(Kedves Olvasóink, a szent életrajzát a többi, az éves kalendáriumban szereplő életrajzzal együtt honlapunk “Olvasókönyvtár-Katekézis / Szentek Élete” menüpontjában is megtalálják.)

Szent Gergely pogány szülőktől született Neocezárea nagy és dicsőséges városában. Már gyermekkorában árván maradt és pogány iskolákban tanult, ahol kezdte megérteni a tökéletes bölcsességet, vagyis az igaz Isten ismeretét, mert a teremtményekből felismerte a Teremtőt, és bölcsen élve, arra törekedett, hogy mindenben elnyerje tetszését.

A szent evangélium tanítását hallgatva rögvest annak követőjévé vált. Felvette a szent keresztséget, az evangélium tökéletességét követte, vagyis tisztán és anyagi javak gyűjtögetése nélkül élt. Elkerülte a világ minden hiábavalóságát, a test örömeit, nagy önmegtartóztatással őrizte szűzi tisztaságát, nem ismert testi vétket boldog élete végéig. Így őrizte meg magát minden bűntől és tisztátalanságtól, hogy mindinkább a tisztaságos és bűn nélküli Istennek legyen tetszésére, aki a Tisztaságos Szűztől született. Neki ajándékozta magát fiatal korától kezdve, az ő segítségével gyarapodott erőről erőre (Zsolt 83,8), jócselekedetről jócselekedetre, és szégyenfolt nélkül járta az élet útját.

Ezért szerette Isten és a jóakaratú emberek, ám a gonoszok gyűlölték. Hiszen sokan voltak, akik Gergellyel együtt a világi tudományokat, a filozófiát és az orvoslást tanulták, és látva erényességét, gyűlölni kezdték tiszta és szeplőtelen élete miatt. Mert a sok szenvedély és paráznaság rabságban tartotta őket, tisztátalanságban éltek és a pogány ifjak szokása szerint tisztátalan házakba jártak. Szent Gergely azonban fiatal keresztényként minden tisztátalan úttól őrizkedett és gyűlölt minden törvénytelenséget. Miként a liliom a tövisek között, úgy virágzott tisztasága a tisztátalanok közepette.

Mivel sokan ismerték tiszta és szeplőtelen életét, még a hírneves filozófusok és más városbeliek is megbecsülték és dicsőítették. A vele egykorúak azonban nem bírták elviselni azt, aki nem csupán az ifjakat, de az öregeket is legyőzte tisztaságával. Ezért elhatározták, hogy az egész nép előtt megbecstelenítik, hogy mindenki azt higgye, Gergely is olyan tisztátalan, mint mások, és hogy így mindenki által ismert jó hírnevét tönkretegyék. Felbiztattak tehát egy tisztátalan nőt, hogy terjesszen törvénytelenséget erről az igaz emberről, és az ártatlan és tiszta szívű ifjúnak keltse rossz hírét.

Egy alkalommal, amikor a szent nyilvános helyen híres filozófusokkal és neves tanítókkal beszélgetett, ez a parázna nő (a vele egykorú ifjak által felbiztatva) megszólította és szégyentelen módon fizetséget követelt tőle azért a testi vétekért, amelyet – mint állította – vele elkövetett. Ezt hallva, a körülállók mindnyájan csodálkoztak, egyesek pedig azt hitték, hogy mindez igazság. Mások azonban tudták, hogy Gergely tiszta életű és bölcs, nem hittek a csalárd szavaknak, és el akarták távolítani a szégyentelen nőt. Ő azonban hangosan kiáltozva követelte a szenttől az állítólagos paráznaságért cserébe járó fizetséget. Szent Gergely elszégyellte magát a szégyentelen és hazug szavak hallatára és mint egy tiszta szűzleány, elvörösödött.

A szent szelídségében és nagy jóságában, hiszen semmi rossz sem volt benne, nem szólt durván a nőhöz, semmiféle haragot nem mutatott, nem is védekezett, és tanúkért sem kiáltott, hogy bizonygassa ártatlanságát. Szelíden így szólt egyik barátjához: „Add neki mielőbb oda a pénzt, amit kér, hogy minél hamarabb távozzon, és ne keserítsen többé bennünket.” Barátja rögtön teljesítette a kérést és megszabadította Gergelyt az ok nélküli szégyentől.

