Hírlevél Keresztény Testvéreinknek

Szegedi Szent György ortodox templom

Szeged, Kazinczy u. 7.

 2016. február – március

Gondolatok Ortodoxia Vasárnapján

(Olvasandó: Jn 1,41-53)

Jézus Galileába készült menni, és találkozott Fülöppel. Így szólt hozzá: „Kövess engem!” Fülöpnek egyetlen szavát sem halljuk, csak azt látjuk, első szóra engedelmeskedik, Jézus nyomába szegődik, többé már nem tágít mellőle, követi Nagypénteken, Húsvéton, Mennybemenetelen, Pünkösdön át egészen saját vértanúságáig. Mi indította erre? Mi a magyarázata a szótlan engedelmességnek? Tudta, kit követ? Bizonyára tudta, hiszen ő is hallhatta Keresztelő János tanúságtételét Jézusról, Isten Bárányáról, ahogy András és János apostolok is hallották. Ő is „Betszaidából való volt, András és Péter városából” (Jn 1,44). Ámde más is történt: Jézus hívása egyszerűen lángra gyújtotta a szívét! Az történt vele, ami az Emmauszba tartó tanítványokkal, akikhez a Feltámadott váratlanul csatlakozott az úton. Bár nem ismerték fel, mégis lángra gyúlt a szívük, amikor az Írásokat kezdte magyarázni nekik. Miután felismerték, ám ő eltűnt a szemük elől, így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32) Fülöp is, miként a két emmauszi tanítvány, teljes bizonyossággal felismerte az őt hívó Jézusban a Messiást. Az történt vele, ami Porfíriosz atyával történt (†1991), aki egy alkalommal így vallott monostora nővéreinek: „Én nem ismertem a Szentlelket, de amikor eljött a lelkembe ─ bár nem is kértem ─ teljes bizonyossággal felismertem, hogy ő a Szentlélek.” Egy asszony mesélte, aki az 1956-os forradalom idején született, de soha nem találkozott az apjával, mivel apját a forradalomban való részvételéért a megtorlások során a kommunisták bebörtönözték: „Azt hallottam róla, hogy jó pár évi börtön után csodával határos módon kiszabadult. Számomra ismeretlen okból nem vette fel a kapcsolatot a családjával. Talán azért, hogy forradalmi múltja miatt ne zaklassák hozzátartozóit. Egyik alkalommal, amikor egy dunántúli városban jártam, váratlanul megpillantottam egy férfit az utcán. Azonnal megéreztem, hogy a férfi, aki ott megy, az apám.”  

Ilyen felismerést nem lehet másoknak sem megmagyarázni, sem bebizonyítani. Csak átélni és továbbadni. Fülöp sem tudta a felismerést magában tartani, azonnal továbbadta Natanaelnek: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből” (Jn 1,45). A kegyelem biztos jele, hogy a Jézussal való találkozás örömét, bizonyosságát nem vagyunk képesek magunkban tartani, meg kell osztanunk, tovább kell adnunk. A kegyelem másik biztos jele, hogy nem vagyunk közömbösek vagy éppen elítélőek azokkal szemben, akik még nem ismerték fel Jézust, mint Urukat, Messiásukat. Hanem együtt érző szívvel imádkozunk értük.

Hogyan kapcsolódik ez az evangéliumi történet az Ortodoxia Vasárnapjához? Úgy, hogy ha felismertük a „Názáreti” Jézusban Megváltónkat, Istennek Fiát, a „testté lett Igét”, ragaszkodjunk is hozzá, és a tőle kapott isteni tanításhoz, amelyet az apostolok közvetítettek számunkra. Ahogy Fülöp és Natanael ragaszkodtak hozzá és tanításához egészen a vértanúságig. Ahogy vértanúink, szentjeink, hitvallóink egész serege tette ─  és teszi mindmáig, Szíriától Észak-Koreáig ─, pogány vagy „keresztény” korban, békességben vagy háborúságban.

I. T.

+

Az athéni központi kórház és rendelőintézetben

Harminchárom évet töltöttem ott, de úgy repült el, mintha egyetlen nap lett volna.

