II. rész

(Folytatás)

(A beszélgetés napja: 2024. december 28.)

Péter püspök, polgári nevén Petru Pruteanu (1979–), moldáviai születésű román anyanyelvű szerzetes, a Moszkvai Patriarkátus nyugat-európai exarchájának vikáriusa. Liturgiakutató, számos dogmatikai és patrisztikai tanulmány, de főként liturgiával foglalkozó művek szerzője. Liturgiatörténeti könyve két kiadást ért meg. Írt könyvet többek között a gyónásról, a házasság szentségéről és a betegek kenetéről. Több egyetemi jegyzet szerzője. Püspökké szentelését 2022 novemberében Kirill pátriárka végezte többek között Nesztor korszuni metropolita és Antonyij volokolamszki metropolita, a Magyar Ortodox Egyházmegye két egykori kormányzó főpapja közreműködésével.

+

Péter püspök: Az áttérők közül sokan, mind  fiatalok, mind idősebbek, nagyon félnek böjtjeinktől. Tudják, hogy Húsvét előtt van egy böjt, ami korábban náluk is negyven napig tartott, de tanácstalanok, és nem értik, honnan került elő ezen kívül még három hosszabb időtartamú böjt az év során. Természetesen nekik azt tanácsoljuk, hogy kisebb böjttel kezdjenek, előbb szerdán és pénteken tartsák meg a böjtöt. Egyeseknek tetszik a böjt, mert a divatos vegán vagy vegetáriánus irányzattal hozzák összefüggésbe, mások azonban megijednek attól, hogy évente kétszáz napon át kell böjtölniük, és feladják, mert úgy vélik, az ortodoxia nem nekik való. A nyugatiak számára maga a „böjt” (gör. niszteia) fogalma sem világos; például, ha portugálul azt mondom, „jejum”, ők azt értik ezalatt, hogy egy egész napig nem eszünk semmit (innen ered a román „ajunare” szó is, ami azt jelenti, hogy sötétedésig nem eszünk). Ha pedig a „quaresma” szót használom, ami „negyven napot” jelent, akkor ezt a fogalmat nem használhatom az egynapos böjtökre, amelyeken nem kell estig étlen maradni, de a 2-3 hetes böjtökre sem, mint amilyen a két nyári böjti időszak. Tehát ők nem értik, miféle böjtöt tartunk mi, és nem tudják, hogy nevezzék helyesen a keleti ortodoxok által megtartott vegán étkezést. Önnek, Atya, kezdetben nehéz volt megtartania a böjtöt?

Makariosz atya: Nem, egyáltalán. Ez nevelés kérdése. Amikor előbb a pozitív dolgokról beszélünk nekik, arra tanítjuk őket, hogy vágyakozzanak Isten után, hogy keressék az imádságot, amely az Istennel való kapcsolattartás alapja, hogy megéljék a szent és isteni liturgia szépségét, hogy megérezzék, amikor belépnek a templomba, tulajdonképpen Isten Országába lépnek be, és megízlelik a másik életet. Ha mindezeket elültetjük beléjük, és alkalmuk van átélni, a katekumenek is azt fogják keresni, hogy minél jobban örvendhessenek ennek. A vágy magától fog kialakulni. Nem helyes, hogy az embereket mindenféle kánonokkal és utasításokkal terheljük, akkor sem, ha már meg vannak keresztelve, hanem inkább az legyen a célunk, hogy lassan-lassan maguktól sajátítsák el az ortodox életmódot. Ők maguk kell, hogy vágyakozzanak, nem kényszeríteni kell őket. Segítség lehet számukra a szentek élete, amely a lélek állapotába enged bepillantást, formálja gondolkodásukat, és megértik, mi a böjt értelme, akkor is, ha a vértanúk kínjai vagy Oszlopos Simeon élete szélsőséges példának bizonyul. Megértik az ember mindig jobbra, többre törekvő lelkületét, amivel az ortodoxiában találkoznak, ahol az ember vonzódik a jobb dolgokhoz, a tökéletességhez, ahol meghaladhatja gyarló önmagát, és nem csupán a rossz ellen harcol, hanem az Isten felé vivő lendülettel önmagát is meghaladja; ez az ortodoxia dinamikus tanítása az emberről. A böjt ennek a dinamikának nagyon fontos perspektívája, de nem az egyetlen. Hozzásegít bennünket ahhoz, hogy küzdő gondolkodásmódot alakítsunk ki, ahogyan azt Pál apostolnál látjuk. Azonban ennek nem szabad feltételeken alapulnia, pl. azon, hogy Istentől cserébe majd jutalmat kapunk. Az legyen a szemünk előtt, hogy a szenvedélymentesség útján előre haladjunk, és közeledjünk az ideálhoz, amelyre Isten elhívta az embert.

Eszembe jut Jánisz Ziziúlasz metropolita könyve, „A jövő emlékezete”. A szerző egy Hitvalló Szent Maximosztól vett gondolatból kiindulva azt mondja, hogy az embernek, vagyis az énünknek eszkatologikus irányultsága van, és az igazi élet az eljövendő élet, ami következik. A szent liturgiában mi is az eljövendőkről emlékezünk meg, mert igazi életünk az eljövendő élet.

