(Befejezés)

14

Miután Kalliopi elment, a Bolond továbbra is az istállóknál maradt. Nappal a városba jött és ugyanúgy látni lehetett, mint azelőtt. A koldusok féltek tőle, mert azt hitték, megveszett és rátámad az emberekre, ez a félelem azonban rögvest szertefoszlott, amikor a Bolond hagyta, hogy egy idegen úr szolgája megverje, miután szokása szerint ura mögött lépdelve gúnyt űzött belőle. A koldus, akit az istállóknál elkergetett, meg akart győződni arról, hogy a Bolond ugyanolyan, mint régen, ezért hirtelen rátámadt, és néhányszor megütötte. A Bolond kezeivel eltakarta fejét, jajgatni kezdett és megpróbált elszaladni, a koldus emiatt megbánta, hogy az istállóknál nem volt merészebb. Eszébe jutott, mit veszített miatta, ezért erővel néhányszor arcul ütötte úgy, hogy a Bolond orrából és szájából folyt a vér. Másrészt a városban olyan szóbeszéd kezdett terjedni, amely minden eddigit felülmúlt. Azt beszélték, a Bolond nagy úr volt a saját hazájában, Jeruzsálem környékén és a Jordán partján mindenki előtt ismert és tiszteletreméltó, és hogy egyáltalán nem bolond, hanem csak tetteti magát és közben mindenkit kinevet. Végül azt is hallani lehetett, hogy az urak, akik nemrég a püspöknél időztek, csak azért jöttek el Jeruzsálemből, hogy vele találkozhassanak. A legzaklatottabbnak János diakónus látszott, hiszen ő volt az, aki előtt az özvegy úr felfedte a titkot. Azt mondta neki, hogy ekkora titkot nem tud magában tartani, és bár ezzel esküszegővé válik, mégis mindent elmond a diakónusnak, mert istenfélő embernek ismeri, és úgy hiszi, ez üdvösségére szolgál. Természetesen az úr előbb megeskette Jánost, hogy senkinek sem beszél erről. János azonban néhány napi vívódás után – szintén eskü alatt – mindent felfedett a felesége előtt. Ez pedig, miután felbőszülve összeszidta a férjét, mondván, hogy ő kezdettől fogva tudta ezt, csak férje volt az, aki ellenállt és az ő eszét is elvette, másnap, vasárnap lévén a templomban mindent elmesélt, hiszen, mondta, ilyen dolgot nem lehet titokban tartani, ő pedig egyedül a lelkek büntetésére gondol, akik Isten szentjét ily igazságtalanul kigúnyolták.

