2022. október 16. Pünkösd utáni 18. vasárnap. A VII. Egyetemes Zsinat atyáinak emléke (787).

Szent Longinusz százados vértanú és két katonatársa (1. sz.).

Szent Gallusz, svájci aszkéta, igehirdető (640).

Szent Eupraxia, pszkovi vértanú (1243).

Gal 2,16-20; Lk 8,5-15 (olvasmányok a 21. vasárnap szerint); a zsinati atyáknak: Tit 3,8-15; Jn 17,1-13.

+

Apostoli olvasmány (Gal 2,16-20)

Testvéreim!

Mivel pedig tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedeteiből igazul meg, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk Krisztus hite, és nem a törvény cselekedetei által, mert a törvény cselekedeteiből egy ember sem igazul meg.
Hogyha mi, akik Krisztusban keresünk megigazulást, magunk is bűnösöknek bizonyulunk, vajon akkor Krisztus a bűn előmozdítója? Semmi esetre sem! Mert ha ismét felépítem azt, amit leromboltam, önmagamat teszem törvényszegővé. Én ugyanis a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.

Evangéliumi olvasmány (Lk 8,5-15)

Felolvasás Lukács Szent Evangéliumából!

(Példabeszéd a magvetőről)

»Kiment a magvető magot vetni. Amint vetett, az egyik mag az útfélre esett. Ezt eltaposták, és az ég madarai felszedegették. A másik sziklára esett. Ez kikelt, de aztán elszáradt, mert nem volt nedvessége. A másik a tövisek közé esett. A tövisek is felnőttek vele, és elfojtották. De egy másik a jó földbe estek. Kikelt és százszoros termést hozott.« Amikor ezt elmondta, felkiáltott: »Akinek van füle a hallásra, hallja meg!«

(A példabeszédek értelme és célja)

Tanítványai megkérdezték őt, hogy mit jelent ez a példabeszéd. Ő ezt mondta nekik: »Nektek adatott, hogy megismerjétek Isten országának titkait, másoknak csak példabeszédekben, hogy nézvén ne lássanak, és hallván ne értsenek.

(A magvetőről szóló példabeszéd magyarázata)

Ez tehát a példabeszéd: A mag Isten igéje. Az útfélre hullott magok azok, akik hallgatják, de azután eljön az ördög, és kiveszi az igét szívükből, nehogy higgyenek és üdvözüljenek. A kősziklára hullott magok azok, akik, amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nincs gyökerük; egy ideig hisznek, a kísértés idején azonban elpártolnak. A tövisek közé hullott magok azok, akik hallgatják, de az élet gondjai, gazdagsága és gyönyörűségei később elfojtják bennük az igét, és gyümölcsöt nem teremnek. Amelyik pedig jó földbe esett, azokat jelenti, akik tiszta és jó szívvel hallgatják az igét, megtartják, és gyümölcsöt hoznak állhatatosan.

A zsinati atyáknak (Tit 3,8-15)

Igaz beszéd ez, és azt akarom, hogy erősítsd meg bennük ezt, hogy akik hisznek Istenben, igyekezzenek elöljárni a jócselekedetekben. Jó ez és hasznos az emberek számára. Az oktalan vitákat, nemzetségtáblákat, veszekedéseket és a törvényről való vitatkozásokat ellenben kerüld, mert azok haszontalan és hiábavaló dolgok. Az eretnek embert egy-két intés után kerüld, tudva, hogy az ilyen romlott, vétkezik, és saját maga ítéli el önmagát.
Mihelyt hozzád küldöm Artemászt vagy Tichikuszt, siess, gyere hozzám Nikopoliszba! Úgy határoztam ugyanis, hogy ott töltöm a telet. A törvénytanító Zénászt, valamint Apollót gondosan ellátva küldd tovább, hogy ne legyen hiányuk semmiben. De a mieink is tanulják meg, hogy jótettekkel járjanak elöl, ahol sürgős segítségre van szükség, hogy ne legyenek gyümölcstelenek. Köszöntenek a velem levők mindnyájan. Köszöntsd azokat, akik szeretnek minket a hitben! Kegyelem legyen mindnyájatokkal!

