alá helyezték el, Szent András és Szent Timóteus apostolok ereklyéi mellé.

Azt mondják Szent Lukácsról, hogy csodálatos módon ő festette meg a Szentséges Istenszülő képmását, aki a minden időknek előtte született Gyermeket tartja a kezében, a mi Urunkat, Jézus Krisztust. Másik két ikont is festett az Istenszülőről, és elvitte hozzá, hogy lássa, tetszenek-e neki. A Szentséges Istenszülő pedig, látva a képmásokat, így szólt: „A tőlem született kegyelmi ajándékai és az én áldásom legyen ezekkel a képmásokkal.” Szent Lukács megfestette még fa alapra Szent Péter és Pál apostolok képeit, és tőle vette át mindenki a szent ikonok helyes és tiszteletreméltó festésének szokását, Istennek, az ő Szent Anyjának és minden szenteknek dicsőségére, az Egyház ékességére és a hívők üdvösségére, akik igaz hittel tisztelik a szent képeket.

Szent Lukács apostol és evangélista, esedezz Istenhez érettünk!

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-10)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Október 22.
„Az engedelmesség és a szeretet ereje”
Egyiptomi Szent Rufusz atyánk emlékezete, aki békében hunyt el (4-5-sz.)

Szent Rufusz az egyiptomi sivatagban élt a 4-5. században. Számos emlékezetes mondása közül az egyik ezt volt: „Négy rendet láttam a mennyben: az első rendben az volt aki a betegségét Isten iránti hálaadással viselte; a másodikban az, aki felkelt, hogy a vendégszeretetet gyakorolja; a harmadikban az, aki bejárta a sivatagot, anélkül, hogy egy lelket is látott volna; a negyedikben az, aki ki sem mozdult, mert az Úrért engedelmességet fogadott s alávetette akaratát lelkiatyjának. Az pedig, aki engedelmességben élt, pajzsot viselt és aranylánc volt a nyakában.”

Abba Rufusz megkérdezte az angyalt, aki e látomást feltárta előtte, miért jutott a többinél nagyobb dicsőség a negyediknek, ő pedig ezt válaszolta: „Azért, mert aki a vendégszeretetet gyakorolja, a saját elhatározását követi, aki a sivatagban él, saját akaratából hagyta ott e világot, míg az, aki engedelmességben él, teljesen lemondott akaratáról, és csak Istenre és lelkiatyjára hagyatkozik.” Rufusz erre felkiáltott: „Ó, engedelmesség, minden hívő üdvössége! Ó, engedelmesség, minden erény anyja! Ó, engedelmesség, mely által feltárul az Ország! Ó, engedelmesség, minden szent tápláléka, kinek tejét magukba szívták és tökéletessé lettek! Ó, engedelmesség, ki az angyaloknál lakozol!”

Egyiptomi Szent Lót atyánk emlékezete, aki békében hunyt el (4-5-sz.)

Szent Lót abba is Rufusszal egy időben, Egyiptomban gyakorolta az aszkézist. Azt mondják, hogy egy testvér, miután bűnt követett el, elment Lót atyához. Olyan ideges volt, hogy ki-be járkált, képtelen volt leülni. Lót atya így szólt hozzá: „Mi van veled, testvér?” Azt válaszolta: „Nagy bűnt követtem el, de nem vagyok képes bevallani az atyáknak.” A szent öreg azt mondta neki: „Valld be nekem, és én majd elhordozom.” Akkor bevallotta: „Bujaság bűnébe estem, és hogy megtehessem, még a bálványoknak is áldoztam.” Az öreg megnyugtatta és ezekkel a szavakkal bátorította: „Bízzál, nincs olyan bűn, amely meghaladná Isten irgalmát, ha valaki bűnbánatot tart. Menj, ülj be a barlangba, csak minden második nap egyél, és én elhordozom a bűnöd fele részét.” Három hét elteltével Lót atya bizonyosságot kapott Istentől, hogy elfogadta a testvér bűnbánatát. Az pedig élete végéig engedelmességben élt nála.Egy nap Lót atya elment, hogy tanácsot kérjen Panefói József atyától: „Atyám, erőmhöz mérten elvégzem a kis szolgálataimat, mértékkel böjtölök, imádkozom, elmélkedem, magamba szállok, és amennyire csak tehetem, megtisztítom magam a rossz gondolatoktól. Mit mást kell még tennem?”Ekkor az öreg felállt, kinyújtotta a kezét az ég felé, ujjai olyanok lettek, mint tíz darab tüzes lámpás, és így szólt hozzá: „Nem lehetsz szerzetes, ha magad nem lobbansz lángra, mint a tűz.”

Forrás: Macaire, de Simonos-Petras: Le Synaxaire I. Vingt-deux octobre („Szentek élete I. Október huszonkettő”). To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1987.

(Ford. I. T.)

+

Október 23.
Szentéletű Római Makáriosz, a hazájuktól távol élők védőszentje

Szentéletű Római Makáriosz a IV. század közepe táján született Rómában, egy János nevű keresztény szenátortól és istenfélő feleségétől. A Szentírás ismeretében nőtt fel, melynek hatására egyre jobban megszerette Krisztust, és egyre inkább növekedett benne a vágyakozás, hogy szerzetes legyen, és egész életével az Urat szolgálja.

Szülei, akarata ellenére, egy kiváló nemzetségből származó leánnyal jegyezték el. A nász éjszakáján azonban Makáriosz titokban elhagyta az atyai házat, és egy hívő özvegyasszonynál rejtőzött el, aki bejáratos volt a szülei házába, ezért hírét vitte neki, hogy szülei és rokonai mennyire keresik. Hét nap elteltével, egy vasárnap éjszaka köszönetet mondott az asszonynak, könnyek között hosszan imádkozott, majd útnak indult.

Isten Ráfáel arkangyalt küldte el hozzá egy öregember képében, hogy elkísérje őt. Az pedig Rómából indulva három esztendőn át kísérte, mígnem eljutottak Perzsia határaihoz, ahol az öreg eltűnt, majd fénnyel körülvéve megjelent neki, és így szólt: „Én vagyok Ráfáel arkangyal, aki öreg szerzetes képében jelent meg neked, és ide vezettelek a Magasságbeli parancsára. Így hát ne félj, hanem adj hálát Istennek, emelkedj fel és folytasd utadat.” És ezeket mondva, láthatatlanná vált.

Ezek után Makáriosz vadállatok kalauzolásával egy barlanghoz ért, ahol egy elpusztult nőstény oroszlánt talált, és két kölykét, akik éhségükben nyüszítettek. A szentéletű eltemette anyjukat, a kölyköket pedig megetette és felnevelte, és azok mindenben hallgattak rá.

Két esztendeig elkerülték a szentéletűt a nagy kísértések, később azonban az ellenség megjelent neki mennyasszonya képében, mintha az keresné őt.  A szentéletű pedig elfeledkezett arról, hogy a kereszt jelét megára vesse, és a nőt könnyeinek hatására kézen fogta, a barlangba vezette, és enni adott neki.

Ezután nehéz álom kerítette hatalmába, és azt álmodta, hogy a nő kívánságára engedett a bűn csábításának, a démon pedig azon nyomban láthatatlanná vált. A szentéletű látta, hogy ördögi cselvetés áldozata lett, elhagyta a barlangot, és sírva könyörgött Istenhez, hogy adjon neki módot és időt a bűnbánatra. Ráfáel arkangyal újra megjelent neki, és biztatta, hogy élete végéig maradjon ebben a barlangban.

A szentéletű három esztendőn át keservesen siratta vétkét és küzdött szenvedélyeivel. Azután égi jelet kapott, a megbocsátás jelét, mennyei fényt, amely leszállt rá, és hálát mondott Krisztusnak negyven napon át. Az Úr Jézus pedig megjelent neki a barlangban, az egész hely jó illattal telt meg, angyali énekek hangzottak, az Úr pedig fényes felhőben a mennybe emelkedett.

Ezek után Szentéletű Makáriosz nagy küzdelmekben és szüntelen imádságban élt, böjtölt és hosszasan virrasztott, az Úr pedig táplálta egy holló segítségével, aki minden nap egy darab kenyeret vitt neki.

Amikor pedig az Úr jónak látta, felfedte őt, ami a következő módon történt:

Három szent öreg, név szerint Szergiosz, Teofilosz és Iginiosz, akik a szíriai Mezopotámiában található Szent Aszklepiosz monostor szerzetesei voltak, apátjuk áldásával lelki hasznot keresve útnak indult. Elmentek és hódoltak Jeruzsálemben és a többi szent helyeken, majd szívükben azt a gondolatot melengetve, hogy eljussanak a föld végső határáig, láthassák, hol van az Éden, vagyis a földi Paradicsom, amit Isten alkotott, átszelték Perzsiát, útjuk közben pedig találtak egy emlékkövet, amelyet a makedón Nagy Sándor (Kr. e. 336–323) emeltetett a környező helyeken történt hódításainak emlékére.

Azután kelet felé tartottak, járatlan utakon vándoroltak, mígnem Isten csodálatos módon elvezette őket Szentéletű Makáriosz barlangjához. Ő, miután imádkozott és a kereszt jelét magára vetette, meggyőződött róla, hogy emberek érkeztek hozzá és nem démonok, jó szívvel fogadta őket és hálát adott Istennek. A szentéletű egész testét hófehér haj borította, olyan öreg volt, hogy szeme nem látszott ki, mert szemöldökei  megnőttek és eltakarták, bajsza összefonódott a szakállával, és a földig ért. A szent öreget két oroszlán szolgálta.

Makáriosz megkérdezte őket, honnét valók és miért járnak erre. Ők pedig mindent elbeszéltek, ami történt velük, és elmondták vágyukat is, hogy a föld végső határáig szeretnének eljutni. A szent pedig azt mondta nekik: „Fiaim, nem lehet oda eljutni. Hiszen én magam is, bűnös lévén, miután itt letelepedtem ebben a barlangban, feltettem magamban, hogy megkeresem. Egy éjjel azonban megjelent nekem az Úr, és azt mondta: ’Ne fogj hozzá ehhez a nagy kísértéshez, mert ennél a helynél nem fogsz tovább jutni, hanem térj vissza barlangodba!’ Így hát ezt hallva az Úrtól, nem merészeltem továbbmenni, és megértettem, hogy amíg az ember testben él, nem juthat el e dolgok megismerésére.”

Miután elolvasták a vecsernyét, az öregek életének viszontagságairól kérdezték, Szent Makáriosz pedig elmesélte életének történetét. Egy nagy holló pedig egy és egy fél kenyeret hozott, hogy mindnyájan ehessenek, és dicsőítették Istent.

Később azután, a szentéletű imáit kérve,  mindhárom szerzetes útra kelt. Három napig oroszlánok vezették őket, aztán csodás módon újra Jeruzsálembe jutottak, ahol ellátogattak azokra a helyekre, amelyeken a mi Urunk a mi üdvösségünkön munkálkodott, aztán visszatértek saját monostorukba, és mindenkinek elbeszélték Szentéletű Római Makáriosz élettörténetét. A szent pedig békében nyugodott el a pusztaságban, miután lelkét Krisztus kezeibe adta. Minden esztendő október 23-án emlékezünk meg róla.

Szent Makáriosz esedezései által Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk és üdvözíts minket!

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-10)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)

+
Október 26.
Szent Demeter nagyvértanú (304)
Szent Demeter mártírnak ünnepéről 

Dicsőséges Szent Demeter mártír, mint írásban találjok, támada ezen Magyarországból, Szerémségnek tartományából, és azon várasban születék, melyet annak utána az ő szent nevére nevezének, kinek szava Szent Demeter neve. Kinek (t.i. Demeternek) ő(sei) nagy jeles nemből valának. Atyjának Adorján úr, anyjának Theogona asszony vala neve. Római császár udvarában nagy nevezetességben valának.

Mikoron azért ez Szent Demeter nagy jó elméjű ifjú volna, adák oskolában bölcsességre, és miért Úr Istennek malasztja vala ő benne, időnek elétte nagy bölcs ember lén benne (belőle), és hajtá magát Krisztusnak szolgálatjára. Mindent int és tanít vala az igazságnak útára, gyakorta prédikálván Úr Istennek országát, és nagy sokakat teremt vala ez szent hitre, úgy hogy immáran mindenütt híre-neve vala jámborságának. (Ld. az 1. sz. színes képet.)

