Szentéletű Optyinai Ambrus atyánk élete (+1891)

(Október 10. / 23.)

(Kedves Látogatóink! Az itt következő új történetet, a korábbiakkal együtt, honlapunk “Olvasókönyvtár-Katekézis” oldalán is megtalálják a “Szentek Élete” c. sorozatunkban.)

Ambrus atyánk 1812. november 21-én született Tambov kormányzóságban, Lipeck megyében, egy falusi sekrestyés nagyszámú családjában. Éppen azon a napon volt a falu templomának címünnepe, és az ünnepre érkezett földművesek gyűltek egybe a ház köré, ahol a kisfiú megszületett. Ambrus atya később gyakran mondta: „Ahogyan a nép közé születtem, ugyanúgy a nép között is élek.”

A kisfiú kitűnt társai közül élénkségével és eszességével. A lipecki egyházi iskola elvégzése után felvették a tambovi szemináriumba. Barátai később így meséltek tehetségéről: „Míg mi ott ültünk és a leckénket készítettük, ő folyton rohangált. Amikor pedig felelnie kellett, úgy beszélt, mintha egyenesen könyvből olvasná!” Miután szemináriumi tanulmányait elvégezte, Alekszandr Mihajlovics Grenkov (ez volt Ambrus atya világi neve) rövid időre egy magánháznál házitanító lett, később pedig a lipecki egyházi iskola tanára.

Lélegzetelállítóan gyors eszű volt és kiváló megfigyelőképességű, ugyanakkor nagyon könnyen teremtett kapcsolatot másokkal. Megismerkedett a különböző társadalmi osztályok szokásaival, ez pedig nagyban segítette későbbi lelkivezetői működését. Időközben Alekszandr életében fordulat következik be, egyre inkább kezdi keresni a magányt. Társai észreveszik, hogy éjjel a gyümölcsöskertbe jár imádkozni, később pedig, hogy még jobban elrejtőzzön mások elől, felmegy a padlásra. Ilyen módon lassan a világi dolgok hiábavalóságáról kezd gondolkodni, és arra vágyik, hogy a múlhatatlan dolgoknak szentelje magát: az örökkévalóságba tekint, és képzeletében megjelennek a szerzetesi kunyhó körvonalai.

Ilyen gondolatok foglalkoztatták, amikor súlyosan megbetegedett. Ekkor fogadalmat tett, ha meggyógyul, szerzetes lesz. Amikor azonban meggyógyult, késlekedett teljesíteni ígéretét, ezért újra betegségbe esett. Ekkor már határozottan eldöntötte, hogy elbúcsúzik a világtól, és felgyógyulása után felkereste Hilarion Trojekurovszkij atyát, hogy tanácsot kérjen tőle. Hilarion atya az optyinai remeteséget ajánlja neki, és ezt mondja: „Menj Optyinába és tapasztalatot szerzel.”

Alekszandr Mihajlovics titokban utazott Lipeckből Optyinába, senkinek sem árulta el a szándékát, még egyházmegyei elöljáróitól sem kért engedélyt. Optyinába érve levelet ír a tambovi érseknek, és őszintén elmagyarázta, hogy miért távozott titokban: attól tartott, hogy rokonainak és ismerőseinek lebeszélőképessége megingathatják elhatározásában, ezért határozott anélkül, hogy bárkinek is szólt volna.

Optyinában Ambrus atyát befogadták a közösségbe, és engedelmesség gyanánt elsőként konyhai munkát kapott. Később Makarij atya segítője és legközelebbi tanítványa lett. Mivel tanult ember volt, Ambrus atya a Makarij atya által irányított fontos munkában vett részt: a régi idők sivatagi atyái által a szerzetesi életről írt művek orosz nyelvre fordításában és kiadásában.

Ambrus atyában észrevétlenül fejlődött ki a léleknek az a fennköltsége, a szeretetnek az az ereje, amelyet szerzetessé válásának elején felajánlott az emberiség nehézségeinek és szenvedéseinek enyhítéséért. A szerzetesi közösségbe való belépésekor már kitűnt a többiek közül különleges jóakaratával. Makarij atya elhunyta után a hozzá tartozó kis nyáj csendben Ambrus atya keze alá került, mindenféle zúgolódás nélkül. Ambrus atya ekkor szüntelen lelki harcba kezdett.

Amint az emberek között ismertté vált, egyike lett azon optyinai sztareceknek, akit az emberek bármikor felkereshettek, ha lelki nyomást éreztek, ha életükben valami szerencsétlenség történt és segítségre volt szükségük. Az emberek hallottak bölcsességéről, szent életéről, és különösen nagy jóságáról, amellyel mindenkit fogadott, ezért sokan felkeresték.

