2024. december 6. Csodatévő Szent Miklós, mürai érsek.

Szent Miklós ünnepi himnusza (tropárion)

Szent Miklós magasztalása

+

„Ilyen főpap kellett nekünk” (Zsid 7,26)

Krisztus főpapja, Miklós, a nagy csodatevő, a sietve segítő és az Isten által kiválasztott közbenjáró Lükia földjén született Patara városában, tiszteletreméltó és nemes nemzetségből származó, igazhitű és tehetős szülőktől. Atyját Teofánnak, anyját Nonnának hívták. Ez az áldott házaspár törvényes módon kelt egybe, igaz hitben élt és jócselekedetekkel volt ékes. Istennek tetsző életük, számos jócselekedetük és nagy jótéteményeik miatt arra lettek méltók, hogy ezt a szent hajtást teremjék, hiszen maguk is szent gyökér gyanánt éltek. Úgy történt, ahogy a zsoltáros mondja: olyanok voltak ők, „mint a vizek mentén ültetett fa, amely idejében megtermi a maga gyümölcsét” (Zsolt 1,3). Világra hozták tehát ezt az isteni gyermeket és Miklósnak nevezték el, amely azt jelenti, „a nép (körében elterjedt vétkek) legyőzője”, és valóban a gonoszság legyőzőjének bizonyult, mert ezt látta jónak Isten a világ egészének javára.

Miklós születése után anyja, Nonna testi kötelékeinek megszűnéséig meddő maradt, ő maga tanúskodott a természet rendjéről, hogy nem lehetséges többé hozzá hasonló fiút szülni, hogy ő legyen az első és az utolsó, akit anyja méhétől fogva megszentelt az Istentől ihletett kegyelem. Hiszen Miklós kezdettől fogva istenfélelemben és jámboran élt, nem kezdett szopni, csecsemőkorától csodákat művelt, és mindig előbbre helyezte a böjtöt, mint az étkezést. Rögtön születése után fürdés közben három órán át saját lábán állt segítség nélkül, és ezzel a Szentséges Háromság iránt mutatott tiszteletet, hiszen később ennek nagy szolgája és főpapja lett. Amikor anyja emlőjéhez közeledett, csodatevőnek bizonyult, mert nem úgy evett, mint a többi gyermek: csak a jobb emlőből szopott, ezzel mutatva, hogy az igazhitűek közösségével együtt a jobbik részt választotta.

Már csecsemőkorában kiváló böjtölő volt, mert szerdán és pénteken csak egyszer szopott, akkor is este, a keresztények szokásos imádságának idejét követően, amin szülei igen csodálkoztak és ámuldoztak, és megértették, milyen nagy böjtölővé válik majd később. A böjt szerdai és pénteki megtartásának szokása megmaradt csecsemőkorától egész életén át, mígnem elérte boldog végét. A gyermek tehát, amint növekedett esztendei szerint, úgy gyarapodott értelmében és a helyes szokások elsajátításában, amelyeket jó szüleitől tanult meg. Olyan volt, mint a bőven termő föld, amely az igazság magvát magába fogadja, kikelti, és a jócselekedetek gyümölcsét termi napról-napra.

Amikor elérkezett a tanulás ideje, az isteni Írások tanulmányozására adták, ő pedig értelme természetes fürgeségével és a Szentlélek sugallatainak segítségével rövid idő alatt nagy bölcsességre tett szert. Olyannyira előrehaladt a tanulásban, amennyire ez szükséges volt ahhoz, hogy Krisztus bárkájának kormányzója és az engedelmes juhok leleményes pásztora legyen. Így tehát, ahogy a tanítás elsajátításában tökéletessé lett, úgy lett tökéletessé az élet dolgainak munkálásában is; teljességgel őrizkedett a hiábavaló barátoktól, a haszontalan beszédtől, az asszonyokkal való szóba elegyedéstől, attól pedig, hogy szemével asszonyok arcára tekintsen, igen óvakodott és menekült az asszonyok társaságától.

