Krisztusért Balga, Emeszai Szent Simeon[1] élete

(Folytatás)

8

A Bolond győzelmének leginkább a koldusok örültek. Ismerve szokásait abban reménykedtek, hogy egy pofonért cserébe a Bolond utánuk hajíthatja a pénzeszsákot. Így hát ők hagyták el elsőként a teret, hogy elfoglalják szokott helyüket a templom előtt. Csakhogy a Bolond ezen az estén nem jött el a templomhoz, és másnap sem látta senki. Egyesek azt beszélték, hogy a Bolond, látva, hogy a pénz az övé, másik városba szökött, ott majd házat vesz és átadja magát a testi élvezeteknek. Mások azt mondták, a paráznaság házában látták, ott költi el a pénzét. A Bolond nyereményének híre eljutott János diakónus fülébe is, és ez végleg meggyőzte őt is és feleségét is, hogy a Bolond egy sarlatán, haszontalan szerzetes, akit bizonyára bűnös szokásai miatt elkergettek valamelyik szerzetesközösségből, és akiben talán még ördög is lakik.

A szóbeszédben az volt a csavar, hogy a Bolondot valóban látták a nyilvánosházban, melynek tulajdonosnője mindenkit biztosított afelől, hogy a Bolond ugyanúgy fizet neki, mint bárki más és órákat tölt a lányokkal, olykor egy egész éjszakát is. Valójában a Bolond a pénzből megfizetett egy-egy rossz életű lányt, akiket „barátnőinek” nevezett, bezárkózott velük a szobába, majd húst, kenyeret és egyéb finomságokat vett elő, mondván, itt az ideje, hogy „ők is pihenhessenek kissé”. A Bolond megnevettette a lányokat, mindenféle kis történetet mesélt nekik, ők pedig megnyitották előtte a szívüket, és elmondták azt, amit senki másnak sem tudtak volna elmondani, mert, mint tudjuk, minden embernek van valami a szívében, amit nem tud akárkinek elmondani. A tulajdonosnő viszont azt mesélte, hogy amióta ez a Bolond a lányaihoz jár, egyre rosszabbul megy neki – ketten, ráadásuk a legmutatósabbak, akik a legtöbb hasznot hozták, rövidesen elhagyták a házat, egyik a másik után, és azt beszélik, már férjhez is mentek. Egy nap a tulajdonosnő már azt mondta, inkább tartotta volna meg a Bolond átkozott pénzét, mert miatta minden lányt el fog veszíteni.

A paráznaság házában a Bolond értesült a város legújabb pletykáiról. Azt beszélték, a filozófussal és a pénzeszsákkal történt eset után A Ló összeveszett a társulat tagjaival, és megvádolta a táncosnőt, hogy Anasztásziosz diakónus előtt a Bolond ellen vallott, és miatta verték meg. Ezután A Ló hasba szúrta a táncosnőt, aki kis híján meghalt. A Ló azt is mondta, amióta az asszony a Bolond ellen vallott, és részese volt a megverésének, amelyből az csak a csodának köszönhetően szabadult meg élve, az egész társulaton közöny lett úrrá és semmi sem sikerül nekik. A táncosnő félelmében a város szélére, az elhagyatott istállókhoz menekült. Sebe azonban elég mély volt, sok vért veszített, vészesen legyengült és halálán volt. Híre elterjedt a koldusok között, akik, mint sakálok a dögre, elkezdtek járni hozzá abban a reményben, hogy tisztátalan vágyaikat betölthetik vele. Első két nap az asszony ellenállt, megfenyegette őket, hogy mindent elmond A Lónak, aki majd végez velük, később azonban, mivel elfogyott az étele, és a sebe miatt nagyon legyengült, magához engedte az undorító koldusokat, akik kihasználták, cserébe egy-egy húsdarabért, kevéske kenyérért.

