Szent Andronikosz apostol a Hetven közül segítőjével, Júniával együtt nevezetes volt az apostolok között, mivel Szent Pál apostolt megelőzve hittek Krisztusban. Az apostol rokonai voltak, ahogyan ő maga tanúskodik erről a Rómaiakhoz írt levelében: Köszöntsétek Andronikoszt és Júniá(sz)t, rokonaimat és fogolytársaimat, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek, s akik előbb lettek Krisztusban hívők, mint én. (Róm 16,7)
Szent Andronikosz pannóniai püspök volt, ámde nem csupán egyetlen városnak és országnak volt a hit hirdetője és tanítója, hanem az egész világnak, mert válogatás nélkül, sietve futott mindenhová, a démoni tévelygést alapjaiban zúzta szét, és hirdette Krisztust. Segítőjével, a csodálatos Júniával együtt mindketten meghaltak a világnak, egyedül Krisztusnak éltek, és sokakat vonzottak az isteni dolgok megismerésére. A bálványok szentélyeit lerombolták és Istennek szentelt templomokat emeltek, az emberekből a gonosz lelkeket kiűzték és a meggyötörtek szenvedélyeit meggyógyították. A jóságos és adakozó emberek életét élték, végül, az emberiség közös sorsában osztozva s a jelenvaló világból elköltözve, elnyerték az Úrtól az apostolság és a vértanúság koszorúját, mert sokat szenvedtek a hitetlenek kezétől. Szent ereklyéiket sok más szent vértanú ereklyéivel együtt Konstantinápolyban, az Eugenia-kapu közelében találták meg, amiről február hó huszonkettedikén olvashatunk. [Az ereklyéket I. Tamás konstantinápolyi pátriárka (607–610) idejében találták meg. I. Komnénosz Andronikosz császár (1183–1185) azon a helyen, ahol az ereklyéket megtalálták, szépséges templomot építtetett.]
(Forrás: doxologia.ro)
Aranyszájú Szent János 32. homíliája a Római levélhez (részlet)
Köszöntsétek Andronikoszt és Júniát, rokonaimat és fogolytársaimat, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek, s akik előbb lettek Krisztusban hívők, mint én. (Róm 16,7)
„Köszöntsétek Andronikoszt és Júniát.”
Úgy tűnik nekem, hogy ez is dicséret, ami azonban ez után következik, ennél is nagyobb dicséret. Miféle dicséret? „Rokonaimat és fogolytársaimat”, mondja. Fogságban nem volt, de nagyobb nehézségeket szenvedett el, mint a foglyok, mert nem csupán távol volt hazájától és otthonától, de küzdött éhséggel, halállal és ezer más bajjal. Tehát, amikor „fogolytársainak” nevezi őket, a lehető legnagyobb koszorút fonja a fejükre, a legnagyobb dicsérettel jutalmazza őket. Pál, ahogy mondtam, nem volt fogságban, de többet szenvedett, mint egy fogoly. A fogoly fájdalma és gyötrelme csupán az, hogy távol van övéitől, és ahelyett, hogy szabad lenne, rabságban van. Itt azonban a kísértéseknek arról a viharáról van szó, amit ez a boldog elviselt, hiszen mindenütt meghurcolták, megverték, megkötözték, ellenségei megkövezték, és a tengeren is sokszor került veszedelembe (vö. 2Kor 11,23–28). A foglyoknak nem kell az ellenséggel harcolniuk, miután rabságba vetik őket, sőt, fogvatartóik gondoskodnak róluk, míg Pált ellenségei üldözték a városokban, mindenütt éles dárdákat és kardokat látott, mindenütt harcot és összetűzést. Tehát természetes, hogy vele együtt ők is sok veszedelemnek voltak részesei, ezért nevezi őket „fogolytársainak”, ahogyan másutt is így tesz, amikor így ír: „fogolytársam, Arisztarchosz” (Kol 4,10).
Azután másképp is megdicséri őket, amikor ezt mondja: „akiket az apostolok körében nagyra becsülnek”. Hiszen apostolnak lenni nagy dolog volt, hát még ha az apostolok körében nagyra becsülnek valakit! Megértheted, mekkora dicséret ez. Cselekedeteik miatt, sikereik miatt voltak nagyra becsültek. Ó, a bölcsesség mekkora szeretete (filozófiája) lehetett ebben az asszonyban, ha méltó volt az apostol névre! És nem áll meg itt, hanem újabb dicséretet tesz hozzá, amikor így szól: „előbb lettek Krisztusban hívők, mint én”. Ez is elég nagy dicséret, hogy előre futottak és távolabbra értek, mint mások. Gondold meg, mennyire mentes volt ez a szerény lélek minden felfuvalkodástól, hiszen ennyi siker, ennyi dicsőség után másokat helyez maga elé, és nem rejti el, hogy másokat követve lépett a kereszténység útjára és nem szégyelli megvallani. Miért csodálkozol, hogy nem szégyelli ezt, amikor nem vonakodik az egész világ előtt megvallani korábbi életét, és magát Krisztus gyalázójának és üldözőjének nevezi (vö. ApCsel 22,4; 1Kor 15,9; Gal 1,13). Nem tudta őket másképp mások elé helyezni, ezért keresett valakit, aki utánuk lett keresztény, és saját magát találta, ebből fonja meg számukra a dicséret koszorúját, amikor így szól: „előbb lettek Krisztusban hívők, mint én”.
(Forrás: Comentariile sau explicarea Epistolei cătră romani a celui între sfinți parintelui nostru Ioan Hrisostom, archiepiscopul Constantinopolei. București, 1906. 480–481.)
(Ford. A-V. Gellért)