Egész élete és minden lélegzetvétele arról szólt, hogy szeresse a körülötte lévőket, hogy Isten áldásával minden jót kívánjon nekik, és hogy ezt a boldogságot ő maga nyújthassa számukra. A szeretetnek ebben a sodrásában, amelyet Ambrus atya mindenkire árasztott, aki felkereste, túl a szavakon és a tetteken óriási erő mutatkozott meg. Elegendő volt közeledni Ambrus atyához, hogy az ember érezze, mennyire szereti, ugyanakkor erre az érzésre válaszul a közeledő szíve is megnyílt, mert tökéletes bizalom támadt benne és a lehető legszorosabb közelség.

Milyen módon volt képes így kapcsolatokat teremteni? Ez Ambrus atya titka. Az emberek Oroszország minden szegletéből eljöttek hozzá, és letették elé szenvedéseiket. Ő meghallgatta őket, hol ülve, hol ágyán félig elnyújtózva; mindenkinek a gondját jobban megértette, mint maga a beszélő, megmutatta, hogy ez mit jelent és mit kell tennie. A beszélgetőtárs jól tudta, hogy az atya ilyenkor teljességgel behatol az ő életébe, és hogy jobban vigyáz rá, mint amennyire ő maga képes vigyázni önmagára. Úgy tűnt, hogy Ambrus atya ilyenkor elfelejti saját személyes lényét, mintegy lerázza magáról, félreteszi és lemond róla, és száműzött „önmaga” helyébe felebarátját helyezi.

Ambrus atyánál minden kérdésre meggyőző választ kaphatott az ember. Rá lehetett bízni a lelki élet legrejtettebb titkait, de ugyanúgy otthon volt a gazdasági ügyletek kérdésében, mint a kereskedelmi értékpapírokéban, és általában az emberi élet minden területén.

Azok az emberek, akik nem értették a szerzetességet, sem Ambrus atyát, sem lelki gyermekeit, nem átalltak ítélkezni fölötte, és azt mondták: „A lélekkel kellene foglalkoznia, és nem az értékpapírokkal. Aki ilyesmiről beszélget vele, nem tiszteli a vallást.” Ambrus atya azonban nagyon is világosan értette, hogy ott, ahol az emberek éhen halnak, mielőtt az igazságról akarsz beszélni, előbb, ha módod van rá, kenyeret kell adnod.

Ambrus atya magas szintű lelki életet élt, kioltotta magában saját szükségleteit, és mindenki másnál jobban megérdemli Krisztus Urunk megbecsülését a szerencsétlenek iránt való gondviselése miatt: „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, (…) mezítelen voltam és fölruháztatok” (Mt 25, 35–36)

Erejéhez mérten szolgálta az embereket kincseivel: a szeretettel, a bölcsességgel és a dolgok előre látásával, ezzel voltak tele tanácsai.

Az istenfélő emberek, akik az üdvösséget keresték, az atya minden mozdulatát figyelemmel kísérték; tudták, belső életük számára ezek számtalan következménnyel járhatnak. Arra törekedtek, hogy életük minden lépésére áldást kapjanak lelki atyjuktól, akire teljes akaratukat rábízták.

Ambrus atya áldásának köszönhetően lelki gyermekei biztosak voltak benne, hogy amit tesznek, az jó és hasznos, és e meggyőződés következtében tetteik bátorsággal, erővel, határozottsággal voltak átitatva, és általában a lélek csendjében váltak valóra.

A kereszténységnek igen széles a hatóköre, az emberi tevékenység teljes sokszínűségét átöleli. Éppen ezért nagy a kereszténység, ez mutatja meg isteni eredetét, hogy mindent átfog. A kereszténység széles hatókörénél fogva a tanító, a katona, az orvos, a tudós, a bíró, a kereskedő, az író, a szolga, a hivatalnok, a mesterember, az ügyvéd, az egyszerű munkás és a festőművész munkáját is megáldja. Minden becsületes munkát egyenesen szentnek hirdet, és arra tanít, hogyan lehet ezt a munkát lehetőség szerint minél jobban elvégezni. Erre tanított Ambrus atya is.

Ha az emberek közeledtek hozzá, és elmesélték, hogy családjuk bajban van és azzal foglalatoskodnak, hogyan szerezhetnék meg számukra a szükséges dolgokat, Ambrus atya nem azt mondta: „Nem az én dolgom, én csupán a lelkekkel foglalkozom.” Ő abban a pillanatban ugyanazzal a vágyakozással égett, mint lelki gyermeke, meghallgatta minden feltevését, kérdezett, biztatott, kiegészítette, ha már elhatározásról volt szó, vagy ő maga javasolt valamit.