Amikor a Bolond belépett az istállóba, az asszony egy halom piszkos szalmán feküdt. A seb miatt, amely már bűzlött, már a koldusok is undorodni kezdtek tőle, így hát az asszony most minden reményét elveszítve feküdt ott, napok óta éhesen. A kettérepedt ajtón keresztül egy fénycsík hideg vízként vetült az asszonyra, mire fölemelte a fejét. A táncosnő azt hitte, megint egy koldus jött el azok közül, akik vétkeztek vele, és most végre újra ehet, reménykedve mosolygott, arca kissé felderült. De amikor szeme hozzászokott a fényhez, felismerte az ajtóban a Bolondot. Nem lehetett nem felismerni, a koldusok között senki sem volt ilyen magas. Az asszony felemelkedett a fekvőhelyén, a fal mellé gömbölyödött és akaratlan, fájdalmas nyögés hagyta el a száját.

         – Vajon te is azért jöttél, ami miatt a többiek ide járnak? – motyogta hitetlenkedve. – Vagy azért jöttél, hogy megölj, Bolond? Igen, látlak, átkozott varázsló, azért jöttél, hogy megölj, mert beárultalak Anasztásziosz diakónusnak…

A Bolond belépett, anélkül, hogy valamit is szólt volna, és leült az asszony mellé. Kebléből egy tiszta csomagot vett elő és az istálló megtelt friss hús és túró illatával. Az asszonyból szaggatott, el-elfúló sírás tört ki, rárontott az ételre, falni kezdett.  Hol sírt, hol nevetett, egyszerre evett, sírt, nevetett.

         – Bolond, te is le akarsz feküdni velem? – nevetett, miközben az ételt majszolta.

         – Egyél most – mondta a Bolond és megigazította a szalmán a kendőt, amiben az étel volt.

         – Bolond – nevetett újra az asszony –, Afrodité mondta nekem, hogy nála jártál, de nem hittem neki… Bolond, ó, Bolond, tudd meg, hogy beteg vagyok, ezért finoman kell bánnod velem. Nézd!

Az asszony váratlanul felemelte a ruháját és megmutatta sebét a Bolondnak. Nem lehetett mondani, hogy nagy seb lett volna, de mivel el volt hanyagolva, megtelt, megduzzadt, most pedig a genny a mozgástól csíkban folyt a csípőjére.

         – Ki tette ezt veled? – kérdezte a Bolond, mintha meg akarna győződni arról, hogy amit a városban beszélnek, igaz-e.

         – A Ló. Azt mondta, hogy szerencsétlenséget hozok rá, hogy miattam veszítette el a pénzt. És, nos, Bolond, egyesek azt mondják, ő lehet az apám…

         – Hogyan?

         – Anyám azt mondta, ő az apám, de ő mindenkinek azt mondta, hogy nem, hogy nem lehet tudni, ki az, mert anyám sok pénzt keresett, vagyis hát, érted, amíg fiatal vagy, több pénzt keresel, mert később már nem kellesz senkinek. A Ló pedig azt mondta, hogy neki semmi köze ehhez, ő nem az apám. De amíg én is fiatal voltam, és hoztam a pénzt, jól bánt velem, most meg azt mondja, nincs többé szüksége rám. Ilyen a mi életünk, Bolond, ilyen rövid. Anyám is fiatalon halt meg…

         – Hány éves vagy? – kérdezte a Bolond, akiről eddig azt hitte, nem is figyel rá. Az asszony abbahagyta az evést, nagy szemeket meresztett, mintha olyan dologra kellene emlékeznie, amit már rég elfelejtett.

         – Hát – mondta végül – harminckettő.

A Bolond az arcára nézett és most vette észre, hogy fiatal. Most, hogy a festék letörlődött a szeméről és az arcáról, megkínzott, sápadt arca szépnek és valamiképpen tisztának tűnt.

         – Ej, Bolond, tudod-e, hogy az én nevem nem Venera, ahogy mindenki szólít?

         – Hanem? – és a Bolond egyből kíváncsinak mutatkozott.

         – Kalliopi a nevem, Kal-li-o-pi! Ugye, milyen szép?

         – Igen, szép – utánozta egykedvűen a Bolond. – De tudod-e, mit jelent: Kalliopi?

         – Nem, miért, jelentenie kell valamit?

         – Kalliopi azt jelenti, Szép és Jó.

Az asszony elégedetten felnevetett és fáradtan hátradőlt. A Bolond megértette, kezd felmenni a láza. Az éhség és az ijedség eddig kordában tartotta, de most, hogy valamiképpen úgy érezte, megmenekült, elbágyadt, elöntötte a láz.