És mikoron lakoznék Thesszalonika várasában, történék, hogy azon időben, római császár Maximianus, ki nagy kegyetlen vala az szegény keresztyénekhez, szálla le Thesszalonika várasában. És vala (történt, hogy), hol Krisztusnak hű szolgáit találja vala, mind elrekkenteti (megölette) vala; még annak felette meg is ajándékozza vala ki keresztyént ölt volna. Vala pedig az császárral egy gonosz óriás fajzat, ki mindennel bajt vonzzon (bajt vívott) vala, és az keresztyéneket csak ölében szorítja vala és azonnal ki kél vala lelkök. Annak okáért az császárnál nagy tisztösségben és szeretetben [volt]. Kinek (t.i. az óriásnak) Libeus vala neve…

Bódogságos Szent Demeter pedig semmit nem felelvén – mint kivel az Úr Isten vala – de szabadon és minden bátorsággal prédikálja vala ez szent hitöt és nagy sok pogán népek hozzá folyam[od]ván, tanítja vala és megkereszteli vala őket. Császár pedig, mikoron az keresztyéneket háborgatná, Szent Demeter előbe járulván, szabadon megfogák őtet és császár elében vivék. Az időben pedig az gonosz, vérben telhetetlen császár vala az bajvívó helyen, kinek (t. i. a küzdelemnek) harcolására nagy mesterséggel ugyan (t. i. olyan) kégyet (stadiont) alkottatott vala, kiben az bajt vínák, és senki az rekeszből ki nem mehetött, mígnem egyik megölte az másikat, és az győzödelmesnek ottan ajándékot adtanak. És nagy sok számtalan nép fut vala reá (oda) nézni.

Itt, az kégyben nagy sokakat meggyőz vala az császár bajvívó vitéze, kin az kegyetlen császárnak nagy öröme vala, hogy az alföldi (talán: egyszerű) vitézek közül senki nem válhatnék hozzá, ez ilyen veszedelmes tekéntetnek (látványosságnak) helyére. Hol Maximianus császár személy szerént előbe vonják Szent Demeter vitézt és bevádolák ott, mivel keresztyén volna és az megfeszültnek (megfeszítettnek) hitét prédikállaná. Reátekéntvén Szent Demeternek angyal színű szép orcájára, és hogy Krisztus Jézust szabadon vallaná, egy ideiglen (egy időre) – úgy mint (mintegy) könyörülvén őrajta – hagyá, hogy ugyanott az játéknak helyén rekesztenék be egy kamorában és erősen őriznék, míg császár akarná. Mikoron bement volna Krisztus szolgája az kamorában, láta egy skarablya (skorpió) férget fel mászni az lábán. Hogy megfujja őtet és megölje, Szent Demeter szent keresztnek jegyét veté reá és ottan ketté hasada az gonosz mérgös állat.

Azonközben Úr Istennek szent angyala jelenék neki szemlátomást, mondván: „Békesség hozzád, Krisztus Jézusnak szerelmes híve.” És egy szép koronát tén fejében és megbíztatá őtet: „Légy erős és bátor ez kegyetleneknek előttök, semmit ne félj, mert Krisztus örök koronát szerzött tenéked az örök dicsőségbe” – és elenyészék.

Az időben vala egy jámbor ifjú keresztyén az bajvívó helyen, kinek Nesztor vala neve, Szent Demeternek felette jó barátja, ki befutamék Szent Demeterhez az kamorában és le esvén lábai előtt mondá: „Ez mai napon énnékem bajt kell felvennem az Libeus óriással, az császár bajnokával, kérlek, imádj érettem, hogy segéljen meg az Úr Isten az te szent imádságodnak miatta.” Ottan bódogságus Szent Demeter minden testére keresztöt hánya és mondá: „Íme az Libeust is meggyőzöd, szent mártíromságnak koronáját is veszöd örök dicsőségre.”

És elméne Nesztor vitéz az Libeus óriás vitéz ellen, és mikoron az kégyben egybe akarnának menni, Maximianus császár ott nézvén és az számtalan sok nép, imádságot tén előszőr és mondá: „Úr Isten, ki Szent Dávid királynak az óriás ellen diadalmat adál, segéts meg engemet is ez te szent nevedben, hogy mind ez gonosz vitéz, mind az kegyetlen fejedelem szégyenüljenek meg ez mai napon.” És annak utánna egybe hajítván csucsájokat (dárdájukat), elesék az császár bajnoka, és kimúlék ez világból.

Azt látván az császár mondhatatlan elkeserödék rajta, hogy nem történék úgy, amint akarja vala és nagy  bánattal fel mene az palotában‚ és hagyá, hogy Nesztor vitéznek azonnal az váras kapuján vennék fejét és azonképpen mártíromságot szenvede. Szent Demeter vitéznek pedig Krisztus Jézus megjelenék és monda: „Idvez légy Demeter, én szerető hívem, kiben énnekem minden kellemetességöm vagyon, immáran énhozzám jössz szent mártíromságnak koronájával örökkül örökké lakozni az örök dicsőségnek boldogságában.” Szent Demeter azonnal le esvén az földre, imádá ő kegyes Urát, Teremtőjét hálát adván ő felségének, hogy őtet arra választotta volna, és monda: „Én kegyelmes Uram, és én Istenem, kérlek tégödet, hogy valaki ő nyomorúságában én nevemben könyörgend (könyörög) te szent felségödnek, hallgattassanak meg. És valamely vitéz hadban lévén énbennem bízandik, oltalmazzad meg őtet veszedelemtűl az te erős jogodnak (valószínűleg: jobbodnak) miatta. És valaki nagy erős kórságban lévén én hozzám kiáltand, te [cselekedj] irgalmasságot ővele. Monda Krisztus: „Meghallgattalak minden kérelmésödben, én szerető szolgám.” És szent Demeter nagy örömmel hálát ada rajta ő felségének.

Azonközben lén oly, hogy [vala]ki mondaná az császárnak, mert az Libeus vitéz halálának Demeter volna minden oka, és monda Maximianus császár: „Mikoron én ma az ütközet nézni mennék nagy gonosz szerencse talála.” És nagy haraggal parancsolá, hogy szent Demetert izen kéd (azonmód) elkoncolnák. Azonnal az urához hasonlatus kegyetlen hóhér beméne az fogházban, és szent Demeternek szüvében üté az tőrt, és annak felette nagy sok seböt tén rajta; azonképpen szenvede szent mártíromságot.

Vala pedig szent Demeternek es (talán: egy) jámbor Farkas nevű szolgája, aki látván az ő urának halálát, kivevé [annak] gyűrűjét ujjából és véres palástját, és nagy sok kórokat, betegöket és ördöngösöket vigaszt (gyógyít) vala velök. Azt hallván Maximianus császár azt is megmártírizáltatá és nagy sok hű keresztyéneket ölete meg az időben. Nagy dühös haragjában szent Demeternek testét vetteté az árnyékszékben. De Úr Istennek hatalma miatt megtartaték minden veszedelemtül. És az hű keresztyének annak utána felgyűjtvén nagy tisztöletes helyen eltemeték, és nagy sok irgalmak (csodák) lettek, lesznek is az ő szent koporsójánál mind ez napiglan, kiknek miatta dicsértetik az Úr Isten az ő szerelmetes vitéz szolgájával örökkül örökké. Mi is dicsérjök, szerelmes atyámfiai az ő szentséges ünnepének napján, hogy légyen segödelem minden nyomorúságunkban, élvén és kimúlván. Ámen.

(Forrás: Magyarság és Ortodoxia – Ezer esztendő)

Ima Szent Demeter nagyvértanúhoz

Krisztus szent és dicső nagyvértanúja, Szent Demeter, gyors segítője és forró közbenjárója a hozzád hittel folyamodóknak! Mivel bizodalommal állsz a Mennyek Királya előtt, kérd számunkra vétkeink elengedését, könyörögj, hogy mentsen meg bennünket minden halálos betegségtől, földrengéstől, árvíztől, tűzvésztől, fegyvertől és az örök büntetéstől. Esedezz jóságához, hogy mutasson könyörületet városunk, templomunk (vagy: monostorunk) és minden keresztény nemzet iránt. Járj közben a Királyok Királyánál, hogy adjon győzelmet az ellenségek fölött, és minden igaz keresztény nemzetnek békét, nyugalmat, hitben való szilárdságot és az Isten félelmében való megerősödést. Számunkra pedig, akik tisztes emlékedet ápoljuk, kérj kegyelemben való gyarapodást, hogy kitartsunk a jó cselekedetekben, mindenben Krisztus Urunk és Istenünk tetszése szerint cselekedjünk ebben az életben, és imáid által méltók legyünk arra, hogy elnyerjük a Mennyek Országát, ahol örökké dicsőíthetjük Őt az Atyával és a Szentlélekkel együtt. Ámen.

(Ford. I. Tibor)

+

Október 28.
Szentéletű Teofil, Krisztusért balga kijevi atyánk élete

1788 októberében, a Kijev kormányzóságbeli Mahnovo városkában a Kisboldogasszony-templom papja, Andrej Gorenkovszkij Eufrozina nevű felesége ikreket szült: Tamást és Kallinikot. Eufrozina legnagyobb csodálkozására Tamás nem akart szopni. Amikor anyja próbálkozott, a gyermek minden alkalommal elfordította a fejét. Hogy megmentse az éhhaláltól, anyjának más megoldást kellett találnia: burgonyából, retekből és sárgarépából készített neki főzeléket. Mindezeket a gyermek szívesen fogadta, mihelyt azonban ajkát a tejes edényhez érintették, elfordította a fejét és hangosan sírni kezdett.

Anyja szíve fokozatosan elhidegült a kisgyermektől. Rövid idő elteltével elhatározta, hogy megszabadul a fiútól, és több alkalommal megpróbálta megfojtani, az Úr azonban mindig megmentette a gyermek életét.

Atyja igen szomorú volt, látva, hogy felesége mennyire gyűlöli saját gyermekét, ezért elhatározta, hogy egy időre eltávolítja mellőle. Anélkül, hogy feleségének szólt volna, egy dajkát kerített, akinek a gondjaira bízta a fiút. Mivel az asszonynak más lehetősége nem volt, mézzel ízesített, vízbe áztatott kenyérrel etette, és naponta értesítette az atyát a gyermek állapotáról.

A dajka úgy gondozta, mintha saját fia lett volna. Azt mondják, minden vasárnap templomba vitte, hogy részesüljön a Szent Titkokban.

Nem sok idő múlva úgy tetszett Istennek, hogy magához hívja a gyermek atyját és gondviselőjét. Mivel Gorenkovszkij pap érezte végének közeledtét, gyermekét egy molnárra bízta, ez pedig egy vagyonos földművesnek adta, akinek nem voltak gyermekei.

Miután Tamás e gazdag, gyermektelen ember házába költözött, jótevője és második atyja váratlanul meghalt. Felesége újra férjhez akart menni, és igyekezett megszabadulni Tamástól. Meggyőzte tehát a falu papját, hogy fogadja magához a fiút. A pap kötélnek állt, Tamás pedig új menedéket talált.

A falubeliek csodálatára a gyermek semmilyen érdeklődést sem mutatott kortársai szokásos játékai iránt. Általában félrehúzódott, egy magányos helyre sietett és homlokát ráncolva magába fordult, szomorú volt és elgondolkodó. Ennek a nem mindennapi gyermeknek a templom lett a legkedvesebb menedéke. Nem késett le egyetlen templomi szolgálatról sem, amint a harang első ütését meghallotta, vidáman igyekezett oda, ahol lelke megpihent. Tamást gyakran találták a templom zárt ajtaja előtt imádságba mélyedve, és a szemlélő számára úgy tűnt, hogy a fiú elszakadt mindentől, ami ezen a világon körülveszi.

Tamás, amit csak tudott, a sajátjából a szegényeknek adta. Egy alkalommal meglátott egy rongyokba öltözött fiút és gondolkodás nélkül levette ingét, odaadta a szegénynek, ő pedig alsóruhában tért haza. Jótevője egészen másképp látta a történteket és Tamás szigorú büntetést kapott irgalmas cselekedetéért…

Szerette a Zsoltárkönyvet, kedvenc zsoltárait kívülről tanulta meg

Amikor Tamás hétesztendős lett, a pap olvasni tanította, azonban rövid időn belül megbetegedett és meghalt. Tamás vigasztalhatatlan keserűséggel siratta el oltalmazóját.

A templom gondnoka, feltételezve, hogy Eufrozina gyűlölete időközben elmúlt, úgy határozott, hazaviszi Tamást. Az anya éppen fát hasított, amikor a fiát megpillantotta. Amint meglátta, a baltát dühösen felé hajította úgy, hogy a fiú jobb válla megsebesült a balta élétől. A gondnok sietve fogta a fiút és hazavitte. Míg Tamás lábadozott, a gondnok véletlenül megtudta, hogy Kijevben, a Bratszkij-monostorban él egy idős, özvegy pap, a fiú nagybátyja. Ehhez a szerzetespaphoz, a fiú utolsó oltalmazójához vitte el a gyermeket, aki még nem gyógyult meg tökéletesen. Mindent elmondott az öregnek a boldogtalan anyáról, és ilyenformán rábízta a fiút, mint rokonát és lelki gyermekét. Tamást az öreg beíratta a Bratszkij-monostor teológiai iskolájába, ahol a fiú példás viselkedésről és a tanulásban gyors előrehaladásról tett tanúságot. Igen szerette a Zsoltárkönyvet, kedves zsoltárait kívülről megtanulta.