Isten azonban, a hitelt érdemlő tanú az égben, felfedte az igazságtalanságot, és egy tisztátalan lelket küldött a szégyentelen és hazug parázna nő megbüntetésére. Így, amikor az kézhez vette hazugsággal szerzett fizetségét, rögvest szörnyű büntetés érte, mert a démon beleköltözött és mindenki szeme láttára kínozni kezdte. A tisztátalan asszony a földre esett és félelmetes hangon kiáltozni kezdett, egész testében remegett, fogait csikorgatta és a porban fetrengett, úgy, hogy a körülállókat nagy félelem töltötte el, mert látták az azonnali rettenetes büntetést, amely az ártatlan ifjút igazolta. Ezzel az ifjúkori csodával – amelyen még az öregek is elámultak – vett kezdetet Gergely szent és csodás élete.

Volt ott egy eszes és erényes barátja, akit Fermianosznak hívtak és kappadókiai nemzetségből származott. Szent Gergely neki fedte fel szíve gondolatát, hogy mindent el akar hagyni és csak Istent szolgálni. Fermianosz is felfedte előtte, hogy neki is ugyanez a szándéka, és követi Gergelyt az úton. Így megállapodtak egymással, mindketten hátrahagyták a világi filozófiát, elhagyták a görög iskolákat, és a keresztény bölcsességet, az isteni Írások titkait kezdték tanulmányozni. Abban az időben Órigenész volt a keresztények egyik hírneves tanítója (aki akkoriban még nem esett eretnekségbe). Szent Gergely Fermianosszal együtt megkereste Órigenészt és hosszú időt töltöttek nála tanulással. Azután Gergely visszatért szülőhazájába, Neocezáreába.

A neocezáreai lakosok és Gergely minden ismerőse, látva nagy bölcsességét, nagy megbecsülésben részesítették és a város vezetőjévé akarták kinevezni. Ő azonban elmenekült a büszkeség és a hiábavaló világi dicsőség kísértésétől, távol tartotta magát az ellenségtől, aki az élet kusza útjain összezavarja az embereket, elhagyta a várost, a pusztában keresett magának szállást és önmegtartóztatásban folytatta életét. Szenvedéseit és fáradozásait egyedül Isten ismeri, aki az emberi szíveket alkotta és értelmével mindent átfog.

Miközben Szent Gergely a pusztaságban egyedül Istennel foglalatoskodott, a kappadókiai Amaszia városának püspöke, Fedim, megtudta, hogy milyen szent életű férfiú van a közelében, és elhatározta, hogy Krisztus Egyházának hasznára magához hívatja, főpappá és tanítóvá teszi, mivel már korábban meglátta Gergelyben Isten nagy ajándékait, amelyek érdemessé tették arra, hogy az Egyház oszlopa és a keresztény hit erőssége legyen.

Szent Gergely rendelkezett a dolgok előre látásának adományával, és megtudta, hogy a püspök a pusztából az Egyház szolgálatára akarja hívni. Ezért, mivel méltatlannak tartotta magát minden efféle dicsőségre, vándorolni kezdett a pusztában, folyton változtatta a helyét, nehogy rátaláljanak. A boldog Fedim pedig szorgalmasan kereste, és imádsággal próbálta visszahívni a pusztából. Mivel azonban nem tudta elszakítani a pusztaságtól azt, aki a pusztaságot szerette, és nem tudta Amaszia városába hozni, hogy püspökké szentelje, ismeretlen és szokatlan dolgot cselekedett. Isten Lelkétől vezérelve és a Szent Egyház iránti buzgóságtól lángra gyulladva nem vett tudomást arról, hogy Gergely nem jött be a városba és nagy távolság választja el őket egymástól, Amaszia városát ugyanis három napi járóföld választotta el Gergely remeteségétől.

