2025. január 6. Az Úr megkeresztelése. Vízkereszt.

Tit 2,11-14; 3,4-7; Mt 3,13-17.

A vízszentelésen: Iz 35,1-10; 55,1-13; 12,3-6; 1Kor 10,1-4; Mk 1,9-11.

+

Vízkereszti himnusz (tropárion):

+

Mt 3,13-17

Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani: „Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?” Jézus azonban ezt válaszolta neki: „Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.” Akkor engedett neki. Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.”

+

A vízkereszti vigília a földön megjelent irgalmas Krisztus követésére hív bennünket. Istentől elszakadt felebarátaink iránti irgalmasságra:

„Bűnösöknek és vámszedőknek jelentél meg, irgalmadnak sokasága által Üdvözítőnk. Mert hová is kellett volna ragyognia a Te világosságodnak, ha nem a sötétségben lévőkre? Dicsőség Néked!” (Ószövetségi olvasmányok utáni tropárion)

A keresztény irgalmasság párosuljon tisztasággal, mind a lélekben, mind a tanításban:

„Mosdjatok meg és legyetek tiszták, vessétek ki a gonoszságot lelketekből, az én színem elől!) (Iz 1,16)

A vízkereszti liturgia evangéliumi olvasmánya az Isten „megjelenéséről”,

„epifániájáról”, „teofániájáról” tesz tanúságot az emberek sokasága, a világ előtt. Hogyan jelent meg a mi Istenünk? Úgy, hogy a Megváltó Jézus jött el Jánoshoz a Jordán partjára. Isten jött el az emberek sokaságához. A Megváltó ezzel alázatra tanít bennünket: ne a másik visszatérésére, „megtérésére” várjunk, hanem mi térjünk meg, mi előzzük meg a másikat, mi forduljunk hozzá. Ez lesz hitünk valódi tükre!

Ezt ismerte fel János: a Megváltó jött el hozzá, az emberhez! Félelem fogta el és így szólt: „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?”

Tanuljunk Jánostól istenfélelmet!

Az Egyház szentségeiben mindig a mi Istenünk jön el hozzánk: mi itt vagyunk, és ő onnan, fentről eljön hozzánk. Mint egykor Jánoshoz és a sokasághoz a Jordán partjára. Legyen bennünk János istenfélelme, ne tekintsük Isten meglátogatását az Egyház szentségeiben megszokott, megérdemelt, mindennapos dolognak, mert az istenfélelem is hitünk valódi tükre!

Jánostól nagy alázatot is tanulhatunk. Saját földi voltának beismerését:

„Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?”

Ha Isten így megalázta magát előttünk, mennyire kellene nekünk Isten előtt megalázkodnunk? A valódi alázatot honnan lehet felismerni? Onnan, hogy a valódi alázat engedelmességgel párosul! Az Úr ezt válaszolja Jánosnak:

„Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.

Akkor János engedelmeskedik!

Így illik teljesítenünk minden igazságosságot…

Minden igazságosságot, minden isteni parancsolatot igyekeznünk kell teljesíteni. A nagyobbat és a „kisebbet” is. Nem válogathatunk ízlésünk vagy életvitelünk szerint. Ebben is istenfélelem van, és ez is hitünk valódi tükre!

A Szentlélek galamb képében ereszkedett le és nyugodott meg Jézuson. A galamb a Szentlélek szimbóluma: a tisztaság, az isteni megbocsátás, a szelídség, a szeretet szimbóluma a Szentírásban.

Honnan lehet megtudni, hol van a Szentlélek miután már az Egyházban élünk?

Aranyszájú Szent János teszi fel a kérdést:

„Miért választja a Szentlélek a galambot? Senki tanúsága által sem lehet megtudni, hol van a Szentlélek, csak a szeretet kegyelme által. Ahol a szeretet kegyelme nyilvánvalóan jelen van – ott van a Szentlélek.”

A Szentlélek „megszerzése”, a szeretet kegyelmének a megszerzése, ez a Krisztusban való élet végső célja.

I. T.

2025. január 6. Vízkereszt