(Frissítve: 2024. február 16.)

A második törvénytáblán a hatodik parancsolat két rövid szó:[1]

Ne ölj! (Kiv 20,15; MTörv 5,18)

Az ezután következő parancsolatok is tiltó jellegűek, határozottan óvnak valamitől. A hatodik egy embertársunk, önmagunk, vagy egy magzat életének a kioltását tiltja. Az élet elpusztítása a szeretet legnyíltabb tagadása.  Ám figyelembe kell vennünk, hogy a „Ne ölj” parancsolata — eredeti szándéka szerint — egy ártatlan ember megölésének a bűntette, tehát a gyilkosság ellen irányult. Az ószövetségi Szentírásban ugyanis számos olyan helyet találunk, ahol egy másik ember életének a kioltásáról van szó. Akár bírósági ítélet, akár egy csata következtében, amit a Szentírás pusztán hírül ad, anélkül, hogy elítélné. Az egyházatyáktól azt tanultuk, hogy amit maga a Szentírás nem marasztal el, azt nekünk sem szabad elítélnünk.

Elég Dávid király történetére gondolnunk, hogy megértsük, hogyan értelmezte az Ószövetség a „Ne ölj” parancsolatát:

 Kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Dávid elé, körtáncot lejtve…, és ezt mondták: »Megverte Saul az ezreit, Dávid pedig a tízezreit.« (LXX, 1Kir [1Sám] 18,6-7)

Ugyanakkor a hettita Úriás, Batseba férjének a meggyilkoltatásáért Nátán próféta keményen ostorozza Dávidot, és Isten büntetését helyezi kilátásba számára:

Azt mondta erre Nátán Dávidnak: »…Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Én felkentelek Izrael királyává, megszabadítottalak Saul kezéből, neked adtam urad házát, öledbe adtam urad feleségeit, neked adtam Izrael és Júda házát, s ha ez még kevés volt, sokkal többet is adtam volna neked. Miért vetted hát semmibe az Úr szavát, olyasmit cselekedve, ami gonosz az ő szemébent? A hettita Uriást megöletted karddal, feleségét feleségül vetted, Ammon fiainak kardja által ölted meg őt! Ne távozzék tehát a kard sohasem házadtól, mivel semmibe sem vettél engem, s elvetted a hettita Uriás feleségét, hogy a te feleséged legyen. (LXX, 2 Kir [2Sám] 12,7-10)

Mi  az újszövetségi Szentírás tanítása a hatodik parancsolattal  kapcsolatban? Rejtettebb módon, de az ószövetségi Írások hasonló értelmezésével találkozunk:

Szent Cirill (†869) életrajzában olvassuk, hogy a „Filozófus” egy alkalommal, a császár személyes követeként, mohamedán hittudósokkal szállt vitába. A mohamedánok, miután alaposan tanulmányozták az újszövetségi Írásokat, megpróbálták sarokba szorítani. Álljon itt az életrajz eredeti szövege magyar fordításban:

„Az agarénusok[2] megkérdezték tőle: Ám ha Krisztus az Istenetek, miért nem cselekedtek a parancsolata szerint? Mert az evangéliumokban meg van írva:

»Szeressétek ellenségeiteket: jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és háborgatnak, és aki egyik orcádat megüti, fordítsd oda néki a másikat is.« (Lk 6,27-29; Mt 5,44)

De ti nem így tesztek, hanem éppen ellenkezőleg, fegyvert köszörültök azok ellen, akik ekként bánnak veletek. Erre ezt válaszolta a Filozófus: Ha a törvényben két parancsolat van, vajon ki látszik inkább törvénykövetőnek, az, aki csak egyet tart meg közülük, avagy az, aki mindkettőt megtartja? Az agarénusok azt felelték: Az, aki mindkettőt megtartja. Mire a Filozófus: Azt mondotta az Úr: »Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak« (Lk 6,28), és azt is mondotta: »Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért« (Jn 15,13). És mi ezt cselekedjük a barátainkért, nehogy testükkel együtt lelkük is fogságra vettessék.”[3]:

