Teofil atya, a Nagyböjt időszakában az ember arra hivatott, hogy a szokásosnál alaposabban vizsgálja meg önmagát, hogy egyre közelebb kerüljön Istenhez. Szent Ortodox Egyházunk ezért több szolgálatot végez ezekben a napokban, hosszabb szolgálatokat, melyek között különleges helyet foglal el a „nagy kánon”. Mi voltaképpen a nagy kánon?

A nagy kánon az Egyház által imádkozott kánononok közül a legnagyobb, mind hosszát, mind gazdagságát és alkotóelemeit tekintve. Egyházunk kánonjai, a templomi szolgálatok során imádkozott kánonok általában nyolc ódából állnak, de kilenccel kell számolnunk, mert rendszerint egy óda, a második, hiányzik. A nagy kánonnak van második ódája és a Nagaböjti ún. „háromódás” (Triódion) időszakban több kánon is van, amelynek megvan mind a kilenc ódája. Nem egyetlen énekről van itt szó, hanem egy olyan összeállításról, amely több bekezdésből, több kisebb énekből áll, ezek együttesen alkotják az ódát, amiről most beszélgetünk, az első, a második, a harmadik ódát és így tovább. A nagy kánon sok ilyen kisebb alkotóelemből áll, ezek az egyes ódákhoz tartoznak, és mivel a kánon hosszú, ezért nagy kánonnak nevezzük.

Mit jelent a kánon ebben az értelemben? Útmutatást jelent, nem pedig „önkínzást”. Nem azt jelenti, hogy kínlódsz, hogy elérj valamit, vagy hogy kínzod magad, mert rosszat tettél. A nagy kánon útmutató, a lelkiélet megjavításának eszköze, segít, hogy a rosszat jóra fordítsd és saját megjavulásoddal foglalkozz. Minden más kánonnak ez az értelme, például az általános bűnbánati kánonnak is, amelyet a hívők olvasnak magánimádságként, olyan imádság, melynek során elhatározod, hogy ha rossz voltál, nem leszel többé rossz, vagy ha jó vagy, még jobb leszel, még inkább elkötelezett egy emelkedettebb élet elérése mellett.

A nagy kánonnak, ahogy a többi kánonnak sem akkor van jelentősége, amikor elimádkozzuk, pl. a Nagyböjt ötödik hetének szerda estéjén. Ha egyszer mondjuk el egy évben, nem nagy jelentősége van, mert jelentősége a tartalmában keresendő, abban, amit meg tudunk belőle valósítani. Ezért fontos, hogy legyen kéznél, hogy tanulmányozzuk, hogy elmélyüljünk benne, hogy egyes mondásait megtanuljuk fejből, hogy elsajátítsuk és a tartalma iránymutatás legyen számunkra. Ezért én azt javasolnám, hogy nagyobb figyelemmel legyünk iránta, nem csak akkor, amikor a templomban felolvassuk, hiszen akkor egy sereg gondolatunk támad, egyik jön a másik után, azt is mondhatnánk, hogy egyik kioltja a másikat. Egyik gondolatról rátérünk a másikra, amit elhagytunk, elfelejtjük, amelynél tartunk, arra figyelünk, de utána megint másik és másik következik, talán több száz gondolat is van benne, amely hasznos lenne számunkra, de nem munkálkodhatnak az életünkben, mert nem maradnak meg bennünk. Azzal maradunk, hogy egy hosszú kánonon vettünk részt, a nagy kánonon, olyan kánonon, amely terjedelmét tekintve és mély értelmét tekintve is nagy. Úgy érezzük, a kánon körülvett és legyőzött bennünket. Túl kicsik vagyunk egy ekkora kánonnal szemben.

Teofil atya, milyen, életünkre vonatkozó tanácsokkal lát el minket a nagy kánon?

Röviden azzal, hogy kerüljük a sötétség cselekedeteit és öltsük magunkra a világosság fegyverzetét, hogy ne legyünk többé rosszak, hanem legyünk jók, hogy fájlaljuk rossz tetteinket és életünkben inkább a jó dolgokat gyarapítsuk.

Atya, kérem, magyarázza meg nekünk a nagy kánon következő verseinek értelmét: „Fürdőm legyen nékem oldaladból kipatakzó véred, s egyben italom is legyen a bűnbocsánat fakadó vize, hogy kétszeresen is megtisztuljak, mint kenettel és itallal megkenetve, és ellátva a Te éltető beszédeiddel, óh, Ige.”  (Krétai Szent András bűnbánati nagy kánonja, 4. óda, Berki Feríz ford.)

