Aranyszájú Szent János:

Kik azok a „lélekben szegények”?

Az alázatosak és a megtört szívűek. Itt a lelket és a szabad akaratot nevezi (Krisztus) léleknek. Mert sok alázatos ember van, akik nem jószántukból alázatosak, hanem a körülmények hatására, nem is érdemelnek dicséretet, Krisztus azokat nevezi boldognak, akik saját jószántukból megalázzák és kicsinnyé teszik magukat.

Akkor miért nem azt mondta: „az alázatosak”, hanem „a szegények”?

Mert a „szegény” szó több mint az „alázatos”. Krisztus itt azokra gondol, akik félik Istent és reszketnek az Ő parancsaitól; ezeket Isten is nagyon dicséri Ézsaiásnál: „Tekintetem azon pihen, aki alázatos, csendes, és remegve féli szavaimat” (66,2).

Többféle alázat van. Az egyik alázatossága mértékletes, a másiké határtalan. Ez utóbbit dicséri Dávid próféta, amikor elénk állítja azt az alázatosságot, amely nem csupán csekély mértékben hajlítja meg értelmünket, hanem tökéletesen szétzúzza: „Istenhez illő áldozat a töredelmes lélek, töredelmes és megalázkodott szívet nem vet meg Isten” (Zsolt 50,19). A három ifjú pedig valami nagy áldozat helyett ezt az alázatot hozza Isten elé: „Fogadd el megtört szívünket és alázatos lelkünket” (Dán 3,39). Ezt az alázatosságot mondja Krisztus boldogságnak!

Mindazok a nagy bajok, amelyek beszennyezték a világot, a büszkeség miatt történtek meg. A Sátán, mielőtt a büszkeség eluralkodott volna rajta, nem volt Sátán, ám büszkesége által Sátánná vált. Erre gondol Szent Pál, amikor azt írja: „nehogy (az újonnan megkeresztelt) felfuvalkodjék, és az ördög sorsára jusson” (1Tim 3,6). Az első ember a Sátán kísértése nyomán azt remélte, hogy olyan lesz, mint Isten, ezért kerítette hatalmába a büszkeség. Ám saját torkát vágta el, és halandóvá vált. Azt remélve, hogy Istenné lesz, azt is elveszítette, amije addig volt. Isten korholta őt, nevetett meggondolatlanságán: „Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat” (Ter 3,22). A későbbi emberek is mind, akik hitetlenségbe estek, a büszkeség miatt jutottak oda, mert azt hitték, hogy egyenlők Istennel. Így, mivel a büszkeség egyike a legnagyobb bűnöknek, gyökere és forrása minden más bűnnek, az Úr megfelelő gyógyírt adott erre a betegségre: az alázatot. Ezt a törvényt tette meg a keresztények életének legfontosabb törvényévé, amely erős és elpusztíthatatlan alapja életünknek. Ha egyszer jól lerakod ezt az alapot, mindent ráépíthetsz azután, ámde nélküle, ha az egekig is emeled életed épületét, minden könnyen összeomlik, és keserű véget érsz.

A böjt, az imádság, az irgalom és a tisztaság, egyszóval minden jócselekedet eltűnik és elvész, ha nincs benne alázat. Így járt a farizeus is. Elért az erények csúcsára, ám amikor a templomból kijött, minden jócselekedetét elveszette, mert nem volt meg benne az alázat, minden jótett anyja. Mert amint a büszkeség minden bűn forrása, úgy az alázat minden helyes gondolkodás kezdete. Azért Krisztus is ezzel kezdi beszédét, gyökerestől kitépve hallgatóságának szívéből a büszkeséget.

Megkérdezheti valaki: Miért mondja ezt tanítványainak, hiszen ők tökéletesen alázatosak voltak? Amúgy pedig a tanítványoknak semmi okuk sem volt arra, hogy büszkék legyenek, hiszen halászok, szegény, jelentéktelen, közrendű emberek voltak!

