A csodálatos Szpiridon hazája Ciprus szigete volt. Egyszerű szülőktől származott, és ő maga is alázatos szívű és jóságos volt.

Tisztes módon élt és Isten kedvelte őt, mert követte Dávidot szelídségben, Jákobot szívének egyszerűségében, Ábrahámot pedig a jövevények szeretetében.

Buzgón szolgálta Istent jócselekedetekkel, vagyonát pedig felesége halála után az idegenek vendéglátására költötte. Szpiridon olyannyira kedvére volt Istennek, hogy a csodatételek adományára méltatta, ezért meggyógyított mindenféle nehezen gyógyítható betegséget, és szavával kiűzte az emberekből a gonosz lelkeket. Ezért választották meg Trimüthusz, Ciprus nevezetes városa püspökévé a nagy Konstantin császár és fia, Constantius uralkodása idején és e városban dicsőséges csodákat művelt.

Egy alkalommal a szigeten nagy szárazság és aszály volt, az aszály nyomában éhínség járt, az éhínséget pedig halál követte, mivel nagy népsokaság halt éhen azon a vidéken. Az ég csatornái bezárultak, és egy új Illésre, vagy más hozzá hasonlóra volt szükség, hogy azokat imádságával megnyissa. Ilyen volt Szent Szpiridon, aki látta a nép szorongatottságát, és mint jó atya, megkönyörült azokon, akik éhen vesznek. Buzgón könyörgött Istenhez, ő pedig a föld határairól odahívta és nyomban felhőkkel töltötte meg az eget. A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy a felhők sokáig nem adtak esőt, nehogy valaki azt higgye, hogy a természet erői miatt gyűltek össze, hanem amikor a szent újra forrón könyörögni kezdett, akkor hullott bőséges eső a földre, hosszú napokig nem is maradt abba, mígnem a szent újra imádkozott, és az ég kiderült.

A föld bőséggel oltotta szomját és megadta gyümölcseit, megteltek a termőföldek és teremtek a gyümölcsösök és a zöldségeskertek, az éhínséget pedig nagy bőség követte Isten kedveltjének, Szent Szpiridonnak könyörgéseiért.

Néhány esztendő múlva, Isten akaratából, az emberek bűnei miatt újra nagy éhínség támadt azon a vidéken, a gabonakereskedők pedig örültek a drágaságnak, mert búzájukat több éve raktárakban tartották, most pedig megnyitották, és igen magas áron kezdték árulni.

Volt akkoriban Trimüthusz városában egy, a pénz szeretetében kielégíthetetlen, igen kapzsi gabonakereskedő. Ez más vidékeken kereskedett és sok búzára tett szert, amit hajóval a városban hozott, de nem akarta annyiért eladni, mint mások, hanem a raktárba vitette, hogy később, amikor nagyobb lesz az éhínség, még magasabb áron adhassa el, és még nagyobb vagyonra tegyen szert.

Amikor pedig az éhínség napról napra mind nagyobb lett, a gazdag igen magas áron kezdte árusítani a búzáját. Történt, hogy egy szegény ember jött hozzá és könnyek között kérte, könyörüljön rajta, adjon számára egy kevéske búzát, hogy ne haljon éhen feleségével és gyermekeivel együtt. A kereskedő, akit a könyörtelenség lelkülete és az arany iránti kapzsiság egyaránt elborított, nem akart rajta könyörülni, hanem így szólt: „Menj, hozd el az árát, és tied lesz, amit vásárolni szeretnél.” A szegény ember az éhségtől elgyengülve Szent Szpiridonhoz ment panaszkodni, elbeszélte szegénységét és a gazdag könyörtelenségét. Akkor a szent így szólt hozzá: „Ne sírj, hanem menj haza, mert így szól a Szentlélek: házad reggelre búzával telik meg, azt a gazdag embert pedig látni fogod, amint hozzád könyörög, és fizetség nélkül ad búzát neked.”

A szegény azt gondolta, hogy a szent mindezeket csupán az ő vigasztalására mondta, és mivel látta, hogy reménysége hiábavaló és haszontalan volt, sóhajtozások közepette hazament. Amint leszállt az éj, Isten parancsára nagy eső árasztotta el a földet, a könyörtelen és kapzsi gazdag ember gabonatárolói összedőltek, a víz pedig elhordta minden búzáját. A könyörtelen gabonakereskedő övéivel együtt fel-alá szaladgált a város utcáin, kiáltozott és mindenkit kérlelt, hogy segítsenek, mert így koldusbotra jut. Az emberek pedig látták az utakon szétszóródott búzát, összegyűjtötték és házaikba vitték. Hasonlóképpen a szegény is, aki az előző nap még búzát kért, bőséges mennyiségű búzát szedett össze. Látva ezt a gazdag ember, kérlelni kezdte, hogy vegyen, amennyit csak akar. Így büntette meg Isten a gazdag könyörtelenségét, a szegény ember nyomorúságát és éhségét pedig megvigasztalta, ahogy a szent megjövendölte.

