Szóltunk a kinyilatkoztatásról, a szent hagyományról, a hagyományt őrző ép és sértetlen igazságról. Az egyház Hitvallása ebbe az igazságba avat be minket.

A Nicea-konstantinápolyi „Hiszekegy” a leghasználatosabb hitvallási forma, amelyben, mint elnevezése is mutatja, az első két egyetemes zsinat, a niceai (325) és a konstantinápolyi (381) ágazatai egymást kiegészítve vannak összefoglalva. A Hiszekegy nem más, mint az igaz keresztény tanítás átfogó, egyértelmű, hiteles kifejtése, ami pedig fontos ismertető jegye, és a szövegből  is kitűnik, olyan tanítás, amely megóv bennünket a nem hiteles, tehát  hamis hitvallásoktól.

Az is szembetűnő, hogy az ágazatok közül azok kapják a legnagyobb hangsúlyt, amelyek Jézus Krisztus és a Szentlélek istenségére vonatkoznak, valamint az, hogy a bűnök bocsánata a szent keresztség által történik.[1]

A Hiszekegy nem csupán a keresztény hitről szóló tanítás foglalata, hanem egyéni és közösségi ima is. Sőt, ennél is több: üdvösségünk záloga, amely mindig és mindenütt az igaz hit mellett való feltétlen kitartásra és annak megvallására buzdított, és sarkall ma is a kísértések, nehézségek, fenyegetések és üldöztetések ellenére. Az Úr Jézus Krisztust így bátorítja követőit:

„Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.” (Mt 10,32-33)

Pál apostol így buzdít a hit megvallására:

Ha tehát a száddal vallod, hogy »Jézus az Úr!«, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz. (Róm 10,9)

A hitben való kitartásra pedig így:

Vigyázzatok, legyetek állhatatosak a hitben, cselekedjetek férfiasan és legyetek erősek.

Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. (Róm 8,38-39)

„Hiszekegy” elnevezésünk a Hitvallás kezdő szavaiból származik: „Hiszek egy Istenben…” Az ortodox egyházban a Hiszekegy hivatalos elnevezése: a „hit szimbóluma”. A „szimbólum” eredeti tartalma szerint a hitnek ismertető, hitelesítő jelét, „jelképét” jelenti, vagy a hitről szóló „szerződést”, „megállapodást”. Ebben az értelemben azt  mondhatjuk, a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás a Krisztus Urunk által alapított egyház ünnepélyes „alapszerződése”, „jelképe”, „pecsétje”.

A korai egyházban különféle hitvallási formák léteztek. A hit megvallása a keresztség felvételével volt kapcsolatos. Előtte a keresztelkedőnek, csecsemő, kisgyermek esetében a keresztszülőnek, meg kellett vallania, hogy miben hisz. Ez ma is így van. És nemcsak a keresztség felvételénél, hanem a püspökszentelés alkalmával is, amikor a jelöltet ismét, ám ezúttal részletesen kifaggatják arról, hogy mit és hogyan hisz, azaz nem vall-e valamilyen hiányos, netán eretnek tanítást.

A legkorábbi keresztény hitvallások igen rövidek voltak, és valószínűleg abban álltak, hogy a jelöltnek meg kellett vallania, hogy „Jézus a Krisztus”, a várt „Messiás”, a „Felkent”. Erre a rövid hitvallásra utalnak a következő részletek az apostolok leveleiből:

 Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? (1Jn 2,22)

Senki sem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által. (1Kor 12,3)

Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. (Róm 10,9)

A vallásos nyelvhasználatban az „Úr” kifejezés, ahogyan majd a Hitvallás második ágazatában látni fogjuk, Isten egyik neve, Istenre utal, a görög Septuaginta szóhasználatának megfelelően elsősorban a „tiltott” JHWH nevet helyettesíti .[6] A keresztségre jelöltnek ezt kellett nyilvánosan megvallania, és csak ezután keresztelték meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezáltal halt meg és támadt fel új életre Jézus Krisztusban.

Az egyik legősibb hitvallási formát már Szent Márk evangéliumának első sorában megtaláljuk:

Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. (Mk 1,1)

Ezt vallja meg a megkeresztelkedni készülő etióp udvari tiszt:

Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: »Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?« (Ezt mondta neki Fülöp: „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet.” Ő pedig így válaszolt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”)[7] (Csel 8,36-37).

Később különböző helyeken és különféle megfogalmazásban születtek keresztelési „szabályok”, „regulák”, amelyek tartalma lényegében azonos volt, csak kifejezéseikben,  részleteikben tértek el egymástól. Érdekes, hogy ezek a hitvallási szabályok azokon a területeken váltak bővebbeké, részletesebbekké, ahol a hit alapvető igazságait megkérdőjelezték, vagy eretnekségek ütötték fel a fejüket. Ősi hitvallásokat találunk a korai egyházatyáknál, vagy keresztény íróknál.

