I. A SZERETETRŐL. Bevezető beszélgetés arról, hogy mi a legnagyobb, és ki nyitja meg szívünket

(Frissítve: 2023. október 30.)

 A hit, ha tettei nincsenek, halott önmagában. (Jak 2,17)
Milyen gyakran idézzük Jakab apostol intelmét! Mit akar valójában az apostol mondani? Olvassuk csak el az előző részt:
Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: „Menj békében, melegedjél és lakjál jól!” ─, de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. (14-17)
Van, amikor a jó tanács, a vigasztaló szó önmagában is elegendő, gyógyító. Áthoszi Porfíriosz atya (†1991) volt, hogy éjjeleken át gyóntatott, az emberek hosszú sorokban várakoztak rá, és a gyónás után boldogan távoztak, mert lelkükbe látott, gyógyulást nyertek. Ám ha a testnek van szüksége táplálékra, a jó tanács, a vigasztaló szó kevés, sőt, valójában a hit elárulása.
Szent Jakab apostol, “Az Úr Testvére”
„A hit, ha tettei nincsenek, halott önmagában.”
Ámde mi a hit első tette, hogy ne váljék „halottá önmagában”? Nem az igaz áldozat, vagyis az imádság? Az imádság az igazi vízválasztó az „Istent elismerő, őt nem tagadó” és az „Istenben hívő” emberek között. Valójában ebből az igaz áldozatból, az Istennel való közösségből fakadnak igaz tetteink. A szeretet tettei:
Krisztus Jézusban sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak a hit, amely a szeretet által munkálkodik. (Gal 5,6)
Három szót fűz itt egybe az apostol, amelyek egymástól elválaszthatatlanok, csak együtt van értelmük: hit, munkálkodás, szeretet. „Krisztus Jézusban” nincs igazi hit munkálkodás nélkül, az igazi munkálkodás pedig csak az lehet, amely „szeretet által” megy végbe.
Jakab apostol ezt mondja: „megmutatom neked a tettekből a hitemet” (Jak 2,18).
Beszélgetéseink sorozatát tehát a szeretet parancsolataival kezdjük, a remény parancsolataival folytatjuk, hogy mindezeket jól megértve, és jól munkálkodva, elérkezzünk hitünk felmutatásához és pontos kifejtéséhez Krisztus Jézusban.
Közvetlen és közvetett hívás
Szent Péter és Pál apostol
Mielőtt belefognánk első beszélgetésünkbe, szólnunk kell arról, mi szükséges a cselekvéshez, helyesebben, a „szeretetben való munkálkodáshoz”. Mi szükséges egyáltalán ahhoz, hogy megtérjünk, hogy a Krisztus Jézusban való hitre és az ebből fakadó munkálkodásra jussunk?
Elsősorban az isteni kegyelem:
Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza (Jn 6,44).
Ez a vonzás: az isteni kegyelem!
Vonzás, és nem kényszerítés. Isten oly nagyra becsül bennünket, esendő teremtményeit, hogy csupán vonz, hív, olykor különös erővel, ám sohasem kényszerít. Tiszteletben tartja szabadságunkat.
Fölöttébb jótékony ez a krisztusi kijelentés, „hacsak az Atya nem vonzza”, hiszen már a kezdet kezdetén alázatra int, és hálára kötelez Isten iránt.
Lássuk, milyen „vonzásról” is van szó.
Eljön a pillanat, amikor a lélek, megelégelve korábbi, Istentől elrugaszkodott, tékozló életét, minden kétséget kizáró, világos és tiszta hívást hall bensejében egy új, tiszta, teljes életre. Megeshet, eleinte maga sem tudja, mi ennek a tartalma és célja, csupán a tiszta hívást hallja. Ez az a bizonyos „atyai vonzás”, amely kétféle módon nyilvánulhat meg életünkben: közvetlenül és közvetett módon. Természetesen a kettő közé nem húzhatunk éles határt.
Számos példát tudunk felsorolni a Szentírásból, a szentek életéből, hogyan jelenik meg az isteni kegyelem az ember számára közvetlen módon.
Gondoljunk Mózesre és a tűz lángjára a csipkebokor közepében, amelyből Isten szava szólt hozzá:
„Én vagyok a te atyád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene.” (Kiv 3,6)
Vagy gondoljunk a Damaszkusz városához közeledő, Krisztust és tanítványait üldöző Saulra:
Hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Erre remegve és ámulva megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” (ApCsel 9,3-5)
Álljunk meg itt egy pillanatra, és emlékeztessünk arra, hányan akarták már, és akarják ma is, kétkedők vagy éppen Urunk ellenfelei a damaszkuszi Isten-jelenést megkérdőjelezni. Epilepsziával vagy képzelődéssel magyarázni!