Mivel benne lakott az igazi bölcsesség és értelme igen tiszta volt, szüntelenül látta Istent, és folyton a szent templomokban töltötte idejét, ahogy a próféta mondja: „Inkább legyek félrehúzódva az Isten házában, hogysem a bűnösök hajlékában lakozzam” (Zsolt 83,11). Sokszor az egész napot és az egész éjjelt Istenhez emelt értelemmel, imádságban töltötte, és az isteni Írásokat olvasta, a lelki gondolkodásmódot tanulmányozta, és eltelt a Szentlélek isteni ajándékaival, amelyekkel önmagát méltó hajlékká akarta előkészíteni, ahogyan írva van: „Ti Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek” (1Kor 3,16).

Ebben a jóságos és tiszta ifjúban tehát Isten Lelke lakozott, teljességgel lelkinek mutatkozott, lelke lángolt, az Úrnak félelemmel szolgált, és semmiféle ifjonti rossz szokást nem lehetett rajta látni, egyedül az idős emberek szokásait, melyeken mindenki csodálkozott, és ezért dicsőítették. Mert amint az idős embert, ha a fiatalok szokásait követi, mindenki kineveti, úgy az ifjút, ha az idős férfiú jó szokásainak nyomdokában jár, mindenki csodálkozva magasztalja; mert nem illenek az ifjak szokásai az idősekhez, de tiszteletreméltó és helyes, ha az ifjú az idősek szokásait követi. 

A boldog Miklósnak volt egy nagybátyja, aki püspök volt, és ugyanúgy hívták, mint őt. Látta unokaöccsét, hogy a jócselekedetekben gyarapszik és teljesen megveti a világot, és szüleivel megtanácskozta, hogy adják Isten szolgálatára. Ők pedig nem vonakodtak fiukat az Úrnak adni, hiszen tőle kapták ajándékba. A régi könyvek ugyanis azt írják szüleiről, hogy terméketlenek voltak, és elvesztették reményüket abban, hogy valaha gyermekük születhet, azonban könnyek között sokat imádkoztak, és jócselekedetekkel kérték Istent, hogy adjon nekik fiúgyermeket; ők pedig visszaadták ajándékba annak, aki őt nekik ajándékozta.

A püspök tehát maga mellé vette az ifjú öreget, akiben a hajlott korú, ősz emberekéhez hasonló bölcsesség lakott, élete pedig mindenkié közül a legtisztább volt, és a papság megszentelt fokozataira emelte, amikor pedig felszentelte, a püspök a templomban tartózkodó nép felé fordult, és Szentlélekkel eltelve a következő prófétai szavakat mondta: „Íme, testvéreim, egy új napot látok, amint a föld szélein felkel, és a szomorkodók számára könyörületes vigasztalás lesz. Ó, boldog az a nyáj, amely arra méltó, hogy ő legyen a pásztora! Mert helyesen fogja legeltetni a tévelygők lelkét, és az igaz hit legelőjére vezeti; a szükségben lévőknek pedig forró pártfogója lesz”. Ezek a prófétai szavak később beteljesedtek, ahogy a következő elbeszélésben ezt be is mutatjuk.

Szent Miklós tehát, miután a papság fokozatát megkapta, fáradozást fáradozásra halmozott, böjtben és szüntelen imádságban élt, halandó testében pedig azon igyekezett, hogy a testnélküliek életmódját kövesse. Így hát úgy élt, mint az angyalok, lelkének ékessége miatt napról napra jobban virágzott, és méltónak mutatkozott az Egyház kormányzására.

Akkoriban nagybátyja, Miklós püspök Palesztinába akart menni, hogy a szent helyeken hódolhasson, és az Egyház kormányzását teljesen unokaöccsére bízta. Ő pedig, helyét átvéve, gondoskodott az egyházak (templomok) rendjéről, ugyanúgy, mint püspök nagybátyja. Abban az időben boldog szülei elhagyták ezt az ideigvaló világot, és az örökkévalóságba költöztek, Szent Miklós pedig örökölte vagyonukat és szétosztotta a szegények között. Mivel nem törődött a gazdagsággal, ami elvész, sem azzal, hogy vagyonát gyarapítsa, hanem megvetve a világ minden kívánságát, teljes buzgóságával azon munkálkodott, hogy egyesüljön Istennel, akihez így szólt: „Hozzád emelem, Uram, lelkemet; taníts meg cselekedni a Te akaratodat, mert Te vagy az én Istenem; Tereád szorulok az anyaméhtől kezdve. Anyám méhétől fogva Te vagy az én Istenem” (vö. Zsolt 142,8.10; 21,10). Kezét kinyújtotta a szegények felé, mint bővízű folyó, amely mindeneket bőségesen megöntöz.

