Pünkösd utáni 24. vasárnap. 2024. december 8.

Szent Szószthenész, Apollós, Kéfás, Tükhikosz, Cézár és Epafroditosz apostolok a Hetven közül (I. sz.). Thébai Szent Patapiosz, egyiptomi aszkéta (5. sz.).

Szent Szofroniusz, ciprusi érsek (8. sz.).

Ef 6,10-17; Lk 13,10-17 (Olvasmányok a 27. vasárnap szerint). Hetedik hang.

(Hal és bor fogyasztása meg van engedve)

+

Feltámadási tropárion, hetedik hang:

Szent György Nagyvértanú tropárionja, negyedik hang:

Karácsony előünnepének kondákionja, harmadik hang:

Előünnepi kondákion egyházi szláv nyelven:

Apostoli olvasmány:

Ef 6,10-17

Evangéliumi olvasmány:

Lk 13,10-17

“Egyszer valamelyik zsinagógában tanított szombaton. És íme, volt ott egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke. Annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta, és azt mondta neki: »Asszony! Megszabadultál betegségedtől.« Rátette a kezét, mire az rögtön felegyenesedett, és dicsőítette Istent.
Ekkor megszólalt a zsinagóga elöljárója. Azon méltatlankodva, hogy Jézus szombaton gyógyított, ezt mondta a tömegnek: „Hat nap van, amikor dolgozni kell; azokon jöjjetek hát és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!”« Az Úr ezt felelte neki: »Képmutatók! Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?« Amint ezt elmondta, megszégyenült minden ellenfele, s az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett.”

+

„Alázat és kegyelem”

„Betegség lelke” lakott a meggörnyedt asszonyban, akit a „sátán tartott megkötözve”. Itt is minden bizonnyal „tisztátalan lélekről” szól a történet, akárcsak a gerázai megszállott esetében. Ott „Jézus parancsolt a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből” (Lk 8,29).

Lukács apostol, mint orvos aszténiáról ír, ami jelenthet testi vagy szellemi gyöngeséget, de erkölcsi gyöngeséget, labilitást és a hit gyöngeségét is. Nem ez utóbbival állunk szemben akkor, amikor nem kevés helyen, itt, Európában – nem jól értelmezett „tapintatból”, „humanizmusból”, vagy éppen engedelmességből -, nem merjük felvállalni keresztény hitünket, levesszük nyakunkból, vagy a templom tornyáról a keresztet, vagy, amit senki sem kért tőlünk, „Rómába küldjük a harangokat”, látva az újonnan ideérkezett, másvallásúakat és hallva hitvallásukat?

Ezért állítja a Szentírás az „aszténia” ellentéte gyanánt az „erőt”, a „dünamiszt” (dölyf és arrongancia nélkül), ahogy a mai apostoli olvasmányunk is kezdődött:

„Erősödjetek meg az Úrban és az ő hathatós erejében” (Ef 6,10).

Bolárg Theofilaktosz atyánk írja: „Lehet, hogy a sátán vett uralmat ezen az asszonyon, mert valamilyen törvényszegés miatt Isten kegyelme eltávozott tőle. De ez csak Isten fentről jövő engedélyével történhet meg, ahogy az igaz Jób ószövetségi történetében is olvassuk: maga Isten engedte meg a sátánnak, hogy az igazat, igazsága ellenére, próbára tegye.”

„Az az állapot, hogy az asszony meg volt görnyedve, azokat a lelkeket is jelenti – folytatja Theofilaktosz atyánk -, akiknek mindig a földre van szegezve a tekintetük, csak az élet dolgaira van gondjuk, és nem gondolnak az isteni dolgokra.”

El kell gondolkodnunk azon is, hogy a meggörnyedt asszony csendben van, nem kér gyógyulást, mint oly sokan mások, akik az Urat mindenfelől szorongatták, gyógyulást keresve és elnyerve. Lehet, hogy így akar vezekelni korábbi bűneiért? Nem gondol arra, hogy kihasználva az alkalmat, gyógyulást keressen az Úrnál. Lehet, hogy azt mondja magában, megérdemeltem, kész vagyok emiatt vezekelni életem végéig, remélve, hogy elnyerem Istenünk bocsánatát. Nem vagyok méltó arra, hogy Isten letekintsem rám. Jobb nekem itt szenvednem ideig-óráig, mint majd odaát. Lehet, hogy épp ezért az alázatáért veszi észre őt az Úr, tekint le rá és árasztja rá kegyelmét? Mit mond az Írás:

„Ti, ifjabbak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Pt 5,5).

Az Úr Jézus, aki maga a Szeretet, nemcsak igazsággal, hanem irgalommal is tekint erre a mi világunkra és a benne lakókra. Észreveszi a gőgöt és a bűnt, de a bűnbánatot és az alázatot is, mert „az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet” (1Sám 16,7).

Az Úr Jézus magához hívja az asszonyt és így szól:

„Asszony, megszabadultál a betegségedtől”, és csak utána teszi rá a kezét, hogy meggyógyítsa. A lelki gyógyulás tehát előbbre való, csak után következhet a testi!

Az asszony megszabadult, fölegyenesedett „és dicsőítette Istent”, amit a hívő nép is átvett, ahogyan a történet a végén hallottuk: „az egész nép örvendezett a csodás dolgokon, amiket cselekedett”.

Ahogyan a rossz példa lehet ragadós, átszállhat az emberre, aki jónak lett teremtve, ugyanúgy a kegyelem is szét tud áradni azokra is, akikkel semmi rendkívüli dolog nem történt, de a lelkük kész, nyitott minden igazán jó befogadására.

„Hat nap van, amikor dolgozni kell, azokon jöjjetek és gyógyíttassátok magatokat, ne pedig szombaton!” – szólal meg az elöljáró. „A lélek meg van görnyedve, megvan kötözve – mondja ismét Theofilaktosz atyánk -, amikor irigység fogja el, az irigység lelke ellenáll a jónak”.

Magunkra ismerünk, mi is ilyenek vagyunk: az irigységet nyilván szégyelljük bevallani, ezért valami bölcs vagy kegyes indok mögé rejtjük. Olykor ez nem jár sikerrel, mert az éles szem észreveszi. Az Úr a logika kifinomult szabálya alapján válaszol, a kisebb igazságból a nagyobb felé haladva:

Ha az állattal jót lehet és kell is tenni az Úr napján, hogy ne szenvedjen, mennyivel inkább kell az emberrel?

Gyógyíttassuk hát magunkat, itt, a templomban, az Úr napján az ő igéjének szentségével, „vegyük magunkhoz” és cselekedjük is meg Isten gyógyító igéjét a „hitjelöltek liturgiájában”. Amennyiben hallgatunk rá és megcselekedjük, egész gondolkodásunkat képes gyökeresen orvosolni. És, ha már a keresztségben részesültünk, valljuk meg vétkeinket és vegyük magunkhoz Megváltónkat az eucharisztia szentségében, ne csak testünkbe, hanem a szívünkbe is!

I. T.

2024. december 8.