Közben az Úr gyógyíthatatlan betegséggel sújtotta Eufrozinát, aki látva magán teljesülni Isten haragját, szívtelensége miatt bűnbánatot tartott, és könnyeket ontott, amiért fiát így elüldözte. Nem sokkal anyja halála előtt Tamás eljött a házába, kibékült vele, és abban a vigasztalásban részesült, hogy békében válhatott el tőle s megkaphatta anyai áldását.

„Bocsáss meg, fiam”, kiáltotta az anyja bánkódva, „Bocsáss meg nekem, megkövült szívű, ostoba és meggondolatlan asszonynak! Elsötétült az értelmem és nem ismertem fel törvényszegésemnek a súlyát. Ne átkozz meg engem, gonosz anyádat, hanem emlékezz meg rólam, bűnösről, szüntelen imáidban.”

Miután ezt mondta, Eufrozina a fiát erősen a szívéhez szorította, nagy keresztet rajzolt rá, és békében kiadta a lelkét.

Tamás mint diák mindent teljesített, amit az iskolában elvártak tőle, ám nem érzett vonzalmat magasabb fokú tanulmányok iránt… A templomi szolgálatot tekintette felsőbb tanulmányai intézetének, igyekezett felolvasni és énekelni, és hozzászoktatta elméjét, hogy szüntelenül imádkozzon s Istennel foglalkozzon. Ettől kezdve a szerzetesség gondolata soha nem hagyta el, előbb vagy utóbb cselekednie kellett.

Miután nagybátyja is meghalt, Tamás az élethez szükséges anyagi javak és hajlék nélkül maradt. 1810-ben elhagyta az akadémiát. Csigirin város tanítójává nevezték ki, azonban gyenge hangja miatt még abban az évben Obuhov falucskába küldték sekrestyésnek. Rövid idő elteltével, az 1812-es háború kellős közepén Tamás belépett a kijevi Bratszkij-monostorba. Itt különféle engedelmességeket bíztak rá: volt pék, szakács, felcser-inas, sekrestyés és harangozó. Ezek a szolgálatok különösen tetszettek Tamásnak.

A szerzetesek között

  1. december 11-én Tamást a szerzetesek sorába fogadták, és a Teodor nevet kapta. Rövidesen az istentiszteleti ruhák gondozását bízták rá, majd 1822. szeptember 30-án szerzetesdiakónussá szentelték. Monostori szokás szerint rendszeresen juttattak neki egy keveset az adományokból, Teodor azonban ugyanolyan szigorú böjtöt tartott, mint korábban, és semmi sem volt a cellájában. Idegen volt számára a pénz gyűjtésének legcsekélyebb vágya is, ezt a helyzetet pedig alkalomnak tekintette arra, hogy felebarátaival jót tehessen. Mivel két-három napig is étlen volt, ételét és pénzét szétosztotta a zarándokok, a szegények és a szükséget szenvedők között. Krisztus példáját követve minden felebarátja iránt szeretettel volt, örömmel vállalta magára szerzetestestvérei engedelmességét, és magára véve mások fáradozását, buzgón szolgált a közösségnek.
  2. február 6-án Teodort szerzetespappá szentelték, és kinevezték a Bratszkij-monostor gazdasági vezetőjének. Mivel tökéletes magányra vágyott, kérte, mentsék fel e feladat alól, és engedjék meg, hogy a Szentéletű Feodoszij által ásott barlangokban, Leszniki faluban remetéskedhessen.[1]

Ez utóbbi kérését elutasították, Teodor ezért egy másik küzdelembe fogott, a Krisztusért vállalt balgaság nehéz keresztjét vette magára.

Krisztusért vállalt balgaságában az eddigieknél is nagyobb küzdelmeket folytatott. Cellájában egy koporsót helyezett el, azonban éjjelenként nem feküdt bele, hanem különféle eszközöket és edényeket tárolt benne. Ezen felül szerzetesi nagyfogadalmának napján, amikor a Teofil nevet kapta, nagyfogadalmas szerzetesi ruháját rongydarabokból varrta össze, és ezt viselte halála napjáig.[2]

A hívők folyton a nyomában voltak, szomjazták a jelenlétét, és abban reménykedtek, hogy legalább egyetlen szavát meghallhatják. Az iskola vezetése nem szerette a „piszkos és rongyokban járó Teofilt”, és naponta panaszt tett a metropolitánál amiatt, hogy a nagy számú kíváncsiskodó zavarja az iskolai tevékenység nyugalmát és rendjét. E panaszok nyomán a boldog Teofilt szigorúan megfeddték, és, hogy ne adjon okot további elégedetlenségre, az erdőbe rejtőzött csodálói elől, s csak naplemente után tért vissza cellájába. Azonban a sokaság itt is megtalálta, a Dnyeper folyó partján vártak rá és elkísérték szerzetesi cellájáig.

A Bratszkij-monostor eseménydús, zajos élete fárasztotta Teofilt, ezért… egy nagy és árnyas gyümölcsöskertbe vonult vissza, ahol lelkének üdvös könyveket olvasott.

  1. december 1-én Teofil nagyfogadalmas szerzetespap előrehaladott kora és testi gyengeségei miatt azt kéri elöljáróitól, hogy helyezzék át a Bratszkij-monostorból a Kijevi Barlangmonostorba, ezen belül is az ispotály-monostorba. Filaret metropolita azonban Kijev közelébe, a Goloszejev-pusztába küldi, és kirendeli számára azt a remetelakot, „ahol az elhunyt Eusztát szerzetesdiakónus lakott”. A szent aszkéta hírneve csak nőtt, buzgó emberek sokasága kereste fel miatta a Goloszejev-pusztát. Szent életének jó illata távoli vidékekre is eljutott, a vigasztalást keresők és a lelki tanácsért folyamodók megérezték imáinak erejét. A monostor vezetése Teofil beköltözésének első pillanatától kezdve figyelmen kívül hagyta a szerzetes úgynevezett „furcsaságait”.

1848-ban különös életmódja miatt a boldog Teofil ellen sok panasz érkezett, ezért üldözni kezdték. Filaret metropolita eltiltotta az istentiszteletek végzésétől, de megengedte neki, hogy szombatonként, felöltve teljes papi öltözetét, „lelkének üdvösségére” részesüljön a Szent Titkokban.

A metropolita határozatát követően Teofilt a Goloszejev-pusztából egy távolabbi gyümölcsöskertbe helyezték… Bár a templom igen messze volt, Teofil egyetlen szolgálatot sem mulasztott el, és előbb ért oda a templomhoz, mint ahogy a harang az elsőt ütötte volna.

Minden, ami körülöttem van, a felfordulásra emlékeztet, ami lelkemben található

A boldog Teofil mintegy fél esztendeig élt a gyümölcsöskertben, onnan pedig a metropolita rendelkezése szerint Kijev közelébe, a Kitajev-pusztába költözött 1849. április 29-én. Ezen a helyen a boldog Teofil nem hagyott fel Krisztusért vállalt balgaságával. Ellenkezőleg, gyakran sétált az erdőben, keresett egy nagy fatönköt, éjjel-nappal rajta térdelt, szüntelenül sóhajtozott e világ romlottságán, és imádkozott a bűnösök vétkeinek magbocsátásáért.

Hogy ne maradjon egy pillanatig sem munka nélkül, gyapjút font, harisnyát kötött és szövetet szőtt, ez utóbbit leginkább ikonfestőknek adta, hogy munkájukhoz felhasználhassák. Miközben kétkezi munkáját végezte, a Zsoltárkönyvet mondta magában, amelyet kívülről tudott és más imádságokat. Naponként számtalanszor borult le az ikonok előtt. A boldog Teofil fáradt testének csak a legrövidebb pihenőidőt engedélyezte. Celláján nem látszott emberi kéz gondoskodásának a nyoma, tele volt egymásra dobált dolgokkal, a földön pedig szemét és piszok volt. Ha megkérdezték, miért él ilyen körülmények között, azt válaszolt: „Azért, mert minden, ami körülöttem van, arra a felfordulásra emlékeztet, ami a lelkemben található.”

Teofilnak az volt a szokása, hogy látogatóinak adott valami önmagában értéktelen dolgot, amely prófétai módon utalt az illető jövendőbeli sorsára. Egy törött üvegdarabot, egy lehasadt fadarabot, egy rohadt almát, egy körtét, egy darab lángost, egy uborkát, egy rongyot, egy darab kenyeret, egy gyertyacsonkot, vagy éppen egy darab száraz trágyát. Ezek mind jelképes jelentéssel bírtak a szentéletű számára az őt felkereső emberrel kapcsolatban.

Röviddel életének vége előtt Teofil, a goloszejevi elöljáró kívánságára, aki őszintén szerette és tisztelte a szentéletűt, Kitajev-pusztából a Goloszejev-pusztába költözött.

„Legyen kívánságod szerint”, mondta a boldog a szívélyes hívásra. „Hozzád költözöm, de jegyezd meg: vissza fogok térni a régi fészkembe, hogy ott halhassak meg.”

Így is történt. Július 15-én a boldog Teofil a metropolita parancsára visszatért Kitajevbe. Életnek utolsó napjaiban többször látták a Lavrában is, ahová naponta eljárt, hogy az Istenszülő „Fekete Madonna” csodatevő ikonja előtt akathisztoszt imádkozzon.

1853 októberétől Teofil nem vett többé ételt magához, egyedül csak akkor volt elégedett, ha egész nap állva imádkozhatott. Lábai megdagadtak, de nem törődött velük, még buzgóbban folytatta imádságos küzdelmeit.

Békében és nyugalomban adta át lelkét Istennek 1853. október 28-án.

A boldog Teofil elhunytának híre sok embert vonzott a kitajevi remeteségbe. Nemcsak közelről jöttek, távoli városokból is. Miután a temetési menet körüljárta a Szent Háromság templomot, a szent koporsóját a „Háromszorszent-ének” hangjaira, a kitajevi monostor harangjainak sírása közben engedték le a föld kebelébe.

Krisztusért balga Szentéletű Teofil ereklyéit Kijevben, a kitajevi Szentháromság-monostorban őrzik az Egyház több más nagy szentjének ereklyéi mellett.

(Forrás: doxologia.ro; days.pravoslavie.ru; ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

[1] Szentéletű Barlanglakó (Pecserszkij) Feodoszij (1074. május 16.) apát, aszkéta, az orosz szerzetesi élet megalapítója.

[2] [Itt az análavoszról van szó, a nagyfogadalmas szerzetesek jellegzetes ruhadarabjáról, amelyen piros festékkel ábrázolják a Szent Keresztet, Krisztus szenvedésének eszközeit, és feliratokkal látják el, amelyek Urunk szenvedéséről és üdvözítő művéről szólnak.

+

Október 30.
Szent Zénobiosz kilíkiai püspök és nővére Zénobia vértanúk (285).

Kilíkia tartományban volt egy város, amelyet Aigainak neveztek. Ebben a városban születtek ezek a szent vértanúk, Zénobiosz és nővére, Zénobia, igazhitű szülők gyermekeiként. Szüleik helyes módon és istenfélelemben nevelték őket. Amikor még mindketten fiatalok voltak, szüleik az Úrhoz költöztek, és nagy vagyont hagytak rájuk. Zénobiosz és Zénobia pedig, bár életkoruk szerint fiatalok, bölcsességüket tekintve idősek voltak és jó cselekedetekben tökéletesek. Így hát, látván ennek a világnak a hiábavalóságát, megegyeztek, hogy mindent elhagynak és követik Krisztust. Ezért Zénobia fivérére bízta a rá eső örökséget, hogy ossza szét a szegények között, ő pedig önszántából szegénységben és csendességben élt tovább, érintetlen tisztaságát megőrizve a mennyei Vőlegény számára. Zénobiosz pedig vette az örökség mindkét részét, a magáét és a nővéréét, és szétosztotta a szükséget szenvedők között, és rövid idő alatt mindent elosztogatott úgy, hogy ő maga is egyike lett a nincsteleneknek. Isten pedig, aki gondoskodik a szerencsétlenekről, és nem hagyja el a benne reménykedőket, a szegényeknek szétosztott gazdag adományokért cserébe bőséges mennyei ajándékaival halmozta el őket.

