„Amint a mennyben, úgy a földön is”

Miért kérjük, hogy Isten akarata valósuljon meg a mennyben és a földön is? Ki szabhatna gátat, hogy Isten véghez vigye azt, amit akar?

Ez valójában a paradicsomi engedetlenségünkre való emlékezés és azt követő bűnbeesésünk jóvátételének a kérése. Az ember visszautasította Isten parancsát és szeretetét az Édenben, amikor saját vágyát ─ nagyra-vágyását ─ szembehelyezte Isten akaratával. Ennek jóvátételét kérjük a Miatyánkban:

„Mindaz, amit teszünk, mindaz, ami velünk történik, ne úgy legyen, Atyánk, ahogyan mi kívánjuk vagy akarjuk, hanem úgy, ahogyan Te!”

Vajon miért kell ezt kérnünk? Magunktól nem tudjuk megítélni, mi a jó és mi a rossz számunkra?

Ezt ugyan mi magunk is meg tudjuk ítélni, ámde kívánságaink, akaratunk, akárcsak létünk, véges, tehát tökéletlen. Isten pedig végtelen és tökéletes, aki összehasonlíthatatlanul jobban tudja, mi a jó, és jobban is kívánja ezt számunkra:

Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké! Ámen. (Ef 3,20-21)

Urunk Jézus megmutatta, hogy saját akarata mindig összhangban van az Atya akaratával:

„Én nem tehetek magamtól semmit. Amint hallok, úgy ítélek, és ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.” (Jn 5,30)

Szenvedései ellenére is visszautasítja, hogy saját kívánsága teljesüljön:

 „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.” (Lk 22,42)

A tökéletes alázat és engedelmesség példáját az  Atya akaratával szemben Isten Fia mutatta meg nekünk:

Ugyanazt az érzést­ ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt,
aki, bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.
Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig.
Ezért Isten felmagasztalta őt,
és olyan nevet adott neki,
amely minden más név fölött van,
hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd
az égben, a földön és az alvilágban,
és minden nyelv vallja, hogy »Jézus Krisztus az Úr!«
az Atyaisten dicsőségére. Fil 2,5-11 (szjbt)

 „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig.” – Nemcsak az engedelmesség, az alázat erényét is megmutatta:  „Megalázta magát, …mégpedig a kereszthalálig”, mert annyira szerette az Atyát és az embert!

Nem tudunk igazán szeretni addig, amíg nem alázzuk meg magunkat! Miért? Mert ha hiúság, gőg van bennünk, magunkkal vagyunk tele, nincs hely bennünk a másik ember számára, a másik gondolatai, érzései, akarata számára.

Ámde amint hátra lépünk a második helyre, és a másiknak adjuk az elsőt, szabaddá válunk  a befogadásra.[2]

Ha engedelmeskedünk, lemondunk saját akaratunkról a másikért, valójában sebezhetővé válunk, és ezt fel kell vállalnunk. Krisztus Urunk nem vált mélységesen sebezhetővé azáltal, hogy leszállt a föld legalsó részeire?”

Lássunk egy szép példát a Szentek Életéből! Egyiptomi Szent Szerapion, „a Vászonleples” (+356 k.) egyszer eladta magát egy színész családnak, és olyan buzgón szolgált nekik, hogy végül mindnyájukat megszabadította a pogány mesterségtől és Krisztus hitére vezérelte.

„…amint a mennyben, úgy a földön is”

Mire gondoljunk, amikor ezt kérjük?

Arra, hogy az angyalok élete legyen a végső mintánk, akik mindenben, feltétel nélkül teljesítik Isten akaratát:

 Áldjátok az Urat, angyalai mind, ti erőben hatalmasok, akik teljesítitek szavát, mihelyt szavainak hangját meghalljátok. Áldjátok az Urat, seregei mind, szolgái, kik teljesítitek akaratát. LXX 102,20-21 (Zsolt 103,20-21) [6]

Aranyszájú Szent János a következő magyarázatot fűzi ehhez a kéréshez:

 Addig is, amíg a földön éltek, mindent úgy tegyetek, és úgy mondjatok, mintha már a mennyben élnétek. Ezt kell kérnünk az Úrtól a Miatyánkban. Földi létünk semmilyen akadályt sem jelent abban, hogy a mennyei hatalmak tökéletességére törekedjünk. Ahogy a mennyben minden zavartalanul történik, nem fordulhat elő, hogy az angyalok bizonyos dolgokban engedelmeskednének, másokban viszont engedetlennek mutatkoznának, add meg nekünk is, hogy ne csak félig teljesítsük akaratodat, hanem teljesen úgy, ahogyan Te akarod…

Megpróbáltatást jelenthet számunkra, ha valamilyen szenvedésben kell Isten akaratát elfogadnunk. Az Úr Jézus átélte emberi megpróbáltatásainkat. Gondoljunk ószövetségi előképére, az igaz Jóbra, aki súlyos csapások sorozata után sem vétkezett szájával Isten ellen:

„Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” (LXX Jób 1,21) [8]

Nagy Szent Gergely így magyarázza Jób szavait:

A szent férfi, mikor az ellenség próbára tette, mindenét elvesztette, ám tudva, hogy a sátánnak csak az Úr engedélyével volt ellene ereje a kísértésre, nem azt mondta: az Úr adta, az ördög elvette, hanem »az Úr adta, az Úr vette el«, mert talán lehetett volna fájlalni, ha a Teremtő adott volna valamit és az ellenség elvette volna, de miután az vette el, aki adta, a magáét vette vissza, nem a miénket vette el. Ha ugyanis tőle kaptuk azt, amit ebben az életben használunk, miért bántson, ha az ő ítélete alapján nélkülözzük azt, amit bőkezűségében kölcsön adott nekünk? »Amint az Úrnak tetszett, úgy történt.« …Hiszen, ha nem tetszik nekünk valami, nagy vigasztalásunkra szolgál, hogy annak a rendelkezéséből történik ellenünk, akinek csakis az igazságos dolog tetszik.[9][10]

Majd így folytatja:

»Legyen áldott az Úr neve!« Jób helyesnek tartja, hogy az Úr dicséretével fejezze be, hogy az ellenség ebből is lássa, és büntetésként legyőzetve szégyellje, hogy ő maga még a boldogságba teremtve is megátalkodott lett az Úrral szemben, akinek az ember még megverve is dicsőítő himnuszt énekel.[11]

Honnan tudhatjuk meg, mi Istennek az akarata?

Először is Isten igéjéből, amely magában foglalja Krisztus Urunk minden kereszténynek szóló parancsolatait.

Ám életünk során váratlan akadályokkal, megoldásra váró kérdésekkel találjuk magunkat szemben. Ráadásul az emberi sorsok és a megoldásra váró kérdések is különböznek egymástól. Ezért, ahogyan Szent Sziluán írja, „mindig imádkoznunk kell azért, hogy az Úr világosítson meg bennünket abban, amit tenni akarunk, és az Úr nem hagyja majd, hogy rossz útra tévedjünk.”

Kétféle értelemben beszélünk Isten akaratáról: arról az akaratáról, ami „általános” és arról, ami „személyesen nekünk szól”.

A gazdag ifjú történetében az általános, minden embert megszólító elhívás Jézus válaszában van:

Valaki odament hozzá és azt mondta: »Mester! Mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?« Ő azt válaszolta neki: »Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyvalaki a jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat.« Az megkérdezte: »Melyeket?« Jézus ezt felelte: »Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat« Mt 19,16-19 (szjbt)

A személynek szóló elhívás pedig ez:

Az ifjú erre azt mondta neki: »Mindezeket megtartottam, mi hiányzik még nekem?« Erre Jézus így szólt hozzá: »Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem.« Mt 19,20-21 (szjbt)

Az Úr Jézus személyesen válaszolt a gazdag ifjúnak a kérdésére, hogy „mi hiányzik még benne”. Mi viszont, egyszerű keresztények, honnan tudhatjuk meg, hogy mi Isten akarata számunkra?

Krisztus Urunk ezt válaszolja a feltámadásban való hitről faggatózó szadduceusoknak:

„Tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát.” Mt 22,29

A biztos út az Írások alapos ismerete, ezen túl a személyes, élő Isten és hatalmának megismerése. Ám ez elsősorban a tiszta lelkűek, a tökéletesek, a szentek útja!

Egyházunk spirituális hagyományában  rendelkezésünkre áll egy alázatosabb út: olyan lelki vezető keresése, aki tapasztalatával és tanácsával mind az Írások értelmét, mind Isten „hatalmát” személyre szólóan közvetíteni tudja számunkra:

Ne légy bölcs önnön szemedben. (LXX Péld 3,7) (Róm 12,16).

Abban is meg kell látnunk Isten akaratát, milyen körülmények között szólított meg bennünket és hívott el korábbi életünkből. Ezeket a körülményeket meg kell őriznünk, mert Isten ezen keresztül hívott minket magához:

Mindenki maradjon ugyanabban a hivatásban, amelyben meghívást kapott. (1Kor 7,20) (szjbt)

Ebből fakadnak azok a kötelezettségeink, amelyeket Isten személyesen nekünk szóló akaratának nevezhetünk: a család, a szüleink, a testvéreink, az iskolai tanulás, a munka saját magunk, családunk és felebarátaink boldogulására.

Az Isten törvénye ellen szóló körülményeket vagy kapcsolatokat viszont fel kell számolnunk, miután meghallottuk Isten elhívását:

Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mert mi köze az igazságnak a gonoszsághoz? Vagy milyen közösség van a világosság és a sötétség között?… Menjetek ki tehát közülük, váljatok külön – mondja az Úr –, s ne érintsetek tisztátalant! Akkor magamhoz fogadlak majd titeket. 2Kor 6,14-17 (szjbt)

Isten akaratának a megismerése és elfogadása valódi békességet teremt a lelkünkben. Áthoszi Sziluán így ír erről:

Nagyon hasznos Isten akaratára bízni magunkat. A lélekben akkor egyedül az Úr van, nincs benne semmilyen más gondolat, tiszta értelemmel imádkozik Istenhez, és érzi Isten szeretetét, akkor is, ha testileg szenved.