A zsinati atyáknak (Jn 17,1-13)

Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: »Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett. Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid. Mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém, és én megdicsőültem bennük. Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megtartottam őket nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék. Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük.

Az ünnepi kalendárium tanításából:

Október 11-17 közötti vasárnap – A VII. Egyetemes Zsinat szent atyáinak emlékezete

A VIII. században Szent Irén császárné (augusztus 7.) lett a régens, fia, VI. Konstantin császár mellett. Első tette a szentképek elleni üldöztetés beszüntetése volt, amit még 726-ban kezdett el III. (Izaurai) Leó császár, majd még kegyetlenebb módon folytatott V. Kónsztantinosz Kopronümosz. Ezért pátriárkájává nevezte ki tanácsadóját, Szent Taraszioszt (február 25.), és megbízta, hogy 786. augusztusáig készítsen elő nagy zsinatot Konstantinápolyba, amely megfogalmazná az Egyház hitét e kérdésben. Az ikonrombolók által kirobbantott zavargások miatt azonban arra kényszerült, hogy a zsinat összehívását egy évvel elhalassza.

A Nikaiába áthelyezett VII. Egyetemes Zsinatot 787. szeptember 24 – október 13. között tartották a Szent Szophia templomban, ahol négy és fél évszázaddal korábban az I. Egyetemes Zsinat ülésezett. A Szent Tarasziosz pátriárka által vezetett zsinatra háromszázötven ortodox püspök gyűlt össze, akikhez később még hét, az ikonromboló eretnekséget megtagadó főpap csatlakozott. A római pápa, valamint Antiokhia és Jeruzsálem pátriárkái képviselőihez képest az ikonromboló császárok által kegyetlenül üldözött szerzetesek jelentős számban voltak jelen: körülbelül százharminchat fő.

Gondos előkészítés után, meghallgatva a szent atyák nagyszámú tanúbizonyságait, a zsinat résztvevői anathémát mondtak azon eretnekekre, akik ötven éven keresztül tiltották az ortodoxoknak Krisztus és a szentek ikonjainak tiszteletét, bálványimádásnak tartva. Így záródott tehát az ikonrombolás első szakasza, amely azonban néhány évvel később V. (Örmény) Leó császár idején (813-820) újra erőre kapott és csak 843-ban győzetett le véglegesen, hála Theodóra császárnőnek (február 11.) és Szent Metód pátriárkának (június 14.) A szent atyák anathémát mondtak az eretnek pátriárkákra és követőikre. Elvetették a 754-ben V. Konstantin kezdeményezésére tartott álzsinatot és örök emléket hirdettek az ortodoxia szent védelmezőinek: Szent Germánosz pátriárkának (március 12.), Damaszkuszi Szent Jánosnak (december 4.), Ciprusi Szent Györgynek [3] és mindenkinek, akit elűztek vagy megkínoztak a szent ikonok védelme miatti kiállásáért. A szent atyák által az utolsó ülésen felolvasott határozatban olvashatjuk:

„A lehető legszigorúbban és a legnagyobb körültekintéssel határozzuk, hogy a drága és életadó Kereszt ábrázolásához hasonlóan, a drága és szent képmásokat is – akár festve, akár mozaikból, akár más alkalmas anyagból vannak is ezek – Isten szent templomaiban, szent edényeken, ruhákon, falakon és fatáblákon, házakban és utakon kell elhelyezni: legyenek ezek akár a mi Urunk és Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus képmásai, akár Nagyasszonyunké, Istennek Szentséges Szülőjéé, vagy pedig a tiszteletreméltó angyalok, vagy az összes szentek és szent életű emberek képmásai. Hiszen minél gyakrabban látjuk őket ikonok ábrázolásain, az ikonokat szemlélve annál inkább felemelkedünk az őskép emlékezetéhez és szeretetéhez, s csókkal és tiszteletteljes hódolattal illetjük e képeket, nem pedig hitünk szerinti imádásban részesítjük őket, amely egyedül csak az isteni természetet illeti meg. Hanem éppúgy, mint a drága és életadó Kereszt ábrázolását, a szent Evangéliumot és egyéb szent tárgyakat, úgy ezeket is tömjénezéssel és gyertyák gyújtásával tiszteljük meg, amiként ez őseinknél is kegyes szokás volt. Az ikonnak adott tisztelet ugyanis az ősképre száll; és aki hódol az ikon előtt, az az ikonon ábrázolt hüposztaszisz előtt hódol. Így tartja ugyanis Szent Atyáink tanítása, vagyis Egyetemes Egyházunk hagyománya, amely a földkerekség egyik végétől a másikig hirdeti az Evangéliumot.”

Ily módon a szent atyák nem csak a szent ikonok tiszteletét védelmezték, hanem Isten Fia megtestesülésének valóságos voltát is. Felvéve az emberi természetet, Isten Igéje átistenítette azt, de nem fosztotta meg sajátos jellemzőitől. Krisztus ikonja, amelynek helyességét az egyházi hagyomány igazolja, ily módon megjeleníti személye ősképének valódi isteni és emberi jelenlétét és kegyelmet közvetít annak, aki hittel tiszteli azt.

A második Nikaiai Zsinat a hetedik, és egyben az Ortodox Egyház által elismert utolsó egyetemes zsinat volt. Ebből azonban nem következik, hogy a jövőben nem lehet Egyetemes Zsinatokat összehívni. Inkább azt jelenti, hogy hetedikként, a Nikaiai Zsinat a tökéletesség és befejezettség szimbólumává vált – éppen ezt az értelmet tulajdonítja e számnak a Szentírás (vö. Ter 2,1-3). Lezárja a nagy dogmatikai viták korszakát, amelyek lehetővé tették az Egyház számára, hogy minden kétértelműséget kizáró meghatározásokban pontosítsa a szent ortodox hit határait. Mostantól minden eretnekség viszonyítható valamelyik olyan tévedéshez, amelyekre az Egyház az egyetemes zsinatokon anathémát mondott.

(Forrás: https://szynaxarion.wordpress.com/2013/10/12/oktober-11-17-kozotti-vasarnap)

Október 18: Szent Lukács apostol és evangélista

Szent Lukács evangélista a szíriai Antiochiából származott. Már ifjúkorában elsajátította a (pogány) hellén tudományokat és az orvostudományt, és kiváló orvos lett belőle. Emellett kitűnő festő is volt. Jól ismerte az egyiptomi és a görög nyelvet, amikor pedig a zsidó tudományokat is magáévá tette, Jeruzsálembe ment.

Abban az időben élt a földön az emberek között a mi Urunk, Jézus Krisztus, és vetette az üdvösség igéjét, melynek magvai Lukács szívében is megfogantak, és mivel jó földbe hullottak, százszoros termést hoztak. Lukács magának Istennek ajkáról hallván az igazi bölcsesség tanítását, több tudományt fedezett fel benne, mint a hellén és egyiptomi tudományokban, mert megtanulta ismerni az igaz Istent, hinni benne, és másokat is megtanítani erre a hitre. Egyike lett a hetven tanítványnak, akikről ő maga emlékezik meg evangéliumában: „Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenet, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült” (Lk 10, 1). Lukács is ezek közé tartozott, az Úr előtt járt, szent tanításával előkészítette az Ő útját, és tanította a népeket arra, hogy a Messiás, akit úgy vártak, eljött a világba.