         – Bolond – nyögte –, te hol voltál harminckét éves korodban?

         – A pusztában.

         Az asszony nevetett, kezeivel a sebét szorítva.

         – Hallod, Bolond, és jobb volt neked akkor, mint nekem most?

         – Nem sokkal – nevetett a Bolond és kiment, hogy fát keressen a tűzrakáshoz, mert tudta, mostantól doktornak kell lennie.

9

A Bolond az istállóknál maradt a beteg táncosnővel, mert elhatározta, addig marad mellette, amíg teljesen meggyógyul. Harminc év pusztai élet alatt sok mindent megtanult, mert a pusztában nem lehetett úgy élni, hogy az ember közben orvossá ne váljék. Oda a városi doktorok nem jutnak el, így hát mindenki megtanul védekezni mindenféle betegség és gyöngeség ellen, ami a természetből eredően, elővigyázatlanság következtében, vagy a démonok támadásai miatt gyötri az embert. A Bolond minden igyekezetével azon volt, hogy meggyógyítsa a szerencsétlen asszonyt. Tüzet gyújtott, kimosta a kötéseit, tréfálkozott, mesélt saját dolgairól, vagy észrevétlenül a városba ment, ahonnan minden alkalommal jó, friss étellel tért vissza, és olyasmivel, ami a beteg ápolásához szükséges volt, az asszony pedig csak csodálta, hogy nem fárad el. Csodálkozása még nagyobb lett, mikor látta, hogy a Bolond sohasem alszik. Amikor ő elaludt, a Bolond még tett-vett, amikor pedig felébredt, ismét talpon találta, ezért magában megállapította, hogy a Bolond sohasem alszik. Látva, mennyit fáradozik, az asszony egyik nap megkérdezte tőle:

         – Bolond, vajon igaz-e, hogy te támasztottad fel a gyermeket, akit holtan dobtak az útra?

         – Nem tudom, miről beszélsz – mondta haragosan a Bolond és kilépett az ajtón.

         – Bolond, ó, Bolond, én azt hiszem, te támasztottad fel és a gazdag hölgy lányából is te űzted ki az ördögöt!

Úgy nevetett, mint egy gyermek, aki sikeres csínyt hajtott végre.

         – Bolond, ó, Bolond! – és az asszony nem hagyta abba, – én azt hiszem, te csodákat tudsz művelni! Hallasz engem? Bolond? Én biztos vagyok abban, hogy csodákat tudsz művelni!

         A Bolond visszatért a tiszta kötésekkel, amelyeket sorban az asszony sebére helyezett.

         – Bolond, ha csodákat tudsz művelni, miért nem teszel csodát, hogy meggyógyíts, ahelyett, hogy ennyit fáradozol miattam? Miért nem kéred a te Istenedtől, hogy gyógyítson meg, úgy, ahogy azt a gyermeket is meggyógyítottad?

         – Nem kell olyasmit kérnünk Istentől, amit mi magunk is meg tudunk tenni – válaszolta váratlanul a Bolond. – Vagy azt hiszed, Isten nem szeretne magától is mindenkit meggyógyítani a világon? De jobban tetszik neki, amikor egyik ember segít a másik emberen, mert így gyarapodik a szeretet a világban.

Az asszony nagy szemeket meresztett, csodálkozott, hogy a Bolond mostanáig figyelt rá, azután elhallgatott és elgondolkozva végig nyúlt a szalmán.

Közben, egy koldusnak köszönhetően, a Bolond és a táncosnő híre bejárta az egész várost, aki tisztátalan szándékkal az istállókhoz jött, de az asszony helyett a Bolonddal futott össze. Azt gondolva, hogy a Bolond is ugyanazért jött, amiért ő, ismerve együgyűségét, és azt, hogy bárki kedve szerint felpofozhatja vagy belerúghat, a koldus bement az istállóba és vetkőzni kezdett. A Bolond azonban felállt és azt mondta, hogy hagyja abba és menjen innen, mert amit keres, itt nem fogja többé megtalálni. A koldus haragra gerjedt, rátámadt a Bolondra, ökleivel ütni kezdte és megpróbálta elkergetni. A Bolond azonban, a koldus és az asszony legnagyobb csodálkozására, felkapott a földről egy fadarabot, és néhányszor erősen a koldus hátára ütött, úgy, hogy az elesett, majd félelemmel, haraggal, kiáltozva elmenekült, átkozta a Bolondot és fenyegetőzött, hogy még visszatér.