Hogy könyörületességének sokasága mindenki számára ismeretes legyen, említsük meg itt egyik jócselekedetét:

Volt egy férfi abban a városban, egykor neves és gazdag, aki végül szegény és ismeretlen lett, hiszen az élet ebben a világban folyton változik. Ennek a férfinak volt három szépséges leánya, és mivel atyjuk nem rendelkezett a szükséges dolgokkal, sem étele, sem ruhája nem volt, arra gondolt, hogy leányait bűnös életmódra adja, házát pedig nagy szegénysége miatt tisztátalan házzá teszi, hogy így pénzhez jusson, és magának és leányainak ruhára és élelemre tegyen szert. Ó, jaj, milyen dicstelen gondolatokra kényszeríti az embert a nagy szegénység! Ez az idős férfiú tehát ilyesféle gonosz gondolatokat forgatott elméjében, és a gondolatok majdhogynem gaztettre fordultak, ám Isten, aki nem akarja az emberi nem vesztét, hanem szükségeinket látva emberszeretettel lehajol hozzánk, láthatatlan sugallatával jóindulatot helyezett kedveltjének, Szent Miklósnak a szívébe, és e férfi segítségére küldte, aki majdnem elveszítette lelkét, hogy megvigasztalja a bajban lévőt és megmentse a bűnbeeséstől.

Szent Miklós tehát hallott e férfi nagy szűkölködéséről, isteni kinyilatkoztatás révén értesült helytelen gondolatairól, igen megsajnálta és azt gondolta, hogy jótevő kezeivel kiragadja őket – a férfiút és három leányát –, mint valami tűzből, a szegénységből és a vétekből is. Nem akart azonban a férfiú elé állni, hogy jótettét felfedje előtte, hanem töredelmes szívvel, titokban akart könyörülni rajtuk. Ezt pedig két okból akarta: először azért, hogy meneküljön az emberi dicsőségtől, mert eszében forgatta a szent evangélium szavait: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne (úgy) osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket” (Mt 6,1); másodszor, hogy azt a férfiút, aki korábban gazdag volt, most pedig nagy szegénységre jutott, meg ne bántsa, mert tudta, hogy nehéz dolog az adományt elviselni azoknak, akik a gazdagságból és dicsőségből szegénységbe jutnak, és szégyellik magukat, amikor korábbi gazdagságukra gondolnak. Ezért tehát azt gondolta, hogy Krisztus szavai szerint cselekszik: „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb” (Mt 6,3). Hiszen olyannyira menekült a hiú dicsőségtől, hogy még az előtt is el akarta rejteni jótéteményét, akivel jót cselekedett.

Így tehát egy nagy erszény aranyat vett magához, éjfélkor annak a férfiúnak a házához ment, az aranyat bedobta az ablakon, és sietve visszatért saját házába. Reggel, amikor a férfi felkelt, megtalálta az erszényt, kibontotta, meglátta az aranyat és félelem fogta el. Azt hitte, hogy látomása van, és hogy az arany, amit lát, csak valamiféle csalás eredménye lehet, mert senkitől sem várt sem pénzt, sem segítséget. Ezért az aranyat ujjai között forgatta, alaposan megnézte, és felismerte, hogy valódi. Igen örvendezett, ámuldozott és örömében forró könnyeket hullatott, magában pedig hosszasan azon gondolkodott, ki lehet az, aki ővele ilyen nagy jót tett, de nem tudott rájönni. Így tehát mindent Isten gondviselésének tulajdonított, folyton hálálkodott, dicsőítette Istent, aki mindenkire gondot visel. Majd rögvest hozzáadta legidősebb leányát egy férfihoz, bőséges hozományul pedig az aranyat adta, amit kapott.

A csodálatos Miklós pedig értesült mindenről, hogy a férfiú szándéka szerint cselekedett, és igen örvendezett. A szent ismét késznek mutatkozott arra, hogy az öreg második leányával irgalmasságot cselekedjen, és azon igyekezett, hogy ezt a leányt is törvényes házasság révén megmentse a tisztátalan vétektől. Másik erszény aranyat készített elő, és az előbbihez hasonlóan éjszaka, mindenki elől elrejtőzve bedobta ugyanazon az ablakon, annak az öregnek a házába.