A keresztény ember tehát nem ellenfele iránti gyűlöletből, hanem testileg és lelkileg is veszélyeztetett felebarátja iránti együttérzésből cselekszik így. Gondoljunk csak bele, van-e jogunk másokat „vértanúságra” buzdítani, amikor lehet, hogy hasonló helyzetben mi magunk kudarcot vallanánk? Mit mondhatunk adott esetben annak az asszonynak, aki esténként, gyermekeit magához ölelve, szorongva várja haza kapatos férjét, vajon, jobb esetben, rögtön ágynak dől-e, vagy pedig ellenük fordul és rajtuk tölti ki mámoros indulatát? Lehet, hogy az asszony egyszer csak kifakad, mivel már nem tud megbirkózni a félelemmel, és hozzánk fordul:

 — Segítsetek, félek, már nincs erőm, nem tudom, mit teszek!

Vajon mondhatjuk-e neki:

— Hogy beszélhetsz így, keresztény vagy, férjed mellett a helyed, hátha megmentheted. Ha kell, légy vértanú!

Nem inkább azt kellene tennünk, hogy amennyiben lehetséges, lefogjuk a kapatos férjet ― fájdalom, de erőszakot alkalmazunk ―, ha szükséges, rendőrt is hívunk, hogy mentsük azt, aki még menthető!

Ne ölj!

Ha valaki nagy bánatában, beszűkült pillanatában, végső kétségbeesésében saját kezével akar véget vetni életének, ugyanúgy szembefordul Isten parancsolatával. Nem mi vagyunk saját életünknek az urai! Isten a Teremtőnk, ő rendelkezik életünk felett! Pál apostol írja a korinthusiaknak:

Nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? Mert nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben. (1Kor 6,19-20)

Hogyan védekezhet egy ember az önpusztítás kísértése ellen? Könnyen vezethet ugyanis hozzá valamilyen mély bánat, váratlan csapás, „depresszió”. Az apostol azt tanítja, hogy kétféle bánat van. Az egyik Isten szerint való bánat, azaz bűnbánat, a másik viszont a világ szerint való bánat:

Mert az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre; a világ szomorúsága azonban halált szerez. (2Kor 7,10)

A zsoltáros, miután vétkezett, vagy a lelkére mély bánat ült, továbbra is Isten előtt akar maradni, „Isten szerint” akar bánkódni. Nem akar tőle elszakadni, mivel tudja, vigasztalás és kegyelem egyedül csak tőle jöhet:

Hangosan kiáltottam az Úrhoz, hangosan kértem Istent, és ő rám figyelt. Szorongatásom napján Istent kerestem, éjjel felé tártam kezeimet, és nem lankadtam el; lelkem nem akart megvigasztalódni. Istenre emlékeztem, és öröm töltött el; kiöntöttem előtte panaszomat, és lelkem elcsüggedt. Szemeim ébren maradtak az őrségváltásig, nyugtalanság fogott el, és nem tudtam szólni. Visszagondoltam a régmúlt napokra, a hajdankor éveire emlékeztem, és azokról elmélkedtem; éjjel a szívemmel beszélgettem, és azt kutatta lelkem: vajon mindörökre elvet az Úr, és nem lesz többé jóakaró? (LXX, Zsolt 76,2-10)

A zsoltáros „hangosan” kiáltott az Úrhoz és kitartó volt, „nem lankadt el”. Lelkét pedig bölcsen vigasztalta: visszagondolt „a hajdankor éveire”, felidézte a csodákat, amelyeket „Isten cselekedett”, mély bánatában is Isten előtt akart maradni. Nem is maradt el a vigasztaló kegyelem:

Ó, Isten, a szentélyben visz a Te utad; kicsoda olyan nagy isten, mint a mi Istenünk? Te vagy az Isten, aki csodákat cselekszel, megismertetted a népekkel hatalmadat; megváltottad karoddal népedet, Jákob és József fiait. (LXX, Zsolt 76,14-16)

„Szorongatásom napján Istent kerestem” ─ vallja a zsoltáros. Nem erre adott az Úr Jézus példát, amikor nagypénteki szenvedése előtt lelki tusáját vívta a Getszemáni kertben? Úgy, hogy nem szakadt el mennyei Atyjától?