A szóbeszéd eljutott Anasztásziosz diakónus fülébe is. Az, hogy a Bolondról mindenki szentként beszélt, hosszú ideje tartó fáradozását tette hiábavalóvá. Való igaz, hogy az úrhölgy okkal viselkedett úgy, mintha mindent elfelejtett volna, ennek ellenére Anasztásziosz minden pillanatban várta, hogy bíróság elé állítják, és visszakövetelik tőle a pénzt. E várakozás annyira nyugtalanná tette, hogy beteg emberhez vált hasonlóvá, gyakran kiabált ok nélkül az énekesekkel és a templom látogatóival. Anasztásziosz egyre nevetségesebbé vált, minden prédikációja ördögökről, csodákról és az emberek gonoszságáról szólt. Egyik nap a buzgóság odáig vitte, hogy azt mondta, mindenkit, aki nem hisz a csodákban, megszáll az ördög. Ez után arról az erőről beszélt, amelyet Krisztus adott apostolainak a tisztátalan lelkek felett, és azt mondta, ha valaki kételkedne abban, hogy egy embernek lehet hatalma az ördögök fölött, tudnia kell, hogy az ördögök nem ijednek meg akárkitől, hanem azokat, akik úgy merészelnek ellenük imádkozni, hogy nincs meg bennük a fentről való erő, az ördögök szétszaggatják, ahogy az Írás is mondja. A diakónus mértéken felül felbőszült és azt gondolta, nem mindenki értette meg, hogy önmagáról beszélt. Ezért azt is mondta, az igazság kinyilvánításának nem látja más útját, mint azt, hogy az ördög, aki itt előjött, szálljon bele abba, aki hazudik. Befejezve a prédikációt a diakónus keresztet vetett, útjára engedte a népet és belépett az oltárba, hogy levetkezzen. Amint levette azonban a szent öltözetet, Anasztásziosz a földre vetette magát, négykézlábra állt, és ugatni és üvölteni kezdett a szent oltárban. A sekrestyés és néhány énekes megijedt, és felismerte, hogy Anasztászioszt az az átok érte el, amit ő maga mondott ki, elkezdtek keresztet vetni rá és meghintették szenteltvízzel. Anasztásziosz azonban csak még jobban megvadult, ezért megragadták és a templom kriptájába vonszolták arra gondolva, hogy majd papokat hívnak, akik imádkoznak fölötte. Azok, akik most Anasztászioszért imádkoztak, különösen meg voltak ijedve, hiszen mindnyájan a Bolond ellen tanúskodtak, és meg is verték, ezért mindegyikük arra számított, hogy az ördög egyik pillanatról a másikra őket is megszállhatja. Anasztásziosz az egész napot a kriptában töltötte, üvöltött és fenyegette azokat, akik segíteni próbáltak rajta. Mivel teljesen megvadult, láncra verték. Estére felismerhetetlenné vált, arca eltorzult, szája habzott, a hab pedig lecsorgott a mellére. Az énekesek és a felolvasók papért siettek, de az imádság hatására a szerencsétlen Anasztásziosz mintha még inkább megvadult volna. Végül a beteg inkább holt lett, mint élő, tetőtől talpig szent olajjal kenték meg, a porban hempergett, a pap pedig indulni készült, mondva, hogy ilyen mértékű megszállottságtól egyedül csak Isten tudja megszabadítani Anasztászioszt. Ekkor az egyik felolvasó, aki nagyon félt az ördögöktől, mert azt hitte, hogy ő lesz a következő, akit megszállnak, kérte a papot, végezzenek még egy utolsó imádságot, mert közeledik az éjfél és tudvalevő, hogy ilyenkor az imádságok hatásosabbak. Azért a jelenlévők mindnyájan fölkeltek és többszöri leborulás után elkezdtek tropárionokat[1] énekelni és nagy buzgósággal átkozták az ördögöt, a kripta pedig pokoli üvöltés és csapkodás hangjaival telt meg. Egyszer csak a démon, amely addig arcátlanul válaszolt, üvölteni és kiáltozni kezdett: „Kimegyek! Kimegyek! Ó, ti elviselhetetlenek, ne higgyétek, hogy miattatok megyek ki belőle! Simeon most imádkozik azok üdvösségéért, akik valaha rosszat cselekedtek neki, és az ő tüze éget!” Ezek után, mint egy felbőszült vadállat így ordított: „Nem vagy igazságos, Krisztus, hiszen ez esküvel adta át magát nekem!” A démon ekkor a földre vetette Anasztászioszt, aki ijesztően felfúvódott, majd hirtelen leeresztett és érzéketlenül fekve maradt a földön. Nem sokkal később Anasztásziosz a templom mögött ült szótlanul egy kövön, a felolvasó pedig izgatottan mesélt el neki mindazt, ami történt. Mivel éjfél elmúlt és mindenki haza akart térni a házába, Anasztásziosz azt kérte, hagyják békén, mert már jól van. Egyedül maradt. Egy ideig még a kövön üldögélt, azután hirtelen talpra ugrott és sietős léptekkel elindult a város utcáin.