Ebben a versben a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz szólunk, akit a kereszten lándzsával átszúrtak, miután lelkét kiadta, meghalt a kereszten, és oldalából vér és víz folyt ki, ahogy a szent evangélium tanúskodik róla (Jn 19, 34). Erre a vízre és erre a vérre gondol a versek szerzője, amelyek az Üdvözítő oldalából folytak, és így szól Hozzá az imádságban: oldaladból kifolyó véred legyen számomra is bűneim megbocsátásának eszköze; a víz, amely véreddel együtt folyt ki, legyen számomra is a megjavulás eszköze; hadd igyak véredből és legyen számomra gyógyító kenetté; hadd mosakodjam meg vizedben, és legyen nekem megtisztító fürdőmmé; tisztítson meg engem az oldaladból kifolyó vér és víz, tegyen engem tisztává, vagyis adjon nekem megbocsátást, és mosson le rólam minden tisztátalanságot.

Könyörgünk a mi Üdvözítőnkhöz, Jézus Krisztushoz, aki Isten Igéje, hogy szavai legyenek számunkra hasznosak, lelkünknek üdvösek, amely üdvösség (ezt jó, ha tudjuk,) leginkább a megtisztulást jelenti, leginkább lelkünk megjavulását jelenti. Amikor az üdvösségről van szó, főleg erre gondoljunk: hogy jobbak legyünk, hogy bűneink és vétkeink bocsánatot nyerjenek, hogy megtisztuljunk, hogy jobbak legyünk, mint akkor, amikor azt a gonoszságot cselekedtük, amiért most bocsánatot kérünk.

A kánon hosszú, és nem csupán türelmet, de nagy figyelmet is kíván tőlünk.  Az Ó- és Újtestamentum történeteire és példázataira, valamint a bukott lélek alapos elemzésére sok keresztény úgy tekint, mint amit mai korunk kissé már meghaladott. Hogyan értelmezzük a kánon szövegét, különös tekintettel az üzenetre, a benne foglalt biztatásra, amely mindannyiunknak szól?

Csak annak lehet negatív véleménye egy ilyen igen magasztos és nevezetes imádsággal kapcsolatban, akinek csekély a hite. Természetesen, ha valaki nincs hozzászokva a hosszú istentiszteletekhez, aki nem akarja lelke javát a szent szolgálatok segítségével előmozdítani, aki arra számít, hogy lelki előmenetele valamiképpen saját maga erejéből történik majd, az hajlamos lehet a magasztos dolgokat közönségesnek látni és megvetni. Ám aki ráérez ezeknek a dolgoknak a fontosságára, és rájön, mekkora segítséget meríthet ezekből a példázatokból, azok példájából, akik az Ótestamentumban szolgáltak Istennek, hogy légy vendégszerető, mint Ábrahám; légy türelmes, mint Jób; légy képes fáradozni, mint Jákob, hogy vágyaid teljesüljenek; böjtölj, mint Mózes, hogy átvehesd az Úr törvénytábláit, vagy hogy Isten parancsai iránt megbecsülés legyen a szívedben és így tovább. Mindezek igen nagy jelentőséggel bírnak, és mi, igazhitű keresztények, nagyra becsüljük őket, a kevés hittel rendelkezők pedig megvetik és figyelmen kívül hagyják.

(Forrás: “Întâmpinări”. Interviuri cu Părintele Teofil Părăian realizate de Sabin Vodă, Találkozások. Sabin Vodă beszélget Teofil Părăian atyával. Ed. Sophia, Bucureşti, 2000.)

Ford. A-V. Gellért

+

Krétai Szent András nagy kánonjának szereplői

(A Krími Szent Lukács főpap monostor honlapjáról)

Krétai Szent András bűnbánati nagy kánonja egy sor személyt említ az Ótestamentumból, főként negatív szereplőket. Kik ezek az emberek, mi történt velük, és hogyan kapcsolódnak a mi életünkhöz?

KÁIN: Ádám és Éva fia, aki megölte testvérét, és ezzel elkövette az első gyilkosságot a földön.

KÁM: Noé három fiának egyike. Megsértette atyját, kinevette, amikor részegen és ruha nélkül látta. Emiatt Noé megátkozta (Ter 9,18-27).

