Nagy Szent Teodóz palesztinai apát,
a közösségi szerzetesi élet megalapítója (423–532 k.)

Január 11.

(Részletek az életrajzból)

Szentéletű Nagy Teodóz atyánk Kappadókiában született keresztény szülők gyermekeként. Amikor elérte a tökéletes bölcsességet és a Szentírást jól megismerte, megbízták azzal, hogy a templomban a szent könyvekből felolvasson, mert senkinek sem volt olyan édes hangja, mint neki, és senki sem volt az olvasás oly mestere, mint ő.

Miközben hallgatói hasznára tanító szavakat olvasott, ő maga is sok hasznot merített belőlük, emlékezetébe véste, hogy az Úr megparancsolta Ábrahámnak, menjen ki földjéről és nemzetsége közül. Máskor pedig a szent evangélium szavaira figyelt, hogy hagyja el atyját, anyját és testvéreit az örök életért. E szavak hallatára szíve lángra gyulladt, lelke tüzelt, és vágy ébredt benne, hogy mindent elhagyjon és kövesse Krisztust a szűk és keskeny úton.

Amint erre gondolt, magában folyton így imádkozott: „Vezess engem, Uram, a Te ösvényeden, és a Te igazságodban fogok járni”  (Zsolt 16,5). Majd életét Istennek ajánlva Jeruzsálem felé vette útját. Amikor Antiókhián utazott keresztül, látni akarta Oszlopos Simeont és kérni áldását. Amikor Simeon meglátta, lekiáltott hozzá: „Isten hozott, Isten embere, Teodóz!” Teodóz elcsodálkozott a szent előrelátásán, hiszen azelőtt sohasem találkozott vele. Felment hozzá, leborult előtte és áldását kérte. Simeon pedig megölelte az ifjút és megjövendölte, hogy engedelmes juhok pásztora lesz és sokakat megszabadít az ellenséges farkastól. Majd megáldotta és elbocsátotta.

Amikor Jeruzsálembe ért, felkereste a szent helyeket, és minduntalan azon gondolkodott, hogy a két életmód közül melyiket válassza: az egyedüllétet vagy azokét, akik közösségi életet élve üdvözülnek. Így szólt magában: „Ha azok, akik a világban küzdenek, nem elég tapasztaltak ahhoz, hogy a küzdelmek kezdetétől a tűzbe vessék magukat, hiszen még tapasztalatlanok és tökéletlenek, hogyan merészelném én, akinek kezei nem tanultak harcot, ujjai nem ismernek küzdelmet, fentről sem vagyok erővel felruházva, hogy a magányt válasszam, és szembe szálljak e mulandó világ sötét fejedelmeivel, erőivel és uralmaival, az ég alatt lakó gonosz lelkekkel? Úgy illő, hogy előbb a szent küzdelmeket folytató atyák életmódját tegyem magamévá, és megtanuljam tőlük, hogyan harcolhatok a láthatatlan ellenség ellen. Majd némi idő elteltével learatom a növekvő gyümölcsöket a magányban és a csendességben.”

(…)

Így történt, hogy mivel egyre többen hallottak Teodóz szentségéről és a közelében akartak lenni, egy hegyi barlangba költözött, amely arról volt nevezetes, hogy egykor a napkeleti bölcsek ebben a barlangban pihentek meg hosszú útjuk során. Ebben a barlangban is őrzik Szentéletű Teodóz ereklyéit mind a mai napig.

 

Ez a költözés pedig Isten rendelése volt, mert itt épült fel a nevezetes lavra, és itt gyűjtött maga köré szentéletű lelki hadsereget.[1]

Életmódja ezen az új helyen a következő volt: szüntelen imádság, egész éjszakai virrasztás, szemeiből pedig, mint valami forrásból, szünet nélkül hullottak a könnyek. Mérték nélkül böjtölt, harminc esztendeig nem vett kenyeret a szájába, csak fügét, lencsét, és a pusztában termő füveket és gyökereket evett, ezekből is csak épp annyit, hogy ne haljon éhen. Amikor a pusztában ezek nem teremtek, vízbe áztatott datolyát evett, lelkét pedig szüntelenül Isten igéjével táplálta.

Istennek szentelt életmódja miatt Teodóz atyánk úgy ragyogott, mint egy világító csillag, sokan tudtak róla, mert lehetetlen volt elrejtőznie, hiszen a városhoz közel tartózkodott. Sokan keresték fel és kezdetben hét tanítványt fogadott magához.

(…)

Elérkezett a Húsvét ünnepe, és Teodóz tanítványai, akik akkor már tizenketten voltak, igen szomorkodtak, mivel semmijük sem volt az ünnepre. Sem ennivaló, sem kenyér, sem vaj, sem más. Ám még jobban bánkódtak azon, hogy a szent liturgiát sem tudják megtartani, mert ehhez sem volt sem felajánlásra való kenyerük, sem boruk, így pedig nélkülözni kényszerültek volna a mi Urunk legdrágább Titkait is. Ezért titokban halkan zúgolódni kezdtek egymás között. Teodóz atya, mivel hajlíthatatlan bizodalma volt Istenben, megparancsolta a testvéreknek, hogy díszítsék fel a szent oltárt, és semmiért se aggódjanak, majd így szólt: „Aki Izráelt táplálta a pusztaságban, később pedig nagy népsokaságot táplált kevés kenyérrel, az majd rólunk is gondoskodik, mert ugyanaz az örök Isten volt akkor is és most is hatalmával és gondviselésével.”

Ezeket mondta a szentéletű és szavai be is teljesedtek: amint lement a nap, egy istenszerető ember jött a barlanghoz, két megrakott öszvéren mindenféle élelmet, felajánlásra kenyeret és bort hozott házából a Szent Titkok megünnepléséhez.

A tanítványok örvendeztek, fényesen megünnepelték Húsvét szent ünnepét, az ajándékba hozott javak pedig ötven napra is elegendőnek bizonyultak.

(…)

A tanítványok már olyan sokan voltak, hogy a barlangot ki kellett volna kibővíteni. Teodóz atya vívódott magában, ragaszkodjon-e az eddigi csendes életmódhoz, vagy vállalja szerzetesi közössége növekedését. Mivel nem tudott dönteni, fogta a tömjénezőt, megtöltötte szénnel, de nem gyújtotta meg, tömjént tett rá, és a pusztába ment, közben pedig imádkozott. Bejárta az egész pusztaságot, hogy megtalálja a helyet, ahová az új monostort építeni kell, de a szén nem gyulladt meg. Amikor visszatért a barlangba, a barlang közvetlen közelében, isteni beavatkozásra, a szén meggyulladt és a tömjén füstölni kezdett. Így jelezte Isten, hol kell a monostort felépíteni, itt éltek a szerzetesek először közösségben és igen híres monostora lett a keresztény világnak. (…)

[1] Szent Teodóz monostora, amely a barlang helyén épült fel, Betlehemtől mintegy 12 km-re található, a betlehemi Születés Templomot és Megszentelt Száva monostorát összekötő út mentén.

(Ford. A-V. Gellért)