Akkor Jézus elment velük egy helyre, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: „Üljetek le itt, amíg én elmegyek oda és imádkozom.” Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: „Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.” Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.” (Mt 26,36-39)

Térjünk most vissza oda, ahonnan elindultunk: egy ártatlan emberi élet kioltásának a tilalmához.

Vajon egy emberi magzat életének a kioltása nem szól ellene Isten parancsolatának? Hogyan lehetséges, hogy ez a kérdés még templomba járó keresztények között is vita tárgyát képezi? Mit tanít erről a Szentírás, és mit hagyott ránk az ókeresztény Hagyomány?

A Biblia az emberi magzat kérdését „élet-halál kérdésként” kezeli. Mózes két útról szól Izráel fiaihoz intézett búcsúbeszédében:

„Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj te is, és utódaid is!” (LXX, MTörv 30,19)

A választás mindent eldönt: ha az ember Istent választja, és hozzá ragaszkodik, akkor saját maga és az utódai számára is az életet és az áldást választja.

Az Atyák ugyanezt tanítják:

A Tizenkét Apostol Tanítása ─ amelyet egyszerűen Didakhénak, „Tanításnak” szoktunk nevezni ─ a két útról, az „élet és a halál útjáról” szóló intelemmel kezdődik, amelyek között „igen nagy a különbség” (I, 1).[4] Az ismeretlen ókeresztény szerző szerint a „Ne ölj” parancsolatába az is beletartozik, hogy „ne öld meg a magzatot se az anyja méhében, se megszületése után” (II, 2).[5]

A Barnabás-levélben ezt olvassuk: „Felebarátodat tulajdon lelkednél is jobban szeresd. Ne öld meg a magzatot az anyja méhében, se újszülött korában” (XIX, 5).[6]

Az ókeresztény Hagyomány teljesen egyértelmű ebben a kérdésben: a magzat elhajtása nemcsak súlyos vétség a felebaráti szeretet ellen, hanem Isten kizárólagos joga elleni lázadás is, hiszen egyszerűen végez Istennek egy teremtményével. Azzal, akivel Istennek számunkra még ismeretlen tervei voltak. Ez a vétség nemcsak az anyát sodorja le az „élet útjáról” a „halál útjára”, hanem azt is, aki őt erre kényszeríti. A Barnabás-levél így folytatódik: „A sötétség útja görbe és telve van átokkal. Rajta járnak azok, akik „nem ismerik azt, aki teremtette őket, megölik a gyermekeket, elpusztítják Isten teremtményét” (XX,2).[7]

Az ókeresztény életforma egyik legszebb leírása a Diognétoszhoz írt levélben található:

(A keresztények) saját hazájukban laknak, de mégis jövevényként; mint polgárok mindenben részt vesznek, de idegenként mindent elviselnek. Minden idegen ország a saját hazájuk, de minden haza idegen számukra. Mint bárki más, házasodnak, gyermekeket nemzenek, de az újszülötteket nem teszik ki.” (V, 5-6)[8]

A második század görög hitvédői (apologétái) azt vallják, hogy a keresztényeknek teljes tiszteletben kell tartaniuk az emberi magzat és a gyermek életét. Athénagorasz nevezetes Kérvényében szenvedélyes szavakkal védelmezi a keresztény hitet, benne a magzati élettel kapcsolatos tanítást. Hogyan tudnának a keresztények ölni, kérdezi, amikor még a „magzat elhajtásához különböző szereket használó asszonyokat is gyilkosoknak tartják”, akiknek ezért majd „számot kell adniuk Isten előtt” (35, 5)[9]?

Tertullianus, a 3. századi latin nyelvű kereszténység kiemelkedő írója a „Ne ölj” parancsolat fényében a gyakorló ügyvéd szenvedélyes hangján válaszol azoknak a mai szakembereknek, akik „tudományosnak” nevezett írásokban, olykor pedig a televízió képernyőjén arról vitáznak, melyik is az az időpont, amikor az emberi élet kezdetét veszi. Tertullianus szerint semmi különbség sincs aközött, ha valaki egy újszülött, vagy egy magzat életét veszi el. Akiből majd ember lesz, ha az még csak egy csepp is, az már ember!  Védőbeszédében olvassuk, hogy a keresztények, „akiknek a gyilkosság egyszer és mindenkorra tiltott dolog”, még „az anyaméhben megfogamzott magzatot sem pusztíthatják el, pedig a vér cseppjeiből ott még csupán alakul az ember” (IX,8)[10]. Az összes korai görög vagy latin egyházatya és keresztény író számára a magzat elhajtása bűn, mivel olyan életet semmisít meg, amely már „első cseppjeitől” fogva Isten gondviselő szeretete és oltalma alatt áll.[11]

