(Két nagyböjti fejezetet olvastunk el Szent János atyánk „Létrájából” a felnőtt katekézisen,

2024. április 15-én, ezt osztjuk meg kedves olvasóinkkal és látogatóinkkal.)

„A különféle alakot öltő hiúságról” (κενοδοχια – vana gloria)

22. fejezet

Vannak, akik nyolc fő bűnös gondolatot (szenvedélyt) tartanak számon, mivel a hiúságot különválasztják a gőgtől (υπαρηφανια), ám Teológus Gergely és mások csak hét fő bűnös gondolatról beszélnek. Én is ez utóbbiakkal értek egyet, mivel ha valaki leküzdte a hiúságot, hogyan juthatna a gőg hálójába?

A hiúság és a gőg úgy viszonyul egymáshoz, mint a gyermek a felnőtthöz, a búza a kenyérhez, mivel a hiúság a kezdet és a gőg a vég.

A hiú ember bálványimádó, jóllehet hívőnek tartja magát. Úgy véli, hogy féli Istent, ám valójában nem Istennek, hanem embereknek akar kedvében járni.

Mindenki, aki szereti mutogatni magát (φιλενδεικτης / sui ostentator), hiú. A hiú ember böjtje jutalom nélkül marad, imádsága gyümölcstelen, mivel mindkettőt emberi dicséret miatt végzi.

A nagy emberek tulajdonsága, hogy a sértéseket nemesen és örömmel viselik, a szentek és szentéletűek sajátossága pedig, hogy a dicséretet károsodás nélkül fogadják. ((A. Bloom – 1986 – London mellett…))

Nem az tanúsít alázatos gondolkodást, aki saját magát becsmérli – hiszen ki az, aki ezt nem fogadja el önmagától? -, hanem az, akinek a szeretete nem csökken azzal szemben, aki őt szidalmazza,.

 A hiúság gőgössé teszi azokat, akik megkülönböztető tiszteletben részesültek, a lenézetteket viszont haragtartóvá.

A hiúság a lobbanékony természetű embert szelídnek ábrázolja az emberek előtt.

Aki természetes adományai, azaz éleselméjűsége, szép olvasása és kiejtése, felfogóképessége miatt, amit erőfeszítések nélkül, ajándékba kaptunk, felfuvalkodik, az soha nem részesül természetfeletti adományokban, mivel „aki hűtlen a kevésben, a sokban is hűtlen és hiú lesz”.

Vannak, akik azért, hogy bőséges ajándékokban részesüljenek – szenvedélytelenségben, csodatételekben, jövőbelátásban -, hiába gyötrik testüket, mivel szegények nem tudják, hogy nem erőfeszítések árán lehet ezeket megszerezni, hanem az alázat e javaknak az anyja.

Aki erőfeszítéseiért cserébe ajándékokat vár Istentől, veszélyes útra lép, ám aki adósnak érzi magát, az váratlanul, hirtelen meggazdagodik.

Kétfajta dicsőség van, egyik az Úrtól, mivel az Írás ezt mondja: „Aki megdicsőít engem, azt megdicsőítem” (1Sám 2,30), a másik az ördögtől, mivel meg van írva: „Jaj nektek, amikor mindenki magasztal titeket, mert atyáik éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal!” (Lk 6,26)

A szennyes hiúság arra ösztökél bennünket, hogy olyan erényt mutassunk fel, ami nincs meg bennünk, erre pedig a következő evangéliumi szavak buzdítanak: „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5,16)

Az Úr gyakran gyógyítja a hiú embert úgy, hogy valamilyen dicstelenségben kénytelen részesülni.

A hiúságtól való megszabadulás (ακενοδοχια) feltétele, hogy az ember fogadjon hallgatást, és szeresse a dicstelenséget.

Ezért, legalább féljünk a szégyentől, amely a hiúságot követi, mivel meg van írva: „aki felmagasztalja magát, megaláztatik” (Lk 18,14).