Az üdvhozó szenvedések idején, amikor megverték a pásztort és szétszéledtek a nyáj juhai, a boldog Lukács sóhajtozott és sírt az Uráért, aki önszántából jónak látta szenvedni. És miként sírva vetett, úgy örvendezve aratta le jutalmát, mert miután Krisztus feltámadt, amikor Lukács és Kleofás az Emmausz felé vezető úton mentek, és egymás közt fájdalommal az ő szeretett Mesterük szenvedéseiről beszélgettek, maga Jézus Krisztus, ami Urunk jelent meg nekik, megvigasztalta őket és könnyeiket letörölte, hiszen közeledve hozzájuk, ezt kérdezte tőlük: „Miféle beszédek ezek, amelyekkel kérdezgetitek egymást útközben, és miért szomorkodtok?” Azzal vándorolt együtt Szent Lukács akkor, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Csatlakozva tehát hozzájuk, kimondhatatlanul mély bölcsességét osztotta meg velük.

Milyen drága volt Szent Lukács számára a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítása! Az ő fölöttébb édes ajkával elbeszélte nekik Mózestől kezdve az összes prófétán keresztül, és megmagyarázta nekik mind az Írásokat. Ezért hát Lukács, Krisztus jó tanítványa, megtanulva Isten titkait, Beócia minden városát a szent hitre vezette, és sokakat, akik sötétségben jártak, a Szent Evangélium fényével megvilágosított. Előbb Emmauszban ült Krisztussal a vacsorán, később Vele együtt étkezett Isten Országában. Megismerte a kenyértörésben Isten Fiát, akit a Titkos Vacsorán Júdás nem akart megismerni.

Az istenszeretet tüze, amely Szent Lukács szívében rejtőzött, e szavakból világlik ki: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24, 32b) És hogy megmaradjon emlékezete a mi Urunknak, akit teljes szívéből szeretett, az Ő mennybemenetele után tizenöt esztendővel megírta bizonyító erejű evangéliumát. Nem csupán azt írta le, amit látott és hallott, hanem azt is, ami saját szívébe volt írva, nem írótollal, hanem szeretettel. Hasonlóképpen elbeszélte azokat is, amiket korábban látott és hallott azoktól, akik követték Krisztust. Végül pedig Krisztus szenvedéseinek idejéhez közeledve, követni kezdte őt, ahogyan evangéliumának kezdetén írja: „amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének” (Lk 1, 2).

Szent Lukács részese volt Pál apostol fájdalmainak és fáradozásainak Krisztus örömhírének hirdetése során, mert vele tartott, és tanította Krisztus igéjét nem csak a zsidóknak, hanem a többi népnek is. Rómában meglátogatta Pált, ahogyan az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk, amit szintén Lukács írt, és Pál igen kedvelte őt. A Kolosszeiekhez szólva, levelében ezt írja: „Köszönt titeket Lukács, a szeretett orvos” (Kol 4, 14). A Korinthusiakhoz írt levélben pedig dicséri Lukácsot, mondván: „Vele [Titusszal] küldtük azt a testvért is, aki az evangélium hirdetéséért minden egyházban elismerésnek örvend, sőt mi több, akit az egyházak kísérőnkké is rendeltek ebben a jótékonyságban, melyet az Úr dicsőségére és elszántságunk megmutatására szolgálunk” (2Kor 8, 18-19). Szent Jeromos úgy magyarázza, hogy Pál dicsérete itt Lukácsra vonatkozik.

Később Lukács elhagyta Rómát és kelet felé tartott, hirdette Krisztust, és az ő szent nevéért fájdalmakat és fáradozásokat szenvedett el. Átszelte Líbiát és Egyiptomba ment, ahol igehirdetésével megvilágosította Thébát, Felső-Egyiptom legfontosabb városát, majd a görögországi Beócia városaiban egyházakat alapított, papokat és diakónusokat szentelt. Testi és lelki betegeket gyógyított meg, és sokat szenvedve, nyolcvan esztendős korát is túllépve elpihent az Úrban. A helyre, ahová szent testét helyezték, Isten, megdicsőítve kedveltjét, hogy így jelezze orvosi mesterségét, kolliriont hullatott, igen tiszta vizet, amely meggyógyítja a szemfájdalmakat. Ismerték ezért a hívők a sírját, ahol mindenféle betegségből meggyógyultak a szent apostol imái által.

