2024. november 17. 

Pünkösd utáni 21. vasárnap

Csodatévő Szent Gergely, neocezáreai püspök (3. sz.). Szent Vazul, hamahi (szíriai) püspökvértanú (282). Szent Gennadiosz konstantinápolyi pátriárka (460-474 k.). Szent Hilda, Whitby apátnője (680).

Szent Lázár, ikonfestő (867). Gobron Szent Mihály grúz vértanú és 133 társa (10. sz.).

Szentéletű Nyikon, radonyezsi apát, Szentéletű Radonyezsi Szergij tanítványa (1426).

Ef 5,8-19; Lk 12,16-21 (olvasmányok a 26. vasárnap szerint). Negyedik hang.

+

Feltámadási tropárion, 4. hang

Szent György tropárionja, 4. hang

A Szűzanya Templomi Bevezetése ünnepének kondákionja, 4. hang

+

Apostoli olvasmány (Ef 5,8-19)

Testvéreim!

Valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei – a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és igazság –, keressétek azt, ami az Úrnak tetszik. Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább korholjátok azokat. Mert amiket ők titokban tesznek, még kimondani is szégyen. Mindenre azonban, ami elmarasztalásban részesül, világosság derül, s minden, ami napvilágra jut, világossággá válik. Innen a mondás: »Kelj fel alvó, támadj fel a halottak közül, és Krisztus rád ragyog!«
Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek, ne mint esztelenek, hanem mint bölcsek. Jól használjátok fel az időt, mert rossz napokat élünk! Ne legyetek tehát ostobák, hanem értsétek meg, hogy mi az Úr akarata! Ne részegedjetek le bortól, mert abból erkölcstelenség fakad, inkább teljetek el Lélekkel! Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek, énekeljetek és zengedezzetek szívetekben az Úrnak!

Evangéliumi olvasmány (Lk 12,16-21)

Példabeszédet is mondott nekik: »Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: ‘Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.’ Majd azt mondta: ‘Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!’ Isten azonban így szólt hozzá: ‘Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?’ Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.«

+

„A szegény gazdag és a gazdag szegény”

Drága jó Testvéreim!

Szent atyáink egybehangzó tanítása, hogy az ember lelkében a hely korlátozott, nem férhet meg benne egyszerre Isten szeretete és a testi örömök szeretete. Ahogyan az Úr mondja Máté evangéliumában: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt 6,24) A testi élvezetek szeretetét, összefoglaló kifejezéssel, a szent atyák philautiá-nak, azaz önszeretetnek, önmagunk túlzó szeretetének nevezik, amely minden rossz fő forrása.

Hitvalló Szent Maximosz ezt mondja:

„Minél inkább azzal törődött az ember, hogy a látható dolgokat kizárólag érzékeivel ismerje meg, annál inkább magába gyűjtötte Istennek a nem-ismeretét. És minél inkább fonta a tudatlanság kötelékeit, annál inkább ragaszkodott a megismert anyagi javak érzék általi megízlelésének tapasztalatához. Ám minél inkább eltelt e tapasztalattal, annál inkább felgyulladt benne saját teste szeretetének a szenvedélye, amely belőle született. És minél inkább arra fordította gondját, hogy testi önszeretetének szenvedélyét táplálja, annál több módot talált arra, hogy az élvezeteket létrehozza, amelyek a testi önszeretetnek gyümölcsei és céljai.”

Találóan fogalmaz Bolgár Szent Theophilaktosz ohridi érsek, amikor ezt mondja: „önmagát szerető az, aki egyedül saját magát szereti, aki pedig egyedül saját magát szereti, abban nincs meg az igazi önszeretet.”

Az Úr Jézus a ma olvasott példabeszédben egy olyan emberről beszél, aki amúgy is gazdag volt már, de még nagyobb áldás érte: földje váratlanul bőséges termést hozott, olyan bőséges termést, hogy az nem fért be a már fennálló mezőgazdasági tárolóépületekbe. Még valami kiderül erről az emberről: az, hogy végtelenül egyedül van. Magában beszél, önmagával tárgyalja meg a fontos dolgokat, nem tudja megkérdezni feleségét, nem kér tanácsot gyermekeitől, nem kíváncsi testvére meglátásaira, szomszédjával sem vitatja meg a dolgot: teljesen egyedül van. Megvitatja tehát a dolgot saját magával és döntésre jut: „Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat.” Magyarul: megtartom magamnak az egészet, ezt a nagy felesleget, amelyre amúgy semmi szükségem, csak úgy a nyakamba szakadt, mert szokatlanul jó volt az idei év, elraktározom, nagyobb magtárakat építek, és oda gyűjtök be mindent. Bolgár Szent Theophilaktosz azt mondja erre, hogy az ember még nem is birtokolja a nagy termést, hiszen nincs is hová tennie, talán még le sem aratták, ő maga azonban, földjével ellentétben, annyira meddő, annyira terméketlen a szeretetben, hogy ragaszkodik ahhoz, amit még meg sem kapott.

Ámde hogyan folytatja? „Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!”

Tehát a lelkét akarja biztonságban tudni! Felhalmoz számára minden földi jót, sok esztendőre elegendőt, most már pihenhet, ehet, ihat az a lélek, élvezheti az életet.