Az eset híre eljutott Anasztásziosz diakónus fülébe is, aki éppen bizonyítékokat gyűjtött a maga védelmében az őt vádoló törvényszék számára. Valaki elmagyarázta neki, hogy ha be tudja bizonyítani, hogy a Bolond Simeon semmivel sem különb annál, mint amit mindenki tud róla, és semmi esetre sem tudhatta kiűzni az ördögöt, akkor senki sem lesz képes bebizonyítani, hogy az ördögöt nem ő, Anasztásziosz űzte ki. Így hát, attól tartva, hogy a Bolond nekitámad, néhány férfit maga mellé vett, és az istállók felé indult, hogy rajtakapja a Bolondot bűnös cselekedete közben. Most már semmi kétsége sem volt afelől, hogy a parázna asszonnyal mit művel.

A Bolond kint tett-vett, látta a közeledő sokaságot, megértette, kik azok, bement és tudatta az asszonnyal. Megeskette, hogy senkinek sem mondja el, valójában miért volt ott. Kitanította, hogyan játssza meg magát, és azt mondta neki, hogy ha kérdezik, hol a Bolond, mondja azt, hogy zajt hallva az imént ment ki és elmenekült, és megeskette, senkinek se mondja el, hogy ő volt ott, hanem mondja azt, hogy valaki más.

 A Bolond megvárta, amíg Anasztásziosz és kísérete elég közel kerül, azután kiment az ajtón, és ijedtséget színlelve az istállók mögé futott úgy, hogy Anasztásziosz és övéi észre vegyék. Nyomában rögtön kiáltások és kurjongatások hallatszottak, maga Anasztásziosz pedig ezt kiabálta: „Nézzétek! Nézzétek! Nem megmondtam, hogy itt van!” És futva odaértek, berontottak az istállóba, ahol megtalálták a fekvő asszonyt, mellette pedig, a takarón hús, túró, zöldség és gyümölcs volt. Nem volt többé szükség bizonyítékra – nyilvánvaló, mit tett a Bolond egész héten az istállóknál. Ekkor Anasztásziosz győzedelmes testtartásban megállt az asszony előtt, és mindenki füle hallatára megkérdezte:

         – Mondd meg nekünk, asszony, mit cselekedett itt a szerzetes, akit az imént elfutni láttunk?

         – Azt cselekedte, amit mindenki más cselekszik, aki fizet egy asszonynak, atyám. Vagy nem tudod, mit lehet tenni egy asszonnyal? – nevetett, és igyekezett minél ostobábbnak mutatni magát. – Amikor pedig benneteket meghallott, sietve felállt és elszaladt, de előbb megesketett, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő volt itt, hanem mondjam azt, hogy valaki más.

         – Ah! – kiáltott fel Anasztásziosz örvendezve, tenyereit egymáshoz csapkodva –, hát nem megmondtam, hogy így van!

És mindnyájan kimentek, örvendezve távoztak abban a biztos tudatban, hogy a Bolond nem más, mint egy aljas gazember, egy haszontalan parázna.

10

A futástól a Bolond elfáradt, megállt, leült egy kőre. Nem volt már abban a korban, amikor az ember túl sokáig bír futni. A déli nap mintha még forróbban tűzött volna, miután elmenekült. Látta Anasztászioszt és társait, amint távolodnak. Arra gondolt, mennyire hiábavaló ez az élet és az ember vergődése ezen a földön. Mennyit fáradozott ez az Anasztásziosz és miért? Hogy egy hazugságot bebizonyíthasson. Ilyen az ember, olyan dolgokért fáradozik, amelyek nem használnak neki semmit. Milyen fárasztónak tűnt most neki a városi élet, és milyen szépnek, világosnak, ragyogónak szegényes kis pusztai kunyhója. Vajon az ember azért alkottatott, hogy a pusztaságban éljen? Nem. Az ember azért teremtetett, hogy szeretetben éljen, és ahol a szeretet van, oda vonzódik az ember. A pusztában pedig szeretet volt. Vágyakozni kezdett barátja, János után, az imádságban eltöltött éjszakák, a csend, a jó és bölcs beszélgetések után. A városlakók minden munkálkodása érthetetlennek tűnt számára. Milyen különösek az emberek. Iskolába járnak, Athénig is elmennek, hogy ki tudja, milyen nagy bölcsességeket hallgassanak, azután odáig jutnak, hogy összeverekednek holmi találós kérdések miatt. Micsoda nevetésben törnek ki, ha egy komédiás a fenekét mutatja nekik! Miért fáradoznak? Miért élnek? A szerencsétlen Kalliopira gondolt, és szívét édes és reményteli fájdalom járta át. Egy pillanatig úgy tűnt számára, hogy azok közül, akikkel eddig ebben a városban találkozott, ő van a legközelebb Istenhez.

