2024. január 14. Pünkösd utáni 32. vasárnap
A Negyven Sínai Szent vértanú. A Negyvenhárom Raithu-i Szent Vértanú.
Szent Ágnes vértanú. Szent Nino, Grúzia megvilágosítója. Szent Száva, szerbiai érsek.
Kol 1,12-18; Lk 17,12-19 (olvasmányok: ap. a 28., ev. a 29. vasárnap szerint). Hetedik hang.
(A vízkereszti ünnepkör vége.)
+
Feltámadási tropárion, 7. hang:
Vízkereszti tropárion, 1. hang:
+
(Lk 17,12–19)
(A tíz leprás meggyógyítása)
Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Megálltak a távolban, és hangosan kiáltoztak: »Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!« Amikor meglátta őket, azt mondta: »Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!« Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. (Lev 13,49) Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és Jézus lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamáriai volt. Jézus pedig így szólt: »Nemde tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?« Aztán így szólt hozzá: »Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.«
+
„Egy hálás eretnek”
Kedves jó Testvéreim!
A lepra szörnyű betegség. A beteg bőrén fehér foltok, mélyedések keletkeznek, amelyek nem fájnak, azonban terjednek, és az ember arcát, sőt egész testét rettenetesen eltorzítják. A leprások Mózes korától kezdve tisztátalannak számítottak, addigi társadalmi helyzetüktől függetlenül el kellett hagyniuk a közösséget, az emberektől távol kellett élniük, gyászruhát, megszaggatott ruhát kellett ölteniük, fedetlen fővel kellett járniuk és kiabálniuk, hogy „Tisztátalan! Tisztátalan!”, nehogy valaki a közelükbe kerüljön. Súlyos bélyeg volt tehát a lepra. S ha még nem volna elég a test betegsége és a társadalomból való kizárás, a leprások tisztátalansága azt jelentette, hogy többé nem tartoznak a választott néphez, és nem vehetnek részt az istentiszteletben ill. az áldozatbemutatásban, nem válthatják meg bűneiket, vagyis nem csupán az emberek, de Isten megvetését is el kellett viselniük. Hogyan olvassuk a Leviták könyvében? „Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek: szentek legyetek, mert én szent vagyok. Ne tegyétek tisztátalanná magatokat (…), mert én, az Úr, hoztalak ki titeket Egyiptom földjéről, hogy Istenetek legyek: szentek legyetek, mert én szent vagyok” (Lev 11,44–45). A választott nép tehát kiválasztott, Istennek szentelt, Isten számára elkülönített nép, amely nem válhatott tisztátalanná. Ha pedig valaki a népből leprás lett, olyan volt, mintha nem lenne többé a nép tagja, mintha nem tartozna többé Istenhez.
A tíz leprás férfi nyilván hallott Jézusról, tudták a nevét, és azt is, hogy sokan Mesternek szólították. Talán csodáiról is hallottak. A szabályokat betartva távol állnak meg, és kiáltanak Jézushoz: „Jézus! Mester! Könyörülj rajtunk!” Nem gyógyulást kérnek, hanem könyörületet, mintha Jézusra bíznák, hogy tegyen, amit jónak lát. Jézus pedig azt mondja: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!” Lehetetlent kér tőlük, érthetetlen, megmagyarázhatatlan dolgot. A papok feladata volt, hogy ha lepra jelent meg valakin, azt megállapítsák és kimondják az elkülönítő ítéletet, vagyis a társadalomtól és az istentisztelettől való elkülönítést. Ők leprások voltak, kitaszítottak, nem volt szabad a papokhoz menniük, csak akkor mehettek volna oda, ha már meggyógyultak, mert ebben az esetben a papok kimondhatták a tisztaságot és megfelelő rendtartás mellett visszafogadhatták őket a tiszta emberek közé. A tíz férfi nem tiltakozik, nem követelőzik („Nem megyünk, inkább gyógyíts meg minket!”), nem kezd gúnyolódni, nem keres kifogásokat, hanem szó nélkül engedelmeskedik Jézusnak. És útközben mind meggyógyult, megtisztult. Figyeljük meg, hogy Jézus legtöbb gyógyítása valamilyen gesztussal történik, kézrátétellel, a szem megkenésével, vagy másként. Itt ilyesmi nincs, hiszen a leprások távol álltak. Jézus szava és szándéka (és az ő hitük) elegendő volt ahhoz, hogy meggyógyítsa őket. 
