Szent Ermilosz és Sztratonikosz
singidunumi (belgrádi) vértanúk
(január 13.)

(Metafrasztesz, a „Fordító” Szent Simeon életrajza nyomán)

A pogány Licinius uralkodása alatt (307–327) arra törekedett, hogy szerfölött tisztátalan isteneinek tetszésére legyen, ezért súlyos parancsot adott ki a keresztények ellen: üldözzék őket a városokban és a falvakban, ha pedig valaki keresztényre bukkan, árulja el a császárnak, és cserébe jutalmat kap és nagy tisztességben lesz része.

Ezért tehát mindenki igyekezett felkutatni a keresztényeket, hogy a császár kedvében járjon. Egy alkalommal, amikor ez a Licinius egy magas emelvényen ülve bíráskodott, egyik katonája így közelített hozzá: „Van itt egy keresztény, akinek Ermilosz a neve, a keresztények törvényei szerint a diakónusi rend tagja, hosszú ideje szolgálja Krisztust, kineveti isteneinket és téged is, császár, és semmibe veszi személyedet.”

Licinius ezt hallván, megparancsolta, hogy rögtön kutassák fel és fogják el. A küldöttek a szentet imádság közben találták, kezeit az égre emelte Urához, Istenéhez. Amikor a szent megtudta, hogy Krisztusért fogták el, és Őérte elítélik és megkínozzák, örömmel és vigassággal telt el. Úgy követte a katonákat, mintha nem is erőszakkal vitték volna, hanem valamiféle kitüntetés miatt vezették volna el. Buzgón igyekezett velük tartani, és bátran állt meg a császár előtt. A császár, amikor meglátta, ezt mondta neki: „Mondd meg az igazat, keresztény vagy, ahogy hallottam felőled?” Ő azt válaszolta: „Szabad szóval vallom meg, hogy nem csupán keresztény vagyok, hanem (…) a láthatatlan Istennek vagyok szentelve, és az Ő színe előtt szolgálok a diakónusi rendben.”

A császár ezt mondta: „Légy diakónusa, azaz szolgája a mi isteneinknek is”. A vértanú azonban kinevette a császár szavait, és így válaszolt: „Ó, császár, úgy vélem, süket vagy, vagy bolond! Megmondtam neked, hogy a láthatatlan Istennek szolgálok, nem a ti látható bálványaitoknak. Azok nem látnak, és nem tudnak magukról. Hogyan lehetne bárki a diakónusuk? Te azonban tévedsz és istenekként tiszteled őket, miközben mind kő és fa, mind teljességgel süket és lélektelen, emberi kezek alkotása, inkább arra méltók, hogy kinevessék őket az emberek, mint arra, hogy hódoljanak nekik.”

A császár nem bírta hallgatni ezt a beszédet, hanem rögtön megparancsolta, hogy az odakészített réz kínzóeszközökkel ütlegeljék a vértanú arcát. Kínzói ezt kiabálták: „Ne nyelveddel légy merész, Ermilosz! Tiszteld a császárt, áldozz az isteneknek, és megmenekülsz a kínzástól!” Nagyon megverték, ő azonban úgy tett, mintha nem is érezné a fájdalmat, hanem még jobban szidalmazta a császár gyarlóságát. Aztán nagy hangon így kiáltott: „Megszámlálhatatlan seb lesz osztályrészed, és megismered majd Isten félelmetes kezét, mert elhagytad Teremtődet, és a süket és vak isteneket tiszteled, s ami ennél is rosszabb, másokat is ebbe a veszedelembe akarsz kényszeríteni (…)”.