Amire Ambrus atya áldást adott, nem tudott nem teljesülni, mert előtte minden feltárult. Ez az óriási együttérzés, a kegyelmi képesség, amellyel mindenki más keserűségét és szükségét magára tudta venni, ez magyarázza meg, milyen fontos volt Ambrus atya azok számára, akik ismerték.

Ha az emberek hidegek, ha mindenki közömbös a másik iránt, ha senkit sem érdekel a másik ember, ha képtelenek vagyunk a saját magunk dolgain túlra tekinteni, sokak élete igen nehézzé válik.

Szükségét érzed annak, hogy legyen valaki, akinek elmondhatsz mindent, ami nyugtalanítja és elnehezíti a lelkedet, aki előtt minden gondolatodat és reményedet felfedheted, akire rábízhatsz bármilyen titkot, hogy megkönnyebbülj és boldogabb légy. Szükséges, hogy ezt az érzést megosszuk másokkal.

Szükséged van rá, hogy az életben részed legyen egy együttérző pillantásban, egy szelíd szóban, szükséged van arra, hogy tudatosíts magadban, szeretnek és bíznak benned, szükséged van arra, amit nagyon ritkán találsz meg a világban: egy rád figyelő szívre. Ilyen szív dobogott Ambrus atyában is. Ő tudta, hogy mindennek a világon értéke van, és mindennel foglalkozott. Nem volt olyan kérdés, amelyre ne válaszolt volna az ő változatlan jóakaratával és együttérzésével.

Az emberek tökéletes megértése, annak a tudománya, hogy mindent annak a szemszögéből tudott nézni, aki előtte állt, abból az óriási szeretetből forrásozott, amelyet a szent öreg magában hordozott. Abban a pillanatban, hogy az emberek megszólították, ő azonosult velük, mindent magára vett, ami az övék volt, minden terhet, fájdalmat, szenvedést, és összezavarodottságukért cserébe nekik ajándékozta jövőbe látó szavait.

Az egyszerű emberek között, ahol van szeretet, a dolgokat könnyű megérteni. A szeretet, amely Ambrus atyában lakott, az a szeretet volt, amelyet Krisztus parancsolt. Ez igen különbözik attól az érzelemtől, ami a világban ismeretes. Nem kevesebb benne a költészet, ugyanúgy megmozgatja az embert, de mindent átfog, tisztább és nem szélsőséges.

Legfontosabb jellemzője, hogy mindent felajánl és nem kér cserébe semmit. Amikor szükség van rá, kész a legnagyobb önfeláldozásra is, amikor pedig a szenvedés csökkenni kezd, ő csendben visszahúzódik és oda megy, ahol másik szenvedést talál. Az apostol ezt mondja: „a szeretet nem keresi a magáét” (1Kor 13, 5), vagyis még azt sem, amely igazságosan jár neki, mint pl. a bizalom vagy az elismerés. Ilyen volt Ambrus atya is.

Határtalan szeretettel szerette azt, aki eljött hozzá, mindent neki adott, amit csak tudott, anélkül, hogy saját magára gondolt volna. Úgy tűnt, eszébe sem jut, hogy valami olyasmit tesz, amiért elismerést kaphatna. Elvégezte a dolgát, útba igazította a szükségben lévőt, aztán elcsendesedett.

Voltak olyanok is, akik nem hallgattak rá, a saját akaratuk után mentek. Amikor nem jártak sikerrel, visszatértek a szent öreghez és ezt mondták: „Azt mondta, hogy így tegyünk, mi azonban a saját akaratunkat követtük. Most mit tehetünk?” Az atya soha nem mondta, hogy az ilyen elbizakodottság sértő volna számára, inkább sajnálta, hogy rossz vége lett a dolognak, és új tanácsot adott. (…)

A világban az embereket azért szeretik, mert hasznosak, kedvesek, vagy egyszerűen csak önmagukért. Ambrus atya azért szerette az embereket, mert szenvedtek, mert bűnök kínozták őket, szerette azokat is, akik mások számára kellemetlenek voltak, egyszerűen önmagukért szerette őket.

Egy kellemetlenkedő szerzetesnővér gyakran felkereste. Megkérdezték tőle, hogyan tudja elviselni. Ő csodálkozó tekintettel válaszolt: „Hogyha itt, nálam, miközben annyit fáradozom azon, hogy megnyugtassam, ilyen nehéz neki, hogy érezné magát, ha összeszidnám? Hogy ne viselném el?”

