(Olvasandó Jn 4,5-42)
A szamáriai asszony, Jákób kútjánál megdöbbent azon, hogy Jézus megszólítja:
― „Adj innom!”
― „Zsidó létedre hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?”
A szamáriai keverék népcsoport volt, tisztelték az egy igaz Istent, de a pogány „istenekről” sem mondtak le. Ma úgy mondanánk: eretnekek, akik az igazi istenhitet és istentiszteletet veszélyeztetik. Nem volt szabad keveredni, szóba állni velük.
Mennyi minden az, ami elválaszt bennünket a másik embertől. Sértettség, harag, politika, előítélet, erős nemzeti érzés. Vagy az, hogy a másik ember más vallás híve.
A tanítványok, akik most nem voltak az Úr Jézus mellett, bizonyára nem álltak volna szóba a szamáriai asszonnyal. És ez így lett volna helyes a részükről, hiszen maga az Úr hagyta meg nekik, amikor a tizenkettőt prédikálni küldte: „A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be (Mt 10,5)!” Az Apostol is ezt írja Titusznak: „Az eretnek embert egy-két intés után kerüld (3,10)!” Nem azt mondja, hogy beszélgess vele, hanem azt, hogy „egy-két intés után kerüld”. Azaz, csak az kezdeményezzen ilyen nehéz, kényes beszélgetést, csak az menjen ilyen térítő útra, akiben már nagy szeretet van Isten és az ember iránt, aki mélyen együtt tud érezni a másik emberrel, aki már bölcsességet szerzett magánk, és, ami a legfontosabb, aki már eljutott Krisztus ismeretére. Nemcsak hisz benne, hanem meg is ismerte őt. Mert akkor már biztonságban van. Ezért olvassuk később a Cselekedetek Könyvében Péterről és Jánosról: „Ők pedig, miután tanúságot tettek és az Úr igéjét hirdették, visszatértek Jeruzsálembe. Közben a szamariaiak sok helységének hirdették az evangéliumot (8,25).”
Csak az kezdeményezzen „szamariaival” beszélgetést, aki már abból az „élő vízből” iszik, amelyet az Úr Jézus kínál. Különben lelke kárt szenvedhet. Mi is ez az „élő víz”, amiről az Úr beszél a szamariai asszonynak? Folyó víz, forrás víz, ellentétben a kút vagy a ciszterna vízével, amely „álló víz”. A kút, a ciszterna vize létszükséglet, nélküle nincs élet, de csak a folyó víz, a folyó maga az, amely végül a tengerig vezet. Álló vízben nem lehet oda eljutni. Olyan különbség van a kettő között, mint Jézus nélkül, vagy Jézussal élni. Az egyik víz földi, csak földi szükségletet elégít ki, a másik lelki, benne van az isteni kegyelem, az igazi élet, a boldog és tiszta élet, a krisztusi élet, a megváltás, az örök élet.
A szamariai asszony biztos nem volt istentagadó, ateista. Akkoriban ez ritkaságszámba ment. Csak éppen megfakult benne a gyermekkori hit, és később már a saját életét élte, a saját feje, a saját vágyai után ment, csak a mindennapi kút vízére szomjazott. A földi szomjúság felejtette a lelki szomjúságot.
Miről lehet megismerni ezt a másik, lelki, „élő vizet”? Gondoljunk most erkölcsös és elkötelezett emberek példájára. A napkeleti bölcsek, akik távoli hazájukban meglátták a feltűnt betlehemi csillagot, országokon, megpróbáltatásokon, veszedelmeken keresztül jutottak el a Szentföldre, hogy hódoljanak a zsidók új királya előtt. És amikor már Betlehem felé járva újra megpillantották a vezérlő csillagot, „örvendeni kezdtek igen nagy örömmel” (Mt 2,10). Bizony, „élő víz folyói fakadtak belőlük (Jn 7,38).” Miután Péter háromszor megtagadta Jézust a főpap udvarában, és a kakas megszólalt, „kiment onnan, és keserves sírásra fakadt (Mt 26,75)”. A bűnbánat élő vízének folyamai fakadtak fel benne. Nagypéntek után, az Emmauszba tartó két tanítvány gyászos arccal állt meg, amikor az ismeretlen vándor megkérdezte tőlük:
― „Miről beszélgettek egymással útközben?”
― „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban (Lk 24,17-18)?”
Ámde miután felismerték a feltámadottat a kenyértörésről a fogadóban, így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat (Lk 24,32)?”. A Feltámadottban való hit élő vízének forrásai törtek fel bennük.
Nincs olykor olyan érzésünk, mintha a lelkünk, életünk „álló víz” lenne? Urunk az ő „élő vize folyamaihoz” hív bennünket, amely képes utat vágni a pusztaságban, a száraz homokon új növényzetet sarjasztani, a kiszáradt medret vízzel tölteni, a megrekedt, iszapos fát felkapni, tovasodorni.
Szomjazunk, szomjazzunk ez után az „élő víz” után itt, Magyarországon és ezen az öreg Kontinensen!
I. T. 2022. május 31.