Ezek után a császár megparancsolta, hogy három napra vessék tömlöcbe, mert azt remélte, meggondolja magát és megbánja merészségét. Miközben a vértanút a börtönbe vezették, így énekelt: „Istenben bízom, nem félek; ember mit árthat nékem?” (Zsolt 55,11; 117,6) A tömlöcbe lépve ezt énekelte: „Izráelnek pásztora, hallgass meg, aki mint bárányt vezéreled Józsefet; ki a Kerubokon ülsz, jelenj meg, (…) serkentsd föl hatalmadat és jöjj szabadításunkra.” (Zsolt 79,1–3)

Az Úr nem feledkezett meg szolgájáról, angyalt küldött, aki vigasztalta és megerősítette. Az angyal ezt mondta: „Ermilosz, bízzál, beszélj és ne hallgass, mostantól fogva pedig ne félj, mert rögvest le fogod győzni az ellenség mesterkedéseit, és szenvedéseidért fentről fényességes koszorút nyersz.” Így fegyverezte fel Isten az ő vitézét a küzdelemre, erővel övezte fel, kezeit harcra tanította, ércíjat adott neki és az üdvösség pajzsát. (Zsolt 17,35.37–38)

Három nap múlva Licinius császár ismét a bírói székben ült, előhívatta Ermiloszt és így szólt hozzá: „Vajon megbántad-e bűnödet, és hajlandó vagy-e áldozatot bemutatni az isteneknek, hogy megszabadulj a számodra előkészített kínoktól? Vagy ugyanaz a bolondság vesz erőt rajtad, és szántszándékkal el akarsz veszni?”

Krisztus katonája ekkor az Úr tiszteletére, aki bátorsággal fegyverezte fel, így válaszolt: „Egyszer már megmondtam neked, császár; elégedj meg korábban elmondott szavaimmal, és többé ne kérdezősködj; velem van a mennyei Isten, akinek szolgálok, és azon igyekszem, hogy Neki mutassak be áldozatot; mert egyedül Tőle remélek nagy segítséget.” A császár így felelt: „Akkor meglátom, segít-e rajtad az, Aki a mennyben lakozik.”

És megparancsolta hat kiváló katonájának, hogy fektessék a földre és könyörtelenül verjék meg. Miközben ütötték, Krisztus tanítványa úgy tűrt, mint a testnélküliek, és így imádkozott Istenhez: „Uram, Istenem, aki érettem sebeket és megverettetést viseltél el Poncius Pilátus napjaiban, Te magad erősíts meg engem, aki ismét éretted szenvedek, hogy végig tudjam futni ezt a pályát; hogy részesülve a Te szenvedéseidből, méltóvá váljak örök jutalmadra.”

A szent így imádkozott, és fentről szózat hallatszott: „Bizony, bizony mondom neked, Ermilosz, három nap múltán megszabadulsz ettől a veszedelemből, és szenvedéseidért nagy jutalmat nyersz.” Ez a hang nagy bátorsággal és erővel ruházta fel a vértanút, kínzóit pedig nagy félelem és rettegés fogta el. A földre estek és semmit sem tudtak többé tenni, még a császár is reszketett, de nem akarta elismerni Isten hatalmát, és megparancsolta, hogy ismét vigyék a vértanút a tömlöcbe.

A tömlöcben pedig volt egy Sztratonikosz nevű őr, akinek megparancsolták, hogy vigyázzon a vértanúra. Ez a Sztratonikosz pedig titokban keresztény volt és Szent Ermilosz barátja, és vérzett a szíve, amikor látta a kínzásokat; ám lelkében örvendezett bátorsága és ereje miatt, ő egymagában azonban nem merte magát ekkora szenvedéseknek átadni. Szent Ermilosz pedig belépett a tömlöcbe és így énekelt: „Az Úr az én megvilágosodásom és Üdvözítőm; kitől féljek? Az Úr az én életemnek védelmezője; kitől rettegjek?” (Zsolt 26,1–2) Ekkor mennyei fényesség szállt le rá ragyogva, és ismét hangot hallott, amely megparancsolta, hogy bízzon, és megígérte, hogy három nap múltán véget érnek kínjai.

