I. rész
(A beszélgetés napja: 2024. december 28.)
Péter püspök, polgári nevén Petru Pruteanu (1979–), moldáviai születésű román anyanyelvű szerzetes, a Moszkvai Patriarkátus nyugat-európai exarchájának vikáriusa. Liturgiakutató, számos dogmatikai és patrisztikai tanulmány, de főként liturgiával foglalkozó művek szerzője. Liturgiatörténeti könyve két kiadást ért meg. Írt könyvet többek között a gyónásról, a házasság szentségéről és a betegek kenetéről. Több egyetemi jegyzet szerzője. Püspökké szentelését 2022 novemberében Kirill pátriárka végezte többek között Nesztor korszuni metropolita és Antonyij volokolamszki metropolita, a Magyar Ortodox Egyházmegye két egykori kormányzó főpapja közreműködésével.
+
A Szimonosz-Petrasz-beli Makariosz atya francia származású szerzetes, neves lelkiatya, aki több évtizeddel ezelőtt az Áthosz-hegyi Szimonosz Petrasz monostorban telepedett le. Az egyetemes ortodoxiában igen elismert két műve: a 7 kötetes Le Synaxaire (Egyházi Kalendárium a szentek életével) és a Mystagogie du Grand Carême (A nagyböjti liturgikus idő teológiája).
✠ ✠ ✠
Péter püspök: Makariosz atya, szeretném megköszönni a kedvességét, hogy felajánlotta egy újabb interjú lehetőségét, tekintettel arra, hogy korábbi beszélgetéseinknek, amelyeket az előző években folytattunk, nagyon jó fogadtatása volt internetes naplóm (teologie.net) olvasói körében. tudom, hogy Ön nem Áthosz Hegye nevében szólal meg, és nekem sem áll jogomban vagy szándékomban, hogy az Ön válaszait úgy közvetítsem, mintha egy tévedhetetlen „tanító” volna. Ámde hosszú évek szerzetesi tapasztalataival rendelkezik, és felsőfokú tanulmányain kívül az a megtiszteltetés is érte, hogy Emiliánosz atya[1] lelki gyermeke lehetett Önt pedig az ő szellemisége alakította. Mindezek arra sarkallnak bennünket, hogy mint teológustól és szerzetestől tanuljunk Öntől, hiszen a megkülönböztetés képességének széleskörű alkalmazásával képes ötvözni a tudományos alaposságot az Egyház Hagyományához való hűséggel.
Szeretném, ha a mai beszélgetést a nyugati keresztények ortodoxiába térésének a növekvő számával kezdenénk, annál is inkább, mert Ön is egy francia római katolikus családban született, és átélte az áttérés tapasztalatát. Minden kétséget kizáróan a Szentlélek munkálkodik ezekben az áttérőkben, azonban, ha emberi módon szólunk erről, Ön mit gondol, mi az, ami egy római katolikust vagy egy protestánst arra vezet, hogy hagyja el saját hagyományát és az ortodoxia iránt érdeklődjön? Különösen a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) után sok nyugati keresztényben meghasonlást okoztak a teológiai és liturgiai reformok, amelyeket akkoriban bevezettek, újabban pedig ugyanez megy végbe egyes erkölcsi kérdések tálalásakor.
Mi vonzza a nyugatiakat az ortodoxiához? A hit igazsága, amelynek ismeretére egyesek – akár az internet segítségével – eljutnak, vagy inkább a spirituális élet igénye, vagyis az Egyház aszketikus szellemisége és az ortodox hészükhazmus (amelyeket olykor összehasonlítanak, sőt, összekevernek a kereszténységtől idegen, „távol-keleti spiritualitással”? Mit gondol, mit kellene felkínálnunk azoknak, akik érdeklődnek az ortodoxia iránt?
