(Frissítve: 2024. augusztus 6.)
„Boldogok, akik békét teremtenek,
mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9)
Nem könnyű békétlenkedők, egymással haragos viszonyban lévők között békét teremteni. Honnan ered a békétlenkedés, a harag? Hol van bajaink gyökere?
Az orvos kifaggat bennünket, amikor valamilyen súlyosabb betegség dönt le a lábunkról, vagy ha műtét előtt állunk. Feljegyzi a kórtörténetet, gyermekkortól kezdve, ha komoly esetről van szó. A cél a teljes felépülés, amire csak az előzmények alapos ismeretében van jó esély.
Szent Egyházunk, lelket-testet gyógyító Ispotályunk is ezt teszi, amikor Vajhagyó Vasárnap előestéjén, a szombat esti vecsernye énekverseivel a paradicsomi bűnbeesésre emlékeztet bennünket. Mi is történt a bűnbeesés után? Azután, hogy az első Törvényt, a böjti parancsot megszegtük, Istennek hátat fordítottunk, helyette a sátán sugallatára hallgattunk? Az történt, hogy embertársainkkal is szembekerültünk! Idézzük fel ismét a bibliai őstörténetből a bűnbeesés leírását, amely a Teremtés Könyvében van megörökítve, és amelyet a szülők tiszteletéről szóló parancsolattal kapcsolatban ismertünk meg:
Az Úr Isten szólította Ádámot és így szólt hozzá: »Ádám, hol vagy?« Az így válaszolt neki: »Hallottam hangodat, amint a kertben jártál, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.« Ő pedig így szólt hozzá: »Ki adta tudtodra, hogy mezítelen vagy? Csak nem ettél arról a fáról, amelyről egyedül parancsoltam neked, hogy ne egyél?« Az ember azt felelte: »Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.« Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: »Miért tetted ezt?« Ő így felelt: »A kígyó rászedett és ettem.« (LXX Ter 3,9-13)
Mi derül ki a bibliai történetből? „Nem én voltam a hibás, hanem az asszony, sőt te, Uram, aki az asszonyt mellém adtad”. Ám az asszony sem tekinti magát vétkesnek, őt „a kígyó szedte rá…!” Ősi történet! Magunkra ismerünk? Ha valami baj történik, ösztönösen a másikban keressük a hibát. Ahelyett, hogy magunkba néznénk. Még Istent is kérdőre vonjuk: „Nem tudta volna elhárítani ezt a bajt…? Nem tudta volna megakadályozni a szerencsétlenséget…? Nem tudott volna véget vetni ennek a pusztító háborúnak?”
A Szegedről Kiskunmajsa felé tartó út mellett látható egy 56-os emlékmű, köztük egy magyar „Pietá”, amelynek talapzatára ez a mondat van írva: „Uram, hogyan engedhetted meg ezt?” Az ötvenhatos küzdelemmel és annak áldozataival mélyen együttérzünk. Én a forradalmat gyermekfejjel, Budapest kellős közepén éltem át. Láttam harcolókat, emberi tragédiákat, romokat. De erre a feliratra gondolva, amikor a ránk zúduló bajért Istent hibáztatjuk, úgy vélem, öntudatlanul is megelevenítjük a paradicsomi bűnbeesés történetét. Nyikolaj Velimirovics zsicsai püspök írja „Egy hittérítő leveleiben”, a szerbek 1389-es, a törökökkel szemben elszenvedett vereségének kapcsán: „A népi lélek a vereség okait a rigómezei csatát megelőző időszakban kereste és találta meg, hogy azután igazságos ítéletet mondjon:
A nagyurak, lelkükön az átok,
Sárba tiportak hitet és tisztességet,
Esztelenségükben hatalmaskodásra adták fejüket,
Lovuk hátán ülve lépdeltek templomba,
Lándzsájuk hegyével vettek el megszentelt kenyeret!”[1]
Hogyan cselekedett az Ószövetség népe, valahányszor vereséget szenvedtek? Bűnbánatot tartottak, böjtöltek, zsákruhát öltöttek, hamut szórtak a fejükre, így könyörögtek Istenükhöz bűnbocsánatért, hogy fogadja vissza őket, majd könyörögtek segítségért, szabadulásért, győzelemért, ami nem is maradt el.