Fedim püspök a köztük lévő távolságról egyszerűen nem vett tudomást és Neocezárea püspökévé szentelte Gergelyt, ámbár Gergely nem jelent meg a szentelési szertartás helyszínén. Fedim így könyörgött Istenhez: „Uram, Te, aki mindent tudsz és mindenható vagy, látogass meg ebben az órában engem és Gergelyt is, és vidd véghez a Te ajándékod által az ő felszentelését.” Így szentelte fel a boldog Gergelyt, aki távolmaradt. Erről tanúskodik Nüsszai Szent Gergely, aki lejegyezte a szent életét, és ezt erősíti meg az ünnepi kánon is, amikor az ötödik ódában így szól: „Az Isten színe előtt álló Fedim, buzgóságra gyulladva, felszentelt téged, atyánk, bár igaz hitedben és tisztasággal teljes életedben bizakodva nem voltál jelen, Istent hirdető Gergely.” Ilyen csodálatos módon vitte végbe Fedim püspök Gergely püspökké szentelését, s bár nem jött el, mégis elfogadta, hogy megkapja az Egyház kormányzásának hatalmát. Hogyan is állhatott volna ellen Isten akaratának? Előbb azonban imádkozott és segítséget kért fentről az isteni cselekedet megtételéhez.

Ebben az időben kezdett terjedni Szamoszatai Pál eretneksége, akiért – tudatlansága miatt – Szent Gergely szünet nélkül könyörgött Istenhez és az Istenszülő Szűzhöz, hogy vezessék az igaz hitre. Egy éjjel különösen nagy buzgósággal imádkozott, amikor megjelent neki a Tisztaságos Szűz Mária, napként ragyogva, és vele Teológus Szent János apostol, aki főpapi ruhát viselt. A Tisztaságos Szűz Szent Gergelyre mutatott, és megparancsolta Szent Jánosnak, hogy tanítsa meg őt a Szentháromság titkára és arra, hogyan kell helyesen hinni. Szent Gergely rövid idő alatt nagy és isteni titkokat tanult meg Teológus Szent Jánostól az Istenszülő parancsára és a bölcsesség mélyére hatolt.

 Ezek voltak Szent János szavai:

„Egy az Isten, az élő Ige, a valódi Bölcsesség, a Hatalom és az örök Képmás Atyja. Tökéletes Szülője a megfogant Tökéletesnek. Egy az Úr, Egyetlen az Egyetlenből, Isten az Istenből, az Istenség lenyomata és képe, a munkálkodó Ige. Valóságos Fiú a valóságos Atyától, láthatatlan a Láthatatlanból, örökkévaló az Örökkévalóból. És egy a Szentlélek, aki az Istentől (az Atyától) származik, és a Fiú nyilatkoztatta ki. Ő az élet okozója, a megszentelés szent forrása és alapelve. Benne nyilatkozik meg az Atya Isten, aki mindenek felett és mindenekben van, és a Fiú Isten, aki mindeneket áthat. Tökéletes Háromság. A Háromságban nincs semmi teremtett vagy szolgai, semmi, ami korábban ne létezett volna, vagy utólag lett volna bevezetve. Így tehát, sem a Fiú nem hiányzott soha az Atyától, sem a Lélek a Fiútól.”[1]

Ezeket a szavakat, amelyeket Szent János mondott, Szent Gergely a látomás végeztével saját kezével lejegyezte, és az írást hosszú ideig őrizték a neocezáreai egyházban, egészen a törökök uralmáig.

Gergely ezután útra kelt, és Neocezáreába ment. Akkoriban az egész város a bálványok imádásának sötétségében élt, sok bálvány és ugyancsak számos, bálványok tiszteletére emelt szentély volt benne. Az emberek áldozatok tömegét mutattak be a bálványoknak, és az egész városban terjengett azoknak az állatoknak a szaga, amelyeket ott öltek le vagy égettek el áldozat gyanánt. Csak néhány keresztény lélek élt ott, bár nagyon sok ember lakta.