Zénobia egész életében érezte Isten segítő kezeit, aki védelmezte őt a test és a világ minden alantas támadásától, és az ördögi kísértésektől, amelyek gyötörték. Zénobiosz pedig a betegségek gyógyításának adományát kapta meg, mert azokon a kezeken, amelyek megkönyörültek a szegényeken, Isten is megkönyörült, és a csodatételek ajándékát adta számukra. Zénobiosz tehát minden betegséget és sebet meg tudott gyógyítani, mert akit megérintett kezeivel, az rögvest meggyógyult. Kétszeresen is irgalmasságot cselekedett életében Isten kedveltje: az elsőt, amikor odaadta vagyonát a szegényeknek, a másodikat, amikor a betegeknek egészséget adott Isten kegyelméből. Tisztátalan lelkek sokaságát űzte ki az emberekből, a szomorkodókat megvigasztalta, a veszedelmekben lévőket megmentette. Jó cselekedetei és csodái miatt a város püspökévé választották. Jól vezette Isten Egyházát, népét segítette, szüntelenül jót cselekedett velük, és a betegeket gyógyította.

Felkereste Zénobioszt egy bizonyos antiókhiai asszony, akinek a mellén egy gyógyíthatatlan seb volt. Gyógyulást keresve sok vagyonát költötte már orvosokra, de nem lelt gyógyulásra, sőt, fájdalmai mind jobban növekedtek, és már a halálhoz közeledett. A szent pedig, amikor meglátta, megesett rajta a szíve, kezével a Szent Kereszt jelét rajzolva megérintette a sebét, a fájdalom pedig nyomban elmúlt, a seb begyógyult, az asszony egészséges lett, és örvendezve visszatért munkájához. Ugyanebben a betegségben szenvedett egy másik hitetlen asszony is, aki egy nemesember felesége volt. Őt is Szent Zénobiosz gyógyította meg. Attól kezdve az asszony férjével együtt hitt Krisztusban, megkereszteltette gyermekeit, és nem csak testi, hanem lelki egészségét is visszanyerte.

Ezek után érkezett el a keresztények nagy üldözésének ideje Diocletianus császár alatt. Lüsziasz kormányzó Kilíkiába ment, hogy megkínozza mindazokat a keresztényeket, akik megvallották Krisztus nevét. Először három keresztény ifjút, Klaudiuszt, Aszterioszt és Neónt fogták el, különféle módokon megkínozták, majd a város falain kívül keresztre feszítették őket. A kormányzó hallott Szent Zénobioszról, a keresztények püspökéről is, és elküldte katonáit, hogy fogják el, vezessék elé, és így szólt hozzá: „Nem akarok veled hosszasan beszélgetni, mert tudom, hogy ti, keresztények, sokat beszéltek, hanem két dolgot ajánlok fel neked: életet vagy halált.  Életet, ha hódolsz az istenek előtt, és halált, ha nem. Válassz tehát, mit akarsz: áldozatot mutatsz-e be a mi isteneinknek, és életben maradsz, sőt, részünkről tiszteletben is részesülsz, vagy, ha megátalkodottságodban maradsz, rögtön szörnyű kínoknak vetünk alá, és keserves módon meghalsz.” Szent Zénobiosz pedig bátran így felelt: „Az ideig való élet Krisztus nélkül nem élet, a Krisztusért való halál pedig nem halál, hanem örökkévaló élet. Tehát inkább akarok meghalni Krisztusért ideig való halállal és örökké élni Ővele, minthogy elhagyjam Őt az ideigvaló életért, és örök kínokat viseljek el a pokolban.”

Meghallva ezeket a kormányzó, megparancsolta, hogy vegyék le ruháit, kötözzék egy faoszlophoz és irgalmatlanul verjék meg. Ezt mondta a pogány: „Meglátjuk, eljön-e Krisztus, hogy segítsen rajta.” Akkor Szent Zénobia, értesülve, hogy fivérét Krisztusért kínozzák, sietve fölkelt és odament, ahol Szent Zénobiosz találta kikötözve és megsebezve. Zénobia buzgóságra gyúlt, a kínzóhoz ment és ezt mondta neki: „Keresztény vagyok, és megvallom ugyanazt az Egy Istent és a mi Urunkat, Jézus Krisztust, akit fivérem is megvall. Parancsold meg tehát, hogy engem is kínozzanak meg úgy, ahogy szeretett fivéremet kínozzák, mert a szenvedésnek ugyanazt a kelyhét akarom én is kiinni, és ugyanazt a babérkoszorút szeretném elnyerni, amit ő.”

A kínzó pedig elcsodálkozott Szent Zénobia férfiúi bátorságán, és így szólt hozzá: „Ó, asszony, ne akard elveszíteni magadat és ilyen megaláztatásban részt venni, mert szégyent és fájdalmakat kell kiállnod. Megparancsolom majd, hogy vegyék le ruháidat és szégyenkezéssel telsz majd el, amikor pedig testedet kínozzuk, nehéz fájdalmak vesznek majd körül. Azt tanácsolom neked, áldozz az isteneknek, és megmenekülsz minden bajtól.” Szent Zénobia pedig ezt felelte: „Nagyobb szégyent hoz az emberre a lelki üresség, mint a testi ruhátlanság, és fájdalmasabbak az örök kínok, mint az ideiglenesek. Nem törődöm tehát a testi ruhátlansággal, mert Krisztusba öltözködtem, és nem félek kínzóim kezétől, mert Krisztussal együtt feszíttettem keresztre. Tedd, amit akarsz, kormányzó, nem fordíthatsz el Krisztustól, az én Uramtól.” Az pedig megparancsolta, hogy vetkőztessék le és verjék meg ugyanúgy, mint fivérét, Szent Zénobioszt. Aztán egy tűzben izzóra forrósított vaságyat hoztak, és arra fektették mindkettőjüket, tüzet raktak alájuk, és ezt mondták: „Jöjjön el Krisztus, és segítsen rajtatok.” A szentek pedig ezt válaszolták: „Íme, a mi Krisztusunk velünk van, de te nem látod őt. Íme, mennyei ajándékának harmatát hullatja ránk, és nem törődünk a kínokkal.”

Ez után a szenteket felforralt vízzel teli üstbe vetették, de ők sértetlenek maradtak, és mintha kellemes, meleg vízben lettek volna, Dávid zsoltárát énekelték: „Te szabadítottál meg szorongatóinktól, és gyűlölőinket Te szégyenítetted meg” (Zsolt 43,8–9). Végül kínzójuk megparancsolta, hogy vigyék ki őket a városból és vágják le a fejüket. A szentek pedig kimondhatatlan örömmel vonultak a vesztőhely felé, és amikor odaértek, így imádkoztak: „Hálát adunk Neked, Urunk, mert arra méltattál minket, hogy jó harcot harcoljunk, pályánkat végigfussuk és a hitet megőrizzük. Tégy tehát bennünket is a te dicsőséged részesévé, és számlálj minket azok seregébe, akiket Szent Neved kedvel, mert áldott vagy mindörökké.” Amint az imádságot befejezték, az égből szózat hallatszott, babérkoszorút ígért nekik és az örök nyugalomba hívta őket. A szenteket tehát lefejezték, és a földről a mennybe költöztek. Testüket pedig ott hagyták temetetlenül. Éjjel Ermogenész pap titokban elvitte és egy sírba helyezte őket, dicsőítve az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, az Egy Istent, akit az egész teremtés dicsőít mindig, most és mindenkor. Ámen.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-10)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

November 5.
Szent Galaktión és Episztémé vértanúk emlékezete (3-4. sz.)
E két szent Diocletianus császár és Secundus prefektus idején élt. Galaktión szülei pogányok voltak. Egy bizonyos Onuphriosz nevű szerzetes ismertette meg velük az istenfélelmet. Mivel az anya meddő volt, kérte a keresztséget és vele együtt férje is megkeresztelkedett. A szerzetes imái és könyörgései által a házaspárnak fia született, Galaktión, őt is részesítették a keresztségben és nagy jártasságot szerzett az Írások ismeretében. Episztémé szintén pogány szülők gyermeke volt, akik Galaktiónhoz adták feleségül. Férje révén ő is megismerte az igaz hitet s megkeresztelkedett.   Mindketten megőrizték szüzességüket, vagyonukat szétosztották a rászorulók között és a szerzetesi életet választották, átadva magukat a szigorú böjtölésnek és a nélkülözéseknek. Miután ismét üldözés tört ki a keresztények ellen, Ursus főbíró elfogatta és kivallatta őket, de mivel nem voltak hajlandók hitüket megtagadni, azonnal levetkőztették őket, kegyetlenül megverték, kihegyezett nádakat szúrtak a körmeik alá, majd kezüket és lábukat levágták, végül fejüket vették, s így fejezték be vértanúságukat. A nemes Galaktión ekkor harmincéves volt, Episztémé pedig tizenhat.

(Forrás:Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae, opera et studio Hyppolyti Delehaye. Bruxellis, Apud Socios Bollandianos, 1902, SYNAXARIA SELECTA, Nov. 5.)

(Ford.: I. T.)

+

November 6.
Szentéletű Hutinyi Varlaam novgorodi csodatevő (+1192)
Ünnepe: június 11/24., november 6/19.

Szentéletű Varlaam szerzetes, világi nevén Alekszej, a XII. században született a Volhov folyó környékén. Szülei, a jámbor életű Mihail és Anna a nevezetes Novgorod városának gazdag és tiszteletreméltó polgárai voltak. Alekszej kisgyermekkorától kezdve különösen vonzódott a magányos és imádságos élethez, kerülte a pajtásokat és a játékot, szívesebben olvasott szent könyveket, gyakran ment el Isten templomába, otthoni idejét pedig imádsággal és böjttel töltötte. (…)

Már ifjúkorában csatlakozott a pusztaságban élő Porfirij atyához, aki szerzetessé avatta és a Varlaam nevet adta számára. A tökéletes magány után vágyakozva Varlaam Novgorodtól 11 km-re telepedett le egy helyen, amelyet Hutinynak neveztek (azaz sovány, terméketlen, rossz föld), és amely hírhedt volt a nép körében. Az emberek féltek odamenni, és azt hitték, gonosz szellemek lakoznak ott. Krisztus szolgája azonban (…) legyőzhetetlen fegyverrel, Krisztus keresztjével volt felfegyverkezve, amely messze űz minden ellenséget. Hutiny felé közeledve a szentéletű isteni jelet látott: az erdő sűrűjében fénysugár fogadta, annak jeléül, hogy letelepedésének szándéka kedves Isten előtt. Varlaam ezért hálát mondott az Úrnak a próféta szavaival: „Ez lesz nyugvóhelyem mindörökké, itt lakozom majd, mert kedvemre való (Zsolt 131, 14).” Miután buzgón imádkozott, egy bozótos területen kunyhót épített magának. A nappalokat fáradozással, az éjszakákat imádságban töltötte, és szigorú böjtöt tartott. Nehéz zsákruhát és láncokat viselt. (A Hutinyi Monostorban a mai napig őrzik ránk maradt zsákruháját, amely kb. 7,5 kg-ot nyomott, láncainak súlya több mint 3 kg volt.) Szigorú aszketikus életmódja miatt a gonosz lelkek állandóan támadták. A démonok megpróbálták elkergetni a remetét, különféle állatok, pl. kígyó képében jelentek meg neki, hogy megrémítsék, vagy embereket biztattak fel arra, hogy zavarják, sértegessék, és kényszerítsék remeteségének elhagyására. Az ördög mindenféle gondolatot ébresztett benne, rá akarta venni böjtje megszegésére, de a szentéletű atya minden kínzást eltűrt, buzgón, könnyek között imádkozott, és még jobban böjtölt, hogy elűzze ezeket a gondolatokat, és legyőzte az álnok cselszövő fortélyait.

Szent Varlaam rendkívüli élete nemsokára ismertté vált az egész országban. Fejedelmek, nemesek és hétköznapi emberek keresték fel, hogy tanácsait és áldását kérjék. Többen engedélyt kértek tőle, hogy letelepedhessenek mellette. A szentéletű nagyon szerette a magányt, de emlékezett az Úr parancsára, hogy mindenkinek elsősorban mások javát kell szolgálnia, ezért készségesen és szeretettel fogadott mindenkit, aki hozzá fordult. (…) Mindenkit a rangjának megfelelően tanított. A fejedelmeknek azt mondta, hogy három dologra emlékezzenek: először, hogy úgy uralkodjanak mások felett, mintha ők maguk is alattvalók volnának, másodszor, hogy a törvények szerint uralkodjanak, harmadszor, hogy véssék eszükbe, nem fognak örökké uralkodni, és ítéleteikről számot kell adniuk Istennek, és Isten ítélete lesz rajtuk. A szerzeteseket arra tanította, hogy ne fuvalkodjanak fel szívükben, ha elöljárókká nevezik ki őket, hanem annál nagyobb igyekezettel munkálkodjanak Isten szolgálatában. Minden szerzetestestvér éjjel és nappal dolgozzon a saját területén. A gazdagokat azzal a gondolattal buzdította, hogy ne felejtsék el: a semmittevőkre örökkévaló gyötrelmek várnak, a mennyek országába vezető út pedig bánattal van tele. A világi hívőket arra tanította, hogy ne fizessenek rosszal a rosszért, ne bántsák egymást, hagyjanak fel minden hamissággal és tisztátalansággal, és mindig emlékezzenek saját bűneikre.

