Isten, az évszázadok Ura, aki az időket és a korszakokat saját tetszése szerint határozta meg (ApCsel 1,7), a maga dicsőségére és az emberek hasznára különféle ünnepeket rendelt el. Az Ótestamentumban megparancsolta, hogy a szeptember hónapot különösen is ünnepeljék meg, hogy a választott nép örvendezzen a szántóföld termésének és még nagyobb szeretettel szolgáljon a jóságos Istennek.
Isten így szólt Mózeshez: „Szólj Izrael fiaihoz: A hetedik hónapban, a hó első napján harsonazengéssel emlékeztető ünnepetek legyen; szentnek nevezzétek, semmiféle szolgai munkát ne végezzetek rajta, és mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak (Lev 3,24–25).”
Mert ahogyan a Mindenség Alkotója a világ és minden teremtmény létrehozása után megáldotta és megszentelte a hetedik napot, és megpihent azon, ugyanezt parancsolta az embernek, amikor azt mondta neki: „Hat napon dolgozzatok, a hetedik napot, mivel a ti Uratok, Istenetek szombatjának nyugalma, szentnek nevezzétek; semmiféle munkát ne végezzetek rajta (Lev 23,3).” Hasonlóképpen a hetedik hónap első napját is megáldotta és megszentelte, és megparancsolta a népnek, hogy minden munkájában pihenjen ezen a napon. A Leviták könyvében ezt mondja Mózes: „A hetedik hó tizenötödik napjától kezdve, miután földetek minden termését betakarítottátok, üljétek meg hét napon át az Úr ünnepét” (Lev 23,39).
Mi volt az ünneplés oka ebben a hónapban? Ebben a hónapban apadt el a vízözön árja, és Noé bárkája megállapodott az Ararát hegyén. Ebben a hónapban jött le másodszor a hegyről Szent Mózes próféta, arca ragyogott, és magával hozta az új táblákat, amelyekre az Úr Törvénye volt írva. Ebben a hónapban kezdték építeni az izraeliták az Úr sátrát. Ebben a hónapban lépett be a nagy főpap egyszer egy évben egymaga a Szentek Szentjének sátorba, amely a második függöny mögött volt, hogy véres áldozatot mutasson be magáért és a nép tudatlanságból eredő vétkeiért. Ebben a hónapban tisztult meg Isten népe egész évben elkövetett bűneitől, böjttel alázta meg magát Isten előtt és egészen elégő áldozatot hozott az Úrnak.
Ebben a hónapban szentelték fel a Salamon által az Úrnak épített csodálatos és dicsőséges templomot, és elhelyezték benne a Szövetség Ládáját. Ebben a hónapban gyűltek össze Izráel törzsei ünnepre Jeruzsálemben, mert ezt parancsolta nekik az Úr: „A nyugalomnak legnagyobb szombatja legyen ez tehát és alázzátok meg magatokat böjttel örök törvény szerint (Lev 16,31).” Ettől a hónaptól kezdték számolni az Ótestamentum parancsainak éveit, amelyeket 50-ig számoltak, ahogyan az Úr megparancsolta azoknak, akik az Ígéret Földjére beléptek. Számoljanak 49 évet, az ötvenediket pedig különösképpen ünnepeljék meg, nem csupán ők és rabszolgáik, ökreik és öszvéreik, hanem a föld, amelyen laknak, legyen szántatlan és bevetetlen, és ha valamely mag kikelt volna benne, nem volt szabad összeszedni, sem a szőlőt a szőlőskertekből, sem a kert termését, hanem ott kellett hagyni, hogy a szegényeknek, az állatoknak és a madaraknak szolgáljanak eledelül.
A Leviták könyve írja: „A hetedik hónapban, a hónap tizedik napján, az engesztelés idején fúvasd meg a kosszarvat egész földeteken, s tedd szentté az ötvenedik esztendőt. Hirdess szabadulást földed minden lakójának, mert örvendetes esztendő az. Kapja vissza akkor mindenki a birtokát, és térjen vissza mindenki eredeti családjához, mert az örvendetes, ötvenedik esztendő az. Ne vessetek, ami a szántón magától terem, ne arassátok le, tőkéiteket ne metsszétek és termését ne takarítsátok be (Lev 25,9–11).”
