(Kedves Testvéreink, Látogatóink!
Ezt a bejegyzést, a többi, eddig közölt szent történetével együtt honlapunk
“Olvasókönyvtár-Katekézis/Szentek élete” menüpontjában is megtalálják.)
+
Július 22.
Kenetvivő és apostolokkal egyenlő Szent Mária Magdolna (I. rész)
Szent Mária, akit Magdolnának is neveznek, Krisztus tanítványa és első kenetvivője volt, minden kenetvivők közül a legnagyobb. Naftali törzséből származott, hazája Felső-Galilea vidékén volt, egy Magdala nevű városban, emiatt is nevezik Magdolnának (Magdalénának). Abban az időben élt, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus lejött a földre. Ifjúkora óta hét tisztátalan lélek munkálkodott benne és gyötörte. Vagy azért történhetett ez, mert Isten felfoghatatlan ítélete határozott így, hogy nyilvánvalóvá váljanak benne Isten Fiának dolgai, vagy az isteni gondviselés miatt, bizonyos lelki hasznok elérése érdekében.
Mária Magdolna hallott Krisztusról, a világ Üdvözítőjéről, aki akkoriban Galilea városait és falvait járta, és meggyógyított minden betegséget és minden erőtlenséget, kiűzte a démonokat, hirdette a Mennyek Országának örömhírét és isteni gyógyító erejével mindenkivel jót cselekedett. Mária Magdolna megkereste, és rögtön emberszerető könyörületére méltattatott azokkal együtt, akiken segített. Mert rátekintett a sokirgalmú Úr, aki mindent ismer, mielőtt az létrejönne, és kiűzte belőle az őt keservesen kínzó démonokat és egészségessé tette, nem csupán testben, de lélekben is, mert megvilágosította értelmét az igazság ismeretének világosságával, hogy felismerje, ő a várva-várt Messiás, és higgyen benne mint Krisztus, Isten Fiában, akit az Atya küldött a világ üdvözítéséért.
Attól kezdve Szent Mária Magdolna Krisztus tanítványa és követője lett és szolgálta a többi szent asszonnyal együtt egészen az önként vállalt szenvedésekig, a kereszthalálig és isteni testének eltemetéséig, ahogyan erről Szent Máté evangélista tesz tanúságot: „Volt ott sok asszony is, akik messziről figyelték, azok, akik Galileából követték Jézust, és szolgáltak neki. Köztük volt Mária Magdolna.” (Mt 27,55–56)
Ez a szent kenetvivő asszony mindenki másnál jobban ragaszkodott Krisztushoz és az ő Tisztaságos Anyjához. Ezért az evangélista is mindenki más elé helyezi, mint aki Krisztust és az ő Anyját legjobban szerette, és aki a legbuzgóbb szolgálója volt Jótevője és Üdvözítője Anyjának. Amikor Krisztust keresztre feszítették, ő a kereszt mellett állt a Tisztaságos Szűzzel, Isten Anyjával és a többi asszonnyal együtt, és nézték Krisztus szenvedését. Egyfelől keservesen siratta és sóhajtozott a mi Urunkért, másfelől szenvedett az ő minden szennyfolttól mentes Anyjával együtt, aki sírt és vigasztalhatatlanul bánkódott, mint anya, aki siratja szeretett gyermekét, mert lelkét átjárta a tőr, amelyről az agg Simeon jövendölt. Szívének fájdalmában teljesen elgyengült, Szent Mária Magdolna pedig vigasztalta és támogatta, amennyire erejéből telt, és a többiekkel együtt mindent megtett, hogy bánkódását enyhítse.