Makariosz atya: Én jó negyvenöt évvel ezelőtt lettem ortodox. Természetesen akkoriban bizonyos dolgok mások voltak, de nem nagyon, mert egy nem túl távoli történelmi időszakról beszélünk, a társadalom mai állapota pedig az akkori újításokban és reformokban gyökerezik. Bizonyára tudja, hogy a múlt század 60-as, 70-es éveiben az ifjúság körében egy mozgalom indult, amely olyan volt, mint egy reményvesztett kiáltás: a fiatalokban általános csalódottság uralkodott, mert nem akartak olyan életet, amely a pénz és a hatalom iránti ellenállhatatlan vágyon alapul. Ezt összehasonlítanám a marxizmussal, amely Keleten és Nyugaton a diktátori és anarchista rezsimek alapja volt, akkor is, ha a marxizmust mindenütt másképp értették és másképp is alkalmazták. Az emberek tehát egy új élet-modellt kerestek, amely boldoggá teheti őket, és ehhez a lázadás útját választották, ellenálltak annak, ami meghaladhatatlannak tűnt. Természetesen sem a magántulajdonhoz való jog megszüntetése (az egyenlőség és a kollektív boldogság nevében), sem a szexuális liberalizmus, vagy az ösztönök és érzékek kielégítésének más formái nem tették az embert boldoggá. Következésképpen az ember folytatta annak a „másmilyennek” a keresését, ami boldoggá teheti. Ugyanez az érzés jelenik meg, ugyanez ismétlődik meg a mai fiatalok soraiban is: valami nem jól működik, nem érzik magukat boldognak és nyugodtnak, keresik az a „másmilyent”, ami majd elégedetté teszi őket. Ez ellenállás a nyugati – túlságosan hedonista – életmóddal szemben, és arra sarkallja az embereket, hogy a Kelet felé tekintsenek. Egyesek ezt a „másmilyent” a hinduizmusban, a buddhizmusban, vagy az én bizonyos pszichoanalitikai megközelítéseiben keresik, amelyekben Istennek vagy nincs helye, vagy az embert tartják „minden dolgok mértékének”. Ez egyfajta Isten nélküli spiritualitás. Másokat a „gender-ideológia” és az ún. „woke” („ébredés”) szellemisége nevel, akik a szórakozásban, a drogokban, az LMBTQ-kapcsolatokban és más tapasztalatokban keresik örömüket, amelyeket az iskolában és az egyetemen is felajánlanak nekik, ám ezek még nagyobb űrt hagynak maguk után, mert pusztító, sőt, önpusztító, öngyilkosságba vezető utak. Valószínűleg még nem értük el azt a kritikus tömeget, amelyet az undor hoz majd létre, ez számunkra is látható lesz és megfelelő mértékű ellenállást fog szülni. Bizonyos, hogy ez a tömeg ki fog alakulni. Az emberek meg fogják érteni, hova vezetnek ezek az áramlatok, és ellen fognak állni, ahogyan én is ellenálltam bensőmben negyvenöt évvel ezelőtt a kor szellemének, úgy éreztem, hogy valamin változtatnom kell. Akik ezt megértik, főleg, ha már keresztény meggyőződéssel rendelkeznek, meg fogják keresni azt a közeget, ahol a dolgokat komolyan veszik, és észre fogják venni, hogy ez a közeg az ortodoxia. Az ortodoxia vonzó hagyománytisztelete miatt, és az ún. „szigorúsága”[2] miatt, amellyel gyökereihez kapcsolódik, és ezek elérnek egészen a „lét feletti” kérdésekig. Az emberek stabil értékeket keresnek, komoly dolgokat keresnek, olyanokat, amelyeknek történelme és hagyománya van. Egyeseket az ortodox ikon vonz, másokat a liturgia, a szépség, az ortodox szertartások. Az, hogy az ortodoxia a hagyományt, a hitbéli dogmát, az igazságot tartja fontosnak, a jövőben igen jelentős lehet azok számára, akik már nem találnak értelmet és célt abban, amit a világ kínál nekik. Ezért azt hiszem, az ortodoxoknak, ahelyett, hogy a woke-provokációkra válaszolnának és ellenállnának ezeknek, leginkább értékeiket kellene felmutatniuk a fiataloknak, a hitigazságot, amelyben hiszünk, és amely abszolút, sőt azt, hogy ha ortodoxok vagyunk, boldogok vagyunk, és nem élünk abban a pszichológiai stresszben és káoszban, amelyben jelenleg mások élnek. A boldog jövőt a mély és stabil értékek képesek biztosítani. Amit én csaknem ötven évvel ezelőtt kerestem, ma is aktuális, ez pedig a hagyomány és az igazság keresése – objektív cél, amely nem változik velem együtt, hanem engem hív arra, hogy megváltozzak. Azt hiszem, hogy az Egyházban lelki hatalmat gyakorlóknak, a papoknak és püspököknek ezt az igazságot kell minél inkább terjeszteniük és bizonyítaniuk, hogy nagyon boldogok vagyunk és az Egyház hagyománya elégedetté tesz bennünket.