Idézzük itt Szent Lukács evangéliumának ugyanebből a fejezetéből Jézus tanítását az apostolok számára: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ennek az eperfának azt mondjátok: ‘Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben!’, engedelmeskedni fog nektek” (Lk 17,6). Azaz: ha lehetetlent kértek, az is teljesülni fog, ha hisztek bennem.
De idézzük itt a csodálatos halfogás történetét is, szintén Lukács evangéliumából. „Ezt mondta Simonnak: »Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!« 5Simon ezt felelte neki: »Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót«” (Lk 5,4–5). Mi történt itt? Simon halász volt, Zebedeus fiai, Jakab és János voltak a társai. Aki halász, az ismeri az időjárást, a vizet, a halak viselkedését, hiszen nap mint nap ezzel foglalkozik, sőt, valószínűleg az ősei is ezzel foglalkoztak. Az „egész éjszaka fáradoztunk” azt jelenti, „mi ismerjük a halászat szabályait, tudjuk, mire számíthatunk, és egész éjjel próbálkoztunk, de semmit sem fogtunk; te pedig most azt mondod nekünk, hogy evezzünk a mélyre”. És mégis, mit mond Simon? „A te szavadra kivetem a hálót.” Csak azért, mert Te mondod, Uram, megteszem, mert tudom, hogy hihetek neked. A történet folytatását ismerjük, annyi halat fogtak, hogy két hajóval tudták csak kihúzni a hálót, mert szakadozott a sok haltól. Itt Krisztus minden halászati ismerettel és természeti törvénnyel szemben művel csodát, és ugyanez a helyzet a tíz leprással is, akikben szintén volt hit és bizalom.
A legtöbb kommentár szerint a tíz férfiból kilenc a választott nép tagja volt, egy pedig szamáriai, azaz idegen, keverék, tisztátalan, részben bálványimádó nép tagja. Mégis, a gyógyulás után ő az egyetlen, aki „visszatért, hangosan magasztalta Istent, és Jézus lábai előtt arcra borulva hálát adott neki”. Nem először olvasunk hasonlót a szent evangéliumban. Eszünkbe juthat az irgalmas szamaritánus, vagy a jobb lator, aki a kiválasztottak, a „Feszítsd meg”-et kiáltó sokaság előtt elítélt emberként a legszégyenletesebb kínzóeszközön függve szólítja meg Jézust, és kéri, hogy emlékezzen meg róla az Ő országában. Lám, utolsókból lesznek elsők, latrokból Isten országának polgárai, a Paradicsom örök örömének részesei, lenézettekből az Isten Fia kiválasztottjai, megvetettekből felmagasztaltak.
Bolgár Teofilaktosz atyánk azt mondja, hogy a tíz, a társadalomtól elválasztott leprás Krisztushoz folyamodása mindenki számára biztatás, aki valamilyen módon ki van rekesztve vagy akár ki van átkozva a társadalomból, mert ha van benne jószándék, Istent bátran megszólíthatja, és nem marad segítség nélkül. Távolról kiáltottak Krisztusnak, de az Ő számára nincs távolság, mert „közel van az Úr mindazokhoz, akik hívják Őt, mindazokhoz, akik igazságban hívják Őt” (Zsolt 144, 18). Az egyetlen pogány istendicsőítése pedig vigasztalás mindazok számára, akik azt hihetik, hogy számukra nincs szabadulás, hogy ők végleg elvesztek. Ellenkezőleg, a megvetett az egyetlen, akinek a szívében hála kél, és aki nem szégyelli háláját hangos dicsőítéssel és Krisztus előtt földre borulva kifejezni.
A tíz leprás története az egész emberiségre is vonatkoztatható. A bűnben, a „sötétségben és a halál árnyékában” ülő emberiséget Isten Egyszülött Fia szabadítja meg a leprától, azaz a bűn rabságából.
Végül a tíz leprás történetéről jussanak eszünkbe a mi Urunk szavai: „Mindazt, amit imádkozva kértek, higgyétek, hogy már elnyertétek, és meglesz nektek” (Mk 11,23–24).
A-V Gellért
2024. január 14.