Lyoni Szent Iréneusz vértanú „Az apostoli igehirdetés feltárása” c. művében egy rövid fejezetben foglalja össze „hitünk szabályát”, amely nem más, mint hitvallás az „Isten Atyában…egyetlen Istenben”, az „Isten Igéjében, Isten Fiában, Jézus Krisztusban a mi Urunkban”, és a „Szentlélekben”.[8]

Tertullianus a „Pergátló kifogás az eretnekekkel szemben” c. könyvében, Szent Iréneuszhoz hasonlóan szentháromságos formában, ugyancsak megörökíti a „hit szabályát”, ami  az „egy Istenben, a világ teremtőjében, az Igében, melyet fiának neveztek és a Szentlélek erejében való hit, akit maga helyett küldött el.”[9]

A 4. század első felében különösen nagy vita támadt Jézus Krisztus isteni természetével kapcsolatban. Egyesek, Áriusszal az élükön, azt állították, hogy Isten Igéje, Logosza, „teremtmény”. Az ortodoxok, vagyis az igaz hitet vallók változatlanul öröktől fogva valónak, Istennek és „teremtetlennek” tartották. Az igaz Hitvallást végül is a Nagy Konstantin császár által, 325-ben, Niceába összehívott első egyetemes zsinat mutatta fel a keresztény világ számára, és elhatárolta a hamis hittől. Íme, amit az igaz hithez ragaszkodó egyetemes egyház elfogadott, mint a „hit szimbólumát”:

1. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében,

2. És az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született, a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával, és aki által mindenek lettek,

3. Aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből és megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától és emberré lett,

4. Aki keresztre feszíttetett miérettünk Poncius Pilátus idejében és szenvedett és eltemettetett,

5. és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint,

6. és felment a mennyekbe és ül az Atyának jobbján,

7. és újból eljő dicsőséggel ítélni élőket és holtakat, és az Ő országának nem lesz vége;

Ám az Isten Fiának természetéről folytatott vitát a Szentlélek személye körüli viták követték. (Árius szellemi utódának a vitában, tegyük hozzá tévesen, Makedonioszt, Konstantinápoly IV. századi püspökét tekintették, innen származik a makedonianizmus elnevezés. Lényege ugyanaz volt, mint a korábbié: a Szentlélek csupán teremtmény, vagy legalábbis közbülső lény Isten és a teremtés között.) Ezért a Konstantinápolyban 381-ben összeült második egyetemes zsinat további öt hittétellel egészítette ki a niceai Hitvallást, amely így összesen 12 ágazatot foglalt magában:

8. És (hiszek) a Szentlélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott.

9. Hiszek egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli Egyházban.

10. Egy keresztséget vallok a bűnök bocsánatára.

11. Várom a holtak feltámadását,

12. És az eljövendő örök életet. Ámen.

A Nicea-konstantinápolyi Hitvallást az egész egyetemes egyház magáévá tette. Az atyák szándékosan használták kezdő szóként a „hiszek” formát, a szent liturgia mindmáig egyes szám első személyében mondott közös imáját. A Hitvallást ugyanis mindig a keresztség felvételére készülőnek vagy a jótálló keresztszülőnek, a hitbéli „kezesnek” kellett elmondania az Egyház nyilvánossága előtt. Ám lényegi, közösen mondott vagy énekelt nyilvános részévé vált a liturgiának, amelynek során minden egyes hívőnek, de az egész közösségnek is arra kell emlékeznie, hogy ezzel ünnepélyesen, saját keresztségét, ill. az egyházhoz való tartozását újítja meg. Az egyes szám első személyben elmondott Hiszekegy arra is emlékeztet, hogy a hit és az üdvösség útja mindenekelőtt egyéni, személyes út, és csak utána közösségi. A hitben megvalósuló közösség és a hitben való egység erre az egyéni és személyes hitvallásra épül.

[1] Az ún. „filioque”, „és a Fiútól” kifejezés Nyugaton, legfelsőbb egyházi szinten, viszonylag későn, I. Miklós pápa idején került be a Hitvallásba. Eredetileg már az ariánus gótoknak a nyugati római egyházba való visszatérése után a toledói zsinat (589) hozzátoldotta a hitvalláshoz. A Keleti Egyház, Fótiosz pátriárka óta (869) emiatt vádolta eretnekséggel a latinokat. Érdekes körülmény, hogy az 1274-es lyoni és az 1439-es firenzei ún. uniós zsinatokon a latinok csak a dogma elfogadását követelték a görög féltől, a Hitvallásba való fölvételétől eltekintettek.

[6] Természetesen a görög küriosz „gazdát”, „tulajdonost” is jelenthet a Szentírásban, sőt a római császár megszólításaként is szerepel.

[7] A zárójelben szereplő 37. vers, amely valószínűleg az ősi keresztelési liturgia nyomát őrzi, a Vulgátában és a Károli Gáspár, ill. a Békés-Dalos féle fordításban, valamint érdekes párhuzamként az 1968-ban kiadott modern, orosz nyelvű, ortodox kiadású Bibliában is szerepel, de a görög eredetiből és a régi kéziratokból hiányzik.

[8] Az apostoli igehirdetés feltárása, 6. A II. századi görög apologéták. Ókeresztény Írók 8. (szerk. Vanyó László), Szent István Társulat, Budapest, 1984.

[9] Pergátló kifogás az eretnekekkel szemben, XIII. Tertullianus művei. Ókeresztény Írók 12. (szerk. Vanyó László), Szent István Társulat, Budapest, 1986. Érdemes megjegyezni, hogy Tertullianus Krisztus vikáriusának, szó szerint „vikárius erejének” nevezi a Szentlelket.

I. T. 

(Folytatjuk)