„A hetedik esztendőben azonban hagyd ugaron (földedet). A termését hagyd sorsára, hadd egyék meg néped szegényei. Amit azok meghagynak, hadd egye meg a mező vadja. Szőlőddel és olajfakerteddel hasonlóképp cselekedj (Kiv 23,11).”
Az ötvenedik esztendőben elengedték az adósok tartozását, szabadon engedték a rabszolgákat, és az emberek igen óvakodtak attól, hogy Istent valamilyen bűnnel megharagítsák, vagy felebarátjukat megbántsák, mert ez a megbocsátás és a bűntől való megtisztulás esztendeje volt. Az Úrnak ez a parancsa a teljes ötvenedik évre vonatkozott, és az 50 évet 7 hetedre osztották, vagyis 7×7 évre, és minden 7. évet szombatnak, sabbatnak, azaz a nyugalom évének neveztek.
Így szólt az Úr Mózesen keresztül Izráel fiaihoz: „Hat esztendőn át vesd be szántódat, hat esztendőn át metszd meg szőlődet, és takarítsd be gyümölcsét, a hetedik esztendőben azonban szombati nyugalma legyen a földnek az Úr tiszteletére. Szántódat be ne vesd, szőlődet meg ne metszd. (…) Ha erre ti azt mondjátok: ‘Mit eszünk a hetedik esztendőben, ha nem vetünk és nem takarítjuk be termésünket?’ – Áldásomat adom én nektek a hatodik esztendőben, és három esztendőre való terem nektek (Lev 25,3–4. 20–21).”
Ezek az évek, amelyekre az Úr nyugalmat rendelt az embereknek és a szántóföldnek, szeptember hónapban, vagyis az Úr parancsa szerint a hetedik hónapban kezdődjenek: „A hetedik hónapban hirdessétek meg a nyugalom esztendejét, mert ez a hetedik hónap márciustól, a világ teremtésétől számított első hónap.”
Nem csupán az Ótestamentum törvényének esztendei kezdődtek szeptember hónapban, hanem a pogányok Indiktosza is. A pogány rómaiak Indiktoszáról a következőket beszélik: Augustus római császár, miután legyőzte Antoniust és Kleopátrát, akik Egyiptomot uralták, egymaga kezdett uralkodni az egész világon. Ekkor rendelte el a birodalom számára az adók beszedésének idejét, az Indiktoszt, amely a 15 esztendőnként egyszer kiadott parancsra emlékeztetett. Az Indiktoszt pedig három, egyenként 5 évből álló részre osztották, hogy a 15 évre kiszabott adót minden 5. évben szedhessék be. Az Indiktoszt a legtávolabb eső országok miatt vezette be, amelyek a birodalom végein helyezkedtek el, ahonnan nem lehetett évenként adót beszedni, hanem csak minden ötödik évben jutott el az adó Rómába. Ezért tehát az Indiktosz minden ötödik évét „lustrumnak”, azaz ragyogónak nevezték, mivel abban az évben az emberek kezükben égő gyertyát tartva örvendeztek, mert az összegyűjtött adókat önként, és nem kényszer hatása alatt adták át a császárnak.
Az Indiktosz 15 esztendeig tartott, mert az első 5 évben vasat és rezet adtak be a kardok, lándzsák, sisakok, pajzsok, láncingek készítéséhez. A második 5 évben ezüstöt adtak be a katonák zsoldjának kifizetésére, a harmadik 5 évben pedig aranyat adtak be a hazug bálványistenek ékesítésére. Így telt el a 15 esztendő köre, és kezdődött újra az első évvel, amelyet „új évnek” neveztek. Az új év első napja pedig szeptember hónap első napja volt, mert abban az időben Augustus, Róma császára, miután legyőzte Antoniust és Kleopátrát, egymaga uralkodott az egész világon. Ilyen volt az Indiktosz a rómaiaknál.