Amikor visszatért, Kalliopit kint találta, az istálló ajtajában. Az asszony várta őt, mint egy gyermek, aki türelmetlenül látni akarja a számára kedves személyt. Sebe gyógyulni kezdett, ő pedig vidám és kipihent volt. Mulatott azon az ostobaságon, amellyel Anasztásziosz rettegett a Bolondtól.

– Bolond – kérdezte az öreget, aki fáradtan elhelyezkedett az istálló tetejének árnyékában –, ó, Bolond, miért játszod mindenki előtt a bolondot, előttem pedig nem?

A szerzetes felemelte tekintetét, meglepte az asszony kérdése.

– Veled nem kell bolondként viselkednem – mondta végül.

– Hogyhogy? Miért? A többiek előtt nagyon kell?

– Nem, de nem viselkedhetem mindenkivel úgy, amilyen valójában vagyok.

– De miért, Bolond?

– Mert az emberek különfélék. És végső soron úgyis bolondot csinálnak belőled.

– Bolond, de te szívesen segítesz az embereken, ugye? Igen, szívesen, láttam. Te, hogyha tehetnéd, mindenkin segítenél, de nem teheted, mert neked ezt nem szabad, mert bolond vagy, és a bolondoknak nem szabad senkin sem segíteniük.

A Bolond nevetett és a szemei átnedvesedtek.

– Igen – folytatta Kalliopi –, és ha így segítenél mindenkinek, akkor, azt hiszem, mindenki szeretne ugyanúgy, ahogy én szeretlek, hiszen mindenki szereti azt, aki segít rajta. És akkor te lennél a legszeretettebb ember ebben a városban! Nem, az egész világon! És az emberek felkeresnének, és én büszke lennék arra, hogy a világ legszeretettebb emberének barátnője lehetek!

– Kalliopi – szakította félbe nevetve az öreg –, te tudod, mit jelent az, hogy az emberek szeretnek?

Az asszony csodálkozva vállat vont.

– A szerzetesnek nem jó, ha szeretik az emberek…

– Miért nem?

– Mert az emberek előbb szeretik, azután szentet csinálnak belőle.

– És nem jó szentnek lenni?

– De igen, jó szentnek lenni, de akkor, ha Isten tesz szentté, nem az emberek. Az emberek, ha valakiből szentet csinálnak, elkezdenek járni hozzá és olyan dolgokat kérni, amelyekről azt hiszik, hogy jók és hasznosak. Az emberek azt akarják, hogy a szent teljesítse minden kívánságukat. Ezért szenteket csinálnak maguknak itt a földön, mert azt hiszik, hogy rajtuk keresztül arra kényszeríthetik Istent, hogy teljesítse kéréseiket. Az emberek csodát akarnak, férjhez akarnak menni és feleséget venni, olyat, amilyen nekik tetszik, gyarapodást akarnak és egészséget, sokat és sokfélét akarnak, és nem akarják megérteni, hogy a csodák Isten kezében vannak, és ha Ő akarja, ad, ha pedig nem akarja, nem ad. Az emberekkel azonban ily módon nem lehet. Ha nem teljesíted kívánságaikat, előbb megharagszanak, elégedetlenek lesznek, végül gyűlölni kezdenek. Végső soron ez az egész emberi szentség folytonos és haszontalan fejfájás, gond és bosszúság. Isten maga is tudja, mi a tennivalója ezen a világon, nincs szüksége a mi imádságainkra, hogy a jót munkálhassa. Az emberek nem azért imádkoznak egymásért, hogy megmutassák Istennek, mit tegyen, hanem hogy gyarapodjon a szeretet ebben a világban, mert az imádságban felfedjük a másik szenvedését, részesei leszünk, és úgy kérjük számára a szabadulást, mintha magunknak kérnénk. Mi volna ez, ha nem szeretet és egymás megismerésének az útja?