Ambrus atya szeretete elválaszthatatlan volt hitétől. Erősen hitt az emberben, kételkedés nélkül hitt abban, hogy az ember Isten képét hordozza. Ha a legnagyobb emberi torzulással találkozott, amikor az a bizonyos isteni szikra a lehető legtávolabb volt Istentől, Ambrus atya akkor is tisztelte az embert.

Bármilyen szennyes lehetett az, akivel beszélgetett, a szent öreg szavai erővel munkálkodtak, a bűnös biztos tudatában volt annak, hogy Ambrus atya egyenlő félként tekint rá, tudta, hogy nem veszett el végleg és van esély az újjászületésre. Az atya reménységet, bátorságot és egy új út lehetőségének a reményét tudta nyújtani, még a  legnagyobb bűnösöknek is. (…)

Ha megpróbálnánk értékelni a tevékenységet, amelyet Ambrus atya végzett, rá fogunk jönni, hogy a legnagyobb emberi erőfeszítések sem lettek volna elegendők, hogy ezt a munkát elvégezze. Óhatatlanul is a kegyelem jelenlétére kell gondolnunk. (…)

Reggeltől-estig jöttek hozzá az emberek a legégetőbb gondokkal, amelyeket ő magára vett, amelyekkel együtt élt a beszélgetés ideje alatt. Bölcsen megragadta a probléma gyökerét, megértette és szigorúan a tárgyhoz ragaszkodva válaszolt. Az alatt a 10-15 perc alatt, amíg beszélgettek, nem csupán egy gond nyert orvoslást, mert ez alatt az idő alatt Ambrus atya teljesen átölelte szívében az embert, minden kívánságával, egész belső világával és az őt körülvevő külső környezettel egyetemben.

Szavaiból és tanácsaiból az világlott ki, hogy nem csupán azt az embert szereti, akivel beszélget, hanem mindazokat, akiket ez az ember szeret, egész életét és minden dolgát. Amikor egy nehézség megoldására tett javaslatot, Ambrus atya nem egyetlen elszigetelt eseményt látott. Előre látott minden lehetséges lépést, következményeivel együtt, arra az emberre és a körülötte lévőkre vonatkoztatva, az élet minden elemére tekintettel, amellyel a dolog valamilyen módon kapcsolatban volt. Ilyen nehézségekkel pedig naponta több tucat világi hívő fordult hozzá, és nem említettük a szerzetesek sokaságát, valamint a napi 30-40 levelet, amelyek érkeztek és megválaszolásra kerültek nap mint nap.

Ez az óriási munka, amelyet minden nap, harminc esztendőn keresztül végzett, a bonyodalmas nehézségek végeláthatatlan hálója, az élethelyzetek legreménytelenebb szereplői, és az, hogy soha sem tévedett, hogy soha sem mondta: „Nem tudom, mit mondhatnék, ehhez nem értek”, ez a sok eredményes  fáradozás tehát nem lehetett pusztán egy ember képességeinek a gyümölcse.

Ambrus atya nem saját bölcsessége kútfejéből merített, isteni ihletés vezérelte, hallgatói olykor észrevették, mintha valahonnan, kívülről kapná meg a helyes választ. Szava nem csupán egy tapasztalt lelki atya tanítása volt, nagy erejű szó volt, amely az Istenhez való közelségen nyugodott, ez adott számára isteni ismereteket.

(…)

Sok történet szól Ambrus atya jövőbelátásáról. Igyekezett elrejteni ezt az adományát az emberek elől, és nem vált szokásává a jövendőmondás, mégis, az általa adott tanácsokon meglátszott ennek az adománynak minden fensége.

Semmi sem volt rejtve a szent öreg előtt. Ha egy ismeretlen ember jött hozzá, és semmit sem szólt, az atya mindent tudott életéről és körülményeiről, ismerte lelkiállapotát és tudta, miért kereste fel. Az atya által feltett kérdésekből a figyelmes lelki gyermek  rájöhetett, hogy Ambrus atya mindent tud. Olykor, az atya élénk természete miatt jövőbelátása napvilágra került, ilyenkor pedig elszégyellte magát.

(…)

Szentéletű Ambrus atyánk 1891-ben költözött el az Úrhoz. Sírjának márványtábláján Pál apostol szavai olvashatók:

„A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek.” (1Kor 9,22)

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox;

https://days.pravoslavie.ru/Life/life4645.htm)

(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)