Másnap a császár újra bírói székében ült, kihallgatásra hívatta Ermiloszt, aki ragyogó arccal, vidám szemekkel és örvendezéssel teli szívvel állt meg előtte. A zsarnok Licinius fejét rázta, kinevette a vértanút és azt mondta neki: „Mondd meg, mit használt neked a sötét tömlöc és a kínok között eltelt idő? Vajon megtanultad-e alávetni magad a császári törvénynek? Megadod-e az isteneknek a nekik kijáró engedelmes tiszteletet, vagy megkövült szívednek még mindig kínokra van szüksége?” A vértanú így válaszolt: „A sötét tömlöc nagy fényességet szerzett nekem, és most lelkem békével, boldogsággal és kimondhatatlan fénnyel telt meg, ami jó reménység számomra, hogy az eljövendő javakat elnyerem. Igen csodálkozom azonban, hogy a benned lévő sötétség a legkevésbé sem változik, hanem elborítja lelki szemeidet, hogy ne lásd az igazságot.”

Amint a szent így megfeddte a császárt tévelygése miatt, az felkiáltott: „Semmi mással nem foglalatoskodsz, amint látom, minthogy fékezhetetlen nyelveddel, vakmerő lelkeddel és bolondságoddal gyalázkodj. Felelj azonban nekünk teljes bizalommal: áldozol-e az isteneknek, és aláveted-e magad parancsainknak? Vagy elfogadod a kínokat, amelyeket tetteid szerint megérdemelsz?” Krisztus vértanúja, Ermilosz, így felelt: „Hallottad válaszomat, császár, és semmi mást nem fogsz hallani tőlem. Tedd meg most már, amit akarsz, és cselekedd meg, amit elterveztél.”

Licinius haragra gyulladt, megparancsolta, hogy a szentet ruhátlanul fektessék a hátára, és pálcákkal üssék a hasát. A szentnek Krisztus volt segítségére a csatában, akihez lelki szemeit emelte és így imádkozott: „Istenem, szabadíts meg engem; Uram, siess segítségemre!” (Zsolt 39,18) A zsarnok pedig, látva a szent nagy állhatatosságát, nagy haragra gerjedt és megparancsolta, hogy hasát saskarmokkal tépjék szét, hadd lássa szemeivel belső dolgait.

A vértanú pedig ezt mondta: „Szívem és testem örvendezik az élő Istenben. Mintha faggyúval és kövérséggel telnék meg a lelkem, midőn ujjongó ajkakkal dicsér a szám.” (Zsolt 83,2; 62,6)

Sztratonikosz látta barátját, Ermiloszt, amint az embertelen kínokat elviseli és szétszaggatott hassal fekszik, és sírni kezdett. Ekkor a körülállók közül egyesek elárulták a császárnak, hogy úgy tűnik, Sztratonikosz, a tömlöc őre a keresztények tévelygésében osztozik, és Ermilosz barátja, mert sajnálja és siratja őt. A császár maga elé hívatta Sztratonikoszt és megkérdezte: „Ermilosz barátja vagy?”

Sztratonikosz nem akart hazudni, mert az Igazság tanítványa volt, és látva, hogy elérkezett megpróbáltatásainak ideje, megvallotta, hogy Ermilosz barátja és keresztény. Gyalázta az isteneket, mint lélektelen szobrokat, tisztelőiket pedig bolondoknak nevezte, és egyedül az egy Istent, az ég és a föld Teremtőjét volt hajlandó magasztalni.