A szent körül egyre gyülekeztek a szigorú életmódra vágyó testvérek. Varlaam egy kis fatemplomot épített az Úr Színeváltozása tiszteletére annak a csodálatos fénysugárnak az emlékére, amely ezen a helyen felragyogott, amikor a szent elhatározta, hogy itt telepszik le. Több szerzetesi kunyhót is épített. Példájával és lelki tanácsaival tökéletességre vezette szerzetestestvéreit. (…)

Erényes életéért az Úr a tisztánlátás és a csodatételek képességével ajándékozta meg Varlaamot. Novgorod érseke gyakran fordult hozzá jó tanácsért.

Egy alkalommal, amikor Szent Varlaam az érsekhez tartott, a Volhov folyó feletti hídon nagy tömeget látott, és egy hóhért, aki egy elítélt bűnözőt készült a folyóba dobni (ezt a halálbüntetést alkalmazták abban az időben Novgorodban). A szentéletű megálljt parancsolt a hóhérnak, és arra kérte a körülállókat, adják át neki az elítéltet, majd így szólt: „Hutinyban majd jóváteszi a bűnét.” Az emberek egyhangúan felkiáltottak: „Add át ezt az embert tiszteletreméltó Varlaam atyánknak!” Miután eloldotta kötelékeit, a szent a monostorba küldte az embert. Az elítélt nem sok idő múlva magára öltötte a szerzetesi ruhát, és miután jámbor módon élt a monostorban, meghalt. Egy másik alkalommal Varlaam másképpen járt el. Újra át kellett kelnie a hídon, és újra egy elítéltet akartak ledobni. Az ember rokonai és az egybegyűltek közül sokan kiáltozni és könyörögni kezdtek, hogy a szent mentse meg az elítéltet, de ő figyelmen kívül hagyta őket, és a szekerével tovább hajtott, a kivégzés pedig megtörtént. Az emberek nagyon csodálkoztak.

„Mit jelent ez?” – kérdezték egymás közt. „A szentéletű az egyiket megmentette a kivégzéstől, bár senki sem kérte erre, a másikat nem mentette meg, pedig sokan könyörögtek neki.” Amikor visszatért a monostorba, tanítványai kérték, hogy magyarázza meg nekik a tettét. Szent Varlaam ezt mondta nekik: „Az Úr szándéka kifürkészhetetlen. Az Úr mindenkinek üdvösséget szán, és nem akarja a bűnös halálát. Az első embert jogosan ítélték el, de beismerte bűneit, és az Úr az én méltatlanságom segítségével megmenekítette őt a haláltól, hogy legyen ideje a megtérésre és bűnei jóvátételére, ami a monostorban meg is történt. A másodikat ártatlanul ítélték el, és az Úr megengedte neki, hogy meghaljon, ezért később nem vált rossz emberré, s mivel ártatlanul halt meg, mártírkoronát kapott az Úrtól. Ilyenek az Úr szándékai. ’Mert ki ismerte az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?’ (Róm 11, 34)”

Egy alkalommal Jaroszlav fejedelem meglátogatta Szent Varlaamot a monostorban. A szent megáldotta és így köszöntötte: „Légy egészséges, fejedelem, fiaddal együtt.” A fejedelem csodálkozott, mert nem tudott a gyermek megérkezéséről. Amikor nemsokára megkapta fia születésének örömhírét, felkérte Szent Varlaamot, hogy legyen a keresztapja, amit a szent készségesen elvállalt. Ez 1190-ben történt.[1]

 (…)

Szent Varlaam jövőbe látásának egyik igen figyelemreméltó esete örökre emlékezetes maradt Novgorodban.

A szent meglátogatta a novgorodi érseket. Amikor búcsúzkodtak, az érsek megparancsolta, hogy egy hét múlva látogassa meg újra. Szent Varlaam így válaszolt: „Ha Isten is úgy akarja, Szent Péter és Pál apostolok böjtje első hetének ötödik napján szánon látogatlak meg.” Az érsek csodálkozott ezen a feleleten. És valóban, annak a napnak az előestéjén éjjel nagy hó esett, pénteken pedig erős fagy volt. Szent Varlaam szánon jött Novgorodba az érseket meglátogatni. A szerzetes látta az érsek elkeseredettségét a fagy miatt, hiszen nem sokkal aratás előtt voltak, és attól félt, hogy elfagy a gabona. A szent így szólt hozzá: „Ne szomorkodj, Vladika, ne szomorkodj, hanem adj hálát az Úrnak. Ha Ő nem küldte volna ezt a zord időt, a havat és a fagyot, éhínség lett volna az egész országban, amellyel az Úr meg akart bennünket büntetni bűneinkért, de az Istenszülő és a szentek imái által megkönyörült rajtunk, és fagyot küldött, hogy elpusztítsa a férgeket, amelyek a gabona gyökerét rágják. Reggel újra meleg lesz, a hó elolvad és megöntözi a földeket. Az Úr kegyelméből bő termésünk lesz.” Másnap, ahogyan a szent megjövendölte, meleg lett. A mezőről gyökeres rozskalászokat hoztak az érseknek, amelyek tele voltak elpusztult férgekkel. Abban az esztendőben korábban sosem látott termés volt Novgorodban.

Az Úr a tisztánlátás ajándéka mellett a csodák ajándékával is megdicsőítette kedveltjét.

Szent Varlaam monostorának közelében élt egy faluban egy ember, akinek volt egy fia. Az ember nagyon tisztelte a szentet, gyakran eljött a monostorba és lehetőségeihez mérten adakozott. Ennek az embernek a fia egyszer nagyon megbetegedett, és nem volt remény a gyógyulásra. Apja magához vette a beteg fiút, és a monostorba vitte, de a fiú útközben meghalt. A szomorkodó apa keserves sírás közepette ment oda Szent Varlaamhoz, és így szólt hozzá: „Reméltem, hogy imáid által fiam felépül, de nagy lett a bánatom, Jobb lett volna, ha otthon hal meg, nem az úton.” Szent Varlaam így szólt hozzá: „Hiába siránkozol. Nem tudod, hogy mindenkire halál és ítélet vár, és ahogy az Úr akarja, úgy cselekszik. Ezért hát, kedvesem, ne bánkódj, hanem menj és készíts mindent elő a temetéshez.” A szentnek megesett az apán a szíve, letérdelt és buzgón imádkozni kezdett az Úrhoz, hogy támasza fel a fiút, és az Úr meghallgatta imáját, a halott életre kelt. Apja csodálkozva látta, hogy a fiú a szerzetes ágyának szélén ül, és teljesen egészséges. Könnyek között borult Szent Varlaam lábai elé, hálálkodott neki és dicsőítette Istent, aki csodálatos az ő szentjeiben. Szent Varlaam nem kereste a dicsőséget, ezért megpróbálta elrejteni a csodát, és így szólt: „Úgy látom, tévedtél, a nagy szomorúságtól elvesztetted józan eszedet, és nem láttad a valóságot. Fiad nem halt meg és nem is támadt fel, hanem a nagy hidegben kihűlt, elgémberedett, és te azt hitted, hogy meghalt. Most azonban itt a meleg cellában felmelegedett és magához tért.” Az apa nem fogadta el a magyarázatot. „Isten szentje, miért akarod elrejteni előlem a csodát? Jól tudom, hogy fiam meghalt. Ha nem láttam volna világosan, nem készítettem volna elő mindent a temetésre.” Ekkor a szentéletű szigorúan megtiltotta, hogy a csodáról beszéljen, és figyelmeztette, ha elmondja valakinek, elveszítheti Isten irgalmát és fiát is újra. A falubeli ember örvendezve tért vissza házába, dicsőítve Istent és az ő szentjét, Varlaamot.

Szent Varlaam nem sokkal életének vége előtt egy kőtemplomot épített a fatemplom helyett. Halála előtt magához hívta a testvéreket, és így szólt: „Eljött az idő, gyermekeim, hogy az Úrhoz menjek, de nem hagylak titeket árván,  lélekben mindig veletek leszek, és ha szeretetben éltek, halálom után a monostor semmiben sem fog hiányt szenvedni.” A szerzetesek vigasztalhatatlanul sírtak, elbúcsúztak atyjuktól, de ő meggyőzte őket, hogy ne szomorkodjanak, hanem inkább imádkozzanak érte. Utolsó beszédében arra buzdította őket, hogy ne lankadjanak a böjtben és az imádságban, őrizzék meg lelküket minden gonosz gondolattól, és éljenek úgy, mint aki minden nap készen áll a halálra. „Isten kezeire bízlak benneteket” – mondta nekik. „Antal atyát, aki most Jeruzsálemben van, lelketek és testetek őrizőjéül hagyom.” Isten kegyelmi ajándéka által Varlaam látta Antalt, amint a monostor felé közeledik. A szent áldást adott és átadta neki nyáját, és békében hunyt el 1192. november 6-án.

Halálának napja nevezetes nap mind a mai napig, monostorában az a szokás, hogy november 6-án, ahogy azt a szent megparancsolta, minden szegénynek alamizsnát osztanak, bárhonnan is jöjjön, befogadják, jóllakatják és vendégül látják.

(…)

A Szent Varlaam sírjánál történt csodák arra sarkallták Eftyimij novgorodi érseket, hogy feltárja a szent ereklyéit. Ezért magához hívatta Taraszij hutinyi apátot, a monostorban háromnapos imát és böjtöt rendelt el, és ő maga is a szerzetesekkel böjtölt és imádkozott. Három nap múlva Eftyimij érsek az apáttal és egy szubdiakónussal belépett a monostor templomába, imádság közben leemelték a sírról a kő fedőlapot, és Szent Varlaam testét teljesen épen találták: arca és szakálla éppen olyan volt, mint az ikonon, amely a sír fölött volt elhelyezve. A jelenlévők dicsőítették Istent, a szubdiakónus pedig a csoda hatására felvette a szerzetesi rendet. Ez 1452 körül történt.

A szentéletű ereklyéi ez után lezárva maradtak a sírban. 1471-ben III. „Nagy” Iván moszkvai nagyfejedelem elfoglalta Novgorodot, és meglátogatta a hutinyi monostort, hogy hódoljon a szent ereklyéi előtt. „Miért nem nyitják fel a sírt?” – kérdezte a nagyfejedelem Natanael apáttól. Ő így felelt: „Sok idő telt el, és senki sem meri felnyitni a szent sírját, sem  fejedelmeknek, sem főpapoknak, sem nemeseknek nem nyitjuk ki addig, amíg az Úrnak úgy nem tetszik, hogy kinyilvánítsa erre vonatkozó szándékát.” A nagyfejedelem haragra gyúlva így szólt: „A szenteket nem szokták elrejteni, a világon mindenütt tisztelik az ő ereklyéiket, és hagyják, hogy a keresztény hívek hódoljanak előttük, hogy megcsókolják őket és oltalomért könyörögjenek. Bariban is tisztelik Szent Miklós püspök ereklyéit, és a konstantinápolyi pátriárka minden évben fölemeli a Szent Próféta, Előhírnök és Keresztelő János kezét a nép előtt a szent születésének ünnepén.” Ezekkel a szavakkal a nagyfejedelem szigorú parancsba adta, hogy nyissák fel a sírt, és mérgében fejedelmi pálcájával a földre csapott. Az Úr azonban megmutatta a fejedelemnek, hogy minden hatalmas uralkodó semmiség az Úrhoz, az Istenhez képest. Amint elkezdték felnyitni a sírt, Szent Varlaam sírjából sűrű füst szállt ki, majd tűzláng, amely megperzselte a templom falait. A nagyfejedelem rémülten kimenekült a templomból kíséretével együtt, pálcáját pedig, amellyel a földre csapott, eldobta. Ezt a pálcát a mai napig őrzik a monostorban a csoda emlékére.

Szent Varlaam esedezései által, Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk!

[1] [Más forrás szerint 1190-ben Vszevolod fejedelem uralkodott, akinek ebben az esztendőben született meg Jaroszlav nevű fia. A ford. megj.]