Reggel, amikor a szegény ember felkelt, ismét megtalálta az aranyat, mint első alkalommal. Ezen is igen csodálkozni kezdett, arccal a földre borult, forró könnyek között hálát adott, és ezt mondta: „Istenem, aki az irgalmasság forrása és a mi üdvösségünk szerzője vagy, aki előbb véreddel váltottál meg engem, most pedig az arany segítségével házamat és leányaimat is megszabadítod a gonosz karmaiból, Te magad mutasd meg nekem azt, aki a Te irgalmas akaratod és emberszerető jóságod szerint cselekszik. Mutasd meg nekem a Te földi angyalodat, aki megőriz bennünket a bűn veszedelmétől, hogy tudjam, ki az, aki a bennünket megnyomorító szegénységből kiszabadít, és megment a gonosz gondolatoktól, mert íme, a Te irgalmasságod szerint, Uram, kedvelted kezeinek segítségével második leányomat is törvényesen férjhez adom, és megmenekülök az ördög cselvetéseitől, aki tisztátalan nyereséggel akar nagy veszedelembe sodorni.”

Akkor e férfiú, miután imádkozott és hálát adott Istennek jótéteményeiért, második leányának is lakodalmat rendezett, és bizakodott az Úrban – mert kételkedés nélküli bizodalma volt Őbenne –, hogy harmadik leányáról is gondoskodik, hogy neki is törvényes társat ad, és ugyanazzal a jót cselekvő kézzel elegendő aranyat küld majd neki. Ezért nem aludt éjjel, hanem őrködött, hogy rajtakapja jótevőjüket, és arra méltasson, hogy megláthassa, kitől származik az arany. És íme, nem sok idő elteltével elérkezett, amire várt. Mert Krisztus kedveltje, Miklós harmadízben is eljött, és a szokásos helyre érve ugyanazon az ablakon bedobta az erszény aranyat, és rögtön elindult háza felé. A szűzek atyja megtalálta az ablakon bedobott aranyat, és rögtön, ahogy csak bírt, futni kezdett az után, aki hazafelé sietett, utolérte és felismerte, hiszen a szent nem volt ismeretlen az emberek előtt jócselekedetei és nevezetes származása miatt. Az atya a lábaihoz borult, csókolta, és Miklóst szabadítónak, segítőnek és azon lelkek megmentőjének nevezte, akik a legvégső veszedelembe kerültek. Azután azt mondta: „Ha a mi nagy Urunk könyörületében nem emelt volna fel engem a te irgalmasságod révén, rég elvesztem volna, ó, én ostoba apa, leányaimmal együtt, és jaj nekem, Szodoma tüzébe estem volna. Íme azonban, általad most megszabadultunk a keserves bukástól.” Ezeket mondta a szentnek könnyek között, és sok minden mást is. Ő pedig alig tudta a földről felemelni, és eskü alatt megígértette vele, hogy egész életében senkinek sem szól arról, ami történt. Ezután a szent, sok hasznos szót mondva az embernek, otthonába bocsátotta.

Íme, Szent Miklós jótetteinek egyike, melyet elbeszéltünk, hogy mindenki megtudhassa, milyen irgalmas is volt a szegényekhez. Ha egyenként elmondanánk könyörületes cselekedeteit, amelyeket a szegényekkel művelt, hogy éhezőket lakatott jól, ruhátlanokat ruházott fel és adósokat váltott ki, az idő nem volna elég ezek elbeszélésére.

