(Frissítve: 2025. május 21-én)

Térjünk át hitünk második ágazatára, amelyben megvalljuk, hogy hiszünk:

 az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született, a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával és aki által mindenek lettek.

A Hitvallásban, éppúgy, mint a Szentírásban, minden egyes szónak és névnek megvan a maga jelentősége. A „Jézus” név különösen fontos, mivel nem ember adta, hanem Isten. Józsefnek, Szűz Mária jegyesének „az Úr angyala” nyilatkoztatta ki a nevet:

József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt (Máriát) hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. (Mt 1,19-21)

 

 A „Jézus” név előre hirdeti, hogy a születendő gyermek Isten és Megváltó lesz, mivel ezt jelenti: „Isten a szabadító”.

Mitől szabadít meg bennünket? Nem valamilyen földi rabságtól, elnyomó hatalomtól, hanem ennél hatalmasabb ellenféltől: az embert a paradicsomi bukás óta fogva tartó ellenségtől, a bűntől és annak következményétől a haláltól. Isten válaszút elé állít bennünket, két út van, nem szól harmadik útról. Hinni, megmenekülni és örök életet nyerni, vagy pedig elveszni:

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn 3,16)

 A Jézus névnek már van előzménye az Ószövetségben: Józsué viseli a „Jézus” nevet, akit a görög Septuaginta ugyanúgy „Jézusnak” ír és mond. Ő Mózes utóda, az új vezér és szabadító, aki a Jordán folyó vizén csodálatos módon vezeti át Isten népét és bevezeti az Ígéret Földjére (Józs 3,1-17).

Az angyal a Jézus nevet, még József előtt, Szűz Máriának is kinyilatkoztatja, és azt is, hogy a születendő fiú Istennek Fia és örök Király lesz:

„Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákób házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” (Lk 1,30-33)

 

Itt kell elmondanom egy sajátos történetet. Egy alkalommal, keresztények közötti teológiai párbeszéd során Jézus Urunk anyjára, Szűz Máriára terelődött a szó. A beszélgetés egyik résztvevője megjegyezte: „Lám, Jézus mondása, hogy »háza népe lesz az ember ellensége« (Mt 10,36), saját családján teljesedett be, mivel Máté evangéliumában ezt olvassuk:

„Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled.” Ő ezt felelte annak, aki szólt neki: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: „Íme, az én anyám és testvéreim.” (Mt 12,47-49)

Hol van erre a válasz? Ha valaki tudta, akkor éppen Szűz Mária tudta a legjobban, kit is hord a szíve alatt, hiszen maga Gábriel angyal szólt hozzá, még a Gyermek születése előtt. Idézzük csak fel még egyszer:

„Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége.” (Lk 1,32-33)

Szűz Mária mindent tudott arról a Jézusról, akit a szíve alatt hordott. Azt, hogy a Messiásnak szenvednie kell és harmadnapra feltámadnia a halálból, csak később tudta meg. Ugyanúgy, mint az apostolok. Ám az angyal hírül adta, hogy uralma és királysága mindörökké tartani fog, tehát nem földi, hanem mennyei és örök királyság lesz. Ahogyan Pál apostol is írja, akinek a feltámadott Üdvözítő Jézus megjelent a damaszkuszi úton és Jézus üldözőjéből a „népek apostola” lett:

A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is: az Úr Jézus Krisztust. (Fil 3,20)

Mit jelent a „Krisztus” név? Görögül a héber „Messiás” megfelelője, „Fölkentet” jelent. Az Ószövetségben prófétákra, papokra, királyokra is alkalmazták ezt a jelzőt, akiket szent olajjal iktattak tisztségükbe:

Vette Sámuel az olajos korsót, s ráöntötte (Saul) fejére, majd megcsókolta és azt mondta neki: „Íme az Úr felkent téged fejedelemmé népe, Izráel felett.” (LXX 1Kir 10,1)

 Dávidot is így kente fel, miután Isten Sault elvetette:

Azt mondta azért az Úr Sámuelnek: „Meddig bánkódsz még Saul miatt, noha én elvetettem őt, hogy ne uralkodjon Izraelen? Töltsd meg szarudat olajjal, s gyere, hadd küldjelek a betlehemi Jesszéhez, mert annak a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt.”