LÓT: Ábrahám unokaöccse, aki szét akarta választani saját nyájait nagybátyja nyájaitól, majd a Szodoma városában élő bűnösök közé keveredett és velük lakott. Amikor Isten úgy határozott, hogy megbünteti Szodomát, csak egy feddhetetlen embert talált benne, Lótot. Lót felesége és leányai azonban nem találtattak igaznak és üdvösségre méltónak Isten szemében. Csodás szabadulásukat követően Lót leányai ugyanolyan romlott módon viselkedtek, mint Szodoma lakói. Utódaik olyan nemzeteket hoztak a világra, amelyek nélkülözték Isten áldását.

SZÉGOR (Szigor, Coár, Bela, Szaghur): kisváros, amely az öt város szövetségének volt a tagja Szodoma, Gomorra, Adáma és Ceboim mellett. Isten megkímélte, hogy Lótnak legyen hol elrejtőznie a veszedelem elől.

IZMÁEL: Ábrahám elsőszülött fia, aki Hágártól, a szolgálótól született. Merész és lázadó természetéről volt ismert. Ő lett az arab törzsek ősatyja (Ter 16., 21,1-21)

HÁGÁR: Sára szolgálója, Ábrahám pátriárka felesége. Az akkori törvény megengedte, hogy ha a feleség meddő, nemzetségének fennmaradása érdekében a férjnek joga van gyermekeket támasztani a feleség szolgálójától. Így szülte Hágár Izmáelt. Mivel Hágár nem tisztelte Sárát, fiával együtt a sivatagba száműzték. Így lett Izmáel az arab törzsek ősatyja (Ter 16., 21,1-21)

ÉZSAU: Izsák pátriárka fia, Jákob pátriárka idősebb fivére. Atyja áldását és elsőszülötti voltát nem becsülte sokra, ezért eladta Jákobnak egy tál lencséért (Ter 25,20-34). Mértéktelenségéért az Edom (vörös) gúnynevet kapta a lencse színéről.

RÚBEN: A legidősebb Jákob (Izráel) tizenkét fia közül, akiktől Izráel tizenkét törzse származik. Meggyalázta atyja ágyát, amikor Bilhával, Jákob ágyasával hált, ezért áldás helyett atyja átka lett az öröksége.

HOFNI ÉS FINEÁS: Az Áron főpap nemzetségéből származó Éli pap gonosz fiai. Papi működésüket kicsapongás és az Úr oltárának szolgálata iránti közömbösség jellemezte. Az Úr váratlan halállal büntette őket. Utánuk atyjuk, Éli is meghalt, így büntette meg Isten, mert nem nevelte gyermekeit istenfélelemre. (1Sám 1,1-4. 18)

HANANI ÉS AMVRI: két bálványimádó egyiptomi pap neve, akik ellenálltak Isten Mózes által véghez vitt csodáinak (Kiv 7, 11). Az antik zsidó hagyományban maradtak fenn róluk további részletek, ezekre Pál apostol utal a Timóteushoz írt második levelében (2Tim 3,8).

DÁTHÁN ÉS ABIRON: izráeliták, akik a pusztában fellázadtak Mózes próféta és Áron főpap ellen. Ezért az Úr megbüntette őket.

EFRÁIM: Jákob (Izráel) pátriárka egyik fia. A választott nép története során Efráim törzse engedetlen volt Isten parancsaival szemben és fellázadt más törzsek ellen.

AMÁLEK ÉS AZ AMALEKITÁK: az amalekiták a legrégebbi időktől kezdve elfoglalták a Sínai-félsziget és Palesztina délnyugati része között fekvő területeket Egyiptom és Arábia határáig. Az amalekiták megtámadták az izráelitákat az Egyiptomból való kivonulás során. Harcoltak, és az izráeliták győztek Mózes imádságának segítségével. Amikor Mózes imádságra emelte karjait, a zsidók felülkerekedtek, de amikor karjai lankadtak (és velük együtt az imádság is), az amalekiták győztek (Kiv 17,8-16). Mózes felemelt karja a mi Urunk győzedelmes keresztjének az előképe.

GIBEONITÁK (GABAONITÁK): a palesztinai pogány Gabaon város lakói, akiknek segítségével az Úr megbüntette az izráelitákat törvényszegéseik miatt. A gabaoniták távoli földről érkezett koldusoknak álcázva az izráeliták táborába mentek, és kényszerítették őket, hogy Isten nevére esküdjenek meg, nem érnek hozzájuk. Amikor a zsidók megtudták, hogy ezek az emberek Gabaon lakói, már nem árthattak nekik az eskü miatt.