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-11)

(Ford.: Aranyosi-vitéz Gellért)

+

November 12.
 „Az irgalom papja” – Alamizsnás Szent János alexandriai pátriárka (619)

A szent főpap, előkelő család sarjaként, Cipruson született. Szülei akaratának engedve megnősült és gyermekei születtek. Ám a gyermekek az anyjukkal együtt korán meghaltak, amit Szent János Isten akaratának tulajdonított, és elhatározta, egészen Istennek szenteli magát.

Kr. u. 610-ben szentelték az alexandriai egyház elöljáró főpapjának. Még aznap egybehívta a gazdag egyiptomi metropolisz papságát és világi elöljáróit és arra kérte őket, számlálják pontosan össze a városban élő „urait”, azaz, Isten szegényeit és koldusait, akik képesek számunkra megszerezni a mennyországot, ha az irgalmasságnak szenteljük magunkat. Az eredmény az lett, hogy több mint hétezerötszáz nincstelent írtak össze a városban. A főpásztor meghagyta, hogy naponta kapjanak élelmet és menedéket.

Gyakran fordult Istenhez ezekkel a szavakkal: „Édes Jézusom, én osztogatok, te pedig adsz, lássuk, ki győz. Mert jól tudom, nincs semmim, ami nem a te irgalmadból származna, és irgalmad tartja fenn egész életemet.”

Szent János mihelyt meglátott egy szegényt vagy nyomorultat, könnyekre fakadt, magára vette annak minden bánatát. Úgy adakozott, ahogy Krisztus tanította, nem tett semmilyen különbséget jók vagy rosszak, méltók vagy méltatlanok között. Amikor valaki harmadszor is alamizsnáért járult hozzá, más ruhában, nem utasította el, hanem így szólt: „Lehet, hogy Jézus az én Megváltóm akar engem próbára tenni.” Minél több alamizsnát adott, nem törődve a mennyiséggel, vagy azzal, hogy mi lesz a következő napon, Isten annál inkább megsokszorozta az egyháznak szánt adományokat, olyannyira, hogy az emberek beteljesülni látták Megváltónk ígéretét:

„Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja. (Mt 6,32-34).

Hatszáztizennégyben a perzsák lerohanták Szíria tartományt, Jeruzsálemet véres harcokkal elfoglalták, és a nép nagy számban menekült Alexandriába. Szent János mindenkit testvérként fogadott, megvigasztalt, kórházakat, nagyméretű szálláshelyeket épített, teljesen kiürítette az egyház perselyeit, hogy a menekülteket ellássa élelemmel és pénzzel. Látogatta a betegeket, a rászorulókat, személye számukra Krisztus jelenléte lett. Ha jótetteiért hálálkodni kezdtek, gyakran félbeszakította a beszélőt: „Hallgass, testvérem, mert még nem ontottam a véremet érted, úgy, ahogy az Úr meghagyta nekünk!”

Minden héten szerdán és szombaton templomának kapuja elé állt, és fogadta azokat, akiknek valamilyen peres ügyük volt egymással, vagy ellenségek voltak, is ki kellett békíteni őket.

Soha nem ejtett ki egyetlen haszontalan szót sem, és nem ítélt el senkit, akkor sem, ha bűnei nyilvánvalók voltak.

Köszönetet mondott rágalmazóinak és szidalmazóinak, mert saját bűneire emlékeztették, és számukra még bővebben osztott alamizsnát.

A vétkesek, gőgösek, keményszívűek megjavítására azt a módszert alkalmazta, hogy saját magának tulajdonította a vétkeket, amelyeket el akart marasztalni, és kérte elkövetőiket, imádkozzanak érte, hogy igazi bűnbánatot tartson.

Ámde, akárcsak a próféták, inkább saját tetteivel akart tanítani, mint a Szentírás szavaival. Történt, hogy egy vasárnap, miközben végezte a szent szolgálatot a székesegyházban, papjai és az egész nép jelenlétében, hirtelen félbeszakította a felajánlást, meghagyta a diakónusnak, hogy ismételje tovább a könyörgéseket, és megkerestette egyik papját, aki valamiért neheztelt rá, és a templomtól is távol maradt. Miután megérkezett, a püspök leborult előtte, és könnyek között kért bocsánatot. Kibékült vele, megölelte, majd visszatért az oltárhoz és folytatta a szent liturgiát, úgy, ahogyan az Úr az ilyen esetekben előírta (Mt 5,23).

Cellája, ahol lakott, minden kényelmet nélkülözött. Ez arra indított egy előkelő embert a városban, hogy meleg, díszes takarót ajándékozzon számára. Éjszaka azonban a szent nem talált nyugalmat, szüntelenül vádolta magát, és arra gondolt, hány szegény szenved most a hidegtől vagy az éhségtől a kapui előtt, mialatt ő ilyen luxusba burkolódzik. Másnap reggel eladatta a takarót és az árát szétosztotta. Ám jótevője meglátta a takarót a piacon, visszavásárolta, visszavitte és arra kényszerítette a püspököt, hogy fogadja el. Ám a szent újra eladatta, hogy alamizsnát oszthasson. Mivel sem ő, sem jótevője nem akart engedni, a takaró többször is gazdát cserélt. Ily módon vette rá Szent János közvetett módon e gazdag embert, hogy bőséges alamizsnát osszon a rászorulóknak.

Szeretete és példa nélküli alázata nem akadályozta meg abban, hogy szilárdságot mutasson az ortodox tanítás védelmében a monofizitákkal szemben. Szeretetét, irgalmas tetteit ugyanúgy kiárasztotta rájuk, de szigorúan megfeddte tévelygéseiket.

Amikor éhínség és járványok törtek ki a városban, Szent János elsőként ment betegeket ápolni, halottakat eltemetni. Arra buzdította a hívőket, hogy állhatatosan imádkozzanak az elhunytakért, és a bajok emlékeztessék őket e földi élet törékeny voltára és a bűnbánat szükségességére.

Jeruzsálem perzsák által történt elfoglalása után pár évvel a szent főpap visszatért Ciprusra, ahol nemsokára, hatvannégy éves korában elhunyt. Ám még elhunyta előtt ugyanaz a nemes szűz jelent meg előtte, akit már tizenöt éves korában is látott, és aki így szólt akkor hozzá: „Én vagyok a könyörületesség, én hoztam le Isten Fiát a mennyből. Fogadj el mátkádul, nem bánod meg, megnyílik előtted a mennyek országa.”

Halála után hamarosan illatos olaj áradt ereklyéiből, a hívők örömére és vigasztalására.

(Forrás: Le synaxaire. Vies des Saints de l’Église Orthodoxe I. Adaptation française par le hiéromoine Macaire de Simonos-Pétras. To Perivoli tis Panaghias, Thessalonique, 1987, douze novembre;

Jacobus de Voragine, Legenda Aurea, Alamizsnás Szent János [Jan. 23.] Vál. Madas Edit. Helikon Kiadó 1990.)

(Ford. I. T.)

+

November 17/30.
Szentéletű Nyikon radonyezsi apát, Radonyezsi Szent Szergij tanítványa (1426)

Szentéletű Nyikon atyánk abban a városban született, amelyet Jurjevnek neveznek. Igazhitű volt és cselekedeteiben igaz szokásokat követett. Zsenge ifjúkorától kezdve Istennek akart szolgálni, ezért felkereste monostorában Radonyezsi Szent Szergijt és áldást kért tőle, hogy a szerzetesi életmódot választhassa. Szent Szergij a viszocki monostorba küldte tanítványához, Afanaszijhoz, aki a szent parancsára szerzetessé nyírta, hogy a viszocki monostorban töltse életét teljes alázatban.

Amikor elérte a felnőtt férfikort, ugyanabban a monostorban pappá szentelték, majd ismét Szent Szergijhez ment és elsajátította tőle a szerzetesi élet törvényeit. A szent igen szerette őt, tanításával oltotta lelkének szomját. Nyikon pedig buzgón hallgatott mesterére, egy cellában lakott vele. Mindezek után Szent Szergij, halála előtt hat hónappal összehívta a testvéreket, és a jelenlétükben apáttá tette maga helyett Nyikont, rábízta a teljes monostort, a testvérek vezetését, ő maga pedig ettől kezdve csendességben és magányban élt.

Hat hónap elteltével Szent Szergij e földi életből az Úrhoz költözött (1392. szeptember 25.), a boldog Nyikon pedig a testvérekkel együtt tisztességgel és könnyek között eltemette szentéletű atyjuk testét. Nyikon minden tanítást betartott, amit lelki atyjától hallott, teljességgel olyanná vált, mint ő, ezért jelenléte olyan tanítás volt a testvérek számára, mintha maga a boldog Szergij atya lett volna közöttük. Mindezek után, 1408-ban a törvénytelen Jegyigej kán barbár katonák sokaságával az igaz hitre támadt. A mi Urunk, Krisztus nem akarta, hogy e szent hely elpusztuljon és az istentelen barbárok prédája legyen, ezért, miután Nyikon kis időre lepihent, megjelent előtte Szent Szergij, két főpap, Szent Péter és Csodatevő Alekszij, Rusz metropolitái társaságában, és így szólt hozzá: „Isten ítélete úgy akarja, hogy ide is elérjen a barbárok özöne, te pedig, fiam, ne szomorkodj, mert a monostor újjá fog születni.”

A szentek megáldották a boldog Nyikont és eltűntek. Ő pedig fölkelt és látta, hogy a cellájából a templom felé tartottak. Ezután az említett barbárok végig pusztították a környéket és egészen Szent Szergij monostoráig jutottak. A Szentéletű Nyikon atya és a testvérek elmenekültek, átadták a monostort az eljövendő haragnak, a barbárok pedig elözönlötték a szent helyet és tűz martalékává tették.

A barbárok távozása után a boldog Nyikon a testvérekkel együtt visszatért a monostorba, és igen elszomorodtak, látva a szeretett helyet romokban, Szent Szergij atya fáradozásainak pusztulását, az istentelen barbárok keze nyomát, az égett romokat. Ezután egy akarattal, buzgón és sietve kis templomot emeltek, valamint étkezőt és cellákat a szerzetesek szükségleteire. Azután, már sietség nélkül, kőtemplom építésébe kezdtek Szentéletű Szergij atya sírja felett, a Szentséges Háromság nevére, felékesítették ikonokkal és sokféle drágasággal. Szentéletű Nyikon atyánk 37 esztendeig viselte az apáti címet, lelki mesterének tanácsait végrehajtotta, testvérei számára pedig nagy lelki hasznot hajtott.

Késő öregségét elérve, érezte, hogy meggyengült, közeledik életének a vége, ezért magához vette a mi Urunk, Jézus Krisztus legszentebb Testét és Vérét, látomásban bizonyságot kapott üdvössége felől, Szent Szergij jóvoltából ugyanis látta megérdemelt nyugalmának a helyét. Ezért halála előtt így szólt a testvérekhez: „Most már vigyetek fényes pihenőkamrámba, amelyet az én atyám, Szent Szergij imái készítettek elő számomra, mert e helyet nem bírom tovább elviselni.”

Hosszú ideig beszélt hozzájuk, majd megáldotta őket békességgel és átadta lelkét az Úrnak november hónap 17. napján. A testvérek nagy tisztességgel helyezték testét Szentéletű Szergij atyánk sírja közelébe, ahol ma is mindketten nyugszanak, és ahol sokan nyernek gyógyulást, ha hittel közelednek hozzájuk. Legyen ezért a mi Istenünknek dicsőség most és mindenkor és mindörökkön örökké.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Moszkvai Szent Filaret metropolita
(1782–1867; november 19/december 2.)

Moszkvai Szent Filaret (Vaszilij Mihajlovics Drozdov) 1782. december 26-án született Kolomna városában. Szülei mindketten papi családból származtak. Vaszilij a kolomnai szemináriumban kezdte meg tanulmányait, majd Radonyezsi Szent Szergij Lavrájának iskolájában folytatta. Ritka adottságai kiváló buzgalommal párosultak. Kinevezték a szemináriumi kórház vezetőjévé. A betegek gondozása során elsajátította a felebaráti együttérzést, megismerte az ember testi természetének gyöngeségét, romlandóságát, lelke pedig hozzászokott, hogy szüntelenül emlékezzen a halálra.

Új feladatot kapott, rendszeresen prédikált a Lavra étkezőjének Szent Szergij templomában. A tehetséges diákra Platon moszkvai metropolita figyelt fel.

Tanulmányai befejeztével kinevezték a verstan tanárává. Ugyanakkor am Lavra igehirdetője lett. Maga Platon metropolita is híres szónok volt, de elismerte pártfogoltjának kiemelkedő képességeit: „Én úgy írok, mint egy ember, ő pedig úgy ír, mint egy angyal”, mondta egy alkalommal.

A tanítói feladatok és a prédikálás nem vonta el Vaszilijt az imádságos élettől. Lelkére nagy békesség szállt.