…Már említettem, hogy több mint ötven éve gyóntatok. A gyónások alkalmával hagytam, hogy az emberek beszéljenek, amiről akarnak, és ameddig akarnak, majd a végén én is hozzátettem valamit. Miközben a gyónást végző személyes, vagy más természetű dolgokról beszélt, én azt vizsgáltam, hogy milyen lélek van benne. Az egész viselkedéséből megértettem, hogy milyen állapotban van, és a végén mondtam neki valamit, ami a hasznára válhatott. Még azok a részletek is, amelyek nem személyes jellegűek voltak, vele magával, a lelkének az állapotával voltak kapcsolatosak. Az emberek szerettek nálam gyónni, mert nem beszéltem hozzájuk, hanem hagytam, hogy szabadon elmondják mindazt, amit akarnak. Amikor olyan valaki jött hozzám, aki nem volt igazán vallásos, vagy valamilyen durvább vétségről tett említést, nem hangsúlyoztam ki túlságosan a dolgot. Amikor ugyanis túlságosan éreztetjük a gyónóval a vétek súlyát, ez ellenkezést szül a lelkében, aminek az lesz az eredménye, hogy később sem lesz képes megszabadulni tőle. A gyónás végén mondtam valamit a durvább vétséggel kapcsolatban, miután láttam, hogy maga a gyónó is erőt vett magán, hogy azt a gyónásban elmondja. Így tehát nem mutattam teljes közömbösséget, de nem is hangsúlyoztam ki túlságosan a vétket. Mindig az adott helyzettől függően cselekedtem. Olyan is előfordult, hogy közömbösséget mutattam. A gyóntatás végeztével ilyeneket mondtam:

─ Gyermekem, az Úr mindent megbocsátott neked, amit most elmondtál. Mától fogva vigyázz, de imádkozz is, hogy az Úr adjon neked erőt, és ha a kiszabott napok eltelnek, járulj ismét szent áldozáshoz.

Nem emeltem ki külön a szóban forgó bűnt. Ennek nagy jelentősége van. Egyébként is, az ember nem kizárólag egymaga felelős a vétkéért.

Úgy éltem az Omónia tér forgatagában, mintha a Szent Hegy pusztájában lettem volna

…Az Omónia téren hullámzó embertömegben, a forgatag közepén Isten felé emeltem a kezemet, és belül, lélekben ugyanúgy éltem, mintha a Szent Hegy pusztájában lettem volna. Ó, és közben ezt mondogattam magamban: „Én nem a világba, hanem a pusztába való vagyok. Ott, a pusztában bármit tehet az ember, senki sem ismeri.” Ennek ellenére a világban éltem. Ott is maradtam. Ott, ahová Isten vezérelt.

Minden embert szerettem, fájdalmaik az én fájdalmaim voltak, minden megindított. Ez az isteni kegyelem ajándéka volt. A fehérköpenyes nővéreket fehérruhás angyaloknak láttam, amikor lejöttek a templomba, a szemeim könnybe lábadtak, amint megpillantottam őket. Nagyon szerettem az ápoló nővéreket. Amikor köpenyes nővért láttam, úgy éreztem, a könyörület nővérét, a szeretet nővérét látom, aki az isteni szeretet templomában, a kórházban készül szent liturgiát bemutatni, testvéreit, a betegeket szolgálni. Angyal, fehérruhás angyal!  Mennyi minden fölött elsiklik a figyelmünk! Ha megpillantottam egy anyát, aki a csecsemőjét szoptatta, meghatódtam. Ha terhes asszonyt láttam, sírtam. Ha tanítónők vitték a gyermekeket a templomba, a szeretet munkálkodását látva, sírva fakadtam.

Talán mondanom sem kell, hogy a legnagyobb gyönyörűséget a szent liturgia végzése jelentette a számomra. Amikor az imákat olvastam, a hívők visszafogott lélegzettel hallgatták. Nem ezen a világon voltam. Nagy odaadással végeztem a liturgiát, mivel szerettem szolgálni. A híveket is fellelkesítette a szertartások végzésének egyszerű módja.

(Áthoszi Porfíriosz atya élete. IV. AZ ATHÉNI KÖZPONTI KÓRHÁZ ÉS RENDELŐINTÉZETBEN, 1940 – 1973)

+

(Gyermekeknek és felnőtteknek!)

„Az elveszett Paradicsom…”

(Szergiusz abba, a remete életéből)

A Sínai-hegyen mesélték az atyák Szergiusz atyáról, a remetéről.

Amikor a Sínai-hegyen élt, a monostor gazdasági vezetője rábízta az öszvéreket. Egy alkalommal, amikor az öszvéreket kísérte, látja, hogy oroszlán fekszik keresztbe az úton. Az öszvérek és hajcsárjaik, amint meglátták az oroszlánt, rettegés fogta el őket és szanaszét futottak. Akkor Szergiusz abba elővett a tarisznyájából egy kenyeret, odament az oroszlánhoz és ezt mondta neki: „Fogd az atyák áldását, és menj el az útból, mert nekünk kell erre jönni.” Az oroszlán elvette a kenyeret és elment.

(Jóannész Moszkhosz, Leimón („A rét”), CXXV., PG 87)