Igen, Krisztus nem a tanítványokhoz címezte ezeket a szavakat, hanem a jelenlévőkhöz, azokhoz, akik később befogadták a tanítványokat, hogy ne nézzék le őket, amiért nincs mivel büszkélkedniük. Ám Krisztus ugyanakkor tanítványaihoz is szólt. Ha akkor nem volt szükségük alázatra, szükségük lett rá később, amikor jeleket és csodákat műveltek, amikor az egész világ tisztelte őket, amikor Istentől bátorságot kaptak.

Mert sem a gazdagság, sem a politikai hatalom, sem maga a császári méltóság nem tehet valakit olyan büszkévé, mint éppen azok a tettek, amelyeket a tanítványok vittek véghez. Máskülönben, még azelőtt, hogy ők maguk csodákat cselekedtek volna, igen valószínű, hogy elfoghatta őket a büszkeség, hogy emberi gyöngeségbe eshettek, amikor látták a Mester köré gyűlt hatalmas tömeget. Ezért beszél nekik az Úr az alázatról, azért teszi gondolataikat alázatossá rögtön az elején.

Krisztus ezeket a tanításokat nem tanácsként, nem parancsként adja nekünk, hanem boldogságokként, hogy elnyerje a hallgatóság tetszését, hogy megnyissa minden ember szívét az ő tanítása előtt. Nem azt mondta: „ez és ez boldog”, hanem „mindnyájan, akik megteszitek ezeket, boldogok vagytok”. Vagyis ha rabszolga vagy, szegény, ha szükséget szenvedsz, ha idegen vagy, ha a közrendűek közé tartozol, semmi sem akadályoz meg abban, hogy boldog légy, ha buzgón gyakorlod az alázatosság erényét.

+

Gheorghe Calciu-Dumitreasa atya:

Boldogok a lélekben szegények…

Megszokottá vált köztünk, keresztények között (itt a felületes keresztényekre gondolok), hogy a lelki szegénységről gúnyosan, nevetve nyilatkozunk, és azt mondjuk: ez lelki szegény, ostoba, értelmileg visszamaradott, nem tudja, melyik világon van.

A lelki szegénység azonban erény, nagy-nagy erény! Lelki szegénynek lenni azt jelenti, hogy szegény vagy, mentes vagy a világ minden dolgától, hogy lelked semmihez sem ragaszkodik, sem vagyonhoz, sem társadalmi pozícióhoz, sem politikai csatározásokhoz, semmihez, semmi máshoz! Semmi olyanhoz ne kötődj, amihez az emberek többsége igazodik. Lelked legyen szabad, élj szabadon, ám úgy, mint aki idegen ebben a világban. Mert szabadnak lenni ebben a világban azt jelenti: idegennek lenni ennek a világnak minden dolgától.

A világ rabszolgává tesz téged. Evilági szokásai, anyagias hagyományai megkötnek, alárendelnek, szolgává tesznek. Ha pedig nem válsz e világnézet szolgájává, idegen test, idegen elem leszel ebben a világban. Ezért mondja Krisztus: „Boldogok a lélekben szegények!”

Boldogok, akik nem kötődnek ehhez a világhoz, akik nem bálványozzák ezt a világot, sem e világ tanítását, sem e világ dicsőségét, sem e világ gazdagságát.

Ők idegen lényként élnek egy bűnökkel teli világban.

Ford. A. V. G.

+

Gheorghe Calciu-Dumitreasa atya (1925-2006) román ortodox pap, teológiai tanár. A kommunista rezsim üldözte, 21 évig volt börtönben, ahol válogatott szenvedésekben részesült. 1986-ban családjával együtt száműzték Romániából. Az Egyesült Államokban telepedett le, ahol többek között építőipari segédmunkából tartotta fenn családját. 1989-től haláláig a Washington D. C. közelében épült Szent Kereszt román ortodox templom parochusa volt. Hatására sokan megtértek, a hívek száma jelentősen gyarapodott. Súlyos betegség után, 2006-ban tért meg az Úrhoz. Sokan szentként tisztelik. Írásai, prédikációi a világhálón is fellelhetők.