LÁMEK: Káin egyik leszármazottja. Ő volt az első, aki többnejűségben (poligámiában) élt. Két felesége volt: Áda és Cilla. Ősének, Káinnak vétkét újra elkövette. (Ter 4)

SAUL: Izráel első királya. Egyszerű családból származott. Sámuel próféta kente fel királlyá, amikor atyja elveszett szamarait kereste. Később eltávolodott Istentől. Az Úr megvonta tőle áldását, amiért gyűlölettel viseltetett Dávid, az új király iránt.

UZZA (ÓZA): Aminádáb fia, a Kirját-Jearimból való kivonuláskor a Szövetség Ládájának egyik őrzője (1Krón 13, 7-11). Ő vezette a szekeret, amelyre a ládát helyezték. A vonulás alatt az ökrök megugrottak, Uzza pedig kinyújtotta a kezét, hogy fenntartsa a ládát, hogy le ne essen. Emiatt Uzza ott helyben meghalt. Halála figyelmeztetés volt az egész nép számára, hogy senki ne merészelje érinteni a Szövetség Ládáját, csak azok, akiket erre a szolgálatra felszenteltek.

ABSALOM: Dávid király fia. Fellázadt atyja ellen, és megpróbálta a trónját megszerezni. Azért, hogy kifejezze atyja iránti megvetését, a nép szeme láttára bement Dávid király ágyasainak házába. Szégyenteljes módon halt meg: egy öszvéren nyargalt, amikor hosszú haja beleakadt egy cserfa ágaiba. Az öszvér továbbment, Absalom pedig fennakadt fejénél fogva a fán. Így győzték le a király katonái (2Sám 18,9-17).

AHITÓFEL: Dávid király tanácsosa. Az áruló Absalom pártjára állt, és tanácsokkal látta el, hogyan pusztíthatja el atyját. Amikor megértette, hogy Absalom nem tudja legyőzni Dávidot, árulása miatt önvád gyötörte, és felakasztotta magát. (2Sám 17,23).

ROBOÁM: Salamon király fia, aki nem fogadta meg a nép véneinek tanácsát, hogy legyen könyörületes a néppel, és könyörtelen uralkodó lett belőle. Uralkodása alatt Izráel egységes királysága két részre szakadt: az északi részhez tíz törzs tartozott, ezt hívták Izráelnek, a déli részhez két törzs, ezt hívták Júdának.

JEROBOÁM: Izráel északi királyságának első királya. Efraim törzséből származott. Uralkodása alatt büszkévé vált, elfeledkezett Istenről és bálványokat kezdett imádni.

MANASSZE: Júda királya, az istenfélő Hiszkija (Ezékiás) király fia. Különösen gonosz ember volt, bálványimádó, aki az egész zsidó népet bálványimádásra vitte (2Kir 21). Sok ártatlan vért ontott. A bűnnek, amit a zsidó nép között elvetett, a babiloni fogság lett a következménye. Könyörtelen uralkodásának végén az asszírok fogságába esett, akik elfoglalták Jeruzsálemet és a királyt láncra verve Babilonba hurcolták. Fogságának hosszú évei alatt Manassze király megbánta elkövetett gyilkosságait. Utóbb az asszírok megengedték neki, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, ott fejezte be életét és korábbi törvénytelenségeihez nem tért vissza. (2Krón 33, 33 – 33, 23) Bűnbánatának gyümölcse az az imádság, amely a nevét viseli, és amelyet az Egyház felvett liturgikus imádságai közé. A Nagyböjtben a virrasztó istentisztelet során olvassuk.

ÁCHÁB ÉS JEZABEL: Ácháb Izráel bálványimádó királya volt (Kr. e. 873-852). Miután feleségül vette a szidoni pogány király lányát, Jezabelt, bevezette az országban Baál és Istár pogány istenek kultuszát, Isten prófétáit pedig üldözni kezdte. A kevés, az üldözéseket túlélő próféta között volt Illés is. Ácháb törvényszegésének és a nép bálványimádásának büntetése az aszály lett és az izráeli városok asszírok általi elfoglalása. Az Úr jó útra akarta téríteni Áchábot, ezért sok csodát művelt vele. Azonban Ácháb büszke ember volt, nem bánta meg bűneit, végül egy szír katona által kilőtt véletlen nyíl ölte meg (1Kir 16,28-22,40). Ácháb halála után Jezabel el akarta fogni és meg akarta ölni Illés prófétát, aki imádságával tüzet hozott le az áldozatokra az égből, és megölette Jezabel hamis prófétáit. Csúf halált halt: összeesküvők egy csoportja kidobta az ablakon. Holttestét az utcán hagyták, hogy kutyák szaggassák szét.

