Rilai Szent Iván (János)

október 19.

A boldog Iván bolgár származású volt, igen jámbor szülőktől származott, akik Szkrino faluban, a mai Szófia, római Serdica, régi magyar nevén Szeredőc városa közelében éltek. Szülei jámbor és irgalmas szívű, jótékonykodó emberek voltak, két fiúgyermekük született, egyikük a csodálatra méltó Iván volt.

Iván jó gyermek volt, mindenben engedelmeskedett szüleinek, megadta nekik a kellő tiszteletet, istenfélő lelkületben élt, nem távolodott el a templomi közösségtől, hanem figyelmesen hallgatta Isten igéjét, böjtölt és imádkozott, amiért kedves lett Isten előtt. Iván lelkét teljesen magával ragadta Isten szeretete, lelke úgy lángolt Isten szeretetében, mintha csak egy szeráf lett volna[1], százszoros gyümölcsöt termett, mint a folyóvíz mellé ültetett fa (vö. Zsolt 1,3). Hosszú évek múltán szülei meghaltak, és egyesek, akik jócselekedeteire irigyek voltak, maguk pedig restek voltak így cselekedni, szidalmazni kezdték Ivánt, képmutatónak nevezték és azzal gúnyolták, hogy teljesen alkalmatlan a világi életre.

Iván úgy döntött, hogy javait szétosztja a szegények között, megadja a császárnak, ami a császáré, hogy szabadon megadhassa Istennek, ami az Istené. Isten pedig, aki azt mondta, „a sötétségből világosság ragyogjon fel” (1Kor 4,6) és megparancsolta Ábrahámnak, hogy hagyja el földjét és rokonait, és menjen arra a földre, amelyet mutat neki (vö. Ter 12,1), megjelent álmában, ugyanezeket a szavakat mondta neki, és megmutatta, melyik lesz az a hely, ahol a kedvében járhat. Amikor Iván felébredt, elgondolkodott a látomás értelmén, és szívében vágyakozni kezdett, mint a szarvas a vizek forrásaihoz, felfegyverkezett, mint egy második Dávid a lelki Góliát támadásai ellen (vö. 1Kir 17), és az ősi hagyomány szerint három követ vett magához: a hitet, a reményt és a szeretetet (1Kor 13,13), magára öltötte az igazság vértezetét és fejére tette az üdvösség sisakját, vagyis Isten gondviselését (Ef 6,10–17). Belépett egy közeli monostorba, és hajának lenyírásával együtt, amely szerzetessé avatását jelentette, szenvedélyeit és vágyait is levágta magáról. Egy ideig ott maradt, és az aszkézisben gyakorolta magát, majd Uráért maga mögött hagyta a földi és világi dolgokat, elhagyta a monostort és nem vitt magával semmit, csak egy bőrből készült ruhát, az Isten által megmutatott helyre érve ágakból kis kunyhót készített magának, és ott letelepedett.

Hosszabb időt töltött itt, majd máshová, egy nagy és sötét barlangba költözött és abban lakott, gyakorolta magát az önmegtartóztatásban, Isten utáni vágyakozását egyre jobban felébresztette, és mint egy szorgalmas méhecske, édes nektárt gyűjtött szívének rejtett zugaiba.