Akkor a császár haraggal telt el, és megparancsolta, hogy Sztratonikoszt vetkőztessék le és pálcákkal verjék meg. Ez azonban, miközben ütötték, szemeit barátjára, Szent Ermiloszra emelte, és így szólt hozzá: „Könyörögj Krisztushoz értem, Ermilosz, adjon erőt, hogy szilárdan és változatlanul megőrizzem hitemet, és minden kínzómon felülkerekedjek.” Azután kinevette Liciniust, és biztatta, hogy hagyjon fel a vak és lélek nélküli bálványok imádásával, és féljen az egy igaz Isten büntetésétől, mert félelmetes dolog az Ő kezei közé kerülni. Ám addig ütötték, amíg el nem hallgatott, mert a sebek miatt elgyengült. Ezután megparancsolta a császár, hogy mindkettőjüket, Ermiloszt és Sztratonikoszt vessék tömlöcbe.

Szent Sztratonikosz így imádkozott: „Uram, ne emlékezz meg ifjúságom bűneiről” (Zsolt 24,7). Azután mindketten szóltak Istenhez: „Segíts meg minket, üdvözítő Istenünk, a Te neved dicsőségéért, Urunk, szabadíts meg minket” (Zsolt 78,9). Akkor isteni hangot hallottak, amely így szólt: „Pályátokat végigfutottátok, hiteteket megtartottátok, előkészíttetett nektek az igazság győzelmi koszorúja, amelyet reggel elnyertek.” (2Tim 4,7–8)

Másnap Ermiloszt ismét az ítélőszék elé vezették, és Licinius megkérdezte: „Áldozol az isteneknek?” A szent így felelt: „Amit korábban mondtam, azt ma is megismétlem; ezért hát égess, vágj és kínozz, ahogy akarsz, hiszen megtanultam, hogy ne féljek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni” (Mt 10, 28). Megparancsolta tehát a zsarnok, hogy a szentet feszítsék fel egy fára és késekkel szúrkálják a testét. A szent pedig a nagy fájdalmak közepette szüntelenül így imádkozott: „Légy az én segítőm, Istenem, én Üdvözítőm!” (vö. Zsolt 26,15) Azután fentről hangot hallott: „Ne félj, mert veled vagyok, én, a te Istened” (Iz 41,10).

Ezek után a császár ítéletet hozott, és megparancsolta, hogy Szent Ermiloszt fojtsák a Dunába. Szent Sztratonikoszt is elővezették, és a császár biztatta, hogy áldozzon az isteneknek, hogy ne járjon úgy, mint barátja. A boldog Sztratonikosz azt felelte: „Valóban ostoba volnék, ha alávetném magam bolond parancsodnak; hogyan akarhatnék életben maradni, amikor barátom meghal Krisztusért?” Licinius szólt: „Tehát meg akarsz halni Ermilosszal?” Szent Sztratonikosz így válaszolt: „Igen, vágyom erre. Mert úgy illik, hogy az igazi barátok a veszedelmet is együtt viseljék el, és azután együtt részesüljenek a javak édességéből. És mi lehetne édesebb számunkra, mint szenvedni és meghalni Krisztusért?”

Látta a császár, hogy semmire sem megy, ezért Sztratonikoszt is halálra ítélte, hogy Ermilosszal együtt fojtsák a Dunába.

Miközben a szenteket a folyóhoz vezették, ők örvendezve így énekeltek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,14) A katonák pedig a Dunához vezették, halászhálóba tették és a mély vízbe dobták őket.

Így fogadta be a Duna folyó a szent vértanúk testét, a menny pedig szállást adott lelküknek az ő hajlékában. A harmadik napon hívő keresztények találták meg a szentek testét a folyó partján, majd tisztességgel eltemették mintegy 18 stádiumnyira Singidunum (Belgrád) városától. Kettejüket egy sírba helyezték, hogy mint barátoknak, mindenük közös legyen: közös Krisztus megvallása, közös a tömlöc, közösek a kínok, közös a vízbefulladás, közös testüknek eltemetése, és közös a mennyei dicsőség: a mi Urunk, Jézus Krisztus könyörülete és emberszeretete által, akié legyen az Atyával és a Szentlélekkel együtt minden dicsőség, tisztelet és hódolat most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin.

(https://doxologia.ro/)

Ford. A-V. Gellért