23. fejezet

A hiúság vége a gőg kezdete, a gőg közepe a felebarát lenézése, saját erőfeszítéseink szemérmetlen fitogtatása, önmagunk szívünkben történő dicsérete, minden feddés gyűlölete, – a gőg beteljesedése pedig Isten segítségének elvetése, és csupán a saját erőnkben való bizalom.

A gőg eredménye minden kincs és erőfeszítés elvesztése: „Az Úrhoz kiáltottak, és nem volt, aki megmentse őket”, bizonyára azért, mert gőggel kiáltottak Hozzá; „kiáltottak az Úrhoz és nem hallgatta meg őket” (Zsolt 17,42), bizonyára azért, mert nem vágták el magukat azoktól az okoktól, ami ellen imádkoztak.

Történt, hogy egy bölcs öreg lelkileg figyelmeztetett egy gőgös barátot, ám az elvakultságában így válaszolt: „Bocsáss meg, atyám, de én nem vagyok gőgös.” Mire a bölcs öreg: „Mivel tudnád, fiam, világosabban bizonyítani, hogy gőgös vagy, mint azzal, hogy az mondod, nem vagyok gőgös?

Szégyen más ékességeivel dicsekedni, és az esztelenség teteje Isten ajándékaival fuvalkodni. Azokra az erényekre légy csak büszke, amelyeket születésed előtt szereztél magadnak, de azokkal, amelyeket születésed után vittél végbe, Isten ajándékozott meg téged, mint magával a születéseddel. Amilyen erényeket megvalósítottál értelmed segítsége nélkül, csupán azok a tieid, mert magával értelmeddel is Isten ajándékozott meg téged. Amilyen aszkézist felmutattál tested nélkül, csak azok a te érdemeid, mivel tested sem a tiéd, hanem Isten teremtménye.

A gőgös ember szívében káromló szavak születnek, az alázatosak lelkében pedig mennyei látomások.

A megmagyarázhatatlan káromló gondolatokról

A szégyentelen és káromló gondolatok nem a mi lelkünkből származnak, hanem az Istent gyűlölő ellenségtől, aki a mennyből hullott alá, mivel ott is megkísérelte káromolni Istent.

Számos alkalommal megtörtént, hogy emiatt emberek eszüket is vesztették. Egyetlen gondolatot sem oly nehéz meggyónni, mint ezeket, emiatt e gondolatok olyannyira megkeményednek, hogy egyeseket késő öregségükig is elkísérnek.

Megfigyelhetjük, hogy amikor valaki imádságba fog, e tisztátalan gondolatok rátámadnak, de az imádság végeztével azonnal el is hagyják. A cél az, hogy a tisztességtelen és szennyes szavak miatt az ember hagyjon fel az imádsággal, vagy essen kétségbe.

E ravasz és gyötrő ellenfél sokakat elvont már az imádságtól, vagy elszakított a szentáldozástól.

Annak, akit e káromló lélek gyötör, és meg akar tőle szabadulni, kétség nélkül tudnia kell, hogy e gondolatok nem az ő lelkéből származnak, hanem attól, aki egykor így szólt magához az Úrhoz: „Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.” (Mt 4,9)

Ezért mi is, elnézve fölötte, így szóljunk: „Távozz mögém, mert én egyedül az én Uramat és Istenemet imádom és csak neki szolgálok.”

Van, amikor az egyszerű felfogású és ártatlan lélek gyötrődik leginkább emiatt, akit nem a gőgje, hanem éppen az ördög irigysége miatt ér ez a megpróbáltatás.

Ámde van, amikor megítéljük, sőt elítéljük felebarátunkat és e káromló gondolatok ennek következményeként jelennek meg. Ha meg akarunk tőlük szabadulni, hagyjunk fel felebarátaink megítélésével, elítélésével.

A végső megoldás tehát: vessük el a gőgöt, hagyjunk fel az ítélkezéssel, ne lépjünk vele párbeszédre, azaz, a legfőbb: nézzünk el a feje fölött! Mert aki szavakkal akar győzni a káromlás lelke fölött, olyan, mint az, aki a szeleket akarja zsákba gyűjteni.

(Ford. I. T.)