Ezek után a szentéletű Miklós atya Palesztinába akart menni, hogy láthassa a szent helyeket és ott hódolhasson, ahol a mi Urunk, Jézus Krisztus testileg, tisztaságos lábaival lépkedett. A hajósok tehát Egyiptomot megkerülve haladtak a tengeren, és nem tudták, mi fog történni velük, amikor Szent Miklós, aki velük utazott, előre látta, hogy sötétség, vihar és kegyetlen széllökések várnak rájuk. Elmondta nekik, hogy már korábban látta az álnok ellenséget hajóra szállni azzal a céllal, hogy minden utasával együtt a tengerbe süllyessze. Ezek után minden előjel nélkül nagy vihar támadt, nagy felleg emelkedett föléjük és rettenetes fergeteg kerekedett. A hajózók pedig a haláltól való iszonyodás miatt rettegtek, és Szent Miklóshoz könyörögtek, hogy segítsen és mentse meg őket a veszedelemből, amely hirtelen támadt rájuk. Így kérlelték: „Isten szentje, ha Istenhez intézett imádságaiddal nem segítesz rajtunk, rögtön elsüllyedünk ebbe a nagy mélységbe és elveszünk.” Ő azt válaszolta, hogy ne féljenek, helyezzék reménységüket Istenbe, és kétség nélkül várják a gyors segítséget, ő maga pedig buzgón imádkozni kezdett. A tenger rögvest lecsendesült, a rémület örvendezéssé változott, ők pedig a baj elmúltával igen örvendeztek, és hálát adtak Istennek és kedveltjének, Szent Miklósnak, igencsak ámuldozva a vihar megjövendölése és megmenekülésük miatt.

Ugyanekkor történt, hogy a hajósok egyike felmászott az árbóc csúcsára, azok szokása szerint, akik a hajót irányítják, és amikor le akart mászni, odafönt megcsúszott és élettelenül a fedélzetre esett. Szent Miklós pedig, mielőtt még kérték volna, imádkozott és feltámasztotta, nem mint holtat, hanem mintha csak aludt volna, felkeltette és élve adta át hajóstársainak. Majd felvontak minden vitorlát és jó széllel, csendesen Alexandria kikötőjébe érkeztek, ahol Isten kedveltje, Szent Miklós sok beteget meggyógyított. Az ördögöket sokakból kiűzte, a nyomorultakat megvigasztalta, majd ismét útra kelt Palesztina felé, és Jeruzsálem szent városába érve felment a Golgota hegyére, ahol Krisztus Istenünk az emberi nem üdvösségének munkálkodását elvégezte, amikor tisztaságos kezeit a szent kereszten kitárta. Forró imádságban emelte ott szeretettől lángoló szívét Istenhez, és hálát adott a mi Üdvözítőnknek. Aztán fölkeresett minden szent helyet és mindenütt sokszor leborult. Amikor pedig éjjel a szent templomba be akart lépni, hogy imádkozzék, és az ajtók zárva voltak, azok maguktól kinyíltak, és utat engedtek annak, aki előtt a menny kapui is nyitva voltak.

Jeruzsálem városában hosszú időt töltött, és arra készült, hogy kivonul a pusztaságba, ám egy fentről jövő isteni hang azt tanácsolta neki, hogy térjen vissza hazájába. Isten ugyanis, aki mindent a mi lelkünk hasznára rendel el, nem akarta a pusztaság vékája alá rejteni ezt a lámpást, amelyet azért készített, hogy Lükia metropóliájának élére helyezzen. Így tehát Miklós hajót keresett, és megegyezett a hajósokkal, hogy visszaviszik hazájába.

Ámde azok álnokul azt tervezték, hogy a hajót nem Lükia felé, hanem más irányba kormányozzák. Amikor Miklós elhelyezkedett a hajón, és a kikötőt elhagyták, látta, hogy a hajó nem hazája felé tart. Ekkor sietve a hajósok lábai elé borult, és könyörgött nekik, hogy forduljanak Lükia felé, azok azonban nem törődtek vele, és tovább haladtak abba az irányba, ahová akartak, nem tudva, hogy Isten nem fogja kedveltjét szomorkodni hagyni. Vihar támadt hát, ellenszél kezdett fújni, megfordította a hajót, és sietve Lükiába vitte, a hajósokat pedig félelem töltötte el a fergeteg miatt. Így jutott Szent Miklós vissza hazájába, Isten erejével, a tengeren keresztül. Mivel azonban semmi gonoszság sem volt benne, semmi rosszat nem tett ellenségeivel, haragra sem gerjedt, egyetlen keserű szót sem szólt hozzájuk, hanem áldással bocsátotta őket útjukra, majd abba a monostorba ment, amit nagybátyja, a patarai püspök építtetett és Szent Sionnak nevezett el. Ott a testvérek nagy szeretettel fogadták, mint Isten angyalát, és örvendeztek Istentől ihletett szavainak, példát vettek életmódjáról, amely az angyalokéhoz volt hasonlatos, és követték helyes szokásait, amelyekkel Isten felékesítette hívő szolgáját.