A szent egyik ismerőse, egy földműves az éhínség idején felkereste ugyanezt a gazdag embert, akinek más gabonatárolói tele voltak búzával, hitelbe búzát kért, és megígérte, hogy aratáskor kamatostól visszaadja. A kereskedő nem tanult korábbi kárán, nem hagyott fel fösvénységével, nem javult meg, könyörtelenül bezárta szívét a szegény földműves előtt, nem akarta a sürgős kérést meghallgatni, hanem így szólt hozzá: „Ha nem hozol aranyat, egyetlen szem búzát sem kapsz tőlem.”

A földműves ezt hallva sírva kereste fel Krisztus főpapját, Szent Szpiridont, és elmondta a baját. A főpap szavaival vigasztalta és hazabocsátotta. Másnap ő maga kereste fel, és egy nagy aranygolyót vitt neki. (Később fogjuk látni, honnan vette.) Az aranyat a földműves kezébe adta, és azt mondta: „Menj, testvérem a gazdag kereskedőhöz, add neki zálogba ezt az aranygolyót, hogy hitelbe búzát adjon neked, amennyire szükséged van. Amikor pedig eljön majd az aratás ideje, és neked bőségesen lesz kenyered, visszavásárolhatod tőle a zálogot és visszaadhatod nekem.”

A szegény ember elvette az aranyat a főpap kezéből és sietve ment a gazdaghoz. Az, amikor meglátta az aranyat, megörült, mert kapzsi ember volt, és rögvest annyi búzát adott érte neki hitelbe, amennyire csak szüksége volt. Miután elmúlt az éhínség, elérkezett az aratás és újra bőség lett, a földműves kamatostól megadta a búzát a gazdagnak, visszavásárolta az aranygolyót és hálával visszavitte Szent Szpiridonnak. A szent fogta az aranyat, a kertjébe ment, magával vitte a földművest és ezt mondta neki: „Jöjj velem, testvérem, hogy együtt adjuk vissza annak, aki könyörületében nekünk kölcsönadta.” Kimentek tehát a kertbe, a szent letette az aranyat a kerítés mellé, szemeit az égre emelte és így szólt: „Uram, Jézus Krisztus, aki puszta akaratoddal mindeneket megcselekszel és átváltoztatsz, aki egykor az egyiptomi fáraó előtt Mózes botját kígyóvá változtattad, Te Magad parancsold meg ennek az aranynak is, mellyel hasonlóképpen cselekedtél, hogy térjen vissza eredeti képébe, hogy ez az ember is megtudja, milyen gondviseléssel vagy irántunk, hogy cselekedetben is megmutatkozzék, amit a Szentírásban olvasunk: „mindent, amit akart, megcselekedett az Úr” (Zsolt 113,11; 134,6).

Így imádkozott, és rögvest élőlény ereje költözött az aranyba, mozogni kezdett, látták, amint forgolódik és tekeredik, mint egy kígyó. Így történt, hogy a kígyó, amely korábban a szent kezeinek érintésére arannyá változott, csodálatos módon újra kígyóvá lett. A földműves a csodát látva reszketni kezdett és a földre borult, mert méltatlannak tartotta magát ilyen nagy jótéteményre. A kígyó visszatért föld alatti rejtekhelyére, a földműves pedig hálásan hazament, félelemmel eltelve Isten csodáinak nagysága miatt, amelyeket szentje imádságaiért cselekedett.

Amikor a keresztény uralkodók között a legkiválóbb, a nagy Konstantin császár uralkodott, Krisztus után a 325. esztendőben egybegyűlt Nicea városában a szent atyák dicsőséges gyülekezete, hogy elítélje az istentelen Áriust, aki hamisan azt állította, hogy Isten Fia teremtmény, és nem Teremtő, és az egyetemes zsinaton kinyilvánítsa: a Fiú egylényegű az Atyával.