Kalliopi igyekezett figyelmesnek mutatkozni, de arcán látszott, hogy gondolatai máshol járnak. Amikor az öreg befejezte, az asszony annak az embernek a konokságával, aki fél, hogy elfelejti, amit kérdezni akar, így szólt:

– Bolond, te láttad Istent?

A Bolond hallgatott.

– Én azt hiszem, láttad – folytatta az asszony. – Tudod miért, Bolond? Mert úgy beszélsz Istenről, mint olyanról, aki él, és érzem, hogy ő itt van, jelen van, mintha a te beszédedben jelen lenne. Ezért hiszem, hogy láttad őt, másképp nem tudnál így szólni róla. Bolond, milyen Isten?

– Isten jó.

– Tudod, mire gondoltam az éjjel, Bolond?

– Mire?

– Arra gondoltam, hogy én, bár nem láttam Istent, láttalak téged, és ez nekem elég. Vajon könyörögni fogsz a te Istenedhez értem is?

– Hát miért, ő nem ugyanúgy a te Istened is?

– Nem, Isten a jó és tiszta embereké, én azonban bűnös vagyok.

– Kalliopi, téged nem kereszteltek meg Krisztusban?

– Nem. Anyám azt mondta, hogy a mi mesterségünkben a megkeresztelteknek nem megy jól a sora. Ezért nem is keresztelt meg, úgyhogy én még születésem előtt a bűnnek lettem felajánlva.

– És úgy hiszed, hogy nincs bűnbánat? Isten a bűnösökért jött, nem az igazakért. Mindenki számára van megbocsátás.

– Egyedül számomra nincs.

– Ó, Kalliopi, hát azt hiszed, egyedül te estél ebbe a bűnbe?

– Nem, de van még valami, ami miatt azt hiszem, Isten nem tud nekem megbocsátani.

Az asszony elhallgatott és csüggedten bement az istállóba. Leült a szalmára és sírni kezdett.

– Hagyd el – mondta az öreg, bement és leült mellé –, nekem nem kell számot adj arról, amit cselekszel. Csak azt akartam neked mondani, hogy ne keseredj el mértéken felül, mert Isten jó és irgalmas. Most pedig nyugodj meg, mert kicsit még velem lehetsz, azután ki tudja, látjuk-e még egymást valaha.

– Bolond, miért mondod, hogy nem jó, ha szeretnek az emberek? Én azt mondom, hogy jó.

Az asszony gondolataiba mélyedt, azután tekintete elborult, mert rájött, hogy őt senki sem szerette, és hogy az a szeretet, amiről beszélt, csak a képzeletében volt jelen. Eszébe jutott még fájó sebe, amit saját apja okozott, akiről nem is tudta igazán, hogy az apja-e vagy sem, és ebben a sebben mintha egyszerre csak összegyűlt volna minden fájdalom, amit eddigi mocskos és zaklatott életében el kellett viselnie. Nagy fekete szemeit a Bolondra szegezte és csodálkozással telve így szólt:

– Engem soha senki sem szeretett. Csak te szeretsz, Bolond, és én csak most ismertem meg, hogy mi a szeretet. Azért tűnik nekem úgy, hogy azt szeretném, ha az egész világ szeretne és én lennék a legboldogabb.

– Igen – ismételte a Bolond, és csontos, érzéketlennek tűnő kezét az asszony fejére tette –, igazad van. Én is azt szeretném, ha az egész világ szeretne téged.

[1] Krisztusért Balga Szent Simeon és társa, János a 6. században éltek, miután elbúcsúztak egymástól Szent Simeon Emesza városában telepedett le, amely ma Homsz, Szíria nyugati részén, Homsz kormányzóságban.

Fordította: Aranyosi-Vitéz Gellért

(Folytatjuk)