Miután Krisztus kiadta lelkét és megfeszítői otthagyták, eljött Arimateai József és Nikodémus, és levették testét a keresztről, Mária Magdolna pedig a Tisztaságos Anyával és a többiekkel együtt leborult, csókolgatta a szent és isteni Testet, és elkísérték egészen a sírig. Miután pedig sírba helyezték és követ hengerítettek a sír bejárata elé, a többi asszony Józseffel és Nikodémussal együtt elment, és úgy tűnik, csak Mária Magdolna és a Szentséges Istenszülő maradt a sír közelében, ahogy Szent Máté evangélista mondja: „Mária Magdolna és a másik Mária (vagyis a Szentséges Istenszülő) ott voltak, és ültek a sírral szemben.” (Mt 27,61)
Mivel azonban ez pénteken késő este történt, és az ószövetségi törvény szerint úgy illett, hogy dolga végeztével mindenki megpihenjen, ők is elmentek házukba, hogy pihenjenek. Szombaton tehát pihentek a parancs szerint, ahogy Szent Lukács evangélista mondja. Miután pedig elmúlt a szombat, amikor a hét első napja megvirradt, ahogy Szent Máté evangélista mondja, aki elbeszéli az asszonyok első útját a sírhoz, eljött Mária Magdolna és a másik Mária, vagyis a Szentséges Istenszülő, hogy lássa a sírt, mert az Úr Anyja olyan nagy fájdalmakat szenvedett el, hogy nem tudott addig várni, amíg a többi kenetvivő asszony elkészül, hanem összetalálkozott Mária Magdolnával, aki szintén a sírhoz sietett, és ezen buzgólkodott szívének fájdalmában és vágyakozásában. Mert igen buzgó volt ez az asszony, ezért is említik meg az evangélisták mind a négyen. Elment tehát Mária Magdolna és a másik Mária, vagyis a Szentséges Istenszülő rögtön éjfél után, nem illatos olajokkal, mert arra nem volt idő, hanem csak hogy lássák a sírt. Ez a tiszteletreméltó és szent kenetvivő asszonyok első útja a mi Urunk, Jézus Krisztus sírjához, amelyet Szent Máté evangélista beszél el.
Amint pedig közeledtek a sírhoz, íme, nagy földrengés támadt, mert az Úr angyala leszállt az égből, elhengerítette a követ a sír bejáratától és leült rá. (vö. Mt 28,1–2) Az Úr pedig ekkorra már feltámadt, mert az evangélista nem azt mondja, hogy miután az angyal elhengerítette a követ, azután jött ki az Úr a sírból, hanem azt, hogy elhengerítette a követ és leült rá. Hiszen az Úr teste romlatlanul és ragyogva jött ki a sírból, miközben a kő a sír bejáratát elfedte, miként ugyanannak a vasárnapnak az estéjén, míg az ajtók zárva voltak, belépett a tanítványaihoz. Tekintete pedig olyan volt, mint a villám, ruhája fehér, mint a hó, és a tőle való félelmükben az őrök reszkettek és olyanok lettek, mint a holtak. Az angyal pedig ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt. Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak: ‘Feltámadt halottaiból’ ” (Mt 28,5–7).
Lássátok, hogy az angyal nem feddte meg őket, nem is félemlítette meg őket, hanem szelíden szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek.” És nem csak ennyit mond, hanem odahívja őket, hogy nézzék meg a helyet, ahol a teste volt: „Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt.” Tanácsot is ad nekik, hogy menjenek és mondják meg a tanítványoknak, hogy az Úr feltámadt: „Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak: Feltámadt halottaiból”. Miért történt ez? Hogy világosan látható legyen az őrök megbénulásából, a földrengésből és a szelíd beszédből, hogy ez az asszonyok első útja a sírhoz, nem úgy, ahogy mások gondolják.
Ez a két asszony tehát, a Szentséges Istenszülő Szűz és Mária Magdolna elmentek a sírtól, félelemmel és igen nagy örömmel, hogy hírt vigyenek az apostoloknak, hogy feltámadt az Úr, ahogyan azt nekik az angyal mondta. Amint pedig mentek, maga Isten, a testté lett Ige állt meg előttük, és azt mondta nekik: „Üdv nektek!” Ők pedig térdre hullottak, hódoltak Neki, átölelték lábait és csókkal illették. Az Úr pedig nem szidta meg őket, amiért megérintették, hiszen először látták őt, hanem ellenkezőleg, bátorította őket és így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.” (Mt 28, 10) Az asszonyok pedig elmentek a tanítványokhoz, és hírül vitték nekik és mindazoknak, akik velük voltak az angyal szavait és az Úrét, és azt, hogyan találkoztak Vele. És nem csupán látták őt, de lábait is átölelték. Az Úr tanítványai pedig a kimondhatatlanul sok szomorkodás miatt, amit Mesterük megfeszítése miatt elviseltek, hallani sem bírták ezeket. Úgy tűnik nekem, hogy Magdolnához egy szót sem szóltak. A Szentséges Istenszülőről pedig, akit nagyon tiszteltek és szerettek, azt mondták magukban, hogy a túlzott szomorkodás megzavarta elméjét, látását, hallását és tapintását. Az ő tisztaságos és ragyogó lelke azonban teljesen bizonyos volt abban, amit látott és érintett, elhallgatott, nem vitatkozott többé a tanítványokkal, és nem ment többé a sírhoz.