Visszatérve a bibliai történethez, mi a gyógyulás felé tett első lépés? Az, hogy a paradicsomi viszálykodásra visszaemlékezve, helyreállítjuk a békét Istennel és felebarátunkkal:
Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. (1Jn 4,20)
Folytassuk a hetedik boldogság magyarázatát:
„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”
Tudjuk, Krisztus Urunk az egyetlen, valódi béketeremtő Isten és ember, s ember és ember között:
Tartsátok tehát eszetekben, hogy egykor pogányok voltatok… Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében…. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek. (Ef 2,11-17)
Aki a békét munkálja Isten és ember, s ember és ember között, az magát Isten Fiát követi, ezért őt is megilleti ajándékként a „fiú” név:
„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”
Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala. (2Kor 5,20)
Krisztus követe az lehet, aki megbékült Istennel, megbékült embertársával és megbékült önmagával.
Mit jelent megbékülni önmagunkkal?
Úgy tűnik, önmagunkkal nincs semmi komolyabb bajunk. Inkább a másikkal van, illetve Istennel, aki nem teljesíti kéréseinket, nem cselekszik úgy, ahogyan tőle elvárnánk.
Megbékülni önmagunkkal nem azt jelenti, amit ma oly gyakran hallunk, „bocsáss meg magadnak”, hanem azt, hogy befogadjuk azt a békét, amelyet ez a világ, földön élő ember nem adhat nekünk, egyedül csak Jézus Krisztus, aki odaszegezte a keresztfára minden bűnünket s a bűn következményét, a halált, harmadnapra pedig feltámadt halottaiból s visszajött hozzánk. Ez a béke már független minden külső körülményünktől, senki sem veheti el tőlünk:
„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok.” (Jn 14,27-28)
„Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 16,33)
Megbékülni önmagunkkal, Nüsszai Szent Gergely atyánk szerint, azt is jelenti, hogy emberi természetünk belső „polgárháborújában”, a test és a lélek egymás ellen vívott küzdelmében békességet teremtünk.[2] Milánói Szent Ambrus is ezt mondja:
Amikor bensődből kiüríted a bűn minden szennyét, hogy ne származzanak belőle ellentmondások, küzdelmek, kezdd el a megbékélést saját magadnál, hogy így másoknak is békét adhass.[3]
Ugyanezt tanítja Szent Jeromos:
Azokat a béketeremtőket mondja boldognak, akik először a saját szívükben, aztán pedig széthúzó testvéreik között teremtik meg a békét. Mi haszna lenne ugyanis annak, hogy másokat kibékítesz, ha saját lelkedben a vétkek háborúznak?[4]
Gondolkodjunk ismét tovább a hetedik Boldogságról.
„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”
Ösztönösen érezzük, ez az ígéret elsősorban mégiscsak azoknak szól, akik felvállalják a béketeremtés szolgálatát mind maguk és embertársaik, mind pedig embertársaik között.
Ám gyakran szenvedünk attól, hogy jó szándékú igyekezetünk ellenére sem vagyunk képesek békét teremteni azzal, akivel valamilyen nézeteltérésünk támadt. Pál apostol így vigasztal:
Amennyiben rajtatok áll, lehetőség szerint éljetek békében minden emberrel! (Róm 12,18)
Amennyiben rajtatok áll… Előfordulhat tehát, hogy van, ami nem rajtunk múlik, hanem embertársunk szabad akaratán.
