(Frissítve: 2024. január 24.)

Mielőtt belefognánk az Úr Imája kéréseinek tanulmányozásába, idézzük fel azokat a részeket a Szentírásból, a teljesség igénye nélkül, amelyek az Úr Jézusról és az imáról szólnak. A mi Urunk szeretett félrevonulni és csendben, magányosan, imádságos közösségben lenni mennyei Atyjával. Az első kenyérszaporításról szóló történet is erről tanúskodik:

Miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magányosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott. (Mt 14,23)

Krisztus követőjének legelső, napi lelki tápláléka, erőforrása, hogy Istent keresse az ő Országában, és Isten igazságát a Szentírásban és az Egyház tanításában:

„Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.” (Mt 6,31-33)

Az imára, az Istennel való imádságos közösségre kaptunk itt elhívást. Ámde arra is, hogy miután kimentünk a templomból, környező világunkban is láthatóvá tegyük azt az országot, amely megjelent nekünk a szent liturgiában. Életünk, munkánk, tanulásunk során mindenben Isten igazságosságához ragaszkodjunk, ne vegyünk részt semmiféle igazságtalanságban. Minél többen csatlakoznak ehhez a most olvasott krisztusi parancshoz, minden más, amit az emberek oly buzgón keresnek, különösebb erőfeszítés nélkül megvalósul. Erre tanít a tapasztalat és erre tanít a Szentírás is. A földi jólét ugyanis elsősorban az igaz hitből fakadó szellemi és erkölcsi igazságosságból születik:

Az igazságosság magasra emeli a nemzetet, de a bűnök lealacsonyítják a népeket (törzseket). (LXX, Péld 14,34)

Térjünk vissza az „ima magányához”. Az Atyák azt tanítják, ha azt akarjuk, hogy senki se zavarjon bennünket, amikor Istennel szeretnénk lenni, vonuljunk el olyan helyre, ahol nem zavarnak meg minket. Így is mondja az Úr:

„Te, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked.” (Mt 6,6)

Ám ha ez nem lehetséges, ha rád kopognak, segítséget kérnek, vagy bármi más kéréssel fordulnak hozzád, hagyd félbe az imát, mert a szeretet parancsa fölötte áll az imádság parancsának.

Isten szeretetének a jele, ha keressük és szeretjük a magányt az imádság céljára! Ám az is, ha a testvérek imádságos közösségét keressük, vágyakozunk utánuk, szívesen vagyunk velük, jól érezzük magunkat közöttük. A lélek gyöngeségére, sőt betegségére utal, ha így szólunk: „Én kerülöm az embereket, csak egyedül szeretek lenni.” Kivéve, ha maga Isten utasítja erre az életmódra az embert. Mint például Nagy Szent Arszenioszt, akit egy alkalommal így szólított meg: „Menekülj az emberektől, és üdvözülni fogsz!” Mindazonáltal Szent Arszeniosz soha nem feledkezett meg arról, hogy látogatóiért, akiket csak ritkán fogadott, imádkozzon és böjtöljön! Ez pedig többet ért számukra, mintha fogadta volna őket! Vagy gondoljunk az „egészen fekete” Etióp Mózesre, aki alázatból vezette félre a hozzá, a „szenthez” tartó előkelő látogatókat.

Urunk a Tábor-hegyre is imádkozni ment, ahol a három tanítvány szeme láttára „elváltozott, arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény” (Mt 17,2). Ám a hegyen éppen a közös ima gyakorlására tanította apostolait, és közvetve arra, hogy meg kell válogatnunk, kiknek a társaságában keressük Istent az imában:

E beszédek elhangzása után mintegy nyolc nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jánost és Jakabot, és felment a hegyre imádkozni. (Lk 9,28)

Urunk mindent értünk és okulásunkra tett. Megtanított arra, hogy a fontos döntések előtt is imádkozni kell. Az egész éjjelt imádságban töltötte, mielőtt apostolait kiválasztotta:

Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak. (Lk 6,12-13)

Nemcsak a fontos döntések előtt kell imádkozni, hanem mindig:

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5)

Mit jelent mindig, szüntelenül imádkozni? Most ne a Jézus-imára gondoljunk rögtön, hanem arra, amire Pál apostol hív bennünket:

Bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az Atyaistennek általa! (Kol 3,17)

„Bármit tesztek…” Ez azt jelenti, hogy nap mint nap igen sok alkalmunk van arra, hogy az Úr Jézus nevét segítségül hívjuk: Mielőtt találkozni készülünk valakivel, megszólítunk valakit, kérünk valamit, mielőtt valamilyen nehéz ügyet akarunk elintézni, haragot akarunk csillapítani, két ember között békét teremteni. Vagy egyszerűen, ha belépünk egy üzletbe, eladóval, vevőkkel, ismeretlenekkel találkozunk, vagy  elmegyünk egy iskola, egy kórház előtt, mindig mondhatjuk: „Uram, Jézus, könyörülj rajtuk és rajtam.”

A Miatyánk megtanítása előtt is imádkozni látták a tanítványok az Urat, és ahogyan imádkozott, olyan hatást gyakorolt rájuk, hogy elfogta őket is a vágy, hogy megtanulják, hogyan kell imádkozni:

Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: „Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.” (Lk 11,1)

Jól emlékszem, hogyan imádkozott az oltárban lelkiatyám. Arra is, hogyan imádkozott az essexi Keresztelő Szent János monostor fiatal papja, aki több alkalommal is szolgált templomunkban. Ma is előttem van, milyen áhítattal és töredelemmel szolgált a Vatopedi monostor fiatal papja 2009-ben, a katholikonban, a szent liturgián. Úgy, ahogyan az atyák tanítják a Filokáliában:

„Valahányszor imádkozol, figyelemmel és töredelmes szívvel imádkozzál!”

Urunk arra tanított, nemcsak magunkért, másokért is imádkoznunk kell.

Szenvedése előtt hosszasan imádkozott apostolaiért, sőt mindazokért, akik az ő szavukra hinni fognak benne. Így érettünk is. Ezt örökítette meg János evangélista a „főpapi imában”:

„Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem.

Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid. Mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém, és én megdicsőültem bennük. Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek.
Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megtartottam őket nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék. Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Közöltem velük igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, ahogy én sem vagyok a világból.
Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság. Ahogyan engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban.

De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél.
Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt.
Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.”  (Jn 17,.6-26)

Az ima meghallgatásának egyik legfontosabb feltétele az állhatatosság:

Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találni fogtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Vagy ki az közületek, aki, ha a fia kenyeret kér tőle, követ ad neki? Vagy ha halat kér, talán kígyót ad neki? Ha tehát ti, akik gonoszok vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább fog a ti Atyátok, aki a mennyekben van, jó dolgokat adni azoknak, akik kérik őt? (Mt 7,7-11)

Ám az állhatatosság után további feltételei is vannak, hogy imádságunk meghallgatásra találjon: A „meghallgatás meghallgatást kíván”. Ezt a vakon született embertől tudjuk, akinek az Úr visszaadta a szeme világát:

„Tudjuk, hogy Isten a bűnösöket nem hallgatja meg, de aki istenfélő, és megteszi az ő akaratát, azt meghallgatja.” (Jn 9,31)

A harmadik feltétele az imádság meghallgatásának a megbocsátás:

„Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket.” (Mk 11,25)

A meghallgatás negyedik, már közösségi feltétele a teljes egyetértés az imádkozók között. „Egyetértés” az igaz keresztény hitben és az ebből fakadó igaz keresztény életben. Urunk már két-három fős közösségnek is ígéri, hogy „ott lesz közöttük”:

„Bizony, mondom nektek: ha a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, bármi legyen is az, megkapják Atyámtól, aki a mennyben van. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20)

I. T. 

2024. január 24.