Majd azt mondta Sámuel Jesszének: „Ez az összes fiad?” Ő azt felelte: „Hátra van még a legkisebbik, az a juhokat legelteti.” Azt mondta erre Sámuel Jesszének: „Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön.” Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szép szemű és csinos külsejű. Azt mondta ekkor az Úr Sámuelnek: „Kelj fel, kend fel Dávidot, mert ő az!” Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente őt testvérei közepette, és ettől a naptól az Úr lelke Dávidra szállt. (LXX 1Kir 16, 1.11-13)

Az apostolok kezdettől fogva tudták, hogy Jézus az Istentől elküldött „Fölkent”, a Krisztus. Egy alkalommal Jézus megkérdezte őket:

„És ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15)

Péter, idézzük fel ismét, az apostolok nevében ─ hiszen mindnyájan meg lettek megszólítva, így vallotta meg, hogy kinek tartják őt:

„Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16)

 A „Jézus” név, ahogyan láttuk, „Szabadítót” jelent. A „Krisztus”, a „Fölkent” nevet pedig a Szentlélek által történt felkenésben ismerték meg az apostolok, amelyet azután csodás és rendkívüli tettek követtek. Erről Keresztelő János tett tanúságot a Jordán partján, amikor így szólt:

„Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: »Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.« Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (Jn 1,32-34)

A felkenésről a zsoltárosköltő is jövendölt, így:

 

Felkent Téged Isten, a te Istened az öröm olajával, társaid felett. (LXX 44,8)

Keresztelő János rámutatott Jézusra és tanúságot tett a „Felkentről”, a Messiásról. Két tanítványa, András apostol és „a kettő közül” a másik, kétségkívül János apostol, aki alázatból hallgatta el a nevét, Keresztelő János vallomása után a szállásáig követték Jézust, „aznap nála maradtak” (Jn 1,35-40) és hittek Jézusban. Ezután a történet így folytatódott:

(András) elsőként testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást” ― (ami azt jelenti: Fölkent). (Jn 1,41)

Ugyanígy hívta el Fülöp apostol Natanaelt (Bertalant):

Fülöp találkozott Natanaellel, és elmondta neki: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből.” Natanael erre megjegyezte: „Jöhet valami jó Názáretből?” Fülöp azt felelte neki: „Gyere és lásd!” Amikor Jézus meglátta a közeledő Natanaelt, ezt mondta róla: „Íme, egy igaz izraelita, akiben nincs álnokság.” Natanael megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus azt felelte: „Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.” Natanael azt válaszolta: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!”  (Jn 1,45-49)

 Natanael felismerte a Názáreti Jézusban a Messiást, miután szemtől-szembe látta, és szavait hallotta. Egy alkalommal fiatal felnőtt akart megkeresztelkedni. Tudta, hogy a hitjelöltnek (a katekumennek) már mindenben úgy kell élnie, mintha már Krisztus követői, a keresztények közé tartozna. Ám tovább kérdezett: „Mi a legfontosabb feltétele, hogy a keresztséget fölvegyem?” Fülöpre és Natanaelre utalva ezt kellett mondanom: „Csak akkor kérd a keresztség felvételét, ha már szívedben biztosan hiszed, hogy a Názáreti Jézus az Isten Fia, minden nép Megváltója, Messiása, ő az, aki valóban értünk jött és minden emberért, és benne te is, mint az ő teremtménye, ráismersz Teremtőd hangjára.”