15

Az éjjeli levegő frissessége egészen a gyomráig hatolt, és Anasztásziosz úgy érezte, hogy nem csak szájával, egész testével lélegzik. Már rég kiért a városból, most sietve távolodott, a homokban lépdelve, amelyben lábai úgy imbolyogtak, mint egy járni tanuló kisgyermeké. Messziről már látta az istállókat, a kéklő ég alatt egy sötét foltot, és szíve hevesebben kezdett verni. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy visszafordul a városba, de keresztet vetett és folytatta útját. Arra gondolt, vajon hogyan fogja fogadni a Bolond. Attól félt, ha meglátja, elszalad, vagy szokott bolondozásaiba kezd, és őt magára hagyja szíve fájdalmával. Ezek a gondolatok gyötörték, amikor Anasztásziosz hirtelen megállt. Néhány lépésnyire tőle a sötétben egy árnyat pillantott meg, amely túl hegyes volt ahhoz, hogy kő lehessen. Amint előrelépett, a sötétben a Bolond Simeon alakját vette ki, aki egy kövön ült, és úgy tűnt, éppen őt várja. Mindenről megfeledkezett, amire eddig gondolt, minden kétsége elszállt. A diakónus meggyorsította lépteit, az öreg lábai elé borult és hangosan zokogni kezdett:

– Simeon atya! Simeon atya! – ezek voltak a szavak, amelyek zokogása közben elhagyták ajkait.

Az öreg a térdeire fektette homlokát, fejét csontos, érzéketlennek látszó kezeivel eltakarta. Így maradtak, amíg a diakónus megnyugodott, majd nyakát megérintette, ugyanolyan mozdulatlanul, szilárdan ült tovább, és így szólt hozzá:

– Tessék, Anasztásziosz atya?

– Bocsáss meg nekem, Simeon atya, bocsáss meg!

– Hát illő-e, hogy én bocsássak meg szentségednek, diakónus atya? Nem inkább neked, aki a diakónusi kegyelembe öltöztél, kellene megbocsátanod nekem, méltatlannak?

– Ó, nem! Simeon atya, én nem vagyok méltó arra, hogy diakónusnak nevezzenek! Hiszen minden, amit rólam beszélnek, igaz. Pénzért vásároltam meg Isten kegyelmét, atyám! Rettenetes dolgokat műveltem Isten előtt! És amit rólam és arról az asszonyról mondanak, az is mind igaz!

– Miután magadra öltötted Isten kegyelmét, ezt senki sem tudja többé elvenni tőled, atyám.

– Nem, Simeon atya! Mert én ennél nagyobb gonoszságokat is cselekedtem! Atyám, én a szent liturgia után sokszor, nem akarva a szegény emberek után magam is részesülni, kidobtam a mi Krisztus Urunk drága Testét és Vérét, mint valami ételmaradékot, hiszen nem is hittem, hogy az, ami, hanem csupán közönséges kenyér és bor.

– Ezt, atyám, tudatlanságból cselekedted, mert nem volt hited Istenben.

– Nem hittem Istenben, atyám, hanem annak az asszonynak a tanácsára vásároltam meg a diakónusi kegyelmet, azt gondolva, hogy egykor még a püspöki székbe is beülhetek. Gyakran láttam magamat, amint birtoklom az egyház vagyonát és mint egy király, uralkodom a hívők fölött.

– Miközöttünk, atyám, senki sem uralkodik úgy, mint a világ urai, hanem a legnagyobb olyan, mint a legkisebb, mindenkinek az üdvösségét szolgálja, és mindenek fölött Krisztust áll.

– És azt sem hittem, hogy vannak ördögök, és amikor láttam, hogy a megszállottak gyötrődnek, azt hittem, valami lelki betegség kínozza őket vagy az eszük ment el és tettetik magukat. Ezért nem törődtem velük, sokszor megátkoztam őket sokféle átokkal, nem vettem számításba a szavak erejét és a kegyelmet, amely rám szállt. Atyám, sokszor fogadtam el pénzt nehézséggel küzdő emberektől, de nem imádkoztam értük, most pedig, te is tudod, pénzt fogadtam el az úrhölgytől egy olyan gyógyításért, amit nem én vittem végbe, hanem hazudtam, és minden embernél ostobábban viselkedtem.

– Hagyd ezt most, atyám, mert mindezeket szíved keménysége miatt cselekedted. Most azonban, hogy Krisztus megkönyörült rajtad és megvilágosított a hit világosságával, felfedte előtted titkait, őrizkedj ezután mindattól, amiről te magad ismerted fel, hogy nem jó.