Mária Magdolna pedig inkább a tanítványoknak hitt, mint annak, amit maga látott és érintett, valamiképpen csekély volt a hite önmagában, nem hitt a látottaknak, azt gondolta, hogy képzelgés volt. Magához vette Johannát, egy másik Máriát és más asszonyokat, és ugyanazon az éjszakán, hajnalban, mielőtt még megvirradt volna, illatos keneteket vittek a sírhoz, bement a sírba ő és akik vele voltak, mert a kő már el volt hengerítve. De nem találták az Úr testét, és nem értették a dolgot. Ekkor két férfi állt meg előttük, két szent angyal, akik olyan fehér ruhában voltak, mint a villám. Ők megijedtek a látomástól, az angyalok pedig megfeddték őket: „Mit keresitek az Élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt!” (vö. Mt, 28,6)
Figyeljétek meg tehát, kedveseim, miből láthatjuk, hogy ez nem az asszonyok az első útja a sírhoz, hanem a második. Nem lett volna illő dolog, hogy a szent angyalok összeszidják és megfeddjék az asszonyokat, akik nem láttak és nem hallottak semmit az Úr feltámadásáról, és így szóljanak hozzájuk: „Mit keresitek az Élőt a holtak között?” Azért feddték meg őket, mert látták, hogy nem hisznek, vagyis világos, hogy korábban ezek az asszonyok hallottak mindenről azoktól, akik látták az Urat, és hallották, mit üzent tanítványainak, mert egyes férfiak is velük voltak. Kitől tudjuk mindezt? Szent Lukács evangélistától (…)
Ezek után elmentek ezek a férfiak és asszonyok Mária Magdolnával együtt, és hírt vittek az apostoloknak. Mária Magdolna tehát másodszor látta a sírt, a többiek először, szavaik azonban az apostolok előtt ostobaságnak tűntek, és nem hittek nekik. Ezeket írja Szent Lukács evangélista az asszonyok második útjáról.
Mi történt ez után? Mária Magdolna lelke égett, mert a tanítványok nem hittek sem neki, sem a többieknek, akik vele voltak, hanem képzelődésnek tartották szavaikat. Ezért Mária Magdolna egymaga felkelt, immár reggel, harmadszor is a sírhoz ment és látta az elhengerített követ a sírbolt bejárata előtt. Ekkor Simon Péterhez és Jánoshoz futott. Ebből is láthatjuk, hogyan gondolkodott, hogyan aggodalmaskodott szívében, mert a Szentséges Istenszülővel együtt már hírül vitték a feltámadást a tanítványoknak, de azok nem hittek nekik. Aztán hajnalban újra odamentek más asszonyokkal és férfiakkal, és szavaikat akkor is képzelgésnek vélték. Nem csupán azért szomorkodott, mert nem hittek neki, hanem azért is, hogy senki sem kelt föl és ment a sírhoz, hogy lássa, hanem vagy a zsidóktól való félelem miatt, vagy a kimondhatatlanul sok szomorkodás miatt mindnyájan úgy ültek, mint valami halottak. Egyedül Péter kelt föl az asszonyok második híradása után, és egyedül elment a sírhoz, de csak behajolt, és nem mert bemenni, talán azért, mert méltatlannak hitte magát háromszoros tagadása miatt, vagy pedig a zsidóktól való félelmében, ahogy fentebb mondtuk.
