Kedves Testvérek, Olvasók! A Biblia első soraiban, a Teremtés Könyvének elején ezt olvassuk: A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. (Ter 1,2-3)
Majd később, megváltásunk órájában „a hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, a kilencedik óráig” (Lk 23,44), hogy a megváltás óráinak a sötétjét majd a Feltámadás ragyogása váltsa fel.
Végül, az emberiség földi történetének végén újra minden sötétté lesz:
„Azokban a napokban, a szorongattatás után a nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről, és az erők, amelyek az egekben vannak, megrendülnek. Akkor meglátják majd az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mk 13,24-26)
Az emberiség egész történetét áthatja a sötétség és a világosság egymás közötti harca. Lelki értelemben sincs ez másképp, hiszen az ember egész földi élete a bűnbeesés sötétsége és a kiengesztelődés világossága között feszül. Most, a nagyböjti időszakban még inkább arra irányítjuk tekintetünket, hogy felismerjük bűneink sötét voltát, és elinduljunk a lelki világosság felé.
Sokan gondolják úgy, hogy a testi önmegtartóztatás idejétmúlt, fölösleges dolog. Úgy vélik, hogy ez felváltható az irgalmasság és az istenfélelem cselekedeteivel. Tapasztalatból tudjuk, hogy a fogadkozás, „majd jobban odafigyelek embertársaimra, több csendet tartok, és többet adakozom” típusú böjti célkitűzést nem mindig koronázza siker. Viszont azt is jól tudjuk, hogy aki küszködve megtartja a testi böjtölés Egyházunk által előírt irányelveit, az szinte magától, önkéntelenül is irgalmasabb, csendesebb, adakozóbb lesz. Ennek oka pedig abban áll, hogy az ember: lélek és test egysége. Amint a madár sem képes egy szárnnyal repülni, úgy az embernek is szüksége van arra, hogy mindkét „szárnyát” összhangban használja, azaz, ne csupán lelkét tartsa ellenőrzés alatt, hanem testét is.
Aki szigorú önmagával szemben, irgalmasabb lehet másokkal, aki viszont engedékeny önmagával, előfordul, hogy másokkal szemben állít olyan követelményeket, amelyeket maga nem képes megtartani.
Amikor érett keresztényekké válunk, és megértjük, mekkora kincs a testi böjtölés, akkor többé nem a böjt végét, hanem a böjti idő kezdetét várjuk, mert rájövünk arra, hogy a böjt időszaka visszatérési kísérlet az ember legősibb létformájához, a paradicsomi állapothoz, az isteni titkok szemléléséhez.
Nagy Szent Vazul atyánk szerint „az igazi böjt – a rossztól való eltávolodás, a nyelv megfékezése, a harag legyőzése, a kívánságok, gonoszság, hazugság mellőzése”. Az ezektől való tartózkodás az igazi böjt. A testi böjt tehát csak a lelki böjttel válik teljessé. Nem szabad ezért a böjtöt egyoldalú testi gyakorlatként szemlélnünk, mert akkor nem lesz több, mint hasznos, egészséges, de mégiscsak földi létünkre irányuló testi megtisztulás. A rossz kívánságok kerülése, a harag mellőzése, a nyelv megfékezése már nagy siker, mégsem elegendő. Hiszen sohasem veszíthetjük szem elől, hogy testi önmegtagadásunk legmagasztosabb célja a szeretet tökéletesedése bennünk, “mert a szeretet sok bűnt eltakar” (1Pét 4,8). Ezért van az, hogy Egyházunkban, a Nagyböjt megkezdése előtt, még Vajhagyó Vasárnap, a szent liturgia után vagy esti szertartás formájában, minden vétket kölcsönösen megbocsátunk egymásnak.
Böjtölésünk akkor terem igazi gyümölcsöt, amikor nem csupán átérezzük, hanem sikeresen meg is valósítjuk Szentéletű József atya szavait:
„Rejtsétek el egymás hibáit, hogy Krisztus is elrejtse a tieiteket!” (Hészükhaszta József: Az Isten megismeréséről (Egy áthoszi lelkiatya levelei), 56. levél)
Strijk András diakónus