Szent Miklós ebben a monostorban csendes életre lelt, és megfelelő helyre ahhoz, hogy gondolatait szüntelenül Istenhez emelhesse, olyan volt számára, mint egy nyugalmas kikötő, és abban reménykedett, hogy életének hátralevő részét ezen a helyen töltheti. Isten azonban utat mutatott neki, mert azt akarta, hogy a jócselekedetek teljességének ez a drága és bőséges kincse, amellyel az egész világot gazdaggá akarta tenni, ne maradjon egy félreeső monostorban, a szerzetesi cella rejtekében, mint a termőföld, amelyet betakarnak, hanem hadd lássa mindenki, hogy lelki kincseivel kalmárkodjon, és sok lelket megmentsen.

Így tehát a szent, amikor egy alkalommal imádkozott, fentről hangot hallott: „Miklós, ha mennyei koronámat el akarod nyerni, állj a nép szolgálatába.” Miklós e szavakat hallva félelemmel telt el és így gondolkodott magában: „Vajon mit akar tőlem ez a hang? Mit kér tőlem az Úr?” És ismét hallotta a hangot: „Miklós, nem ez az a termőföld, amelyet gyümölcsözővé kell tenned, nem ez, amelyről termést várok tőled. Térj vissza az emberek közé, hogy általad megdicsőüljön az én nevem.” Akkor Szent Miklós felismerte Isten akaratát, hogy el kell hagynia a csendességet és az emberek üdvösségét kell szolgálnia. Azon gondolkodott, hová menjen: hazájába, Patara városába, ismerősei közé, vagy más helyre. Mivel félt a hiábavaló emberi dicsőségtől, azt gondolta, más városba megy, ahol senki sem ismeri.

Lükiának azon a részén volt egy nevezetes város, Müra, Lükia tartomány metropolisza. Isten gondviselésétől vezetve ebbe a városba ment Szent Miklós, ahol senki sem ismerte. Ott élt, egy a szegények közül, mivel nem volt hová lehajtania fejét. Nem ment máshová, csak az Úr házába, mert egyedül Isten volt nyugalmas kikötője.

Akkoriban költözött az Úrhoz Müra városának püspöke, János érsek, aki egész Lükia elöljárója volt. Akkor az ország minden püspöke összegyűlt Mürában, hogy a püspöki székbe méltó férfiút válasszon. Ott voltak tehát ezek a tiszteletreméltó és bölcs férfiak, és tanácstalanok voltak, hogy kit válasszanak meg. Egyesek isteni buzgóság által indíttatva azt mondták, hogy ez nem emberi választás, hanem isteni rendelés dolga, úgy illő tehát, hogy közösen imádkozzanak, és maga az Úr mutassa meg, ki méltó erre a szolgálatra, hogy egész Lükia pásztora legyen.

A püspökök mindnyájan megfogadták a bölcs tanácsot, buzgó imádságba és böjtbe kezdtek. Az Úr pedig megcselekedte azok óhaját, akik félték őt, meghallgatta imádságukat, és egyiküknek a legidősebb püspökök közül felfedte aszándékát, a következőképpen: amikor ez az idős püspök imádkozott, egy fényes férfiú jelent meg előtte, és megparancsolta neki, hogy éjjel menjen és álljon a templom bejáratához, és figyelje meg, ki az, aki mindenki másnál előbb lép be a templomba. „Ő az – mondta –, akit az én Lelkem vezet, akit nagy tisztességgel az érseki székbe kell helyeznetek. Annak a férfiúnak a neve pedig: Miklós.” Ezt az isteni jelenést látta a püspök, és meghallva a parancsot, elmondta többi püspöktársának, azok pedig még buzgóbbak lettek az imádságban, és még szívesebben fáradoztak Istenért.