Akik elvesztették Isten kegyelmét és nem bánták meg bűneiket, azokat állítja elénk Krétai Szent András negatív példaként. Méltatlanok arra, hogy kövessük őket, de illő megemlékezni róluk és óvakodni cselekedeteiktől.

Amikor a bűnbánati nagy kánon született, a keresztények jól ismerték az Ótestamentum történeteit, hiszen a Szentírás volt gyakorlatilag az egyetlen könyv, amelyhez hozzáfértek. A benne szereplő jó és rossz emberek példája, amelyet a Biblia elénk állít, a legközvetlenebbül formálta az akkori keresztények gondolkodásmódját. A mai korban azonban a mi érdeklődésünket sokkal kevésbé köti le ez a tárgykör, a nagy kánon által említett személyek és történetek nagy része ismeretlen és érthetetlen a számunkra. Míg az ezer évvel ezelőtt élt keresztények szeme előtt, a nagy kánont hallva, a legélénkebb színekben elevenedtek meg az ótestamentumi történetek, a mai ember figyelme sokkal inkább a bűnbánó felkiáltásra irányul: “Irgalmazz nékem, Isten, irgalmazz nékem!”, amelyet minden tropárion után énekelünk, és a kánon irmoszainak rendkívüli mélységet hordozó dallamára, amelyet a nagy zeneszerzőtől és paptól, Maxim Berezovszkijtól örököltünk.

(Forrás: a bolognai Krími Szent Lukács főpap román monostor facebook-oldala: Manastirea Sfantul Ierarh Luca)

Ford. A-V. Gellért

Manassé király imája

Mindenható Urunk, atyáinknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak és azok igaz nemzetségének Istene, aki teremtetted az eget és a földet, azok minden ékességével együtt, aki parancsod szavával határt szabtál a tengernek, aki lezártad a mélységet, és lepecsételted azt a Te félelmetes és dicsőséges neveddel, akitől fél a mindenség, és retteg a Te hatalmad színe előtt; elbírhatatlan a Te dicsőséged fensége és elhordozhatatlan a bűnösöket sújtó ha­ragod, ámde mérhetetlen és kifürkészhetetlen a Te ígéreted irgalmassága. Mert Te vagy a magasságos, könyörületes, hosszantűrő és nagyirgalmú Úr, aki bánkódol az emberek gonoszsága felett. Te, Urunk, a Te jóságod sokasága szerint megtérést és bűnbocsánatot hirdettél az Ellened vétkezőknek, és nagy könyörületességedben bűnbocsánatot rendeltél üdvösségül a bűnösöknek. Te, Uram, Se­regeknek Istene, a bűnbánatot nem az igazaknak, nem Ábrahám­nak, Izsáknak és Jákobnak adtad, akik mit sem vétkeztek, hanem nékem, bűnösnek; mert több az én vétkem, mint a tenger homok­szemeinek száma. Megsokasodtak törvényszegéseim, Uram, és nem vagyok méltó, hogy föltekintsek és meglássam az égbolt magassá­gát, igaztalanságaim sokasága miatt. Súlyos vasbilincs alatt görnyedezem, úgyhogy nem emelhetem föl fejemet, és nincs szá­momra enyhülés; mert fölingereltem haragodat, és gonoszságot cselekedtem Előtted, nem teljesítvén akaratodat és nem tartván meg parancsolataidat. És most lélekben térdet hajtok Előtted, kö­nyörögve a Te jóságodért. Vétkeztem, Uram, vétkeztem, és ismerem törvényszegéseimet; de esedezve kérlek: bocsáss meg, Uram, bocsáss meg nékem, és ne pusztíts el engem is törvénytelenségeim­mel együtt, és haragodban ne tartsd számon mindörökre gonosz­ságaimat, és ne ítélj el engem a föld legmélyére. Mivel Te vagy, Istenem, a bűnbánók Istene, mutasd meg énrajtam egész jóságo­dat, és bár méltatlan vagyok rá, üdvözíts engem a Te nagy irgal­mad szerint; és dicsérni foglak mindenkor, életemnek minden nap­jain. Mert Téged dicsérnek minden Mennyei Hatalmak, és Tied a dicsőség mindörökkön örökké. Ámin.

(Forrás: budapest.orthodoxia.org)