Ebben a barlangban tizenkét esztendeig élt minden testi kényelmet nélkülözve, gyarapította jócselekedeteit és testének küzdelmeit. A gonosz lélek látta a szent fáradozását, és sohasem szűnt meg támadni őt, hol elkeseredett gondolatokkal, hol testének fáradtságával, hol félelemmel és látomásokkal. Ám Iván gyémántkeménységű lelkét nem tévesztették meg az ördög kísértései, mert mindig ezt énekelte: „körülvettek  engem, mint a méhek a viaszt, és felgerjedtek, mint tűz a tövisben, és az Úr nevével álltam ellen nékik” (Zsolt 117,12). Sok nap telt el ezekben a küzdelmekben, míg egy napon az ördög ösztönzésére durva rablók támadtak a szentre, kegyetlenül megverték, elvonszolták arról a helyről, elkergették, és megtiltották neki, hogy visszatérjen. Szent Iván pedig engedelmeskedett az Úrnak, aki azt mondja: „amikor az egyik városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba” (Mt 10,23). Ő azonban nem városról-városra, hanem erdőről-erdőre járt, és egy másik, távoli helyre ment, ahol talált egy hatalmas, odvas tölgyfát, és Ábrahám ősatyánk példájára letelepedett benne. És ahogyan Ábrahám a Mamre-tölgyesében csodálatos módon megvendégelte a Szentséges Háromságot, és az küldetést bízott rá, itt magában Szent Ivánban lakozott az Isten, és minden csüggedéstől mentesen rendületlenül teljesítette kezdettől fogva kapott küldetését. Miként cselekedett pedig az Úr, aki mindent az ember javára rendel? Amint egykor a sivatagban mannát hullatott az égből a zsidó népnek, és jóllakatta az éhezőket, úgy parancsolta meg, hogy a föld teremjen a szent számára csicseriborsót. Szent Iván pedig ezzel táplálta testének gyengeségét, csillapította gyomrának ürességét, miközben lépésről-lépésre haladt előre a lelki élet útján. Szívét felemelte, szemei könnyek forrásává váltak és megöntözték lelke barázdáit, hogy erények sokasága virágozzék ki belőlük.

Isten azonban, aki azt akarja, hogy „a sötétségből világosság ragyogjon fel” (1Kor 4,6), és „napvilágra hozza a rejtett dolgokat” (Jób 28,11), nem akarta, hogy a hegyre épült város sokáig rejtekben maradjon (vö. Mt 5,14), ezért a szent erényeit mások előtt is nyilvánvalóvá tette. A közelben pásztorok legeltették nyájukat, mint egykor Krisztus Urunk születésénél, és miközben a juhok szelíden legeltek, egyszer csak hirtelen rohanni kezdtek, de nem a megszokott, kitaposott úton, hanem kietlen, meredek és járhatatlan helyeken át. A pásztorok utánuk eredtek, de nem tudták megállítani őket, ezért addig mentek, míg azok meg nem álltak, és amikor megpillantották a szentet, igen elcsodálkoztak. Faggatni kezdték: „Ki vagy? Honnan jöttél? Hogyan kerültél ide? Hol van a szülőhazád és hogyan telik életed?” Szent Iván így válaszolt nekik: „Az apostol szerint az én hazám a mennyekben van, onnan várom az Üdvözítőt (Fil 3,20). Otthonom a mennyei Jeruzsálem. Hogy pedig itt milyen otthon és város nevelt fel, nem a te dolgod, hogy megértsd. De ha már itt vagy, hadd kínáljalak meg sivatagi étellel.” És vette a számára termett csicseriborsót és kínálta őket, azok pedig vettek és jóllaktak. Amikor pedig a szent elköszönt tőlük, egyikük titokban szedett a csicseriborsóból, és örömmel futott társai után. Amikor utolérte őket és megmutatta, társai összeverekedtek és kikapták a kezéből a csicseriborsót. Amikor azonban elkezdték kibontani a borsóhüvelyeket, egy szemet sem találtak bennük. Azonnal megbánták vadságukat, visszamentek a szenthez, megvallották neki bűneiket és bocsánatot kértek tőle. Szent Iván megbocsátott nekik és így szólt: „Úgy tetszett a Mindenható Istennek, testvéreim, hogy ez a növény itt növekedjen, és enni is csak itt lehessen belőle.” A pásztorok pedig elámultak a csodán, elmentek és dicsőítették Istent mindazért, amit láttak és hallottak, és elbeszélték mindenütt, falvakban és a városokban, ahol megfordultak.