Akkor a püspök, aki a jelenést látta, elment arra a helyre, amelyet megparancsoltak neki, és várta az óhajtott férfiút. Amikor pedig elérkezett a hajnali istentisztelet ideje, Szent Miklós a Szentlélektől vezetve mindenki másnál előbb ért a templomhoz, mert szokása szerint éjfélkor fölkelt, hogy imádkozzék, és a hajnali istentisztelet éneklésének kezdetére mindenki másnál előbb ért oda. Amikor a templom átriumába (előudvarába) belépett, a püspök, akinek a látomása volt, karon fogta és így szólt hozzá: „Hogy hívnak, fiam?” A szent szelíden ezt válaszolta: „Miklós a nevem, uram, szentséged szolgája.” Az isteni férfiú, amint meghallotta ezt a szelíd hangot, felfogta, hogy egyfelől ez az a név, amit a jelenésben hallott, hogy Miklósnak hívják; másfelől látta alázatosságát, mert szelíden válaszolt. Felismerte tehát, hogy ő az, akit az Úr Müra egyházának élére jelölt ki. Tudta, hogy kire tekint le az Úr, mert az Írás ezt mondja: „Tekintetem azokon pihen, akik alázatosak és megtört szívűek, és akik remegve félik a szavam.” (Ézs 66,2). Ekkor a püspök úgy örvendezett, mint aki elrejtett kincset talált, rögtön kézen fogta, és azt mondta: „Kövess, fiam”, és nagy tisztesség közepette püspöktársai elé vezette. Ők pedig Isten iránti hálával és lelki vigasztalással teltek el, hogy megtalálták az Isten által kijelölt férfiút, és a templom közepére vezették.

A hír mindenütt elterjedt, számtalan ember gyűlt egybe, az égi madaraknál is gyorsabban. A püspök, aki a kinyilatkoztatást kapta, emelt hangon szólt néphez: „Fogadjátok, testvéreim, pásztorotokat, akit a Szentlélek választott ki számotokra, és akire lelketek kormányzását mindenestől rábízta; akit nem emberi választás, hanem Isten határozata hozott ide. Íme, itt van köztünk, akit óhajtottunk és kerestünk, akit megtaláltunk és megkaptunk. Ha ő vezet bennünket, nem veszítjük el reményünket, hogy általa bízvást megállhatunk Isten előtt az ő megjelenésének és eljövetelének napján.”

A nép hálát adott Istennek és örvendezett, Szent Miklós pedig vonakodott e nagy méltóságot elfogadni, mert nem viselhette el az emberek dicséretét. A megszentelt és hívő gyülekezet azonban kérlelte őt, és akarata ellenére az érseki székbe ültették, mivel a szent még az érsek halála előtt, isteni jelenés nyomán biztatást is kapott erre. Erről a jelenésről Szent Metód konstantinápolyi pátriárka ír:

„Egy éjjel Szent Miklós látta a mi Üdvözítőnket dicsőségben megjelenni, közel állt hozzá és a szent evangéliumot nyújtotta neki, amely arannyal és drágakövekkel volt ékes. A másik oldalán pedig a Szentséges Istenszülőt látta, amint a főpapi stólát, az ómophoriont[1] a vállára helyezi.”

E látomás után néhány nap telt el, és miután János, Müra érseke az Úrhoz távozott, Miklóst választották meg a város érsekévé.

Megemlékezett Szent Miklós erről a látomásról, látta Isten szándékát, az egybegyűlt püspökök imádságait sem hagyta figyelmen kívül, és elfogadta Lükia pásztori székét. A püspökök megszentelt gyülekezete pedig a papsággal együtt elvégzett mindent, amit a püspökszentelés során illett, örömünnepet ült, vigadozva új pásztoruk, Krisztus főpapja, Miklós miatt, akit Isten adott számukra. Isten egyháza tehát így fényesen világító fáklyát kapott, amelyet nem tettek félreeső helyre, véka alá sem rejtették, hanem illő helyre, a főpásztori fáklyatartójába helyeztek, ahol fényesen ragyogott, helyesen hirdette az igazság igéjét és az igaz hit minden parancsolatát, és mindenről tévedés nélkül gondolkodott és tanított.