– Ó, nem, atyám! Nem megyek többé vissza a szent oltárba, nem öltöm többé magamra a diakónusi ruhákat!

– Nem így van, Anasztásziosz atya! Mivel felismerted a nagy szeretetet, amellyel Krisztus viseltetett irántad, aki nem hagyta, hogy elvessz a hitetlenség és a bűn sötétségében, alázd meg a lelkedet, és menj, szolgálj az Úrnak és az embereknek, mert erre hívott el téged Isten.

– Simeon atya, vajon te megbocsátottál-e nekem ostobaságomért és a sok gonoszságért, amit ellened cselekedtem? Tudd meg, atyám, azt szeretném, ha ezentúl minden nap eljönnél a templomba, ahol szolgálok, hogy örvendezhessen a lelkem, látva téged, amint értem és az egész népért imádkozol.

– Ó, nem, Anasztásziosz atya – mondta az öreg, miközben felemelkedett és a diakónus vállára tette a kezét –, jól tudod, ezt nem tehetem. És arra kérlek, hogy senkinek el ne mondd azt, amiről itt velem beszélgettél. Hanem most térj vissza a te szolgálatodhoz, a Bolond Simeon pedig visszatér az övéhez.

16

A város megnyugodott. Néhány hét óta semmi különös nem történt. Egyetlen esemény volt, amely sokakat ámulatba ejtett, Anasztásziosz diakónus esete. Vasárnap a templomban a diakónus mindenkinek elmondta, hogy nem ő űzte ki az ördögöt a leányból, hanem egy szent, akit nem nevezhet meg. A pénz maradékát – mert egy részét már elköltötte – elhozta magával és a Tisztaságos Szűz ikonja elé tette, mondván, hogy visszaadja az úrhölgynek, akit illet, a hiányzó részt pedig időben visszafizeti. Az asszony az ikon mellett állva haragosan esküdözni kezdett, hogy amit ő Istennek ígért, az úgy is marad, hiszen egészségesen láthatta a leányát. Majdnem perre mentek, ők ketten, és esküdöztek, hogy nem is érintik többé azt a pénzt, ám végül megbékéltek és elhatározták, a pénz maradjon a templom pénztárában, fordítsák a szegények megsegítésére. Senki sem értette, mi lelte Anasztászioszt, egyes énekesek pedig azt mondták, biztosan elment az esze. A diakónusnak mintha az arca is megváltozott volna, és bár ugyanolyan telt és kerek volt, szemei mintha mélyebbek lettek volna, amikor pedig a szent adományokkal kijött az oltárból, gyakran könnyezett. A templomi nép azt beszélte, Anasztásziosznak meghalt valakije, mások azt mondták, Anasztásziosz feltámadt, hiszen „anasztásziosz” azt jelenti, „aki feltámadt”.