Sokkal könnyebb „békében élni minden emberrel”, ha magunkba nézünk, és tudatában vagyunk annak, hogy nemritkán mi magunk is nehezen elviselhetők vagyunk. Ezért készen kell lennünk, hogy a másik embert szeretettel elviseljük:
Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és hosszan tűréssel, viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. (Ef 4,1-3)
Még nagyobb könnyebbséget jelent ebben a megbékélésben, amikor valaki már érett fejjel tért meg korábbi életéből az Úr Jézus Krisztushoz, de nem felejti el, „honnan jött”, éppen ezért nem is ítéli el azt, aki még „korábbi életét” éli. Idézzük fel ismét azt a levélrészletet, amelyet már a kilencedik parancsolattal kapcsolatban olvastunk:
Figyelmeztesd őket, hogy a fejedelmeknek és a hatóságoknak vessék alá magukat, hogy engedelmeskedjenek, legyenek minden jótettre készek, senkit se szidalmazzanak, ne veszekedjenek. Legyenek szerények, tanúsítsanak minden ember iránt mindig szelídséget. Hiszen valamikor mi magunk is oktalanok, hűtlenek és tévelygők voltunk, sokféle vágynak és gyönyörnek szolgáltunk, gonoszságban és irigységben tengődtünk, gyűlöletesek és gyűlölködők voltunk. Mikor azonban Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete megjelent, megmentett minket, nem a mi igaz cselekedeteinkért, amelyeket véghezvittünk, hanem az ő irgalmassága által, a Szentlélek újjáteremtő és megújító fürdője által. (Tit 3,1-4)
„Békében élni minden emberrel” azt is jelenti, hogy tudatosan lemondunk olyan jogokról, amelyek valójában megilletnek bennünket. Azért, hogy mennyei Atyánk is lemondjon az ő jogairól velünk szemben. Emlékezzünk csak, erről szól a szívtelen szolgáról szóló példabeszéd:
Hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt és a feleségét, a gyermekeit, és mindent, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: „Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.” Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta, fojtogatni kezdte és ezt mondta: „Add meg, amivel tartozol.” A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: „Légy türelemmel irántam, és megadom neked.” Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette, amíg megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt, és azt mondta neki: „Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?” (Mt 18,23-33)
Pál apostol pedig ezt írja a korinthusi keresztényeknek:
Vajon nincs jogunk asszonytestvért magunkkal vinni, mint a többi apostol, az Úr testvérei és Kéfás? Vagy csak nekem és Barnabásnak nincs jogunk arra, hogy ne dolgozzunk?… Ha mi lelki javakat vetettük nektek, nagy dolog-e, ha testi javaitokat fogjuk aratni? Ha mások hatalommal rendelkeznek fölöttetek, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a hatalommal, hanem mindent eltűrünk, hogy akadályt ne gördítsünk Krisztus evangéliuma elé. (1Kor 9,11-12)
Másutt ezt írja:
Egyáltalán már az is nagy gyarlóság nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást? (1Kor 6,7)
„Békében élni minden emberrel” azt jelenti, hogy képesek vagyunk lemondani saját akaratunkról, nem ragaszkodunk hozzá, még akkor sem, ha az jobbnak, helyénvalóbbnak tűnik a másikénál. A kánai menyegzőn maga az Úr Jézus Krisztus mutatta meg, hogyan tud lemondani saját akaratáról édesanyja, Szűz Mária javára, annak közbenjárására:
Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: »Nincs boruk!« Jézus azt felelte neki: »Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!« Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: »Tegyétek meg, amit mond!« A zsidók tisztulására volt ott hat kőedény, egyenként két vagy három mérős. Jézus azt mondta nekik: »Töltsétek meg az edényeket vízzel!« Színig töltötték őket. Ekkor így szólt hozzájuk: »Most merítsetek, és vigyetek belőle a násznagynak!« Azok vittek neki. Amint a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, mivel nem tudta, hogy honnan való ─ de a szolgák, akik a vizet merítették, tudták ─, odahívta a vőlegényt, és azt mondta neki: »Minden ember a jó bort adja először, és miután megittasodtak, akkor a kevésbé jót. Te mindeddig tartogattad a jó bort!« (Jn 2,3-7)
Nem „földi” értelemben kell békét teremtenünk, nem is „földi” mértékkel járul hozzá a boldogság ígérete:
Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.
I. T.
[1] Miklós zsicsai püspök: Egy misszionárius levelei. (Vál. Imrényi Tibor, ford. Tatárka Krisztián.) Odigitria-Jel, 2021, 118. levél.
[3] Catena Aurea?
[4] Catena Aurea?