(Frissítve: 2024. április 11.)
Keresztelő után ünnepi ebéden voltunk. Egykor hazánkban tanult ciprusi medikusokkal, ma már orvosokkal beszélgettünk hitről, kereszténységről, népi vallásosságról, templomba járásról. Egyikőjük ezt mondta:
„Atyám, tudja, régen az volt Cipruson a mi közösségeinkben a szégyen, ha valaki nem járt templomba. Szinte megbélyegzett volt. Ma pedig úgy áll a dolog, hogy annak kell szégyenkeznie, aki még jár…”
Ez valóban elszomorító, gondoltam magamban, de eszembe jutott Dialógus Szent Gergely atyánk intelme a Jób Könyvének kommentárjából, amely épp ezekre a mai időkre illik, Ezt hoztam fel bátorításul:
„Az erény a megpróbáltatásban mutatkozik meg a maga teljességében.”[1]
Könnyű akkor hinni, Krisztus Urunkhoz hűségesnek lenni, amikor a körülöttünk élők hite is szárnyaira kap bennünket. Ám a hit és a hűség valódi próbája az, amikor hitünknek ellene mondanak, vagy amikor Krisztus Urunkat cserbenhagyják.
A katekézis III. részében keresztény hitünket szeretnénk alaposabban megismerni, elmélyíteni, nem feledve az apostol szavait:
A hit, ha tettei nincsenek, halott önmagában. (Jak 2,17)
Egyházunk hitről szóló tanításának foglalata a Hitvallás, amit „Hiszekegynek” is hívunk. Mielőtt a Hitvallás tanulmányozásába fognánk, szólnunk kell a „természetfölötti” és a „természetes” kinyilatkoztatásáról.
Az ember bűnbe esett, a világban teret nyert a bűn, következményei az ember lelkében-testében nyomot hagytak. Nem minden ember képes tehát arra, hogy közvetlenül megismerje Istent. Istenünk ezért az ő kiválasztott szolgáit, hírnökeit és prófétáit rendelte arra, akikhez közvetlenül vagy angyala által szólt, hogy általuk adja át üzenetét az embereknek.
Ezt nevezzük „természetfölötti”, isteni kinyilatkoztatásnak.
Teljes és tökéletes formában Isten megtestesült Fia hozta le az isteni szót a földre, amely apostolai és tanítványai révén az egész világra eljutott:
Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk. (Zsid 1,1)
Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. (Jn 1,18)
„Mindent átadott nekem az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11,27)
Ám a Rómaiakhoz írt levélben az áll, hogy már a teremtett világ szemléléséből is fel lehet, és fel is kell ismernünk Teremtőnket. Erről már a katekézis első részében, az első parancsolattal kapcsolatban is szóltunk:
Amit ugyanis tudni lehet Istenről, az nyilvánvaló előttük, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen az, ami láthatatlan benne: örök ereje és istensége, a világ teremtése óta alkotásai alapján értelemmel felismerhető. Éppen ezért nincs mentség számukra. (Róm 1,19-20)
Pál apostol így szólítja meg az athéniakat az Areopágoszon:
Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. (Csel 17,26-28)
A Teremtő Isten tehát „természetes” módon is kinyilatkoztatja magát az ember előtt. Alkotásai révén minden értelemmel rendelkező ember számára lehetséges az ő megismerése, így, az apostol szavai szerint, egy ember számára sincs „mentség”.