Az igaz hitért harcolók között voltak az erényes életű és tanításban bölcs atyák: a szentek között kiváló Sándor, aki ekkor még pap volt és a fájdalmak betegágyán fekvő Szent Mitrofanész konstantinápolyi pátriárkát helyettesítette, azután a dicsőséges Atanáz, aki ekkor még nem ékeskedett a papi rend presbiteri fokozatának szentségével, hanem az alexandriai egyház diakónusa volt. Velük volt a nagy Szpiridon is, akinek élete és a kegyelem ajándéka, amely benne lakozott, hasznosabb és erősebb volt, mint mások szája és a logika következtetései, melyeket a szónokok mesteri módon forgattak. Volt ott egy igen bölcs filozófus is, Árius segítője, akinek a nyelve úgy vágott, mint a kétélű kard, a szofistáktól tanult mesterségével büszkélkedett, és azon igyekezett, hogy kigúnyolja és kinevesse az igazhitűek tanítását.

Ezzel a filozófussal szeretett volna szót váltani Szent Szpiridon, aki tanulatlan férfiú volt, és egyedül a megfeszített Krisztust ismerte. A szent atyák pedig, mivel ismerték tanulatlanságát, hiszen a legcsekélyebb mértékben sem folytatott hellén tanulmányokat, megállították, hogy ne merészeljen vitatkozni ezzel a filozófussal, aki a szavak mestere. Ő azonban jól tudta, mire képes a fentről való bölcsesség, és milyen tehetetlen vele szemben az emberi bölcsesség, ezért odament hozzá és így szólt: „Egy az Isten, aki teremtette az eget és a földet, az embert földből alkotta, és minden mást, a láthatókat és a láthatatlanokat Igéjével és Szentlelkével helyezte el a világban. Ebben az Igében hiszünk mi is, mert ő Isten Fia, aki megkönyörült a mi tévelygésünkön, Szűztől született, az emberek között lakott, szenvedett, meghalt a mi üdvösségünkért, feltámadt, és Vele együtt feltámadt az emberi nem is. Várjuk, hogy eljöjjön, és mindenkit igazságban megítéljen, és érdem szerint jutalmazzon. Hisszük, hogy egylényegű az Atyával, Vele együtt uralkodik és ugyanolyan tiszteletet érdemel. Mindezeket mi így valljuk minden kétség és kérdés nélkül, és te se merészeld kutatni, hogy ezek hogy s mint vannak, mert felülmúlják értelmedet, és minden földi tudománynál magasabb rendűek.”

Kis ideig hallgatott, majd így szólt: „Nem látod, hogy mindez így van, ó, filozófus? Hogy meggyőződj az igazságról, figyeld meg ezt a jelentéktelen dolgot, hogy lásd, nem illő az isteni és természetfeletti természetet a teremtett és romlandó természettel összehasonlítani. Mivel azonban a szemek könnyebben hisznek, mint a fülek, akiben pedig kevés a hit, nem hisz, hacsak nem látja a saját testi szemeivel, ezért a szemetek láttára akarom bizonyítani ezzel a téglával, amely három dologból áll.”

Így szólt, majd jobbjával keresztet vetett a téglára, amit a baljában tartott, és azt mondta: „Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.” És íme, megszorította a téglát, ó, dicsőséges csoda: a tűz felszállott az ég felé, a víz a földre folyt, az agyag pedig a szent kezében maradt. Akik ezt látták, félelemmel teltek el, kiváltképp a filozófus, aki lelkében annyira megrendült, hogy elhallgatott, meg sem tudott szólalni, nem voltak érvei a szent szavaival szemben, akiben Isten ereje munkálkodott, hogy beteljesedjen, ami írva van: „nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.” (1Kor 4,20)

A filozófus így szólt ezek után: „Hiszem, hogy igaz, amit mondottál.” Az öreg pedig így szólt hozzá: „Jöjj tehát, és fogadd a szent hit jelét.” A filozófus barátaihoz és tanítványaihoz fordult, és azt mondta nekik: „Hallgassatok ide: amíg a szavakkal való érvelés ereje velem volt, szavakat állítottam szavakkal szembe, és az érvelés szeretetének, vagyis a filozófiának segítségével legyőztem, ami elém került. Amióta azonban ennek az öregnek a szájából szavak helyett erő és csodatétel áradt, szavakkal semmit sem tehetek már e hatalommal szemben, mivel az ember nem állhat ellen Istennek. Tehát, ha valaki közületek ugyanazt gondolja, mint én, higgyen Krisztusban, és velem együtt kövesse ezt az öreget, akinek a szájából maga Isten szólt.”

Így fogadta be ez a filozófus a keresztény hitet, örvendezett, hogy Szent Szpiridon úgy volt hasznára, hogy legyőzte, az igazhitűek is örvendeztek, a hamis hit követői pedig megszégyenültek.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox)

(Ford. A-V. Gellért)