Így vette át Szent Egyházunk is, hogy szeptember hónap első napján ünnepelje meg az Indiktosz kezdetét, a következő okokból:
Ebben a hónapban ünnepelték a zsidók és az egész világ az új évet. Ebben a hónapban ment a mi Urunk, Jézus Krisztus Názáretbe, ahol felnőtt: „Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába és olvasásra jelentkezett. Ézsaiás könyvét adták neki. Kinyitotta a könyvet és éppen arra a helyre talált, ahol ez van írva: »Az Úr lelke rajtam: ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, ő küldött engem, hogy (meggyógyítsam a megtört szívűeket), szabadulást hirdessek a raboknak, és a vakoknak megvilágosodást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét (és bosszújának napját).« Azután összetekerte az Írást, visszaadta a szolgának és leült (Lk 4,16–20).” Tanítani kezdett, és elmondta nekik, hogy Ő a Messiás, akit az Atya-Isten küldött az élet üdvözítésére és megújítására, hogy beteljesedjék a felolvasott Írás. „Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a magasztos igéken, amik ajkáról elhangzottak (Lk 4,22).”
Az egyházi év kezdetének ünnepét szent atyáink helyezték erre a napra az I. (niceai) egyetemes zsinaton, miután a nagy Konstantin császár legyőzte a zsarnok Maxentiust, megújította és megvilágosította a világot az igaz hit világosságával és kitépte a pogány bálványimádás gyökereit. Ezzel megszabadította a keresztényeket az üldöztetések nehéz igájából, és megváltoztatta az Indiktosz értelmét. Szent atyáink úgy rendelték, hogy az egyházi új év a keresztények megszabadulása kezdetének ünnepe legyen, hogy emlékezzünk Krisztus zsidók közötti igehirdetésére és Ézsaiás könyvének tanítására, „az Úr kegyelmének esztendejére”. Így tehát nem az Ótestamentumban elrendelt ünnepet tartjuk, hanem az Úr bemenetének ünnepét, mert ő, mint egyedüli Törvényadó, megmutatta magát a világnak, fentről alászállt és magában hordozta az Atya Lelkét. Amikor Isten Törvényét megírta, nem ujjával, hanem isteni nyelvével és édességes ajkával tette, nem kőtáblákra, hanem testi szívünk kőtábláira. Az Üdvözítő felépítette Egyházának elgondolt sátrát, önmagát véres áldozatul adta a mi bűneinkért, mert ő maga a Nagy Főpap, aki áthatolt az egeken, és a kereszten kiontott vére által megtisztított minket bűneinktől, és saját maga számára szent templommá tett bennünket, ahogyan az apostol mondja: „Isten temploma szent, és ti vagytok az (1Kor 3,17).”
Mindezekért tehát hálát adunk Istennek, megüljük az Úr kegyelmi esztendejét, mert kezeiből számos kimondhatatlan ajándékot nyertünk, és ezért arra törekszünk, hogy kedvesek legyünk Előtte. Megünnepeljük tehát az Indiktoszt, de nem Róma császárának Indiktoszát, hanem azt, amelyet Krisztus, a mennyei Dicsőség Királya hagyott ránk. Krisztus Indiktosza pedig azok a szent parancsolatok, amelyeket meg kell tartanunk és beteljesítenünk: mert Ő nem vasat és rezet, nem ezüstöt és aranyat kér tőlünk, ahogyan arról Dávid beszél, amikor így szól az Úrhoz: „Uram vagy Te nékem, mert javaimra nincs szükséged (Zsolt 15,2).” Vas és réz helyett ő az Isten igaz imádatára épülő hit gyümölcseit kéri tőlünk. Ez az imádat pedig azon a krisztusi alapon nyugszik, amelyet a szent vértanúk vérének kiontása jelent, akiket az igaz keresztény hitért kínoztak meg, hogy mindegyikükről egyenként elmondhassuk: „Tűzön és kardon ment át az ő lelke”.
Ezért parancsolja nekünk Isten, a mi Mennyei Királyunk, hogy igaz hittel és tiszta szívvel higgyünk Benne, mert „a szív hite megigazulásra szolgál” (Róm 10,10), és ezzel a tiszta hittel, mint vasfegyverrel és rézpajzzsal győzzük le ellenségeinket, vagyis a démonokat. Így követjük szent elődeinket, „akik, mivel hittek, legyőztek országokat, igazságosságot cselekedtek, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, elfojtották a tűz erejét, megmenekültek a kard élétől, felgyógyultak betegségükből, diadalmaskodtak a harcban, megfutamították az idegenek táborát” (Zsid 11,33–34).