  1. november 16-án szerzetessé nyírták, Irgalmas Szent Filaretről kapta a nevét. Platon metropolita hamarosan diakónussá szentelte.

1810-ben a Szentpétervári Teológiai Akadémia tanára, majd 1812-ben a rektora lett. Teljes teológiai és egyháztörténeti előadásokat dolgozott ki. Szent Filaret volt az addigi latin nyelvű oktatás helyett orosz nyelven tartott előadásokat.

1812-ben sújtotta az országot a napóleoni invázió katasztrófája.

Az orosz társadalom szellemi állapota Sándor cár uralkodása alatt riasztó volt. Egyfelől a honvédő háború tragédiái elmélyítették az emberekben a vallási iránti érdeklődést, másfelől azonban sokan voltak, akik spirituális keresésük során nem őseik hite felé fordultak, hanem nyugati teológusok és misztikusok könyveit kezdték olvasni.

Filaret, aki akkor már főapát volt, látta kortársai tévedését, de mindig megkülönböztette a tévelygő embert magától a tévelytől, és jóindulattal viszonyult az emberi lélek minden őszinte rezdüléséhez. Úgy látta, hogy az emberek misztikus érdeklődése csupán a lélek őszinte szomjúsága, amely téves útra vezetett, mert a törvényes út nem volt elég vonzó.

Ezért buzgón hozzálátott a Szentírás lefordításához modern orosz nyelvre.

A Szent Szinódus egyszemélyben rá  bízta a bibliafordítás felelősségét. Ő volt az, aki a fordítóbizottság tagjait kijelölte, magára vállalta János evangéliumának lefordítását. Hamarosan el is készültek a négy evangélium fordításával.

1817-ben Filaret archimandritát a szentpétervári Alexandr Nyevszkij-Lavrában Revel püspökévé szentelték, 1819-ben tveri érseki rangra emelték és a Szent Szinódus tagjává választották.

Az isteni gondviselés 1821-ben helyezte a moszkvai püspöki trónra Filaret érseket.

1823-ban jelent meg híres munkája,  „Az ortodox keleti görög-orosz egyház keresztény katekizmusa”, amelyet úgy elkapkodtak, mint valami friss süteményt. A könyv olyan népszerű lett, hogy még abban az évben másodszor is kiadták, és több nyelvre lefordították.

1824-ben rosszakarói el akarták távolítani Moszkvából. Amikor ennek híre elterjedt, így nyilatkozott: „A szerzetes olyan, mint a katona, ott kell őrséget állnia, ahová helyezik, oda kell mennie, ahová küldik.” Eltávolítása végül nem járt sikerrel.

1826-ban Szent Filaretet kinevezték moszkvai metropolitává.

Különös figyelmet szentelt az ortodoxiától erővel vagy kényszerrel elszakított keresztények („unitusok”) sorsára. Aktívan részt vett az egyesülési ügyekkel foglalkozó bizottság munkájában. Nagy fájdalma volt az ószertartásúak szakadása, amely korábban törést okozott az orosz nép vallási egységében. Munkálkodásának hatására négy püspököt és azok híveit fogadhatta vissza az ortodox egyházba.

Szent Filaret a nyugati keresztény világ sorsa iránt sem maradt közömbös. Bölcs óvatossággal, kiegyensúlyozottsággal, az ortodoxia és a keresztény szeretet igazságába vetett megingathatatlan hittel követte a nem ortodox egyházak lelkiállapotát. Életrajzírója lejegyezte nem sokkal halála előtt mondott szavait: „Mindenki, aki a Szentháromság nevében keresztelkedett meg, keresztény, függetlenül attól, milyen felekezethez tartozik. Csak egy igaz hit létezik: az ortodox hit; de az Üdvözítő türelme és hosszantűrése folytán minden keresztény felekezet fennmaradhat. A Szent Evangélium mindenütt ugyanaz, bár nem mindenki érti és magyarázza ugyanúgy. Az Egyetemes Egyháztól elszakadt felekezetek tévedései nem terhelik azokat, akik ezekbe a felekezetekbe születtek, akik egyik vagy másik hitvallás szerint nevelkedtek. Az egyszerű lelkek  ebben az egyszerűségben élnek, a nekik átadott tanítás szerint hisznek, és nem zavarják meg őket a tőlük távol lévő vallási viták. Ezekben lelki vezetőik vesznek részt. Minden keresztény nemzetben vannak tanult teológusok, és jámbor embereket egyaránt találunk a görögkatolikus, az ortodox és a római katolikus egyházban.”

A nagy főpásztor az egyház oszlopa, az állam egyik pillére volt. Cárok és nagyhercegek, miniszterek és szenátorok, kormányzók és tábornokok hallgatták beszédeit, tanácsait, bölcsességét. Szent Filaret figyelte a közéletet, egyetlen fontos eseményt sem hagyott figyelmen kívül. Neve szorosan kapcsolódik az 1861-es oroszországi földreformhoz, melynek során 23 millió orosz parasztot szabadítottak fel a jobbágyterhek alól.

A szent a törvénynek hiánytalanul engedelmeskedett, a cárnak is, mint az ország vezetőjének, ám megtagadta a cári parancs teljesítését, ha az a keresztény hitnek ellentmondott. 1829-ben I. Miklós cár a napóleoni támadás ellen védekező honvédő háború emlékére Moszkvában diadalkapu építését rendelte el. Az emlékmű alapításakor Szent Filaret könyörgő istentiszteletet végzett. Amikor az építmény elkészült, a cár a főpaptól azt kérte, hogy szentelje fel, a szent azonban megtagadta, és ezt üzente: „Lehetetlen, hogy az igaz Isten szolgája felszenteljen és szenteltvízzel meghintsen egy olyan kaput, amelyre hamis pogány isteneket ábrázoló szobrokat faragtak.” A cár válaszát is feljegyezték: „Én nem vagyok Nagy Péter, ő nem Mitrofán.” A nép azonban ebben a döntésben Voronyezsi Szent Mitrofán tettének megismétlését látta. (Nagy Péter cár ugyanis egy alkalommal Voronyezsbe látogatott, és magához rendelte Voronyezsi Szent Mitrofánt. Amikor a püspök belépett a cár palotájába, és végigment a folyosón, maga körül mindenütt pogány szobrokat látott, ezért szó nélkül sarkon fordult, és a cári utasítást figyelmen kívül hagyva távozott. A cár megüzente neki, hogy akár halállal is büntetheti, mire a szent azt üzente vissza, hogy mielőtt meghalna, szeretne a nagytemplomban imádkozni bűneinek bocsánatáért. Ennek hatására a cár minden pogány szobrot kivitetett a palotából, mert Szent Mitrofán csak így volt hajlandó meglátogatni.

Moszkvai Szent Filaret metropolita legfontosabb főpapi kötelességének a szent liturgia végzését tartotta. Idős korában, legyengült állapotban is minden vasárnap szolgált, hacsak betegsége ágyhoz nem kötötte. Hangja telve imádságos lelkülettel és szépséggel. Az istentiszteletek után mindenkit megáldott a kereszt jelével, aki a templomban volt. A templomok felszentelése nagy örömet jelentett a szentnek, fél évszázados szolgálata alatt több mint egy tucat újonnan épült templomot szentelt fel Moszkvában.

Szent Filaret minden istentiszteleten prédikált. Halk, gyenge hangon beszélt, szinte soha nem rögtönzött, nem fejből beszélt, hanem mindig papírról olvasott. A Lavra apátja, Antonyij (Medvegyev) főapát egyszer megkérdezte tőle: „Miért nem szólsz az emberekhez felkészülés nélkül?” „A bátorság nem elég”, válaszolta alázattal a szent, aki az igehirdetés ritka ajándékát kapta meg Istentől.

  1. november 19-én tért meg az Úrhoz. Radonyezsi Szent Szergij Szentháromság-Lavrájában temették el.

Egy moszkvai kereskedő kezében gyógyíthatatlan gyulladás volt, és az orvosok úgy döntöttek, levágják. A műtét előtti este egy ószertartású ismerős látogatta meg a beteg feleségét. Amikor értesült a helyzetről, gúnyosan ezt mondta: „Miért nem fordulsz a metropolitátokhoz, hiszen szentként tisztelitek?” A kereskedő felesége a gúnyolódást intő jelnek vette, és azonnal felkereste a szentet, hogy imádkozzon súlyosan beteg férjéért. A metropolita magához hívatta a templom papját és utasította, hogy 40 napon keresztül végezzen szent liturgiát és emlékezzen meg a betegről. Ugyanezen az estén a beteget  álmában meglátogatta Szent Filaret és megáldotta. Másnap a kereskedő megáldozott. Amikor az orvosok felkeresték, hogy a műtétet elvégezzék, meglepődve látták, hogy meggyógyult.

Egy földműves egy alkalommal Moszkvába tartott, de erős hóvihar támadt, és eltévedt az úton. Fáradtságában összeesett, és azt látta, hogy egy árny közeledik hozzá. Mivel vadállatnak vélte, ami szét akarja szaggatni, imádkozni kezdett Istenhez bűnei bocsánatáért, és segítségül hívott minden szentet. Amint az árny közeledett, egy öregembert látott szerzetesi csuhában és fejfedőben, aki azt kérdezte tőle: „Ki vagy és honnan származol?” Amikor a paraszt mindent elmesélt, az öreg kézen fogta és azt mondta neki: „Ne szomorkodj, kelj fel, elvezetlek a faluba.” Az ember érezte, hogy erőre kap, fölkelt, és az öreg könnyedén elvezette a közeli faluba. Az öreg ezt mondta neki: „Az Úr veled van, most már megmenekültél.” A földműves a hála könnyei között kérdezte, kiért imádkozzon. Az öreg ezt felelte: „Imádkozz a moszkvai Filaretért”, majd láthatatlanná vált.

Ezek után a megmenekült ember sokáig kereste megmentőjét, járta a monostorokat, és bár talált ilyen nevű szerzeteseket, nem ismerte fel bennük szabadítóját. Több napig tartózkodott Moszkvában, és már hazafelé készült. A Kreml egyik kapuja mellett elhaladva egy ismeretlen kereskedő került az útjába, aki látta, hogy szomorkodik. Azt hitte, hogy koldus, ezért alamizsnát akart neki adni, de az ember nem fogadta el. Amikor megkérdezte, mi a szomorúságának az oka, és az elbeszélte a történteket, a kereskedő így szólt: „Bizonyára a mi metropolitánk mentett meg téged.” Akkor útba igazította a Szentháromság-monostorhoz, ahová éppen akkor érkezett meg Szent Filaret. Az ember azonnal felismerte, a földre borult előtte, és így kiáltott: „Itt az én megmentőm!” De a püspök megparancsolta neki, hogy maradjon csendben és kövesse őt. Miután bementek az épületbe, a paraszt mindent részletesen elmondott Szent Filaretnek. Miután meghallgatta, a szent ezt mondta neki: „Ezt ne nekem tulajdonítsd. Imádkozz Szent Szergijhez, ő mentett meg téged.” És Szent Szergij ikonját ajándékozta neki.

Moszkvai Szent Filaret metropolitát 1994-ben emelték a szentek sorába.

Az ő esedezései által, Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk és üdvözíts minket!

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-11)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

November 26.
Szentéletű Sztülianosz, Paflagóniai csodatévő

Szent Sztülianosz jó keresztény szülők gyermekeként jött a világra, abban a korban, amikor az ortodox keresztény Kelet féktelen császároktól szenvedett. Bizánc akkori uralkodói üldöztek mindenkit, aki a szent ikonokat tisztelte, számos főpap, teológus, pap, szerzetes és hívő esett a szent ikonok üldözőinek áldozatául. Sztülianosz szülei gazdagok voltak, nem az üldöztetés, hanem más fájdalom kínozta őket, mert minden gyermeküket megszületése után rövidesen elvesztették.

Egyetlen gyermekük maradt életben, Sztülianosz, akit szülei félelemmel vegyes szeretettel vettek körül, tartva attól, hogy elveszíthetik. Sztülianosz egész életén nyomott hagyott, hogy a szülői házban nem voltak vele a testvérei, ezért úgy nőtt fel, hogy kiolthatatlan szeretettel volt a gyermekek és könyörületes minden szenvedő iránt.

Szülei vallásos életre nevelték és ő vonzódott a lelki élet iránt. Elnyert életéért, mintegy hálából, szülővárosának templomában talált második otthonra, a templomi szertartások vallásos légkörében megtalálta életének igazi értelmét. Miután szülei meghaltak, Sztülianosz minden öröklött vagyonát eladta, Isten szegényei között szétosztotta, és az akkoriban Kis-Ázsiában található számtalan monostor egyike felé vette útját. A lelki élet egyik várában, Paflagónia tartományban telepedett le, nem messze Nagy Szent Vazul hazájától, a kappadókiai Cezárea ősi keresztény településétől. Paflagónia hegyvidéken terül el, a magas hegyekben, a számos barlangban virágzott a szerzetesi és a remete élet. A török uralom alatt ezek nagy része kiürült, de némelyik máig őrzi a keresztény festészet emlékeit.

