(Kedves Olvasóink! Itt következő fejezetünket, az előzőekkel együtt, “Olvasókönyvtár-Katekézis” oldalunkon is megtalálják.)
Levelek „az érzéketlenségről és a szeretet kihűléséről”
Amikor a lelkünk érzéketlenné válik, igen hasznos
a Szentírás olvasása, az istenhordozó atyák megindító írásainak gyakori olvasása, valamint elmélkedés az Utolsó Ítéletről és az örök szégyenről Isten angyali előtt:
„Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan, akkor leül majd dicsőséges trónjára. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.” (Mt 25,31-32)
Az érzéketlenség leküzdésére jó hatással van, ha felidézzük lelkünk testünkből történő eltávozását és az emberiség nagy megpróbáltatásait, hogy legalább így lágyuljon meg érzéketlen lelkünk és ébredjen rá saját vétkes voltára[1].
Itt tehetjük hozzá ─ saját emberi tapasztalatunk alapján ─, hogy érzéketlenségünk gyógyításában igen hasznos a vértanúk hősies küzdelmeinek olvasása.
Idézzük fel például Szent Aréthász vértanú és háromszáznegyven társa küzdelmét (október 24.). Aréthász követői között volt egy anya, akit a napi kalendárium csak „szent asszonyként” említ, akit a többiekkel együtt elítéltek, máglyára, és amikor a tömegben elrejtőzött kisfia ezt látta, kiszabadult őrzői közül, és anyja után futott, a máglya közepébe.
Vagy emlékezzünk Szent Balázs, csodatevő szevasztei vértanú püspök (február 11.) szenvedéstörténetére. Hét istenfélő asszony követte a püspököt, gyűjtötték vércseppjeit, amelyek a földre hullottak, arcukra kenték vele, illatozó parfümként. Miután egy kétgyermekes anya a hittagadók számára csábítóan kitett ékszereket megragadta és a tűzbe dobta, gyermekei így bátorították: „Ne hagyj el bennünket! Ahogyan anyatejeddel tápláltál minket, hagyd, hogy kövessünk téged, hogy a mennyek országát örököljük!”
Hétköznapi példával is élve, jusson eszünkbe az a zöldségárus, aki a minap a piacon kiszolgált bennünket, és észrevettük, kezének mind a tíz ujja be van már görbülve a sok éves szedéstől. Szívünk meglágyul, nem fogunk vele alkudozni.
Ámde ─ folytatva Dórotheosz abba tanítását ─, szeretetünk kihűlésének fő oka az, hogy gyanakvó gondolatokat fogadunk be felebarátunkkal kapcsolatban.
Nem szabad senki felett ítélkezzünk, nem szabad senkit megalázzunk. Nem szabad senkinek olyan dolgokat tulajdonítani, amiről nincs megbízható tudomásunk, mert ez egyenlő lelkünk bukásával.
Tegyük hozzá, ezt kérjük Aranyszájú Szent János atyánknak a nap huszonnégy órájára írt imádságában, amikor a tizenötödik órában így fordulunk Urunk Jézus Krisztushoz:
„Uram, adj nékem jó gondolatot!”
A másik oka szeretetünk kihűlésének ─ mondja Dórotheosz abba ─, hogy semmit sem vagyunk hajlandók elviselni abból, ami ellenkezik az akaratunkkal. Nem ismerjük Isten gondviselésének útjait, ezért rá kell bíznunk magunkat, hogy ő alakítsa mindazt, amit nekünk szán. Mert ha pusztán emberi megfontolások szerint akarjuk megítélni, ami velünk kísértés gyanánt történik, ahelyett, hogy gondunkat Istenre bíznánk, akkor ezek a gondolatok csak kínozni fognak bennünket. Ha tehát, valamilyen kísértés, megpróbáltatás idején a lázadás gondolata fogan meg bennünk, szorongat minket, kiáltsunk így Istenhez:
„Uram! Ahogyan akarod, ahogyan tudod, úgy intézkedj ebben a dologban!”
Isten gondviselése ugyanis képes olyat tenni, ami messze meghaladja megfontolásainkat és reményünket.
A kísértések, megpróbáltatások idején két dologra van szükségünk: hosszantűrésre és imádkozásra. Nem szabad arra törekednünk, ahogyan már mondtuk, hogy emberi gondolatokkal gyűrjük le az Ellenségtől származó gondolatokat.
Tegyünk hát félre minden személyes gondolatot, akkor is, ha ezek értelmeseknek tűnnek, és vessük reményünket Istenbe, aki összehasonlíthatatlanul többet tud tenni annál, mint amit mi kérünk vagy várunk:
Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké! (Ef 3,20)
Azután emlékezzünk arra is, amit az Úr mondott:
„Sok szorongatás közepette kell nekünk bejutnunk az Isten Országába” (ApCsel 14,22).