Idézhetnénk még Nagy Szent Vazult, Milánói Szent Ambrust vagy Szent Ágostont. Mind „egy szívvel, egy lélekkel” (ApCsel 2,46) gondolkodnak.

Láttuk, hányféle módon lehet testileg kárt tenni a másik ember életében. Ám ha lehet testileg, akkor lehet lelkileg is. Krisztus Urunk azt tanítja, hogy ez a fajta kártétel a haraggal kezdődik:

  Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: „Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre” [Kiv 20,13]. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: „Oktalan”, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: „Bolond”, méltó a gyehenna tüzére. (Mt 5,21-22)

A lelkekben való kártétel másként is elkövethető, megbotránkoztatással vagy gyűlölettel:

Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Mert szükséges ugyan, hogy botrányok legyenek, de jaj annak az embernek, aki által a botrány történik. (Mt 18,5-7)

Ne csodálkozzatok, testvérek, ha a világ gyűlöl titeket. Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne. (1Jn 3,13-15)

Befejezésként idézzünk ismét Palamasz Szent Gergely tanításából, a hatodik parancsolatról, amely a Filokália IV. kötetében található. Ő is a lelkekben való kártételre helyezi a hangsúlyt, és fokról-fokra végigvezet azokon a lelkiállapotokon, amelyek végső soron a legsúlyosabb következménnyel járhatnak:

Ne ölj, hogy ne légy megfosztva annak fiúságától, aki a halottakat is életre kelti, és tetteid révén annak válj fiává, aki kezdettől fogva embergyilkos. Mert a gyilkosság az ütésből ered, az ütés a bántalmazásból, ez pedig a haragból, haragunk viszont abból származik, hogy mások kárt okoznak nekünk, ütést mérnek ránk, vagy bántalmaznak minket.[12]

Ha már tisztában vagyunk azzal, mi az, amitől a hatodik parancsolat óv bennünket, gondoljunk arra, mi az, amire kötelez? Arra kötelez, hogy a jó orvoshoz hasonlóan, aki a hivatására fogadalmat tett, első cseppjeitől fogva védjük az életet, a betegeket, a szegényeket karoljuk fel, a bánkódókat, reményvesztetteket vigasztaljuk meg, haragosainkkal béküljünk ki, ellenségeinkkel tegyünk jót.

[1] Itt a Tízparancsolatnak az egyházunkban bevett, hagyományos rendjét követjük. A LXX beosztása alapján a „Ne ölj” parancsolata a 8. (Kiv 20,15), ill. a 7. (MTörv 5,18) helyen szerepel.

[2] A görögök így nevezték a mohamedánokat, akik a „Hágártól” született Izmael leszármazottjainak tekintették magukat. Szent Konstantin-Cirill 851-855. k. indult Konstantinápolyból feltételezhetően Szamariába, a mohamedánok egyik fellegvárába. A misszió időpontjáról ld. még: H. Tóth Imre: Cirill-Konstantin és Metód élete, működése. Szeged 1991, 25. o.

[3] Szent Konstantin-Cirill és Szent Metód élete. „Szent Konstantin-Cirill élete, 6.” Fordította F. Kováts Piroska. Kalligram 2013.

[11] Aki már látott oktatófilmet művi vetélésről, valószínűleg egy életre elriad annak puszta gondolatától is. A maga idejében hasonló hatást válthatott ki Alexandriai Kelemen kommentárja a Kivonulás Könyvének egyik verséhez: „Ne főzz bárányt anyja tejében (23,19)!” Az egyházatya szerint a magzat elhajtása sírrá változtatja az anyaméhet, ahelyett hogy Teremtője akarata szerint az élet bölcsője lenne (Strom. II,18)

I. T.