Ez még az Istennel és saját magával is küszködő nagy költő figyelmét sem kerülte el, amikor a következő sorokat vetette papírra:
„… szörnyűséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.[2]
Istennek ez a természetes módon történő megismerése nem lehet viszont teljes, csupán Isten valódi megismerésének előkészítője, ahogy ő maga nyilatkoztatta ki az embereknek Isten Izráelében, az ó-, majd újszövetségi Egyházában, amely az íratlan Hagyomány és a lejegyzett Írások őrzője lett. Isten újszövetségi Egyháza, akárcsak egykor a nemzetek közül „kihívott” népe, Izráel, isteni akaratból született. Bár az Egyházban való hitünkkel a Hitvallás kilencedik ágazatában foglalkozunk majd részletesen, itt is szólnunk kell róla. Máté evangéliumában ezt olvassuk:
(Jézus) megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.« Jézus azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. Én pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.« (Mt 16,15-18)
Isten újonnan „kihívott” népe és annak tagjai tehát, zsidók és nem zsidó pogányok, származásuktól függetlenül a Krisztusban, az élő Isten Fiában való hit „kősziklájára” épülnek. Pál apostol ezt úgy magyarázza az efezusi pogány-keresztényeknek, hogy a mi Istenünk egy „új embert” teremtett:
Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. (Ef 2,13-15)
Így az ó és az új Egyház, mint szent gyökér és a belőle kihajtott természetes ágak, a beoltott ágakkal együtt szerves egységet alkotnak: Krisztus Urunk a fő, az apostolok a fundamentum, anyánk a jeruzsálemi ősegyház, az „Egyházak Anyja”. Pál apostol, aki származását tekintve „izraelitának, Ábrahám utódjának, Benjamin törzséből” (Róm 11,11) valónak nevezi magát, ezt írja:
Ha a termés zsengéje szent, a belőle készült tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha egyik-másik ág le is törött, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, s így részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne kérkedj az ágak ellenében. Ha kérkedsz, tudd meg, hogy nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. (Zsid 11,16-18)
Ámde itt egy további kérdésre is ki kell térnünk. Láttuk, hogy az újszövetségi Egyház, származástól függetlenül, zsidókból, pogányokból és minden népből „kihívott” Krisztus-hívőkből áll. Ezt az Egyházat Pál apostol „az igazság oszlopának és szilárd alapjának” is nevezi. (1Tim 3,15)
Vannak azonban, akik már felnőtt fejjel keresik az igaz Istenben való hitet és felteszik a kérdést, hol találhatják meg azt az Egyházat, amelyről azt olvasták, hogy „az igazság oszlopa és szilárd alapja”?
A kérdésre Szent Iréneusz válaszol az „Eretnekségek ellen” írt művében:
Nem kell másoknál keresni az igazságot, amelyet könnyű megkapni az egyháztól, mivel abba, mint valami gazdag kincsestárba, az apostolok teljességgel belehelyezték mindazt, ami az igazsághoz tartozik. III. 4[3] Az igazságot azoktól kell tanulni, akiknél megvan az apostoli jogfolytonosság, tiszta és feddhetetlen életet élnek és ép, romlatlan tanítást őriznek.[4]
A Hagyomány
Alexandriai Kelemen is azt vallja, hogy „csak annak az egyháznak szabad hinni, amely szilárdan ragaszkodik az igazsághoz”.[5] Ez a fajta „ragaszkodás” vezet el a hagyomány megértéséhez. Az „igazsághoz való ragaszkodás” alatt ugyanis mind a leírt hagyományt, mind pedig az apostoli igehirdetésből ránk maradt szóbeli tanítást értjük. Nagy Szent Vazul ezt írja a Hagyományról a „A Szentlélekről” szóló könyvében, amelyet Amphilokhiosz, ikonioni püspöknek címzett:
Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyek az írott hagyományból, mások titokban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából… Ha ugyanis támadnánk az íratlan szokásokat, mint amelyeknek nem lehet nagy jelentőséget tulajdonítani, lényeges pontokon okoznánk kárt az evangéliumoknak, sőt puszta szóvá alacsonyítanánk az igehirdetést. Például, hogy az első és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban?…Melyik szent hagyta ránk írásban a Lélek lehívásának szavait az eucharisztia kenyerének és az áldás kelyhének felmutatásakor? Nem elégedünk meg azzal, amit az apostol vagy az evangélium említ, hanem felmutatás előtt és után is mondunk még mást is, olyat, aminek jelentősége van, s az íratlan hagyományból vesszük. Megáldjuk a keresztvizet, a kenet olaját, sőt a megkereszteltet is. Milyen írott hagyományból származik ez? Nemde a szentségi hagyományból, melyről hallgatni kellett?…Honnan tanultuk azt, hogy az embert háromszor kell alámeríteni? Azt továbbá, hogy ellene kell mondani a Sátánnak és angyalainak, milyen írásból vettük? Ugye abból a tanításból, melyet nem volt szabad elmondani, melyet nem hirdettek a nyilvánosság előtt, melyet atyáink csendben őriztek, hogy megvédjék a kíváncsiskodás és a nyughatatlanság elől, nagyon helyesen azt tanítva, hogy csenddel kell óvni a misztériumok szent tartalmát? Ezekbe nem tekinthettek be az avatatlanok, hogyan illett volna ezekhez, hogy írásban terjesszék és a nyilvánosság elé tárják? … Az apostolok és az atyák, akik az egyház dolgai felől kezdettől fogva rendelkeztek, azt, ami a misztériumban szent…, titokban és csendben óvták… Az íratlan hagyomány értelme ez: a tanítás felületes megismerése nehogy megvetést váltson ki sokakban a megszokottság következtében… 27,66[6]
