Nagyböjt második vasárnapja. Palamasz Szent Gergely thesszalonikai érsek emléke (1359).

„Egyiptomi” Szent Szabinosz vértanú (303 k.). Csodatévő Szent Khrisztodulosz patmoszi apát (1093). Szent Malakiás újvértanú (1500).

Zsid 1,10-2,3; Mk 2,1-12; a szent főpapnak: Zsid 7,26-8,2; Jn 10,9-16. Ötödik hang.

+

Apostoli olvasmány (Zsid 1,10-2,3; a főpapnak: Zsid 7,26-8,2)

»Kezdetben te, Uram, megvetetted a föld alapját,
és az egek a te kezed művei.

Elmúlnak ezek, de te megmaradsz;
és mint a ruha, mind elavulnak,

összegöngyölöd őket, mint egy köntöst,
és elváltoznak, mint a ruha;
te azonban ugyanaz vagy,
és éveid el nem fogynak«.

Angyalai közül melyiknek mondta valaha is:
»Jobbom felől foglalj helyet,
míg lábad zsámolyává teszem ellenségeidet«?

Ők ugye mindnyájan szolgáló lelkek, s azok szolgálatára küldték őket, akiknek az a hivatása, hogy örököljék az üdvösséget? Ezért még inkább figyelnünk kell mindarra, amit hallottunk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk. Mert ha már az angyalok által hirdetett ige is olyan hatalmas volt, hogy minden bűn és engedetlenség elnyerte igazságos, megérdemelt büntetését, hogyan fogunk megmenekülni mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel? Ezt, miután kezdetét vette az Úr tanításával, azok, akik hallották, megerősítették számunkra.

+

Illő volt ugyanis, hogy ilyen főpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és fölségesebb az egeknél; akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap először a saját vétkeikért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ő ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát feláldozta. A törvény ugyanis gyarló embereket rendelt papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút. Mindabból azonban, amit mondunk, ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben, mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített.

Evangéliumi olvasmány (Mk 2,1-12; a főpapnak: Jn 10,9-16)

Audió lejátszó

Felolvasás Márk Szent Evangéliumából!

(A béna meggyógyítása)

Néhány nap múlva újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: »Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.«
Ültek ott néhányan az írástudók közül is. Ezek azt gondolták magukban: »Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?« Jézus rögtön észrevette lelkében, hogy így gondolkodnak magukban, ezért azt mondta nekik: »Miért gondoljátok ezeket szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani a bénának: ‘Bocsánatot nyertek bűneid’, vagy azt mondani: ‘Kelj föl, vedd ágyadat és járj’? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – ekkor a bénához fordult: – Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!« Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: »Ilyet még nem láttunk soha.«

Felolvasás János Szent Evangéliumából!

(Hasonlatok a pásztorról és a juhokról)

Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.

(Jézus a jó Pásztor)

Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut – a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat –, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor.

+

A teremtetlen fény

Nagyböjti utazásunk második vasárnapjához érkeztünk. Egy héttel ezelőtt, az ortodoxia győzelmének vasárnapján azt ünnepeltük, hogy az ikonok tisztelete győzedelmeskedett a képrombolás fölött, az igaz hit győzedelmeskedett a hamis tanítás fölött. Ma pedig újra az igaz hit egy nagy tanítójáról emlékezünk meg, Palamasz Szent Gergely thesszalonikai érsekről, aki a teremtetlen fény, a teremtetlen kegyelem igaz tanítását védelmezte ennek tagadóival szemben.

Ezt a teremtetlen fényt és kegyelmet látták a kiválasztott apostolok a Tábor hegyén, amikor az Úr Jézus „arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a hó” (Mt 17,2). Ezt látjuk az ikonok aranyában, amelynek segítségével az ikonfestők ezzel a drága, selymes fényű anyaggal tudják megjeleníteni azt a fényt, amely nem természetes fény, nem napfény, mint a nyugati festészetben, és nem kívülről érkezik, hanem teremtetlen fény, teremtetlen energia, amely belülről, az ikonon ábrázolt szent személy bensejéből árad. Ez az a fény, amelyről a vecsernyében énekeljük:

„Derűs Világossága a halhatatlan, mennyei, szent, boldog Atya szent dicsőségének, Jézus Krisztus. Eljővén napáldozatkor, látván az esteli fényt, magasztaljuk az Atya, Fiú és Szentlélek Istent. Minden időben méltó boldog hangon magasztalni Téged, Istennek Fia, Aki az életet adtad, miért is a világ dicsőít Téged.”

A teremtetlen fény nem valamilyen elvont teológiai fogalom, hanem a keresztény élet valósága.

Jussanak eszünkbe az Úr szavai: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Vagy ismét: „Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5). Ez az a fény, amit Palamasz Szent Gergely arcán láttak a tanítványai, különösen akkor, miközben a szent liturgiát végezte, de olyankor is, amikor cellájának imádságos csendességéből kilépett közéjük.

Van azonban olyan teremtetlen kegyelem is, amely láthatatlan. Például a szent keresztségben és a bérmálás szent olajkenetében Szent Egyházunk valóságos, de szemmel láthatatlan kegyelmet közvetít, és ez a kegyelem nem teremtett, hanem teremtetlen, isteni kegyelem, amely munkálkodik abban, aki a szentségben részesül. Amikor a szent keresztség eltörli az abban részesülőnek minden bűnét, az a mi szemünk számára láthatatlan, Isten előtt azonban megtörténik. Amikor a bérmálás szent olajkenetében megkenjük a már megkeresztelt kisgyermek vagy felnőtt tagjait, és azt mondjuk, „a Szent Lélek ajándékának pecsétje”, akkor az ott közvetített kegyelem szemmel nem látható, mégis valóságos. Vagy amikor a beteg ember részesül a betegek szent kenetében, láthatatlan kegyelmekben részesül, és gyakran tapasztaljuk, hogy erőre is kap.