Az aszkézis, a böjt, az imádság módszerek, melyek elősegítik, hogy az igazi, eljövendő élet irányába törekedjünk, és az itt és most zajló élet kötelékeit meghaladjuk. Ez az Egyházban a keresztény ember élete, a Krisztus felé tartó folyamatos törekvésben folytatott élet, a böjt és az aszkézis pedig karbantartja és beteljesíti ezt a lendületet. Emiliánosz atya azt mondta, hogy a böjt az Isten iránti vágyakozás és várakozás kifejezése. Amikor böjtölök, éhséget érzek, ez az éhség pedig azt kiáltja: „Istenem, vágyakozom utánad! Jelenléted pótolja bennem az ételt, amitől megtartóztatom magam, hogy ne feledkezzem meg Rólad”. A böjt az Isten utáni éhséget és szomjúságot fejezi ki. E lelki dimenziók figyelmen kívül hagyásával a böjt puszta diétává válik. A nők és a sportolók, akik meg akarják őrizni ideális testsúlyukat, többet böjtölnek, mint mi. Azonban az evésről való lemondásnak nincs értéke, ha nem fejezi ki az Isten iránti éhséget és szomjúságot. Amikor valaki szerelmes, nem eszik, nincs étvágya. Ugyanígy azok, akik különféle szenvedélyek rabjai, mivel más dolog vonzza őket, elveszítik az evés iránti érdeklődésüket, ezt különösen az internetes játékoktól függő gyerekeken lehet észrevenni. Nos tehát, az ortodox aszkézis nem valamiféle jogi dolog, hanem az Isten iránti vágyakozás kifejezése. Az aszkézis másik oldala pedig az imádság. Az imádság nélküli aszkézis haszontalan, csupán diéta.

Péter püspök: Mit tudna mondani az ortodoxiába áttért fiataloknak (közülük egyesek kiskorúak vagy nem sokkal múltak el 18 évesek), akiket szüleik vagy rokonaik azzal vádolnak, hogy elárulták saját katolikus hagyományukat, vagy akiket köteleznek, hogy misére járjanak, áldozzanak, és olyan zarándoklatokon vagy körmeneteken vegyenek részt, amelyeknek  nem látják értelmét? Egyfelől, a demokrácia törvényei egyes szabadságjogokat már 12–14 éves kortól szavatolnak, másfelől azonban itt van az erkölcsi törvény, amely előírja, hogy tiszteljük szüleinket. 

Makariosz atya: Természetesen minden család egyedi eset, azonban nem hinném, hogy a keresztény családokban az ellenkezés szellemét kellene életben tartanunk, ha például egy lourdes-i vagy fatimai családi zarándoklat kerül szóba. Elmehetnek, de lelkükben gondozzák az ortodoxia iránti érdeklődésüket és szeretetüket. Azok számára, akik a római katolikusok közül tértek az ortodoxiába, az ortodoxia nem egy másik vallás, hanem a kereszténység leghitelesebb és leggazdagabb kifejeződése. Amikor fiatal voltam, nem úgy tekintettem az ortodoxiára, mint egy másik vallásra, hanem valamire, ami sokkal érdekesebb és mélyebb, vagyis valamire, ami más szinten helyezkedik el. Természetesen eljön a pillanat, amikor döntést kell hozni, hogy katolikus maradsz, miközben szívedben ott van az ortodoxia iránti szeretet, vagy tényleg ortodox leszel. Ez mindenkinek a saját lelkiismeretétől függ. Sok katolikus van, aki szereti az ortodoxiát, de soha nem lesz ortodox, és nem is volna helyes, hogy erővel az ortodoxia felé tereljük őket; nekik maguknak kell választaniuk. Ha a pozitív elemeket állítjuk eléjük, maguktól úgy fognak dönteni, hogy magukhoz ölelik az ortodoxiát.

Péter püspök: A katekumenek vagy az ortodox megkereszteltek imádkozhatnak együtt más vallású szüleikkel? Egyes papok megtiltják még az étkezés előtti Miatyánkot is, ha a jelenlévők tudattal vagy öntudatlanul valamelyik eretnekséget vallják.

Makariosz atya: A más vallásúakkal való közös imádkozás tiltása inkább a liturgikus térben történő imádságra vonatkozik, nem a családi közegre. A szent atyák, akik ilyen kánonokat írtak elő, azért tették, hogy megóvják az Egyházat az eretnekektől, akik törekedtek arra, hogy ortodox közegben zavart okozzanak vagy új híveket szerezzenek tanaiknak. Természetesen az imádság közösséget jelent, a közösség pedig feltételezi az azonos hitvallás meglétét.

Ez a kánonok betűje, amelyet egyesek a már említett szigorúsággal  alkalmaznak, és kizárnak minden közös imádságot a heterodoxokkal. Van azonban a szintén korábban említett „engedékenység”, amelyet az áthoszi monostorok többsége is alkalmaz, és elfogadja a heterodoxok jelenlétét az esti istentiszteleten, a hajnali istentiszteleten, az imaórákon és a szent liturgia első részén, másutt pedig megengedik az eucharisztia liturgiáján való részvételt is, anélkül azonban, hogy az eucharisztiában részesítenék őket, viszont „proszfórát”, megszentelt kenyeret[1] osztanak nekik. Az ilyesfajta „engedékenység” természetesen függ a szóbanforgó heterodoxok hozzáállásától is, ami az ortodoxiát és a szent szolgálatokat illeti. Tehát nem arról van szó, hogy folyton közös szolgálatokat végzünk, hiszen ez nem megengedett dolog, hanem arról a megkülönböztetésről, amely bizonyos esetekben és bizonyos személyek kapcsán alkalmazható.

Egy fiatal tehát, aki katolikus családból származik, elmehet a családjával a katolikus misére, ha pedig már megkeresztelték és ortodox lett, ne áldozzon abban a templomban, de elmehet, ez nem vétek, hanem az engedékenység és a már említett megkülönböztetés kifejezése.

[1] Az antidóron (gör. αντίδωρον, „az adományok helyett”,) a szent liturgián felajánlott kenyér   azon része, amelyet a szertartást követően kiosztanak a hívők között.

(Ford. A-V. Gellért)

(Folytatjuk)