Mindezekért tehát Mária Magdolna, akinek lelke szeretettől lángolt Tanítója és Jótevője iránt (…), harmadszor is elment a sírhoz egyedül, reggel, megtalálta az elhengerített követ, és visszatért az apostolokhoz, ezt gondolva magában: „Ha elmondom nekik, hogy feltámadt Krisztus, megint kiabálni fognak velem, hogy ördögök szálltak meg, mert ha nem hittek nekem, amikor a többi asszonnyal voltam, és hírül vittük nekik Krisztus feltámadását, hogyan hinnének most, hogy egyedül vagyok? Tudom tehát, mit fogok tenni. Azoknak mondom el, akik Krisztus szeretetében a legnagyobbak és legforróbbak, vagyis Péternek és Jánosnak. Korábban ezek is hallották Krisztus Urunk feltámadásának a hírét, de nagy hitetlenségük és a csoda nagysága miatt úgy viselkednek, mintha nem is hallottak volna semmiről. Hogyan keltsem fel őket, hogy legalább ők menjenek el a sírhoz és lássák azt, ami történt? Tudom, mit tegyek. Nem mondom nekik, hogy feltámadt az Úr, mert akkor a korábbi hibába esem, hanem olyan hírt mondok nekik, amit képesek elhinni.”
Tehát, ahogy mondtuk, Mária Magdolna Péterhez és Jánoshoz ment, és azt mondta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hová tették!” (vö. Jn 20,2) Mintha csak azt mondta volna: „Hallgassatok meg, Isten szolgái! Vagy feltámadt Krisztus halottaiból, vagy nem, ezt nem tudom nektek elmondani. De azt tudom, és ez az igazság, hogy a teste nincs a sírban. Ezért tehát kötelességetek igyekezni, hogy megtudjuk, ki az, aki elvitte őt a sírból, és hová tette.” Látjátok ennek az asszonynak a bölcsességét? (…) Világos, hogy válasza előre megtervezett és bölcsen meggondolt volt, és íme, rögtön rávette őket arra, hogy a sírhoz menjenek.
Elindult tehát a két tanítvány a sírhoz, és ez a csodálatos asszony követte őket. Mindkét tanítvány belépett a sírba, és látták a gyolcsokat a földön és a kendőt, amely a fején volt, külön egy helyen összegöngyölve, az Ő teste pedig sehol sem volt. Ekkor látták és hittek. (vö. Jn 20,3–7) Mit hittek? Hogy elvitték az Urat a sírból, ahogy Mária Magdolna mondta nekik. És a tanítványok visszatértek övéikhez, és nem hittek semmit a feltámadásról. Hitetlenségük pedig Mária Magdolnában is elvetette a kételkedés magvait, aki korábban hitt, mert mindent látott és hallott. Ezért nagy buzgóságában így gondolkodott magában: „Eddig úgy tűnt nekem, hogy hitem megalapozott, de az apostolok látták a sírt, és nem hisznek az Úr feltámadásában. Látták, hogy az Úr nincs a sírban, és azt hiszik, valaki ellopta. Világos tehát, hogy mivel én asszony vagyok, látomásaim vannak, és amit látok vagy hallok, az nem igaz. Ők pedig Istentől megvilágosított férfiak, bizonyára tévedhetetlenek és nem lehet őket könnyen félrevezetni, mint minket, asszonyokat.”