Ezek a változások szinte észrevétlenül történtek, mert mindenkit valami más foglalkoztatott. Senki sem tudott semmit a Bolond Simeonról, sehol sem lehetett látni. Az egyik koldus elment az istállókhoz, de azzal tért vissza, hogy senkit sem talált, a Bolondnak pedig nyoma sincs ott. Voltak néhányan, akik ugyanott Simeon pénze után kutattak, és kiáltozva tértek vissza, mint valami bolondok, mondván, hogy angyalok énekét hallották az istállóban. Mindezeknek a híre eljutott János diakónushoz is, akin mély csüggedés lett úrrá. Már megbánta, hogy nem volt bátorsága megállítani a Bolondot, amikor az utcán látta, hanem a kínzó szégyen miatt inkább átment a túloldalra, és úgy tett, mintha nem is vette volna észre. János napjában néhányszor a Minden Szentek temploma elé jött és a Bolondot kereste. Elhatározta, ha Simeon atya megbocsát neki, otthonába fogadja és haláláig magánál tartja. A diakónus mély szomorúságát feleségének szidalmai csak növelték, aki hitetlennek és szívtelennek nevezte, mert Istennek egy szentjét elkergette a házából. Egy ilyen veszekedést követően János lehangoltan vágott neki a város utcáinak. Arra gondolt, az istállókhoz megy és addig marad ott, amíg Simeon el nem jön. Útközben az járt a fejében, milyen hiábavalóan töltötte eddigi életét, és nagy csüggedés kerítette hatalmába. Azt mondta magában, hiábavaló volt megszületnie, hiszen Istennek egy szentjét kergette el magától, akit ő azért küldött az ő hitvány életébe, hogy megáldja. Mivel senkit sem talált az istállóknál, János hosszasan várakozott a kövön, amely Kalliopi alvóhelyének ajtajánál volt, végül azonban a fáradtságtól és a szomorúságtól aléltan bement, lefeküdt a szalmacsomóra, azt gondolva magában, jobb lesz, ha itt meghal, minthogy ilyen hitvány életet éljen. Alig aludt azonban el, amikor az ajtó kinyílt és belépett a Bolond Simeon. János felkönyökölt, és csodálkozott azon, amit szemei láttak. Simeon fehér csuhában volt, fején kis csuklya, amely szakálla alatt meg volt kötve, mint a kisgyermekeknek. János leginkább a szakállán csodálkozott, amely most fehér volt és szépen fésült.

– Mi ez, Simeon atya? – kérdezte csodálkozva.

– Micsoda, János atya?

– Megfésülted a szakálladat!

– Igen.

– És ritkább is!

– Igen, ilyen volt.

– És fehér csuhát vettél magadra! Honnan van ez neked, atyám?

– Hát, az enyém, de mostanáig félretettem.

– Atyám, eljössz így a városba, hogy mindenki láthasson?

– Nem, nem megyek többé a városba, atyám.

Azután kebléből egy kis kerek kenyérkét vett elő, közelebb ment a diakónushoz.

– Gondterhelt vagy, János atya?

– Igen, nagyon gondterhelt vagyok, atyám.

– Atyám – mondta az öreg, és a kenyeret kettétörte –, gyere, fogd, egyél te is velem, és ne légy többé gondterhelt.

János fogta a kenyér felét, amit az öreg Simeon nyújtott neki, és meghallotta az ajtó nyikorgását. Kinyitotta szemét. Látta, hogy dél van és egyedül van az istállóban. A levegő fűszernövények és tömjén illatával volt tele, és Jánosnak eszébe jutott, hogy ez volt az a szokatlan illat, amelyet olykor abban a szobában érzett, ahol betegsége idején az öreg Simeon atya lakott. Leverten kiment és az ajtóban megkövülve hirtelen megállt. A kövön, ahol ült, megtalálta a fél kenyeret. Amikor kézbe vette, látta, hogy meleg, fűszernövényektől és tömjéntől illatos. Amikor magához tért, mintha csak most ébredt fel volna igazán, János felfogta, mit mondott az öreg, hogy nem jön többé a városba. Leült a kőre és egyfajta álomba merült, amelyben mintha egész életét látta volna. Nem is olyan messziről nyikorgást hallott, amitől ijedten feleszmélt. Fejét arra fordította, és látta, valaki kijön az istállóból. Amikor jobban odanézett, felismerte A Lovat, a behemót cirkuszi komédiást, aki elrejtett valamit a keblében. Azt hitte, megtalálta a pénzes zsákocskát, ezért úgy tett, mintha nem venné észre, fölállt és lassan a város felé indult. A Ló csodálkozva nézte. Anélkül, hogy valamit is szólt volna, igyekezett utolérni a diakónust. A diakónusnak úgy tűnt, a komédiás olyannyira egykedvű, hogy ha valaki közeledne hozzá, és arcul akarná ütni, nem is törődne vele. A város bejáratáig így mentek anélkül, hogy egy szót szóltak volna. Itt mindketten más irányba indultak, mintha csak meg akartak volna szabadulni egymástól. Egy félreeső utcácskába érve A Ló fáradtan leült az útra, kebléből elővette fél kenyerét és enni kezdett.

[1] Egyházi himnuszok.

Fordította: Aranyosi-Vitéz Gellért