Szent Gergely, útban Neocezárea felé, egy bálványoknak szentelt szentély mellett ment el. Este volt már és erősen esett az eső, így Gergely kénytelen volt bemenekülni a szentélybe, utastársai pedig követték. A szentélyben sok bálvány volt, mindegyikben egy-egy démon lakozott, akik időnként megmutatkoztak a szentélyben szolgálóknak, sőt beszéltek velük. Gergely tehát megszállt a szentélyben, elmondta szokásos imádságait éjfélkor és hajnalban, és többször megjelölte a Szent Kereszt jelével a tisztátalan hajlékot, amelyet bálványimádás szennyezett be. A démonokat pedig félelem fogta el a Szent Kereszt jelétől és Gergely imáitól, elhagyták a hajlékot és elmenekültek.

Reggel Szent Gergely utastársaival együtt folytatta útját, a bálványoknak szolgáló pap pedig szokása szerint bement a szentélybe, hogy áldozatot mutasson be a bálványoknak, de egyetlen démont sem talált a szentélyben, mert mind elmenekültek. Jóllehet magával hozta a szokásos áldozatot, a démonok nem mutatkoztak, ahogy korábban szoktak, a pap pedig nem értette, miért hagyták el isteneik a templomot. Folyton imádkozott, hogy térjenek vissza a helyükre, ők pedig messziről így kiáltottak: „Nem tudunk többé oda belépni, mert ott járt az az idegen, aki a pusztából Neocezárea felé tartott.” Ezt hallva, a bálványok szolgája rögtön Gergely után sietett, utolérte, és nagy haraggal kiabálni kezdett vele, hogy keresztény létére hogyan merészelt belépni az ő isteneinek lakhelyére, mivel emiatt az istenek meggyűlölték korábbi helyüket. Majd otthagyta, de megfenyegette császári ítélettel, és kényszeríteni akarta, hogy azonnal vigyék a dolgot ítélőbíró elé.

Szent Gergely szelíd és bölcs szavakkal csendesítette a pogány pap haragját, így szólt hozzá: „Ilyen az én Istenem, hogy még a démonoknak is parancsol, és hatalmat adott nekem, hogy parancsoljak nekik és hallgassanak rám.” Mindezt hallva, a pap haragja csitulni kezdett, és arra kérte a szentet, hogy parancsolja meg démonainak, hogy térjenek vissza a szentélybe. A szent pedig elővett noteszából egy darab papírt, és ezt írta rá: „Én, Gergely, megparancsolom neked, sátán, hogy menj be.” Majd átadta a papírt a papnak, hogy tegye a tisztátalan démonok oltárára. Azok pedig rögvest visszatértek a szentélybe és ugyanúgy beszélgettek a pappal, mint korábban.

A bálványok szolgáját félelem töltötte el, amikor látta Szent Gergely csodáját, hogy puszta szavával parancsol a démonoknak és azok hallgatnak rá. Újra sietve Gergely után ment, utolérte, mert még nem ért be a városba, és kikérdezte, honnan van ilyen hatalma, hogy még a pogány istenek is hallgatnak rá. Szent Gergely pedig, látva a pap kételkedő, de az igaz hit felé hajló lelkét, elkezdett neki hirdetni az igaz és egy Istent, aki mindent a szava által alkotott. Így adta át neki a szent ortodox hit titkait.

Ahogy így mentek és beszélgettek, a bálványok papja arra kérte Szent Gergelyt, tegyen egy csodát, hogy még nyilvánvalóbban bizonyítsa a hitét. Ekkor az történt, hogy egy nagy szikla mellett mentek el, amely akkora volt, mint valami hegy, és amelyet semmiféle emberi erő nem tudott volna elmozdítani a helyéről. Ennek a sziklának parancsolta Szent Gergely, hogy Krisztus nevében mozduljon el a helyéről. A szikla pedig magától elmozdult és más helyre távozott, oda, ahová a pogány pap szánta. A papot félelem töltötte el a csoda láttán, és azonnal megvallotta, hogy Egy az Igaz és Mindenható Isten, akit Szent Gergely neki hirdetett, és nincs más Isten rajta kívül. Ennek a csodának a híre mindenfelé elterjedt, Neocezárea lakói is mind hallottak Szent Gergely csodáiról, és arról, hogyan parancsolt a démonoknak. Mivel az egész város hallott érkezéséről, nagy népsokaság vonult elé a város kapujához, hogy lássa. Mindannyian hallották ugyanis, hogy puszta szavával mozdította el a sziklát a helyéről, a bálványisteneknek pedig parancsolt és azok hallgattak rá.