A felismerés ─ emlékezzünk csak ─, hogy Jézus „az Isten Fia”, ez volt a feltétele annak, hogy Fülöp apostol az etióp főembert megkeresztelje:

 Amint tovább haladtak az úton, valami vízhez értek, és így szólt az udvari főember: „Íme, itt a víz! Mi akadálya annak, hogy megkeresztelkedjem?” (Ezt mondta neki Fülöp: „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet.” Ő pedig így válaszolt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.”) (ApCsel 8,36-37)

 Hiszünk „az egy Úr Jézus Krisztusban…”

Jézust „Úrnak” vallani azt jelenti, Isten Fiának ismerjük és Istennek valljuk. Pál apostol ilyen értelemben vallja Jézust „Úrnak”. Ámde maga a tény, hogy mi őt „Úrnak” vallhatjuk, Isten Lelkének kivételes ajándéka. Az apostol ezt mondja a Korinthusiakhoz írt első levelében:

 Ezért tudtotokra adom, hogy senki, aki Isten Lelke által szól, nem mondja: „Átkozott legyen Jézus!”, és senki sem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által. (1Kor 12,3)

 Egy alkalommal „szabad keresztény” közösség képviselői kerestek fel és rövid bemutatkozás után nekem szegezték a kérdést: „Tisztelendő Úr, részesült már a Szentlélek keresztségében?” A kérdés mögött kimondatlanul is ott volt: „Mi ugyanis részesültünk, és feltételezzük, hogy ön nem…” Pál apostol fenti szavai jutottak eszembe, ezzel válaszoltam: „Senki sem mondhatja: »Jézus Úr«, csakis a Szentlélek által.”

 János evangélista így vallja meg Jézus Istenségét:

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. (Jn 1,1)

Miért olvassuk a Húsvét vasárnapi szent liturgián ezt a fenti bevezetőt az Úr Jézus Krisztus istenségéről, János evangéliumából? Azért, mert éppen feltámadása volt az, ha valaki még kételkedett volna benne, ami fényesen igazolta, hogy ő Isten.

Jézus istensége, és az, hogy nem kell mást várnunk, valóban ő a Messiás, mikor vált végleg bizonyossá az apostolok és Jézus követői számára? Csak az Úr feltámadása után! A nagypénteki gyász után, idézzük fel ismét az emmauszi találkozást, a két tanítvány így fordult, mély csalódottsággal, a hozzájuk csatlakozó, ismeretlen útitárshoz:

„Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21)

Ámde mire a fogadóhoz érkeztek, már lángolt a szívük attól, amit az ismeretlen útitárstól hallottak. A fogadóban, a kenyértörésnél felismerték Jézust, de ő eltűnt a szemük elől. Nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe és közben így emlékeztek vissza:

„Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)

 Péter apostol pünkösdi, jeruzsálemi igehirdetésének a középpontjában is a feltámadott Jézusról szóló tanúságtétel áll, amely most már minden kétséget kizárva bizonyítja számukra, hogy valóban ő az „Úr” és ő a „Krisztus”:

„Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk… Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (ApCsel 2,32.36)

Hitvallásunkban azon is hangsúly van, hogy az „egy” Úr Jézus Krisztusban hiszünk, azaz nincs más Istenünk, nem várunk másik Urat, nem várunk másik Megváltót, várjuk viszont Megváltónk második eljövetelét:

Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. (Ef 4,4-5)

Ő a mi egyedüli, egyetlen Urunk, akit az Ószövetség egyetlen Istenével azonosítunk. A vasárnap hajnali istentiszteleten, a feltámadási evangélium után, majd a szent liturgián a hívők áldozása után énekeljük, ill. olvassuk a „Látván Krisztus feltámadását” kezdetű imádságot. Húsvét éjjelén pedig el is elénekeljük a feltámadási istentiszteleten:

Te vagy a mi Istenünk, és Rajtad kívül mást nem ismerünk, a Te nevedet szólítjuk.^[1]

Az „Egy Úr Jézus Krisztusban” való hit volt az a hitvallás, amelyért az első keresztények, amikor hitük megtagadását követelték tőlük, készek voltak a vértanúságra. „Istennek Egyszülött Fiában” hiszünk, valljuk, hogy egyedül ő Istennek Fia, aki „egylényegű” az Atyával. A természet rendje szerint is az, aki valakitől születik, egylényegű a szülőjével:

Így szólt hozzám az Úr: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged. Kérd tőlem, és odaadom neked a nemzeteket örökségedül…” (LXX, Zsolt 2,7-8)

Honnan került Hitvallásunkba az „Egyszülött” kifejezés? Két helyen is megtalálható János evangéliumának első soraiban:

Az Ige testté lett és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)

Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. (Jn 1,18)

Azt is hisszük, hogy az Atya Egyszülöttje „az Atyától minden időknek előtte született”.