Constantius, Nagy Konstantin császár fia, amikor hallott a csodatevő és gyógyító ereklyékről, elküldte Artemioszt, Egyiptom kormányzóját, akit később Julianus aposztata idején megkínoztak Krisztusért, és ő nagy tisztességgel elhozta a császárvárosba, Konstantinápolyba Szent Lukács apostol és evangélista ereklyéit.

Amikor a szent ereklyéket ünnepi énekek és dicsőítések közepette a városba hozták, egy Anatοliosz nevű eunuch, a császári palota szolgája, aki hosszú idő óta feküdt fájdalmas betegágyán, és sok pénzét áldozta orvosokra, de senkinél sem talált gyógyulásra, meghallva, hogy a városba érkeznek Szent Lukács apostol ereklyéi, teljes buzgósággal könyörgött a szenthez, és amennyire képes volt, felkelt az ágyból és megparancsolta, hogy vigyék az apostol gyógyító erejű ereklyetartójához. Amikor odaért és hittel érintette, hódolva a szent ereklyék előtt, azonnal meggyógyult betegségéből, és visszanyerve egészségét és erejét, ő maga is vállaira vette a többiekkel együtt Szent Lukács apostol és evangélista ereklyetartóját, és elvitték a Szent Apostolok templomába. Ott az oltárba, a szent asztal alá helyezték el, Szent András és Szent Timóteus apostolok ereklyéi mellé.

Azt mondják Szent Lukácsról, hogy csodálatos módon ő festette meg a Szentséges Istenszülő képmását, aki a minden időknek előtte született Gyermeket tartja a kezében, a mi Urunkat, Jézus Krisztust. Másik két ikont is festett az Istenszülőről, és elvitte hozzá, hogy lássa, tetszenek-e neki. A Szentséges Istenszülő pedig, látva a képmásokat, így szólt: „A tőlem született kegyelmi ajándékai és az én áldásom legyen ezekkel a képmásokkal.” Szent Lukács megfestette még fa alapra Szent Péter és Pál apostolok képeit, és tőle vette át mindenki a szent ikonok helyes és tiszteletreméltó festésének szokását, Istennek, az ő Szent Anyjának és minden szenteknek dicsőségére, az Egyház ékességére és a hívők üdvösségére, akik igaz hittel tisztelik a szent képeket.

Szent Lukács apostol és evangélista, esedezz Istenhez érettünk!

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-10)

Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért

+

Tropárionok

Feltámadási tropárion, 1. hang

Zsinati atyák tropárionja, 8. hang

Fölöttébb dicsőített vagy Krisztus Istenünk, aki atyáinkat földi fényforrásoknak állítottad, és általuk mindnyájunkat az igaz hitre vezéreltél. Nagyirgalmú, dicsőség Néked!

Szent György Nagyvértanú tropárionja, 4. hang

Mint a foglyoknak szabadítója, és szegényeknek oltalmazója, betegeknek orvosa, királyoknak pártfogója, győzedelmes György nagyvértanú, járj közre Krisztus Istennél, hogy üdvözítse a mi lelkünket.

Kondákion, 2. hang

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Keresztények csalhatatlan oltalma, az Alkotóhoz való állhatatos közvetítője, ne vesd meg a bűnösök könyörgő hangját, hanem igyekezz, Jóságos, segítségünkre, kik híven kiáltjuk Hozzád: légy gyors a közbenjárásban, és siess az esedezésben, Istennek Szülője, ki mindenkor ol­talmazod tisztelőidet!

Vértanúk magasztalása (Szent Longinusz százados vértanú és két katonatársa)

Magasztalunk Titeket, szent vértanúk, és tiszteljük drága szenvedéseiteket, amelyeket a Krisztusért kiállottatok!