Amikor Szent Gergely a városba ért, csak tizenhét keresztény lelket talált ott, a többiek pedig a lélek nélküli bálványok előtt hódoltak és a démonokat dicsőítették. Gergely pedig szíve rejtekében könyörgött Istenhez, hogy látogassa meg alkotását, világosítsa meg a tévelygő népet és térítse őket az üdvösség útjára. Gergelyt egy tiszteletreméltó férfi fogadta a házába, aki a város elöljárója volt. Itt élt, tanította az embereket az igaz Isten ismeretére, és egy nap sem telt el, hogy ne nyert volna meg lelkeket.  Az elöljáró házában nagy sokaság gyűlt össze, asszonyok és gyermekek is, hallgatták a tanítást, és látták a csodákat, amelyeket Gergely vitt véghez, mert kiűzte az emberekből a gonosz lelkeket. Napról napra gyarapodott a keresztények száma. Nem sok idő múlva Szent Gergely egy csodálatos templomot épített a hívő emberek adományaiból, akik mindenüket a szentnek adták, megnyitották pénzeskamráikat az Úr házának díszítésére, a szegények gyámolítására és a betegek szükségeinek enyhítésére, akármekkora pénzösszegre volt szükség.

Isten igéje tehát növekedett Neocezáreában, sokasodtak a keresztények, a bálványimádás pedig megszűnt, a bálványok rút szentélyei kiürültek, a lélektelen szobrokat összetörték, a mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus nevét pedig dicsőítették Neocezárea városában, ahol Isten erejéből, Szent Gergely által nagy és félelmetes csodák történtek.

Két testvér atyjuk halála után nagy vagyont örökölt, amit szétosztottak maguk között. Örököltek egy nagy tavat is, amelyet mindketten meg akartak szerezni maguknak. Csodatevő Gergelyt választották bírójuknak. A szent felkereste őket a tónál, de semmit sem használt a jó szó, mindketten hajthatatlanok voltak, egyik sem hagyta, hogy a másik a tó egy részét birtokolja. Sok civakodás után csaknem háborúság tört ki közöttük, mivel mindkét oldalon nagyszámú nép állt, és a szent alig tudta őket lecsillapítani.

Beesteledett, így mindnyájan házaikba mentek, másnapra halasztották a harcot, a szent pedig a tó mellett maradt, egész éjjel imádságban virrasztott, majd megparancsolta a tónak, hogy az Úr nevében teljesen száradjon ki, és egyetlen csepp víz, de még sár se maradjon benne, hanem teremjen benne jóféle szántóföld, amelyen vetni és aratni lehet. Így is történt, nem tudni hová, de a víz eltűnt, és a tó feneke száraz földdé vált.

A következő napon a két testvér és a hozzájuk tartozó emberek felfegyverkezve a tóhoz vonultak, hogy összecsapjanak, de egyetlen csepp vizet sem találtak, hanem, mintha tó soha nem is lett volna, kizöldült földet láttak maguk előtt. A testvérek elámultak és kibékültek, a jelenlevők pedig mindnyájan dicsőítették Istent.

Ilyen igaz ítéletet hozott a csodatevő, mert ott, ahol nem tudott békét teremteni a testvérek között, és azok majdnem háborúba keveredtek egymással, kiszárította a tavat, hogy a szeretet ne szűnjék meg a testvérek között.