Amikor egy lélek teljesen Isten akaratára bízza magát, maga az Úr kezdi vezetni, és a lélek közvetlenül Istentől tanul, bár korábban a tanítók és az Írások voltak a mesterei. Ritkán fordul elő azonban, hogy maga az Úr legyen egy lélek tanítója a Szentlélek kegyelme által, és alig akad valaki, aki ezt megtapasztalná, kivéve az, aki Isten akarata szerint él.

A gőgös ember nem akar Isten akarata szerint élni, hanem szereti saját magát irányítani, és nem érti, hogy Isten nélkül nincs elegendő esze az embernek ahhoz, hogy önmagát irányítsa. Amikor a világban éltem, és nem ismertem még az Urat és az Ő Szentlelkét, én sem tudtam mennyire szeret bennünket az Úr, és a saját eszemre támaszkodtam; de amikor a Szentlélek által megismertem Urunkat, Jézus Krisztust, Istennek Fiát, lelkem Istenre bízta magát, és azóta bármilyen megpróbáltatás ér, elfogadom, és ezt mondom: „Az Úr szemmel tart engem, mitől kellene félnem?” Korábban nem tudtam azonban így élni.

Sokkal könnyebb az élete annak, aki Isten akaratára bízta magát, mert akár betegség, akár szegénység vagy üldöztetés éri, így gondolkodik: „Így tetszik Istennek, nekem pedig el kell viselnem ezt bűneim miatt.”

Nekem például már hosszú évek óta fáj a fejem és ezt nehéz elviselnem, mégis hasznos a számomra, mert a betegség révén a lélek megalázkodik. Lelkem ég a vágytól, hogy imádkozzon és virrasszon, de a betegség megakadályozza ebben, mert a beteg testnek nyugalomra és pihenésre van szüksége; ezért sokszor kértem az Urat, hogy gyógyítson meg, de az Úr nem hallgatott meg. Ez azt jelenti, hogy nem válna hasznomra. Egy másik alkalommal azonban az Úr hamar meghallgatott és megmentett.

Honnan tudjuk meg, hogy Isten akarata szerint élünk-e vagy sem?

Íme a jel: ha bánkódunk valami miatt, azt jelenti, hogy nem bíztuk rá magunkat teljesen Isten akaratára, jóllehet úgy tűnhet számunkra, hogy Isten akarata szerint élünk.

Az, aki Isten akarata szerint él, semmi miatt sem aggódik. Ha szüksége van valamire, mind önmagát, mind a szükséges dolgot rábízza Istenre; és ha nem kapja meg azt, amire szüksége van, ugyanolyan nyugodt marad, mintha megkapta volna.

Az, aki Isten akaratára bízta magát, semmitől sem fél: se vihartól, se rablóktól, semmitől. Bármi is történjék, ezt mondja: „Így tetszett Istennek.” Ha betegség éri, így gondolkodik: „Bizonyára szükségem van a betegségre, máskülönben nem küldte volna számomra Isten”.

Így lehet lelkünkben és testünkben megőrizni a békét.[13]

Vannak tehát életünkben olyan dolgok, amelyek tőlünk függenek, és vannak, amelyek kizárólag Isten gondviselő akaratától. Küroszi Theodorétosz (†466 k.) írja, hogy nekünk azokról a dolgokról kell gondoskodnunk, amelyek a hatalmunkban vannak: el kell kerülnünk a bűnt, be kell fogadnunk az erényt, és annak minden fajtáját, de az oktalanság csúcsa olyan dolgokra törekednünk, amelyek Isten gondviselő akaratától függenek, és megszerezni nem áll hatalmunkban.[14]

I. T.

[2] Zakariás atya (Essek) tanítja így a házasulandókat:

„Egy dologban versenyezzetek, abban, hogy ki tud jobban megalázkodni a másik előtt. Ki tud jobban lemondani a saját akaratáról a másik előtt. Ki tudja gyakrabban kimondani azt: – Igen drágám!”

[6] (Berki Feriz nyomán)

[9] Ha tehát tudjuk, hogy az Úrnak az igazságos dolgok tetszenek, továbbá, hogy nem szenvedhetünk semmit, csak ami az Úrnak tetszésére van, akkor igazságos mind, amit elszenvedünk, és nagyon is igazságtalan, ha az igazságos szenvedés miatt morgolódunk.)

[10] Nagy Szent Gergely: Moralia. Bibliakommentár a Jób könyvéhez. Terebint, Budapest, 2000. 96. old.

[11] Uo. 97. old.

[14] Az isteni dogmák rövid kifejtése, 10. A gondviselésről.