Néhány Krisztus-szerető hívő meg akarta látogatni a szentet, hogy áldást kérjen tőle. Az alázatos és bölcs Iván azonban, amikor ezt megtudta, elment onnan, mert félt az emberek dicsőítésétől.

Talált egy igen magas sziklát, azonnal felment rá, mint egykor az Istenlátó Mózes, aki felment a Sínai-hegyre, az Isten-látás áthatolhatatlan sötétségébe (vö. Kiv 19,16–18). Iván is, akárcsak Mózes, parancsolatokat kapott Istentől, de nem kőtáblákra, hanem szívének tábláira, ő pedig könnyeivel öntözte a sziklát, egész éjszakán át tartó virrasztásával és sóhajaival százszoros gyümölcsöt hozott, s míg magával Istennel beszélgetett, lelkének szárnyain az égbe emelkedett, s közben elviselte az éjszakai fagyot és a nappali hőséget.

A boldog Iván hét éven és négy hónapon át élt ezen a helyen, egyetlen órában sem engedte, hogy teste megpihenjen vagy restségbe essen, inkább buzgóságát buzgósággal gyarapította, és idős korában is fiatalos igyekezetről tett tanúbizonyságot. Sokan felkeresték, betegeikkel együtt, ő pedig imái által meggyógyította őket és békében hazamentek.

A szent hírneve országszerte elterjedt, ezért sokan vágyakoztak erényes élete után és a közelében akartak lenni. Ezért a közeli barlangban templomot építettek és monostort, a szentéletű pedig elöljárójuk és pásztoruk lett. Féltve óvta nyáját, sokakat vezetett az Úrhoz, nagy és dicsőséges csodákat művelt és magas kort ért meg. Amikor megtudta, hogy elérkezett elköltözésének ideje, átadta magát az imádságnak, forró könnyeket hullatott, a földre térdelt és így szólt: „Mindenható Isten, fogadj be engem, bűnös és méltatlan szolgádat a Te irgalmasságod szerint, tarts meg engem a Te kiválasztott gyermekeid között, mert semmi jót nem tettem e földön, jóságos Istenem. Kérlek, nagy jóságodban küldj egy angyalt, hogy a gonosz szellemek ne akadályozhassák meg hozzád való felemelkedésemet.” Magához hívatta tanítványait, tanította őket és meghagyta nekik, hogy állhatatosan tartsák meg a parancsolatokat. Így szólt: „Halálom után ne szomorkodjatok vigasztalhatatlanul, mert nem hagylak el benneteket, hanem láthatatlanul veletek maradok.” Megparancsolta nekik, hogy a böjtölésben tanúsítsanak igyekezetet, sorban megcsókolta őket, magához vette Krisztus isteni és szent Titkait, a földre feküdt, kezeit az ég felé emelte, és így szólt: „Uram, a Te kezedbe ajánlom lelkemet.” Azonnal átadta lelkét Istennek, miután hetven esztendőt ért meg. Ez az isteni Ige megtestesülésének 946. évében történt, a jámbor Péter bolgár király és a nagy (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár birodalmában, aki Bölcs Leó fia volt.

Tanítványai könnyek között mosták meg lábait, szent testét lepelbe csavarták és fakoporsóba fektették. Halálának a híre azonnal elterjedt, sokan siettek sírjához, hogy természetfeletti dolgot lássanak: a szent teste ugyanis egyáltalán nem változott meg, mindenki számára úgy tűnt, mintha aludna és leírhatatlanul jó illatot árasztott. A betegek gyógyulásért könyörögtek, és örvendeztek, amikor megszabadultak betegségeiktől.