Azon a helyen volt egy Lükosz nevű folyó, amely tavasszal megduzzadt, olyannyira, hogy ki is lépett a medréből, elöntötte a környékbeli falvakat, mezőket, kerteket, gyümölcsösöket és nagy kárt okozott a gazdálkodó népnek. Miután a nép hallott Szent Gergely csodáiról, hogy hatalma van a vizek fölött, kicsik és nagyok összegyűltek és a szent elé járultak. Lábai elé borultak, és könyörögtek, legyen irgalmas, csillapítsa a folyó áradását, amely akkor jobban megáradt, mint szokott. Akkor a szent így szólt hozzájuk: „Egyedül Isten szabja meg a vizek határait, és azok nem folyhatnak másképp, csak úgy, ahogyan ő parancsolja.” Ők azonban továbbra is kérlelték. Akkor a szent, látva nehézségüket, velük ment a folyó partjára. Odaérve ahhoz a partszakaszhoz, amely a folyó szokásos, természetes medrét jelölte, Szent Gergely leszúrta a botját, és így szólt: „Krisztus megparancsolja neked, folyó, hogy soha többé ne lépj ki medredből, ne öntsd ki vizedet távoli földekre, hanem ezek között a partok között maradj a természet rendje szerint.” Akkor a bot azonnal tölgyfává terebélyesedett, a vizek pedig összegyűltek a meder közepére. Azóta egyszer sem lépett ki medréből a folyó, hanem amikor a vizek megszaporodtak és a tölgyfához értek, rögvest visszatértek Isten által rendelt helyükre és nem árasztották el többé az emberek termőföldjeit.

Egy alkalommal a csodatevő szent templomot akart építeni egy szép helyen, hegy közelében. El is kezdte egymaga lerakni az alapokat, de a hely szűk volt, emiatt nem tudott tovább terjeszkedni. Akkor imádkozni kezdett, és miután sokat imádkozott, Jézus Krisztus nevében megparancsolta a hegynek, hogy mozduljon el és távozzon arról a helyről éppen annyira, amennyire a templom megnagyobbításához szükséges volt. Rögvest megremegett a hegy, elmozdult és odébb ment, hogy a templomnak elegendő helye legyen. Ilyen volt a hite Isten kedveltjének, még a hegyeket is el tudta mozdítani. Sok hitetlen, látva a csodát, az Úrhoz fordult és kérte a szent keresztséget. Mindenhová eljutott a nagy csodák híre, amelyeket Isten erejéből vitt véghez, aki teljesen megtöltötte a lelkét.

Amikor a keresztények elleni üldözés a hitetlen Diocletianus uralkodása idején elkezdődött, császári parancs érkezett mindenhová, hogy a keresztényeket a bálványistenek imádására kell kényszeríteni, akik pedig nem hajtják meg fejüket a császári parancs előtt, azokat kínzás és halálbüntetés sújtsa. Ekkor Szent Gergely azt tanácsolta nyájának, hogy rejtőzzék el, vagyis azok, akik nem rendelkeznek Isten ajándékával, és nincs erejük a keserves kínokat elviselni, meneküljenek, nehogy valaki meggondolatlanul átadja magát a kínzóknak, és a félelmetes kínzásokkal szembesülve megijedjen, és gyengesége miatt elveszítse az igaz Istenbe vetett hitét. „Hiszen jobb – mondta –, rövid időre elrejtőzni és várni Isten hívását és segítségét a vértanúi küzdelmek előtt, mint megtagadni a hitet.”

Így igazította el a szent a hívőket, majd fölkelt és diakónusainak egyikét maga mellé véve a pusztaságba ment és elrejtőzött a pogányok elől. A császár emberei pedig Neocezáreába mentek és elsőnek Szent Gergelyt keresték, hogy megkínozhassák, hiszen ő volt az ottani keresztények feje és az engedelmes bárányok pásztora. Egyes pogányok azonban megtudták, hogy a püspök egy hegyen rejtőzött el, elmondták a katonáknak és odavezették őket. Azok, mint valamiféle szolgálatkész vadászkutyák, siettek fel a hegyre, mint farkasok, akik bárányt akarnak rabolni. Szent Gergely pedig látta, hogy közelednek, és nem lehet sem elmenekülni, sem elrejtőzni előlük, kezeit az égre emelte, és Isten oltalmára bízta magát. Megparancsolta diakónusának, hogy ő is így tegyen. Ott álltak ketten, égre emelt karokkal, és imádkoztak, a katonák pedig buzgón keresték őket, de sehol sem találták. Nem voltak képesek meglátni őket, bár sokszor elmentek mellettük. Végül hosszas keresés után visszafordultak.