Aki elmélyed Szent Pál további tevékenységének a tanulmányozásában, megtudhatja, hogy megtérése után földrésznyi területeken, jelek és csodák sorozatának kíséretében térített számos nemzetet Jézus Krisztus hitéhez, és végül Rómában, Kr. u. 67-ben, Néró keresztényüldözése alatt vértanúként fejezte be az életét.
Lehet ilyen fordulatot, majd a Krisztust tűzön-vízen keresztül, a lesújtó pallosig követő és csodákkal kísért életutat epilepsziás rohammal vagy illúzióval magyarázni?
Ha Mózes prófétának csupán illúzióban lett volna része, és nem valóságos látomásban, isteni kijelentés és erő megnyilvánulásában az égő, de el nem égő csipkebokornál (Kiv 3,2-14), vajon képes lett volna arra, hogy „az ideig-óráig tartó bűn gyönyörűségének élvezete” helyett „inkább azt válassza, hogy gyötrelmet szenvedjen Isten népével” (Zsid 11,25), és kivezesse őket, csodák közepette, az egyiptomi rabságból?
Folytassuk előbbi gondolatmenetünket és emlékezzünk Józsefre, Jézus nevelőapjára, aki éppen súlyos emberi kétségek között hányódott, amikor közvetlenül megszólította Isten küldötte, az angyal:
József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. (Mt 1,20)
Egyiptomi Antal (†356) húszéves volt, amikor egy alkalommal ezt az igét hallotta a templomi felolvasás során:
Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek. (Mt 19,21) A krisztusi szavak szíven ütötték, kiment a templomból, nem sokkal azután mindenét eladta, az árát szétosztotta a szegények között, Krisztus követője lett és a pusztaságba vonult.
Egyiptomi Mária (†521-522) életrajzában arról olvasunk, hogy Isten egyfajta láthatatlan erőként jelent meg számára. Mielőtt a testi örömök féktelen hajszolásával felhagyott volna, Jeruzsálemben, a Szent Kereszt Felmagasztalásának az ünnepén, a többi zarándokkal ellentétben nem tudta átlépni a Szent Sír templom küszöbét, bár a kapuk tárva-nyitva voltak. Valami láthatatlan erő háromszor is visszavetette. Ámde miután fölnézett Szűz Máriának a kapu fölött lévő ikonjára, aki a gyermek Jézust tartotta a karjaiban, a szíve megindult, keserves könnyekre fakadt, bűnbánatot tartott, imádkozott, erős fogadalmat tett a Szűzanyának, hogy megtér, és ezek után minden akadály nélkül be tudott lépni a templomba.
Szent Ágoston hosszú vargabetűk, eltékozolt ifjúkori évek és lázas keresések után így tesz tanúságot megtéréséről a Vallomások könyvében: „Átdöfted szívemet szereteted nyilával.”  Csak ezután talált valódi békét zaklatott lelkének.
Titokzatos és ismeretlen fordulat történt az egykori zsivánnyal, a fekete bőrű Etióp Mózessel (†400-405), aki számos égbekiáltó cselekedet után egyszer csak magába szállt ─ életrajzában úgy olvassuk, „csak Isten a tudója, hogyan” ─ és addigi életét megbánva, sírva dörömbölni kezdett egy monostor kapuján. Az pedig nem egykönnyen nyílt meg az egykori útonálló előtt. Hogyan tért meg? Csak Isten a tudója… Pál apostol ezt mondja az athéni férfiaknak az Areopágusz közepén:
„Ő ad mindennek életet, leheletet és mindent.” (ApCsel 17,25)
Valamilyen formában mindig Isten az, aki az emberi szíveket megnyitja. Lídia megtérésének a története is erről szól:
A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony Tiatíra városából, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. (ApCsel 16,14)
Ez pedig azt jelenti, hogy annál a jó szónál, amit mi mondunk, amivel mi érvelünk, sokkal fontosabb az, hogy Isten nyissa meg a bennünket hallgató szívét.
  A isteni, „vonzó” kegyelem, ahogyan az előbb mondtuk, közvetett formában is megjelenhet az ember számára.
Hogyan? Megfigyeltük, mi történik, amikor egy kisgyermek megsajnálja a kalitkába zárt madarat és kinyitja a rácsot? A madárka magától értetődő módon fölfelé röppen. A léleknek is természetes hajlama, hogy az őt fogva tartó kötelékek elszakadása után „fölfelé”, Isten felé törekedjen. Oda, ahonnan származik. Az önszeretet, akár bevalljuk magunk előtt, akár nem, lelki-testi életünk szinte minden megnyilvánulásában jelen van. Az isteni kegyelem azonban segítségünkre siet, és megszabadít kötelékeinktől. Hogyan? Az ember saját testének erejében vagy szépségében bízik, büszkélkedik is vele, Isten pedig erőtlenséget, betegséget küld, hogy ráébredjen, csupán ember, változó, mulandó, nem abszolút ura életének:
  Mielőtt megaláztattam, vétkeztem, ezért őrzöm meg igédet. (LXX, Zsolt 118,67)
  A Karib-tengeren, Kuba szigetén történt, az egyik lepratelepen, hogy az oda rendszeresen eljáró és a betegeket ápoló ortodox pap[1] felfigyelt egy fiatal nőre, akinek az arcát a betegség már ijesztő módon eltorzította. Megállt, hátha tud neki vigasztalással szolgálni. Jóllehet nem könnyű jó szót találni akkor, amikor az, aki vigasztal, egészséges, a vigaszra szoruló pedig súlyos beteg. Ám a vigasztaló szavakat végül is nem ő, hanem e fiatal nő mondta ki.  Fényképet vett elő, amelyen egy feltűnően szép lány volt látható. „Ki ez a lány” — kérdezte a pap. „Én vagyok” — válaszolta a beteg. „Pár éve én voltam »Havanna szépe«. Most én vagyok a legcsúnyább. De a legboldogabb, mert megtaláltam Krisztust!”
Aki tudását nagyra tartja, előfordul, hogy valamilyen váratlan szellemi kudarc, megaláztatás, vagy fiziológiai trauma éri és rá kell döbbennie, tudása csekély, töredékes, mulandó:
  Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. (Mt 23,12)
  Amikor egy közelálló, szeretett lénytől kell megválnunk, megértjük, hogy ezen a világon semmi sincs, ami örökre a miénk lenne, mert minden Istené. Lássuk erre az egyik legtökéletesebb példát az ószövetségi Szentírásból. Miután az igaz Jób mindent elveszített, amit ember a földön elveszíthet, ezt mondta:
Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve! (Jób 1,21)
Az erény a megpróbáltatásban mutatkozik meg a maga teljességében. Jób nem csupán elismeri Isten szuverén jogát egész teremtése, így minden teremtménye fölött, hanem meg is áldja őt mindazért, ami vele történt: „legyen áldott az Úr neve”.
  Számos történetet ismerünk a Szentírásból, de a való életből is, amikor az ember szemtől-szembe tapasztalja meg Isten hatalmát és félelem vesz rajta erőt. Ez történt azokkal, akik tanúi voltak a naini özvegy fia feltámasztásának:
Mindnyájukat elfogta a félelem, és így dicsőítették Istent: „Nagy próféta támadt közöttünk!” És: „Isten meglátogatta az ő népét!” (Lk 7,16)
Ámde egészen másféle formában is támadhat ilyen félelem. A hetvenes években, a „kemény diktatúra” éveiben egy történet járt körbe Szentpéterváron ─ az akkori Leningrádban ─ hívő keresztények között. A történet szerint éjnek idején, az egyik városi temetőben fiatalok randalíroztak ittasan. Az egyik közülük felmászott egy kőkeresztre, ráakaszkodott a fölfeszített Krisztusra, és így kezdett kiáltozni: „Nézzétek, én vagyok a Krisztus!” A kereszt meglazult, rádőlt, és maga alá temette. A hír gyorsan elterjedt, nagy félelem fogott el mindenkit, akinek a tudomására jutott. Az ember megdöbben, amikor látja az Istent gúnyolónak a bukását, és  megtérésre indítja:
  A bölcsesség kezdete az Úr félelme (LXX, Zsolt 110,10).
  Végül, de nem utolsó sorban, Isten „vonzó” kegyelme úgy is megjelenhet az ember számára, hogy maga a világ űzi el magától, méghozzá azzal, hogy nem elégíti ki elvárásait, szellemi törekvéseit, vágyait. Sikertelenségek és csalódások követik egymást. Végül egy adott pillanatban ― ahogyan az Atyáknál olvassuk ― így szól magában: „Nem volt szerencsém a világban, elmegyek hát Istent szolgálni.”
A tékozló fiút vajon nem a testi javaktól való teljes megfosztottság térítette észhez?
Miután mindent elpazarolt,… nélkülözni kezdett… Ekkor magába szállt, és azt mondta: „…Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened!… Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Lk (15,14-20)
  Így terelgeti Isten és így fogadja vissza tékozló fiát, ha őszintén mindent megbán és visszatér hozzá.

[1] Néhai Julio D. atya, akit az 1970-es években az akkor a Moszkvai Patriarkátus joghatósága alá tartozó havannai Szent Konstantin és Heléna templom pap nélkül maradt hívei számára szenteltek fel pappá, és akinek jó pár éves és igen gyümölcsöző munkálkodás után vissza kellett vonulnia a papi szolgálattól, világi munkát vállalt, majd nyugdíjba vonulása után ismét szolgálatba állt.

 

I. T.

Tovább az eszköztárra