Vajon miért fordulunk kelet felé, és miért imádkozunk vasárnap állva? Szent Vazul erről is ír:
Kevesen tudják, hogy őshazánkat keressük, a paradicsomot, mely Isten ültetvénye volt keleten, az Édenben. A hét első napján állva imádkozunk, ennek értelmét azonban nem mindenki tudja. Állva imádkozunk a feltámadás napján, ami nemcsak a nekünk adott kegyelemre emlékeztet, hogy Krisztussal feltámadtunk és a fentieket kell keresnünk (Kol 3,1), hanem úgy tűnik, ez valamiképpen az általunk várt örökkévalóság képe is.[7]
A Hagyomány valójában a Szentlélek folyamatos tevékenysége, változatlan, örök jelenléte az egyházban. Az egyház élete — élet a Szentlélekben. A Hagyomány az egyház egész életét átfogja, olyannyira, hogy maga a Szentírás is ebből született. Szent Szofroniusz (Szaharov, július 11)[8] Áthoszi Szent Sziluán tanítása nyomán egyszerű példával él, hogy megmagyarázza, mi is voltaképpen a Hagyomány:
Tegyük fel, hogy valamilyen oknál fogva az egyházat megfosztják minden könyvétől, az Ó- és az Újszövetségtől, az egyházatyák műveitől, a liturgikus könyveitől.[9] A hagyomány akkor is helyreállítja a Szentírást, lehet, hogy nem szó szerint ugyanolyan formában, de lényegét tekintve az új Írás is annak a hitnek a kifejeződése lesz, amely „egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott” (Jud 1,3), ugyanannak az egy Léleknek a megnyilatkozása lesz, aki változatlanul munkálkodik az Egyházban.
Nem helyesen cselekednek azok, akik elutasítják az egyház Hagyományát, és mint gondolják, annak forrásához, a Szentíráshoz fordulnak. Nem a Szentírás, hanem a Szent Hagyomány az Egyház forrása. Az Egyház születése után hosszú évtizedekig nem rendelkezett még az Újszövetség könyveivel, csak a Hagyomány által élt.[10]
Pál apostol is a szóban és az írásban átadott hagyomány megőrzésére buzdítja a thesszalonikai hívőket:
Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. (2Tesz 2,15)
A Korinthusiakhoz címzett első levelében ezt írja:
Dicsérlek titeket, hogy mindenben megemlékeztek rólam, és megtartjátok a hagyományokat, úgy, ahogy átadtam nektek. (11,2)
A Hagyomány megtartására maga Pál apostol szolgáltatta a legjobb példát, aki saját vallomása szerint „nem embertől tanulta” az evangéliumot:
Pál, aki nem emberektől, nem ember által apostol, hanem Jézus Krisztus és az Atyaisten által, aki feltámasztotta őt a halottak közül…Tudtotokra adom…, testvérek, hogy az evangélium, melyet én hirdettem, nem emberi találmány; mert én nem embertől kaptam vagy tanultam azt, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából. (Gal 1,1-12)
Nem is szorult volna tehát arra, hogy az egyház többi apostola igazolja az ő evangéliumának hitelességét. Mégis hozzájuk fordult, hogy egyetértésüket keresse. Ugyanebben a levélben olvassuk ugyanis a következőket:
Tizennégy esztendő múlva azután ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással, s magammal vittem Títuszt is. Kinyilatkoztatástól indítva mentem föl, és megtárgyaltam velük az evangéliumot, amelyet a nemzetek közt hirdetek, azokkal külön is, akik tekintélyesek voltak, nehogy hiábavaló legyen, ahogy futok vagy ahogy futottam…Azok pedig, akik tekintélyesek voltak…, amikor látták, hogy rám van bízva a körülmetéletlenek evangéliuma, mint ahogy Péterre a körülmetélteké…, amikor megismerték a nekem adott kegyelmet, Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek, az egység jeléül jobbot nyújtottak nekem és Barnabásnak, hogy mi a nemzetek között apostolkodjunk, ők pedig a körülmetéltek között. Csak legyen gondunk a szegényekre, amit én törekedtem is megtenni. (Gal 2,1-10)
Miért fontos ez az epizód az Apostoli Cselekedetek Könyvéből? Azért, mert Pál apostol jól tudta, az Úr Jézus személyes kinyilatkoztatásánál is fontosabb az egyetemes és apostoli egyház egyetértése, konszenzusa, hiszen a többi apostol is magától, a földi testben megjelent Megváltónktól vette át az isteni, kinyilatkoztatott tanítást, Pál apostolhoz hasonlóan ők is találkoztak a Feltámadottal.