Ezüst helyett a mi Krisztus Királyunk az Istenben való reménység javait kéri tőlünk, amely az ember számára az ezüstnél is hasznosabb, hogy élete gyarapodjék. Mert ha az, aki sok ezüstöt szerez, abban reménykedik, hogy a világ minden javát megszerezheti, annál inkább az, aki az Istenben való szilárd reménységben gazdag, elnyeri mindazt, amire vágyik. Attól kezdve boldogságban éli életét, nem törődik többé a veszedelmekkel és a nehézségekkel, amelyek a világban leselkednek rá, a test és az ördög kísértéseivel, hanem mindent szívesen elvisel, mert az eljövendő jutalomban reménykedik. Az ezüst sokszor becsapja gazdáját, mert bizonyos esetekben elvész és egykori tulajdonosa szegénnyé lesz, és aki abban reménykedett, hogy a végsőkig bőségben fog élni, egyszercsak hirtelen elveszíti gazdagságát és még kenyérre sem jut neki. Ám aki az Úrban reménykedik, mint a Sion Hegye, nem rendül meg mindörökké, mert reménysége meg nem szégyenül (Zsolt 124,1).
Ilyen ezüstöt kér tőlünk az Úr, és azt parancsolja, hogy ne a hamar elenyésző gazdagságot keressük, hanem az Élő Istent, akinek a szava tiszta, tűzben megpróbált ezüst (Zsolt 11,7), aki igaz szavával megígérte nekünk az örökkévalóságot, és el nem mondható javakat az ő Országában. Ezért a jutalom reményében sarkalljuk magunkat erősebb küzdelemre, mint Jézus Krisztus jó katonái; mert a fizetség reménye harcra biztatja a katonát, ahogyan Damaszkuszi Szent János mondja a szenvedéseket elviselőkről: „A Te vértanúid, Urunk, a hitben megerősödtek és a reménység hatalmával lerontották az ellenség zsarnokságát és koronát nyertek” (Oktoichosz, 3. hang, szerda, vecsernyei sztichira).
Arany helyett a mi Urunk, Jézus Krisztus a legdrágább szívbéli jóságot kéri tőlünk, vagyis a képmutatás nélküli szeretetet Isten és felebarátunk iránt. Mert a szeretet szent tanítóink szerint olyan, mint az arany, nagy tisztessége miatt. Mert amint az arany becsesebb az ezüstnél, a réznél és a vasnál, ugyanígy a szeretet becsesebb a reménységnél és a hitnél. „Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet (1Kor 13,13).” Ilyen aranyat kér tőlünk Isten, és megparancsolja, hogy képmutatás nélkül szeressük, nem csupán hittel a szívünkben és hitvallással az ajkunkon (Róm 10,9), hanem cselekedetekkel megmutatva szeretetünket. Adjuk át neki lelkünket, és legyünk készek a halálra az ő isteni szeretetéért. Ezért a hozzánk közelállókat is így szeressük, ahogyan azt Krisztus kedveltje, Teológus Szent János apostol mondja: „Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal (1Ján 3,18)!” Az ilyen szeretet kedves Krisztus, a mi Istenünk előtt, aki legszebb az emberek fiai között (Zsolt 44,3).
Így tehát, Krisztus igaz Egyháza ezt a keresztény Indiktoszt ünnepli, nem a régi pogányokét, levetkőzi a régi embert cselekedeteivel együtt, és magára ölti az újat, annak képére, aki által alkottatott (Ef 4,22). Ezért ünnepeljük az új évet, ahogy az apostol mondja: „hogy mi is új életben járjunk” (Róm 6,4), vagyis szolgáljunk Istennek a Szentlélek általi megújulásban, és nem a régi betű szerint. Ünnepeljük meg az Indiktoszt, és tartsuk meg a parancsokat: „Ha rendeleteim szerint jártok, parancsaimat megtartjátok és megteszitek: megadom nektek az esőket a maguk idejében, megtermi a föld a maga termését, és megtelnek a fák gyümölccsel… Békességet adok földeteken, alhattok, mert nem lesz, aki felriasszon… Megkergetitek ellenségeiteket…, Rátok tekintek és megszaporítalak titeket: megsokasodtok, és megerősítem szövetségemet veletek… Közöttetek járok, a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek, mondja az Úr, az Isten, Izráel Szentje (Lev 26,3–13).”
(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)
Ford. A-V. Gellért