Ezzel a Fiú Isten „személyes tulajdonságát” valljuk meg, aki „minden időknek előtte született”. Hamis és eretnek gondolat volt tehát Ariusnak a tanítása, aki azt hirdette, hogy volt idő, amikor Isten Fia nem létezett. Tudjuk, ezt ítélte el a nikeai I. Egyetemes Zsinat. Istennek Egyszülött Fia ugyanúgy örök, ahogyan az Atya Isten is örök. Éppen ezt magyarázzák a második ágazat következő szavai:

Hiszünk a „Világosságtól való Világosságban…”

Ez a kifejezés a szemmel látható fény hasonlatával akarja elmondani a Fiú felfoghatatlan, „minden idők előtt” történt születését az Atyától: ha a napra nézünk, fényt látunk, amelyből az egész bolygónkon látható fény születik. Ám ez a fény és a nap fénye egy és ugyanaz a fény. Egymástól ugyan megkülönböztethető, de el nem választható, egy természetű fény. Ugyanígy az Atya Isten is örök világosság és a tőle született Fiú is örök világosság:

Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. (Jn 1,9-10)

Az eddigiekhez még hozzátesszük a Hitvallásban:

Hiszünk az „Igaz Istentől való igaz Istenben…”

Ez is Szent János apostoltól származik, első leveléből:

Tudjuk, hogy Isten Fia eljött, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük azt, aki Igaz. Mi őbenne vagyunk, aki igaz: az ő Fiában, Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet. (1Jn 5,20)

„Aki született és nem teremtetett – folytatjuk a Hitvallást -, aki egylényegű az Atyával…”

Mindezt ugyancsak az Arius-féle eretnekség és annak későbbi követői miatt kellett kimondani a Hitvallásban, mivel Arius azt hirdette, hogy a Fiú ─ teremtmény.[2] János apostol evangéliumának szavai viszont félreérthetetlenek:

 „Az Atya nem ítél meg senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki tisztelje a Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az Atyát sem tiszteli, aki őt küldte.” (Jn 5,22-23)

Másutt pedig ezt halljuk:

„Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30)

Az Igazság Lelkéről, aki majd eljön, ezt mondja az Úr Jézus:

„Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.” (Jn 16,15)

Pál apostol ezt írja a Kolosszeieknek:

„Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg.” (Kol 2,9)

Mire utalnak a Hitvallás második ágazatának befejező szavai:

„… aki által mindenek lettek”?

Arra, hogy az Atya mindent a Fiú által, örök Igéje, „kimondott szava” által teremtett. A Teremtés Könyvében ezt olvassuk:

És Isten szólt: „Legyen világosság!” És lett világosság. (Ter 1,3)

Ám maga a kifejezés, amely Hitvallásunkba bekerült, ismét János evangéliumából, az első sorokból származik:

Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. (Jn 1,3)

Pál apostol is ezt írja a Kolosszeiekhez szóló levelében. Nemrég idéztük:

… mert benne teremtetett minden az égben és a földön,
a láthatók és a láthatatlanok,
a trónusok és uralmak,
a fejedelemségek és hatalmasságok.
Minden őáltala és őérte teremtetett.
Ő előbb van mindennél,
és minden benne áll fenn. (Kol 1,16-17)

Végül, olvassuk el a Zsidókhoz írt levél első sorait:

Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette. (Zsid 1,2)

 

 I. T.

 [2] A Fiú nem „különböző lényegű”, nem is csupán „hasonló lényegű” (homoiusziosz), hanem egy és „azonos lényegű” (homousziosz) az Atya Istennel. Arról a bizonyos „ióta”-ról folytatott vita tehát nem valamiféle jelentéktelen dolog, szőrszálhasogatás volt — ahogyan régebbi és mai gondolkodók szeretik hangoztatni —, hanem az Úr Jézus Krisztusban való igaz keresztény hit alapját volt hivatott megvédeni. Az erről szóló igaz keresztény tanítást, ha nem is szó szerint, de tartalmában „egylényegű” módon örökíti meg János apostol evangéliumában.