Péter püspök: Éppen erről akartam kérdezni: mit tehetnénk mi, ortodoxok, hogy megkönnyítsük az üzenet megértését azok számára, akik érdeklődnek az ortodoxia iránt, anélkül, hogy beleesnénk abba a liberalizmusba, amelybe más keresztény felekezetek beleestek? Vajon létezhet-e egy „light”-verzió azok számára, akik az első lépéseket teszik az ortodoxia felé? Milyen várakozásokkal volt Ön negyvenöt évvel ezelőtt az Ortodox Egyház iránt?
Makariosz atya: Azt hiszem, hibás lenne úgy beállítanunk az ortodoxiát, mint tiltások összességét, amelyek kötelezőek, és mintegy hatalmi módon ellenőrizzük őket. Különösen a modern világban nem működnek az ilyesféle szabályok: ez tilos, ez nem megengedett stb. Sokkal építőbb és hatásosabb, ha az ortodoxia pozitív elemeit helyezzük előtérbe, azt, hogy Krisztus azért jött el, hogy egyesüljön velünk, hogy istenségének és szentségének részeseivé tegyen bennünket; az ortodoxia pozitív, lelki dimenzióiról kell beszélnünk. Az ortodox hit nem valamiféle morális kód, nem a tiltások vallása: ne tedd ezt és ezt, böjtölj ennyit és ennyit, vagy állj egyenesen ennyi és ennyi órát. Ez a megközelítés nem hoz gyümölcsöt! Ha azonban el akarod nyerni Istent, hogy valóban Istenben akarsz élni, akkor gyerünk, lássuk, hogyan jutottak fel mások ezekre a lépcsőfokokra, és így, akik komolyan veszik a dolgokat, ők maguk vágynak majd a tiszta életmód után, ami megfelel ennek az Istenben való életnek. Ha azt akarod, hogy képes légy imádkozni, és Krisztust a szívedben akarod érezni, természetesen tartózkodnod kell a szórakozási lehetőségektől, és különösen a testi bűnöktől. Döntésed azonban, hogy megtartóztatod magad egyiktől vagy másiktól, természetes következmény lesz, és nem külső parancsokon alapul, hanem életed megváltoztatásának belső meggyőződésén. Amikor a fiataloknak a pozitív dolgokról beszélünk, ők maguk vágynak majd arra, hogy helyes életmódot folytassanak. Természetesen azoknak, akik nem tudják, vagy csak érdeklődnek, elmondjuk, hogy az evangéliumban parancsok is vannak, anélkül azonban, hogy az Írást valamiféle büntetőtörvénykönyvvé alakítanánk.
[1] Emilianósz (Vafídisz) (1934–2019) archimandrita az Áthosz-hegyi Szimonosz Petrasz monostor apátja volt 1974–2000 között. Neves lelkiatya, több lelki élettel foglalkozó könyv szerzője.
[2] A gör. „akribeia” (ακρίβεια) a kánoni szigor szó szerinti alkalmazását, míg az ökonómia vagy „oikonomia” (οικονομία) engedékenységet, a kánoni szigortól való eltekintést jelent.
(Ford. A.-V. Gellért)
(Folytatjuk)