A mai evangéliumban is Márk szent evangéliumából egy szentségről hallottunk. Egyes szent atyák ugyanis úgy magyarázzák, hogy a béna ─ az emberi lélek. A négy barát, aki felkarolja és az Úr elé viszi a tehetetlen bénát, a négy evangélium ill. a négy evangélista. A ház teteje, amit el kell bontani, hogy az Úr elé kerülhessünk, a sok bűn és szenvedély, amely gyötör bennünket és elválaszt Istentől, ill. az ember lelkiismerete, amely, ha rossz, nem enged egyesülni Istennel. Amikor pedig a négy evangélista tanításai alapján el tudjuk bontani a tetőt, vagyis ki akarjuk vetni magunkból a gonoszságot, és lelkiismeretünk a templomba, a paphoz vezet bennünket, akkor a szent gyónás szentségében magával az Úrral találkozunk, akinek megvalljuk bűneinket, hiszen a pap csak tanúként van jelen, és ekkor ő, az Úr azt mondja nekünk, amit egykor a bénának is mondott: „Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek”. Lám, újra a teremtetlen kegyelemmel találkozunk, amelyet szemmel nem láthatunk, de megkönnyebbülünk és érezzük, hogy bocsánatot nyertünk.

Ám a szent evangéliumi történet tovább folytatódik, az Úr így szól a bénához: „Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!” Azaz: a szent evangélium tanítása hozzám vezetett téged, megbocsátottam bűneidet, most azonban azt parancsolom neked, hogy állj talpra és térj haza, vagyis térj vissza ahhoz az emberséghez, amit eredetileg szántam neked, térj vissza valódi önmagadhoz, térj vissza a szentséghez, térj vissza a Világossághoz, fogadd magadba a Világosságot, egyesülj a Szentséggel, amit a szenteknek készítettek elő, vagyis az új Ádám által gyógyítsd meg a régi Ádámot, aki benned rejtőzik.

Végső soron Szent Egyházunk minden munkálkodásában a teremtetlen fény és a teremtetlen kegyelem van jelen, amely meg akar világosítani bennünket.

Alexandriai Szent Cirill atyánk, amikor János evangéliumának ma elhangzott sorait magyarázza, ezt írja: „Amikor Jézus azt mondja, ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát, egyenértékű azzal, mintha azt mondaná: szoros kapcsolatba lépek juhaimmal, és juhaim is szoros kapcsolatba lépnek velem, ahogyan az Atya szoros kapcsolatban áll velem és én is szoros kapcsolatban állok az Atyával. Mert az Isten-Atya ismeri saját Fiát és isteni természetének gyümölcsét, hiszen valóban ő az Atyja. És ismét, a Fiú is ismeri az Atyát, mint igaz Istenre tekint rá, mert tőle született. Ugyanígy mi is, amikor bensőséges és szoros kapcsolatba kerülünk az Atyával, az ő családjának neveznek bennünket, és egyenként az ő gyermekei vagyunk, ahogy ő maga mondta: Íme, itt vagyok én és a gyermekeim, akiket nékem adott az Isten (Iz 8,18). Valóban Isten családja vagyunk és ténylegesen családtagjai vagyunk. A Fiúval való kapcsolatunk révén rokonai lettünk az Isten-Atyának, mert az Egyszülött, aki igaz Istentől való igaz Isten, emberré lett, és bár a bűnt nem vette magára, a mi emberi természetünket magára öltötte és sajátjává tette.”[1]

Milyen nagy titok ez, milyen fönséges, felfoghatatlan titok!

A Zsoltárok könyvében sokszor hallunk a világosságról:

„Megjelöltetett mirajtunk a Te orcádnak világossága, Urunk. Nagyobb örömet adsz így szívemnek, mint amikor ők búzában, borban és olajban dúskálnak. Békességben fekszem le és alszom el, mert egyedül Te, Uram, tartasz engem reménységben” (Zsolt 4,6–8).

„Az emberek fiai szárnyaid árnyékában találnak oltalmat. Megittasodtak a Te házad bőségétől, és gyönyörűséged patakjaival itatod őket. Mert Nálad van az élet forrása, a Te világosságodban látjuk meg a világosságot. Áraszd a Te irgalmadat mindazokra, kik ismernek Téged” (Zsolt 35, 8–10).

„Küldd le a Te világosságodat és igazságodat, azok vezérelnek és vezetnek engem a Te szent hegyedre és hajlékaidba. És bemegyek Isten oltárához, Istenhez, aki derűssé teszi ifjúságomat; magasztallak Téged citerával, ó Isten, én Istenem” (Zsolt 42, 3–5).

Palamasz Szent Gergely atyánk életrajzában olvassuk, hogy mindig a Szentséges Istenszülő lebegett a szeme előtt, és nem volt olyan óra, hogy ne könyörgött volna hozzá. Leggyakoribb imádsága ez volt: „Világosíts meg, világosíts meg engem!”

A szent és nagy böjt folyamán mondjuk mi is ezt Palamasz Szent Gergely atyánkkal együtt: „Világosíts meg, világosíts meg engem!”, hogy az Úr ígérete szerint miénk legyen az élet világossága.

A-V. Gellért

[1] (Kommentár János evangéliumához)