Miután a hegyről leértek, így szóltak küldőikhez: „Senkit sem találtunk azon a hegyen, egyedül két fát láttunk, amelyek nem messze álltak egymástól.” Az egyik megértette a csodát, otthagyta őket és felsietett a hegyre. Megtalálta a szentet és mellette a diakónust. Térdre borult és úgy kérte, vegyék fel a keresztények közé. Így lett üldözőből üldözött, Krisztus szolgája, és attól kezdve a többi kereszténnyel együtt rejtőzködött az üldözések elől.

Egy alkalommal Szent Gergely szokásos imádságait végezte. Igen zaklatott állapotba került, majd hosszú ideig mozdulatlanul állt és hallgatott, mintha csak valamiféle szánalomra méltó látványban lett volna része. Hosszú idő után arca felderült, örömmel telt el, és hangosan hálát adott Istennek, ünnepi énekbe fogott: „Áldott az Úr, aki nem adott minket prédául az ő fogaiknak.” (Zsolt 123,6) Diakónusa megkérdezte: „Atyám, mi az oka e változásnak? Hiszen előbb zaklatott voltál, most pedig vidámnak látlak?” A szent ezt válaszolta: „Csodálatos látomást láttam, fiam: egy kisgyermeket, aki a hatalmas sátánnal küzdött, végül legyőzte és a földhöz vágta.”

A diakónus nem értette a beszédet, mire a szent ezt mondta: „Egy keresztény gyermeket, Troádioszt az üldözők ítélőszéke elé vittek és hosszas, kegyetlen kínzásokat követően megölték Krisztusért, most pedig örvendezve megy a mennybe. Előbb zaklatott voltam, mert féltem, hogy a kínzások győzedelmeskednek fölötte, és megtagadja Krisztust. Most azonban látom, hogy a vértanúk harcát megharcolta és a mennybe megy. Ezért örvendezem.” A diakónus elcsodálkozott, hogy a szent a tőle távol történő dolgokat úgy látja, mintha itt, mellette történnének, és dicsőítette Istent, aki ilyen ajándékokat ad kedveltjeinek.[2]

Amikor az üldözések véget értek, a szent visszatért püspöki székébe, újra maga köré gyűjtötte nyáját és gondoskodott róla. Elrendelte, hogy az üldözések idején szenvedett vértanúkról a templomokban emlékezzenek meg, Krisztus dicsősége terjedt, a bálványimádás pedig egyre csökkent Szent Gergely buzgóságának köszönhetően, aki élete végéig nem szűnt meg fáradozni Krisztus jó hírének terjesztésében. Tanításával és csodatételeivel Istenhez vezette Neocezárea lakóit, a vidéket megtisztította a bálványáldozatoktól, és megszentelte a vér nélkül bemutatott áldozattal.

Amikor élete végéhez ért és igen idős korba jutott, megkérdezte a körülötte lévőket: „Mondjátok, hány hitetlen van még Neocezáreában?” Azt felelték neki, hogy tizenhét ember van, aki a bálványimádáshoz ragaszkodik, és az egész város Krisztus hitére tért. A szent ekkor ezt mondta: „Legyen dicsőség Istennek! Amikor Neocezárea püspöke lettem és a városba jöttem, tizenhét keresztényt találtam, az egész város bálványimádó volt. Most pedig, amikor Istenhez megyek, annyi hitetlen marad a városban, amennyi hívő volt egykor, mert az egész város Krisztusé.”

Ezekkel a szavakkal adta vissza lelkét Isten kezébe. Így élt a neocezáreai csodatevő, Szent Gergely, Isten tetszésére, pályáját végigfutva. Szent imái által adja meg nekünk is az Úr, hogy jó véget érjünk!

[1] Expositio fidei, PG 10, 981‑982.

[2] Neocezáreai Szent Troádiosz vértanúról, akit Szent Egyházunk március másodikán ünnepel, ennyit jegyzett fel az egyháztörténet, amit Csodatevő Szent Gergely látomásából tudunk. A Decius-féle keresztényüldözések idején (249–251) nyerte el a vértanúk győzelmi koszorúját több társával együtt, a pontuszi Neocezárea városában.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox; Le Synaxaire I. Vies des Saints de l’Église Orthodoxe. Adaptation française par le hiéromoine Macaire de Simonos-Petras. To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1987.)

(Ford. A-V. Gellért, I. Tibor)