El kellene gondolkodniuk a fent idézett kézfogáson azoknak, akik a kereszténység történelme során bármikor, „isteni kinyilatkoztatásra” hivatkozva alapítottak vagy alapítanak új keresztény „egyházat”, valójában szektát.
A szentek életéből tudjuk, hogy ők hogyan gyakorolták a Hagyományt. Olykor, mint Alexandriai Szent Makariosz, nagyon egyszerű módon: „lemásolták” tanítóik életét és tanítását, így sajátították el a Szent Hagyományt. A tanítók tanítói és a tanítók tanítóinak a tanítói végül maguk az apostolok voltak, az apostolok Mestere pedig maga az Úr Jézus Krisztus. Így alakult ki egy eltéphetetlen, örök láncolat. Most értjük meg tehát, miért buzdítja Pál apostol így a korinthusi keresztényeket:
Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok. (1Kor 11,1)
Akik Pál apostolt követik, azok magát az Úr Jézus Krisztust követik.
Az isteni kinyilatkoztatás ősi és tiszta továbbadásának a formája a Hagyomány volt. Ne felejtsük, Ádámtól egészen Mózesig nem voltak szent könyvek, nem létezett Szentírás. Mégis létezett az egy igaz Istenbe vetett tiszta hit. Maga az Úr Jézus Krisztus sem könyv vagy írás, hanem szóbeli igehirdetés és saját élete példáján keresztül hagyta tanítványaira isteni tanítását és parancsolatait. Az apostolok kezdetben ugyanilyen módon terjesztették a keresztény hitet. Így vetették meg Krisztus egyházának az alapját.
A Szent „Írás” azért adatott, hogy az isteni kinyilatkoztatás tisztán, változatlan formában maradjon fenn minden nemzedék számára. Ámde az Egyház léte, Isten elhívott népének a léte, hite, élete, az általa őrzött tanítás megelőzi a Szentírás létét.
[2] Ady Endre: „Menekülés az Úrhoz”.
[6] Könyve a Szentlélekről. Ford. Vanyó László. A kappadókiai atyák. Ókeresztény írók 6. Szerk. Vanyó László. Budapest, Szent István Társulat, 1983. (Lásd az egyházatya 91. kánonját.)
[7] Uo. Ma is vannak helyi egyházak, ahol szembetűnő, hogy vasárnap senki sem térdel le. Általános egyházi szokás viszont egyházainkban, hogy Húsvéttól Pünkösdig templomban nem borulunk le, nem is hajtunk térdet. Erre utalnak a Pünkösd vasárnapi vecsernye „térdeplő imái”, amikor Húsvét után először hajtunk térdet. Ugyanilyen hagyomány szerint a karácsonyi ünnepkörben sem szabad leborulni vagy letérdelni, bár ezt manapság nem mindenütt tartják meg.
[8] A konstantinápolyi patriarkátus 2019-ben avatta szentté.
[9] Hogy ez mennyire nem csupán „teoretikus” feltevés, azt a huszadik századi nagy keresztényüldözések igazolják, melyek hevessége és nagysága a római kor üldözéseit is felülmúlta.
[10]
I. T.