Ahhoz, hogy felismerjük ennek az embernek az alapvetően hibás gondolatmenetét, elég megkérdeznünk magunktól: ’Mi haszna az ember lelkének a pihenésből, az evésből, az ivásból?’ A válasz egyszerű: az égvilágon semmi. Még egyértelműbb választ kapunk, ha kinyitjuk a Zsoltárok Könyvét, ahol a már jól ismert sorokkal találkozunk:

„Amiként a szarvas kívánkozik a vizek forrásaihoz; úgy kívánkozik az én lelkem Tehozzád, ó,  Isten. Szomjúhozik az én lelkem az erős, élő Istenhez, mikor jutok el és jelenek meg Istennek színe előtt ?” (Zsolt 41, 1–2)

Íme, kire van szüksége a léleknek: egyedül Istenre. Nem ételre, italra, nyugodalomra, hanem egyedül Istenre. Megfordítva: hiába van nyugalom, étel, ital és gazdagság, ha az ember lelke az élő Isten után szomjazik.

A példabeszéd így folytatódik:

„Isten azonban így szólt hozzá: ‘Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?”

Vagyis ez az ember minden energiáját múlandó, elenyésző, ideig való dolgokra pazarolta, és azok a halál pillanatában értéktelenné, haszontalanná, élvezhetetlenné válnak, kárba vesznek. A példabeszédben maga Isten nevezi esztelennek, bolondnak és ostobának az embert, aki lelkét anyagi, testi dolgokkal akarta táplálni.

Nagy Szent Vazul cezáreai érsek mondja:

’Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek.’ Jól teszed, mondanám neki, mert az igazságtalanság kincstárait érdemes lerombolni. Rombold le saját kezeddel, amit építettél, rombold le a kenyérraktárakat, amelyekből senki sem távozott még megvigasztalódva. Rombolj le minden épületet, amelyet a fösvénység őriz; bontsd ki a tetőket, rombold le a falakat, nyisd ki, hogy napfény érhesse a penésszel borított búzát, szabadítsd meg fogságából a lakat alatt tartott vagyont, és nyisd meg mindenkinek a mammon sötét rejtekhelyeit. ’Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek.’ És ha megtöltöd őket, akkor mit fogsz csinálni? Újra tönkreteszed és újra építesz? De mi lehet ennél nagyobb őrültség: vég nélkül fáradozni, aprólékosan építeni és szorgalmasan rombolni? Ha akarod, vannak magtáraid: a szegények házai. ’Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak.’ (Máté 6,20)

Bolgár Szent Theophilaktosz így magyarázza: „A szegények gyomrai a ti magtáraitok. Sokat képesek befogadni, elpusztíthatatlanok, mert mennyeiek és isteniek, mert aki a szegényeket táplálja, az Istent táplálja.” 

Egyházunk azt tanítja, hogy a pénz szeretetének két formája van. Mindkettőre van szavunk: az egyik a kapzsiság, a másik a fösvénység. A kapzsiság a dolgok megszerzésére irányuló szenvedély, az a célja, hogy az ember minél több vagyontárgyat gyűjtsön össze és halmozzon fel. A fösvénység a már megszerzett dolgokhoz való ragaszkodást jelenti: nem szívesen adom oda másnak, amim van, jobban szeretem megtartani, vagy ha odaadom, rossz érzéssel teszem.

Milánói Szent Ambrus írja: „Ami a világból való, a világban marad, és bármiféle vagyont gyűjtünk is össze, az utódaink öröklik. Amit nem tudunk magunkkal vinni, az nem a miénk. Az elhunytaknak csak az erény az útitársa. Csak az irgalmasságot visszük magunkkal. Ez útikalauz a menny felé, elsőként léphet be az égi palotákba.”

Mi az Úr Jézus végkövetkeztetése? „Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.”

Palamasz Szent Gergely atyánk ezt írja: „Ez a gazdag ember nem igazságtalanul gazdagodott meg, hiszen mi vétek van abban, hogy a földje jó termést hozott? Mégis, mivel visszaélt az Istentől bőségesen kapott javakkal, és nem Istenben akart gazdag lenni, azaz nem akart adni vagyonának feleslegéből a rászorulóknak, méltóvá vált a halálra, mert nem hasznosította a vagyonát mások javára.”

Kedves jó Testvéreim! A mai példabeszéd gazdag emberén kívül előttünk áll még egy igen-igen gazdag ember, pontosabban az igen-igen gazdag Isten-ember, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Mit ír Pál apostol a korinthusiaknak? „Tűnjetek ki a jótékonyságban. (…) Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: ő értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek.” (2Kor 8, 7–9)

Most, a karácsonyi böjt kezdetén, amikor a mi Urunk testi születésének ünnepére készülünk, mi is vállaljuk ezt az önkéntes szegénységet a magunk szerény módján: böjtölünk, csatlakozunk Krisztushoz, aki gazdag volt, de értünk szegénnyé lett, és ezzel az önkéntes szegénységgel akarunk mind gazdagabbak lenni Őbenne.

Hallottuk az apostoli olvasmányban Szent Pál apostol szavait az Efezusiakhoz írt levélből: „Valamikor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban. Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei – a világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és igazság –, keressétek azt, ami az Úrnak tetszik. Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben.” (Ef 5, 8–11)

2024. november 17.

A-V. Gellért