Negyven nap elteltével a szent megjelent egyik idősebb tanítványának és megparancsolta, hogy testét temessék el a földbe. A tanítvány végrehajtotta a parancsot. Attól kezdve a drága sír csodák forrásává vált azok számára, akik hittel folyamodtak a szent segítségéért. Kis idő múltán a sírból kellemes, jó illat áradt. Maga a szent jelent meg tanítványainak, és megparancsolta, hogy vigyék ereklyéit Szeredőc (Szófia) városába.  Ekkor felnyitották koporsóját és testét érintetlenül találták. Romlás nem érte, finom illatot árasztott és mindenkit Isten iránti buzgóságra késztetett. A szokásos isteni szolgálatok elvégzése után a tiszteletreméltó ereklyéket ünnepélyesen Szófia városába vitték, és elhelyezték Szent Lukács apostol és evangélista templomában, a hagyomány szerint a 980. évben.

Komnénosz Andronikosz bizánci császár uralkodása idején (1183–1185)[2] a magyar hadsereg III. Béla király vezetésével elfoglalta az akkor görög fennhatóság alatt álló bolgár földet. Minden útjukba eső települést leigáztak, és eljutottak Szeredőc városáig. Mivel III. Béla király hallott a szentéletű nevezetes csodáiról, a városban magukhoz vették a szent romlatlan ereklyéit és Magyarországra vitték, ahol Esztergom városában helyezték el. Az ereklyék itt is csodákat tettek, eltávolítottak az emberekből minden betegséget és erőtlenséget. Miután az ereklyék híre egész Magyarországon elterjedt, és igen sokan sereglettek Szent Ivánhoz, az ördög, aki gyűlöli a jót, nem szenvedhette, hogy a szentéletű atyának ilyen dicsőséges hírnévben legyen része. A város érsekének szívét a hitetlenség nyilaival sebesítette meg, és arra sarkallta, hogy ne menjen imádkozni a szentéletű ereklyéihez, és másoknak is megtiltsa azt. Ezt mondta: „Én igen jól ismerem a szentek életét, és a régi könyvekben sehol sem találtam őt a szentek között.” Isten igazságos ítélete azonban megkötözte nyelvét, megnémult és nem tudott szólni. Akik látták a csodát, megijedtek, ő pedig, mint egykor Zakariás, az Úr Előhírnökének atyja, kezével intett nekik, és néma maradt (vö. Lk 1,22). Amikor azután értelme felébredt, és szótlanságának okáról töprengett, rájött, hogy a szent iránti hitetlensége miatt érte ez a csapás. Ezért gyorsan a szent koporsójához futott, és forró könnyeket ontva, szívbéli töredelmet tanúsított. Szent Iván pedig, az Isten előtt kedves és mindenben Krisztust utánzó férfiú, nem akarta tovább kínozni, hanem sietve feloldotta nyelvének kötelékeit, és megengedte, hogy ismét jól beszéljen. Ezek után az érsek szüntelenül hálát adott Istennek és az ő kedveltjének. Akik ezt látták és hallották, még inkább hittek a szentben, és egyre nagyobb buzgóságot mutattak iránta. Még sok más nevezetes csodát is tett a szent szerzetes magyar földön, amelyeket most nincs időnk részletesen elsorolni.[3]

Amikor a király mindezt megtudta , félelem és rettegés szállta meg. Arannyal és ezüsttel ékesítette a szent ereklyetartóját, áhítattal megcsókolta a szent ereklyéket, és nagy tisztességgel visszavitte Szeredőc városába, ahol az Úr 1187. esztendejében elhelyezte a róla elnevezett templomban.

(Forrás: https://www.pravoslavieto.com/life/10.19_sv_Ivan_Rilski.htm)

Ford. A-V. Gellért

[1] ld. héb. „szaraf” = égni

[2] Komnénosz Andronikosz II. Szent Komnénosz Jánosnak, Árpádházi Szent Piroska (Irén-Xénia) férjének unokaöccse volt, vagyis közös gyermekeiknek unokatestvére.

[3] A szóbanforgó esztergomi érsek neve nincs megemlítve ebben a kiadásban. Ekkoriban Esztergomban két érsek szolgált, Miklós (1181–1184) és Jób (1185–1203). Nem tudjuk, melyikük nevéhez fűződik a nevezetes csoda.