Főpapi szolgálata kezdetétől Isten kedveltje így szólt magához: „Ó, Miklós, ebben a szolgálatban és ezen a helyen más szokásokra van szükség, ettől kezdve tehát már ne magadért, hanem másokért élj.” Mivel pedig juhait meg akarta tanítani a helyes viselkedésre, nem rejtette el többé jócselekedetekben gazdag életét, mint korábban. Hiszen korábban egyedül az Egy Isten ismerte életmódját, akit titokban szolgált. Miután azonban főpappá tették, mindenki előtt felfedte életét, nem a hiábavaló dicsőség keresése miatt, hanem Isten dicsőségének gyarapítására és megsokasítására, hogy beteljesedjenek a szent evangélium szavai: „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van” (Mt 5,16).

Szent Miklós jócselekedeteivel nyájának tükre volt, a hívőknek pedig példaképe, ahogy az apostol mondja: „beszédben, viselkedésben, szeretetben, hitben és tisztaságban” (1Tim 4,12). Szelíd volt, minden gonoszságtól mentes és lelkében alázatos, és mindenkor óvakodott a felfuvalkodástól. Egyszerű ruhában járt, eledele pedig a pusztaságban élők ételeihez hasonlított, napjában egyszer evett, estefelé. Egész nap szolgálatához illő dolgokkal foglalatoskodott, meghallgatta az őt felkeresők szükségét, házának ajtaja pedig nyitva volt mindenki előtt, mert jó és közvetlen volt mindenkihez. A szerencsétleneknek atyja volt, a szegényeken könyörült, a sírókat vigasztalta, a tévelygőket útba igazította és nagy jótevője volt mindenkinek.

Így legeltette tehát helyes módon a rábízott nyájat, Krisztus engedelmes báránykáinak nyáját. Az álnok ördög azonban, aki soha nem szűnik meg Isten szolgái ellen hadat viselni, féltékeny szemeit a szenten tartotta, és nem bírta elviselni, hogy az igaz hit virágzik az emberek között, ezért üldözést szított Krisztus Egyháza ellen a pogány császárok, Diocletianus és Maximianus keze által. Ezek ketten szétküldték parancsukat az egész világra, hogy a keresztények mind hagyják el Krisztust és hódoljanak a bálványoknak, akik pedig nem vetik alá magukat a császári parancsnak, azokat kényszerítsék, ha kell, kínzással, tömlöccel és nehéz kényszermunkával, végül, ha nem engedelmeskednek, halállal bűnhődjenek.

Ez a pusztító vihar hamar eljutott Müra városába is a sötét pogányság terjesztőinek nyomán. A boldog Miklós pedig, aki abban a városban minden keresztény feje volt, szabadon hirdette Krisztus Urunk igaz hitét, és késznek mutatkozott szenvedni érte. Ezért a pogány vallás követői elfogták és sok más kereszténnyel együtt tömlöcbe vetették. Hosszú ideig raboskodott, sok gonoszságot szenvedett el, elviselte az éhséget, a szomjúságot és a szűkölködést. A vele együtt raboskodókat Isten igéjével táplálta, és az igaz hit édes vizével oltotta szomjukat. Így gyarapította bennük a Krisztus Istenben való hitet, lábaikat pedig szilárd talajra állította.

Ezek után ismét béke köszöntött a keresztényekre, és mint amikor a nap átveszi a sötét felhők helyét, vagy mint amikor üdítő nyugalom következik a vihar után, úgy ragyogott fel az igaz hit. Hiszen Krisztus Urunk emberszeretetében meglátogatta örökségét, megszüntette a pogányok uralmát, elűzte trónjukról Diocletianus és Maximianus császárokat, velük együtt pedig elűzte azokat is, akik a pogányság fenntartói voltak, és azzal, hogy a nagy Konstantin császárnak, akire Róma vezetését bízta, a Szent Keresztet megmutatta, népe számára felemelte az üdvösség szarvát. (vö. 1Kir [1Sám] 2,10; Lk 1,69). (…)

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox; Metafrasztesz Szent Simeon, a „Fordító” és más szent atyák életrajzai alapján)

(Ford. A-V. Gellért)

[1] Ómophorion: széles, hagyományosan gyapjúból vagy selyemből készült szalag, amelyet a főpapok a szent szolgálatok alatt viselnek főpapi méltóságuk, egyházi és lelki hatalmuk jeleként. A főpap vállán átvetett omophorion az elveszett bárányt jelképezi, amelyet a főpap a Jó Pásztorhoz, Krisztushoz hasonlóan megtalál és vállára vesz.