Nem határozta meg, hány és milyen fajta szorongatásokkal, hanem csak így, meghatározatlanul mondta: „sok szorongatás közepette”. Ezért tehát hálaadással és értelmesen viseljük el mindazt, ami bennünket ér: ha bűneink vannak, akkor e szorongatások legyenek számunkra édesek, de ha nincsenek, vegyük úgy, hogy a szorongatások megtisztítanak a szenvedélyektől és előttünk járnak, hogy elnyerjük a mennyek országát:
Jézus, Sirák fiának Könyvében ezt olvassuk:
Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz,
légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben,
és készülj fel a megpróbáltatásra!
Alázd meg szívedet és légy állhatatos,
hajtsd füledet a bölcs igék befogadására;
ne légy elhamarkodott a kísértés napján!
Viseld el, ha Isten késni látszik;
ragaszkodj Istenhez és tűrj,
hogy végül is gyarapodjon életed!
Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva,
tűrd el, szenvedve bár,
és viseld békével megaláztatásodat,
mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára,
a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.
Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli;
remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz,
maradj félelmében, és öregedjél meg benne!
Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát;
el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!
Akik félitek az Urat, higgyetek benne,
akkor nem marad el jutalmatok;
akik félitek az Urat, bízzatok benne,
akkor gyönyörűségtekre lesz az ő irgalma;
akik félitek az Urat, szeressétek őt,
akkor szívetek felderül! (2,1-10)
Dórotheosz abba így folytatja egyik levelében a kérdező testvér buzdítását:
Győzzük meg szívünket arról, hogy mi magunk szolgáltattunk alkalmat a kísértésre, jóllehet a jelenlegi esetben sehol sem találjuk ennek okát. Az pedig, akit még nem próbáltak meg a kísértések, az nem kipróbált ember:
„Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Lk 21,19) – mondja az Úr.
„A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33).
Isten hűséges ─ mondja az Apostol ─, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek.” (1 Kor 10,13)
[1] Ld. Áthoszi Szent Sziluán tanítását ugyanerről:
A keresztény szeretet és az emberi igazságosság különbségéről:
Az emberek jogi értelemben beszélnek az igazságosságról. Nem tartják jogosnak, hogy valaki bűnéért más feleljen. Nem illik bele az ember jogi szemléletébe. Ám a krisztusi szeretet lelkülete mást mond: eszerint részben vagy teljesen átvállalni a felelősséget annak a vétkéért, akit szeretünk, nemhogy nem idegen, hanem ellenkezőleg, a legtermészetesebb következménye ennek a szeretetnek. Sőt, mi több, a szeretet valódisága éppen a másik bűnének a hordozásában nyilvánul meg. Hol van a szeretet, ha csupán a kellemes részét keresi az ember? A szeretet akkor éri el teljességét, tökéletességét, amikor az ember önként, szabadon vállalja magara egy általa szeretett
lény vétkeit. Sokan vannak, akik nem képesek vagy egyszerűen nem akarják magukra vállalni és önszántukból elviselni Ádám eredeti bűnének a következményeit. Azt mondják: „Ádám és Éva szakított a tiltott gyümölcsből, nekem azonban mi közöm ehhez? Kész vagyok felelni saját bűnömért,
de csak a saját, személyes bűnömért, nem a máséért.” És nem értik, hogy ezzel a lelkülettel valójában újra elkövetik ősatyjuk vétkét, amely ezáltal saját bűnükké, saját bukásukká válik. Ádám elhárította a felelősséget, és Évát, sőt Istent hibáztatta, amiért ezt az asszonyt adta neki. Ezzel megtörte az Ember egységét és Istennel való közösségét. Valahányszor elutasítjuk, hogy a közös rosszért, felebarátunk tetteiért magunkat hibáztassuk, ugyanazt a bűnt követjük el, éppúgy megtörjük az Ember egységét. Az Úr először Ádámot vonta kérdőre, es arra kell gondolnunk, amennyiben Ádám nem próbálta volna mentegetni magát, hanem magara vállalta volna a felelősséget közösen elkövetett bűnükért, a világ sorsa is másként alakult volna. Ahogyan ma is másképpen alakul, ha magunkra vesszük felebarátunk vétkének a terhét.
[SZOFRONYIJ (SZAHAROV) APÁT (Archimandrite Sophrony Sakharov): “A Szent Hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866−1938) élete, tanításai és írásai.” Odigitria-Jel, 2022, 4. kiadás, 130-131. o.]
(Ford. I. T.)
