November 15-én, pénteken kezdődik karácsonyi böjtünk, amelyet Fülöp-böjtnek is nevezünk, mivel előző nap, november 14-én emlékezünk Szent Fülöp apostolra (81-96 k.). A böjt november 15-én kezdődik és december 14-ig tart, pontosabban a december 25-i karácsonyi szent liturgiával ér véget, mivel az ünnepi liturgián szentáldozáshoz járulunk.

Egyházunk hagyományában a testi és a lelki böjt elválaszthatatlan egymástól.

Testünk bizonyos ételektől-italoktól való megtartóztatásának ugyanis többféle célja lehet. Vannak, akik orvosi előírásra, valamilyen betegségből való gyógyulásuk érdekében tartanak diétát. Mások bizonyos időközönként testük „megtisztítására”, miután az emberi szervezetben nem kevés felesleges anyag halmozódik fel az év során. Ismét mások jobb sporteredmény elérése érdekében fogják magukat szigorú aszkézisre. Végül vannak, akik azért választják a testi önmegtartóztatás legkeményebb formáját, az „éhségsztrájkot”, mert ezzel valamilyen speciális egyéni vagy közösségi célt kívánnak elérni, kikényszeríteni.

Fontos tehát, hogy világosan megértsük, mi is a keresztény böjt – és benne az Úr Jézus Krisztus születésére, a karácsony ünnepére felkészítő böjt – lényege. Miben különbözik alap­vetően az előbb felsorolt céloktól?

A „régi Ádám” engedett a sátán csábításának, nem tudta magát megtartóztatni, megszegte a böjti parancsot és elbukott (Ter 3,6). Az „új Ádám”, Istennek Fia ellenállt a kísértőnek, megtartotta a negyven napos böjtöt, legyőzte a kísértőt (Lk 4,1-13), és ezzel már megelőlegezte végső, húsvéti győzelmét az emberiségen uralkodó bűn és annak következménye, a halál felett.

A böjtről szóló tanítás és gyakorlat már az ószövetségi vallásos életben is fontos szerepet játszott (MTörv 9,18; Iz 58,4-10, Jóel 2,15; Jón 3,5-7).

Mózesnél először is az Istennel való találkozás és imádság elengedhetetlen, megtisztító előkészülete:

„Amikor fölmentem a hegyre, hogy átvegyem a kőtáblákat, annak a szövetségnek a tábláit, amelyet az Úr kötött veletek, és a hegyen maradtam negyven nap és negyven éjjel, kenyeret nem ettem, és vizet nem ittam.” (MTörv 9,9)

Másodszor azonban a saját vagy a nép bűneiért való vezeklésének az eszköze, mint számos más eset­ben az Ószövetségben:

„Azután odaborultam az Úr elé, és ugyanúgy, mint először, negyven nap és negyven éjjel nem ettem kenyeret, és nem ittam vizet, mindama vétketek miatt, amelyet elkövettetek, és azt tettétek, amit rossznak tart az Úr, hogy bosszantsátok őt.” (9,18)

Már az Ószövetségben is komoly hangsúlyt kap az a tanítás, hogy a testi böjt, ha nem párosul lelki böjttel – az isteni törvények szerinti erkölcsös élettel, az igazságosság és az irgalmasság gyakorlásával – csak formális és nem igazi, szívből jövő áldozat, végső soron nem Istennek tetsző:

„Miért böjtölünk – mondják -, ha te nem látod meg, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla? De hiszen ti a böjti napokon is megtaláljátok kedvteléseteket, mert robotosaitokat hajszoljátok. Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. Nem úgy böjtöltök, ahogyan ma illenék, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban. Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, és az Úr kedves napjának? Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szaba­don bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! … akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény.” (Iz 58,3-10)

Az évnek van egy különleges vasárnapja, amelyet „megbocsátás vasárnapjának” nevezünk. Ez a vasárnap közvetlenül a Nagyböjt előtt van. Azon a vasárnapon az előírt evangéliumi olvasmány Máté Evangéliumából a testi és a lelki böjt egymástól való elválaszthatatlansá­gára emlékeztet:

„Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket. Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked. Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el…” (Mt 6,14-21)

Az Úr Jézus szavaival az Egyház tanítása és a böjtről alkotott felfogása jut el hozzánk: egyrészt, a paradicsomi bukásra emlékezve, meg kell tartani a böjtöt, meg kell szabadulni az anyag könyörtelen uralmától a lélek felett, vissza kell szerezni az elvesztett halhatatlanságot. Méghozzá úgy, hogy lemondunk minden emberi elismerésről, dicsőségvágyról. Másrészt, e bukás következményeként fellépő emberi meghasonlásra és vádaskodásra is emlékezve, meg kell bocsátanunk szívből egymásnak. Hiszen, ha nem szeretjük felebarátunkat, akit látunk, hogyan szerethetnék szívből Istent, akit nem látunk? Végül pedig a kincsek, azaz a testi-lelki jócselekedetek gyűjtésére kell minden figyelmünket fordítanunk a mennyekben.

Az Ortodox Egyházban, a szerdai és pénteki napok mellett, amelyeken Jézus elárulására, ill. kereszthalálára emlékezünk, négy rövidebb vagy hosszabb böjti időszakot tartunk számon: a Húsvétot megelőző Nagyböjtöt, a Péter-Pál böjtöt, a Nagyboldogasszony böjtöt és a Karácsonyi böjtöt. Ezek közül a Nagyböjt és a Nagyboldogasszony böjt a szigorúbb. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor – a többi böjti időszakhoz hasonlóan – nemcsak mindenfajta állati eredetű ételtől tartózkodunk, hanem a hagyományosan „böjtösnek” tekintett haltól is. (Nagyböjtben csak kétszer fogyasztunk halat, Örömhírvétel ünnepén és Virágvasárnap.) Ám Egyházunk nemcsak böjtölni, hanem örülni, ünnepelni is tanít bennünket. Ezért a Húsvétot és a Pünkösdöt követő héten, valamint a Karácsonytól a Vízkeresztig terjedő ünnepi időszakban, és az év során még két kivételes héten a szerdai és pénteki böjt is fel van oldva. Sőt, van olyan kolostori hagyomány, hogy a szerzeteseknek, akik egyébként soha sem esznek húst, Húsvétkor „kötelező” a húsevés. Nyilván­valóan azért, nehogy másoknál magasabb rendűeknek érezzék magukat, és ne felejtsék az Apostol szavait:

„Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik, hiszen az Isten befogadta őt.” (Róm 14,3)

A böjt alapja azonban változatlanul a test és a lélek egysége, egymást segítő harmóniája. A Nagyböjt első hetének szerdáján, az esti Liturgián szó szerint is elhangzik a testi-lelki böjtre való figyel­meztetés, nyilvánvaló utalással Izajás próféta szavaira:

„Testileg böjtölve, ó, testvérek, lelkileg is böjtöljünk: oldozzuk fel az igaztalanság minden kötelé­két, minden igaztalan írást tépjünk szét, adjunk kenyeret az éhezőknek, és a hajléktalan szegényeket vezessük be a házunkba.”

Ezt egészíti ki és erősíti meg a második hét szerdájának első esti, vecsernyei himnusza:

„Vállalva a lelki böjtöt, ó, testvérek, ne szóljatok nyelvetekkel álnokságot, se megütközést ne okoz­zatok, megbotránkozásul a testvéreknek…”

Lehetne-e jobb és szebb kívánságunk annál, hogy ez a mostani karácsonyi testi-lelki böjtünk vezessen bennünket buzgó szeretetre Megváltónk iránt, és kiengesztelődésre, képmutatás nélküli szeretetből fakadó jócselekedetekre minden testvérünkkel, felebarátunkkal?

Áldott karácsonyi böjtöt!

I. T.