Egy ilyen monostorban lelt menedéket az ifjú Sztülianosz, készségesen gyakorolta az engedelmességet, hűségesen követte az idős szerzetesek lelki útmutatásait. Elöljárója, látva a szerzetesi életmód iránti buzgóságát és Krisztushoz vonzódó szeretetét, úgy látta jónak, hogy Sztülianoszt az egyházi rend papi fokozatának felvételére készítse. Ám ő nem tartotta méltónak magát arra, hogy magára vegye az angyali rendeknél is fönségesebb szolgálatot, akárcsak egykor az Istent hirdető Teológus Szent Gergely vagy Aranyszájú Szent János, ezért azt kérte elöljárójától, hogy a monostor közelében található barlangok egyikébe vonulhasson vissza, remeteként. Egy ilyen barlangban élt hosszú éveken keresztül böjtben és imádságban. Sziklák között folytatott remete élete és Istenhez felemelkedő értelme nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is a szükséget szenvedő keresztényekre árassza szeretetét és könyörületét. Lelki gyermekeitől, akik gyakran felkeresték tanácsért, vagy azért, hogy imádkozzon értük, megtudta, hogy a környéken súlyos járvány tombol, amely elsőként gyermekeket sújt halálra. Visszaemlékezve szüleinek sokszori sírására és bánkódására, könyörületre gyulladt, megnyitotta szívét Istennek és alázatos imádságokkal könyörgött a járvány elmúlásáért.

Imádkozott, második Illésként, aki a szidoni Szarepta özvegyének fiát feltámasztotta, és forró imádsága meghallgatásra talált Istennél: a járvány elcsitult és sok gyermek menekült meg a haláltól. Miután a környékbeli asszonyok megtudták, hogy Sztülianosz milyen forró szeretettel viseltetik a gyermekek és mindazok iránt, akiket nyomorúság vagy szenvedés gyötör, s azt, hogy Istenhez intézett imáinak milyen nagy az ereje, kezdték hozzá vinni beteg gyermekeiket, hogy imái által visszakapják egészségüket és életben maradjanak.

Imáinak akkora ereje volt, hogy az anyák majdnem mindig boldogan tértek vissza. Hírneve mindjobban terjedt, nemcsak a környéken, hanem távoli vidékeken is, alázata azonban felülmúlta a tiszteletet, amellyel az emberek hozzá fordultak. Az Isten iránti forró szeretetben élte életét, az áldozatos könyörület táplálta imádságait, amelyeket azokért mondott, akiket valamilyen baj sújtott. Ebben az állapotban költözött el az örök hazába, a csodák azonban, amelyeket a barlangban művelt, ezzel nem értek véget.

Romlatlan testét anyamonostorába vitték, amely gyógyító erejét ugyanúgy megőrizte, mint életében. Az Egyház, ismerve sokak buzgóságát, a szeretet erejét, amellyel tisztelői körülvették, valamint a csodákat, amelyek ereklyéi előtt történtek, oltárra emeléséről döntött s a szentéletű csodatevők sorába iktatták, emlékének napjául pedig november huszonhatodikát jelölték meg, amelyen az örök létbe költözött.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-11)

 (Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

November 26.
Szentéletű „Térjetek-meg” (Metanoíte) Nikón élete

Szent Nikón Kr. u. 920-925 között született Pontuszban, a Fekete-tenger déli partvidékén, gazdag örmény családban. Fiatalon elhagyta az atyai házat és belépett a Khrüszopetro-monostorba. Mivel nagy buzgóság volt benne, elnyerte Istentől a tanítás adományát. Olyan hatásos prédikátor volt, hogy amikor lelki dolgokról vagy erényekről beszélt, hallgatói szíve megindult, együttérzés és Isten iránti szeretet töltötte el őket. Elöljárói arra kérték, hogy a monostor követeként járja be az egész Keletet. Így is tett, terjesztette az evangéliumot és azt a hangot hirdette, amely először a júdeai sivatagban és a Jordán folyó partján visszhangzott: „Térjetek meg!”

Akik hallgatták, azoknak azt mondta, ne higgyék, hogy néhány sóhajtás révén már eljutottak a bűnbánatra, mert ezzel csak áltatják magukat. Az igazi megtérés eléréséhez imádság, önmegtagadás, alamizsna, aszketikus erőfeszítések szükségesek, és nem utolsósorban a bűnök megvallása egy lelkiatyának.

Szent Nikón később Krétára ment, és húsz esztendeig hirdette ott Krisztus igéjét. Számos templom építésének kezdeményezője volt, melyek közül legismertebb az Ajía Fotíni, nem messze az ókori Gortüna városától.

Ezt követően a Peloponnészosz-félszigetre, Spárta városába ment. Előbb egy barlangba költözött, de annyian hallgatták a prédikációit, hogy kénytelen volt bemenni a városba. Prédikált, csodákat művelt és templomot épített a Megváltó Krisztus tiszteletére, amely körül később monostor alakult. Nagy hatással volt az emberekre, fokozatosan vetette el a jámborság magvait és az emberek kezdték megváltoztatni az életüket. Ezen a helyen, amit jobban szeretett, mint szülőhazáját, Kr. u. 998-ban adta vissza lelkét az Úrnak. Életrajzát Gergely apát írta meg Szent Nikón monostorában, 1142-ben.

Szent Nikón Évia szigetén is járt, és ahogy mindenütt, ott is prédikált az embereknek. Beszélt nekik a világi élet bizonytalanságáról és változékonyságáról, és arról, hogy a rendetlen életmódot folytató emberek útja a bizonytalanságba vezet. Leggyakoribb prédikáló helye Euriposz vára volt. Egy alkalommal egy kisgyermek kizuhant a várból és mindenki azt hitte, hogy meghalt. Miután a gyermek felépül, elmesélte: „Nem haltam meg, mert az a szerzetes, aki azt szokta mondani, ’térjetek meg’, megtartott engem.” Szent Nikón a hívő néppel együtt egy démontól megszállt nőért is imádkozott, aki az imádság hatására meggyógyult.

Tisztelete a török megszállás alatt egész Görögországban feledésbe merült, csak Spártában emlékeztek rá. Ünnepének istentiszteleti szövegeit G. Daniel atya írta meg az 1821-es görög forradalom utáni években. 1893-ban a spártai székesegyházat ünnepélyesen Szentéletű „Metanoíte” Nikón tiszteletére szentelték fel, ekkor lett hivatalosan is a monemvasziái és lakedémoni egyházmegye patrónusa.

(Forrás: saint.gr, oca.org; ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

December 2.
A Szentséges Szűz „Főnök-asszony” ikonja

Az ikon, görögösen a „Jeróntisza”, az áthoszi Pantokrátor monostorban található, a monostor saját ikonja. A hagyomány szerint I. Aleksziosz Komnénosz bizánci császár ajándékozta a monostornak. Az ikon a „Hamar meghallgató” Szűzanya mozaik ikonjának a másolata volt, amelyet a konstantinápolyi Pantokrátor monostorban őriztek[1].

Ez a különleges ikon az egyetlen hordozható ikon, amely a Szentséges Szüzet teljes alakjában, könyörgő testtartásban ábrázolja. Arckifejezése gyöngéd, irgalommal teli, minden zarándoknak az öröm, a remény, a vigasztalás és az irgalom érzését nyújtja. Tekintete minden egyes hívőnek azt üzeni, hogy gondoskodik gyermekei szükségleteiről.

A Szentséges Szűz „Főnök-asszony” ikonja csodatévő. Az első csoda, amelyet az ikonnak tulajdonítottak, I. Aleksziosz Komnénosz uralkodásának éveiben történt. Amikor a monostort építeni kezdték, mintegy ötszáz méterre a monostor jelenlegi épületeitől, és miközben a munkások az építésen dolgoztak, az ikon az építők szerszámaival együtt rejtélyes módon eltűnt. Amikor reggel kutatni kezdtek, azon a helyen fedezték fel őket, ahol a monostor ma is áll. Így megértették, a Szentséges Szűz azt akarja, hogy a monostor az általa kiválasztott helyen épüljön fel, ahol fel is épült végül az eredeti tömbje. A „Főnök-asszony” nevet az ikon jóval később kapta, a Szentséges Szűznek az elnevezés szempontjából döntő jelentőségű csodája kapcsán. A kép eredeti helye az oltár belsejében, a szent oltárasztal mögött volt. Abban az időben, amikor a csoda történt, egy igen erényes és idős apát földi élete utolsó óráit számlálta. Isteni kinyilatkoztatás révén végóráját is megismerte és szent eucharisztiában akart részesülni. Emiatt kérte az aznapi szolgálatot teljesítő szerzetespapot, hogy rövidítse le a szent liturgiát, hogy még idejében megáldozhasson. Ám a szerzetespap nem engedelmeskedett, továbbra is lassú ütemben folytatta a szent szolgálatot. A pap hirtelen a Szentséges Szűz hangját hallotta az ikon felől, aki megparancsolta neki, hogy gyorsan fejezze be a szent liturgiát, hogy az apátnak maradjon ideje áldozni. Így is történt. Alighogy az apát megáldozott, örök életre szenderült. Ez lett a magyarázata, hogy az ikon a Főnök-asszony elnevezést kapta.

Ezután az ikont kivitték az oltárból és a főtemplom bal oldali oszlopára helyezték, ahol ma is áll, azért, hogy a monostor látogatói is hódolhassanak előtte. Az ikont felújították, új, magas művészi munkával készült ezüst borítást kapott, amely a Szűzanya kifejezett kívánságára készült, egy konstantinápolyi nemesasszony költségén.

A borítón ábrázolt üvegkancsó a Szentséges Szűz egy 17. századi csodájának az emlékére került az ikonra. Abban az időben a monostornak nem volt olaja, és bár a szükségletek nagyok voltak, a hiány óriási volt, amely azzal fenyegetett, hogy a szerzetesek végleg elhagyják a monostort. Az apát a Főnök-asszonyhoz könyörgött és minden reményét hozzá fűzte. Az apát könyörgése után az atyák egy reggel azt látták, hogy az éléstár bejárata alól, ahol az üres kancsókat tartották, olaj folyik ki. Amikor beléptek, látták, hogy az egyik, a mai napig megőrzött üvegkancsóból, megállíthatatlanul folyik az olaj. Ezzel az olajjal töltöttek meg minden üres üveget a raktárban, csak ezután szűnt meg az olaj folyása. Istennek Szentséges Szülője üdvözíts minket! 

(Forrás: https://www.monastiriaka.gr/panagia-gerontissa—iera-moni-pantokratoros-n-62845.html.

Ford. I. Tibor)

[1] A nevezetes monostor fennmaradt bizánci temploma a Komnénosz-dinasztia korának egyik építészeti remekműve, amelynek építését I. Szent László király leánya, Piroska-Irén kezdeményezte, férje, II. János Koménosz császár segítségével. Ma mecsetnek használják.

+

December 3.
Szent Gábriel, pruszai püspök újvértanú emléke (1657)

Miután a törökök 1657. március 24-én, Lázár Szombatján felakasztották III. Pathéniosz konstantinápolyi pátriárkát[1], kijelölték utódját a pátriárkai trónuson, az alázatos és egyszerű Gábrielt, Gánosz és Hóra (Trákia) püspökét, aki éppen akkor jelen volt. Mindössze tizenkét nap elteltével, mivel iskolázatlan volt, elhagyta a pátriárkai trónust, a Szent Szinódus pedig visszavonta a kánonellenes kinevezést és kinevezte pruszai püspöknek. Két évvel később, miután megkeresztelt egy törököt[1], feljelentették a hatóságoknál. A szultán és a vezír ítélőszéke elé vezették, ahol a bíró kijelentette: választhat a halál vagy az iszlámra való áttérés között. Ám visszautasításban részesült, a főpásztor állhatatosan elviselte a kínzásokat, majd a kötél általi halált 1659. december harmadikán.

Forrás: https://www.saint.gr/248/saint.aspx;

Le Synaxaire II. Vies des Saints de l’Église Orthodoxe. Dix décembre. Adaptation française par le hiéromoine Macaire de Simonos-Petras. To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1988.

(Ford. I. T.)

[1] Az áthoszi, francia nyelvű szinaxárion szerint egy zsidót (vagy zsidó muzulmánt) keresztelt meg és a hozzátartozók vádolták meg, hogy megkeresztelt egy törököt.

+

Tovább az eszköztárra