Tehát Mária Magdolna így gondolkozott, és sírva a sír mellett maradt, miután Péter és János távozott. Benézett a sírba és két fehér ruhába öltözött angyalt látott, akik megkérdezték: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt felelte: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették.” Ekkor az Úr jött oda, az angyalok látták őt, és felálltak előtte. Mária Magdolna pedig látta, hogy az angyalok felállnak, elszégyellte magát miattuk, és hátrafordult, meglátta az Urat, de nem ismerte fel. Vajon miért? Mert az Úr a feltámadás után romlatlan testet öltött magára, és csak azoknak mutatta meg magát, akiknek akarta, és akkor, amikor akarta. (vö. Jn 20,11–13)
Az Úr így szólt hozzá: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő pedig ugyanazt mondta neki, mint az angyaloknak, mert azt hitte, hogy annak a kertnek a kertésze, ahol a sír volt. Ezt mondta Neki: „Uram, ha te voltál, mondd meg, hová tetted, és én elhozom.” (vö. Jn 20,14–15) Ezeket, amiket az angyaloknak és az Úrnak mondott, nem előre meggondoltan mondta, ahogyan korábban az apostolokkal előre tervezetten és színlelt módon beszélt. Azokhoz azért beszélt úgy, hogy felrázza és a sírhoz vigye őket. Miután pedig eljöttek és látták, hogy a test nincs a sírban, és miután nem hitték, hogy feltámadt, ő maga is kételkedni kezdett. Ez pedig azért történt, mert igen buzgó és jámbor volt, és inkább hitt az apostoloknak, mint saját magának. Most viszont megváltozott a hite, és azt gondolta, hogy az Úr testét valóban elvitte valaki, ezért mondta azt, amit mondott az angyaloknak és az Úrnak.
Ekkor Jézus, mint Isten, a szívébe látott, és megszokott hangján szólította meg őt, hogy felismerje: „Mária!” Ő pedig most felismerte a hangját, mert másodszor jelent meg neki, a lábai elé borult, mint az első alkalommal, az Úr pedig nem fogadta ugyanazzal az örömmel, mint akkor, hanem eltolta magától és azt mondta neki: „Ne érints engem!” (vö. Jn 20, 16–17) Előbb hagyta, hogy a két asszony megcsókolja tiszteletreméltó és tisztaságos lábait, de ehhez hasonló beszédeket nem hallottak tőle. Lássátok hát, hogy valóban, mivel nem hitt, ezért küldte el magától az Üdvözítő és ezért mondta: „Ne érints engem!”
Amikor első alkalommal jelent meg nekik, hagyta, hogy megérintsék és megcsókolják a lábait, hogy ne csupán a látás és a hallás miatt higgyék a feltámadást, hanem az érintésen keresztül is megbizonyosodjanak róla, hogy akit megfeszítettek és eltemettek, feltámadt. Most azonban elküldi magától Mária Magdolnát, mert annyi bizonyosság után megváltozott a hite, ezért azt mondta neki: „Ne érints engem, még nem mentem föl az Atyához!” Így dorgálta meg azt, aki kételkedett benne, így ébresztette fel az értelmét, hogy a mennyei Atyát emlegette, és így emlékeztette, nehogy csak azt lássa benne, akit szemeivel lát, vagyis egy halottaiból feltámadt embert, hanem az igaz Istent, Isten igaz és egyszülött Fiát, aki miérettünk emberré lett. Ezt mondta neki: „Menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20,17) Ezt hallva Mária Magdolna elment a tanítványaihoz, de nem mondta nekik többé, hogy elvitték az Urat a sírból, hanem nagy hittel és bizonyossággal elbeszélte, hogy látta az Urat és hogy mit hallott tőle. Ez volt az asszonyok harmadik útja az Úr sírjához, amelyet Szent János apostol és evangélista írt le, és amely kora hajnalban történt, amikor még sötét volt.
(…)
(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2023-07)
(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)
+
Július 29-30.
Szent János, a Katona (4. sz.)
Szent János a római hadseregben szolgált, a „Taiphalesz” csapattestben, Julianus a „hitehagyó” császár (361-363) uralkodása alatt. Más (keresztény) katonákkal együtt arra kapott parancsot, hogy üldözze a keresztényeket, ő pedig úgy tett, mintha a parancsot teljesítené velük szemben. Valójában, titokban együtt küzdött velük, egyeseknek azzal, hogy letartóztatásuk előtt figyelmeztette és szökésre buzdította őket, vagy börtönbe zárásuk után titokban megszervezte a szökésüket. Ám nemcsak ezekkel szemben gyakorolt irgalmat, hanem együtt érzett minden szenvedővel: zsoldját szétosztotta a szegényeknek, látogatta a betegeket és elnyomottakat, igyekezett könnyíteni sorsukon, napjait imádságban és böjtben töltötte, ily módon ékesítette életét, vált egyre inkább istenfélővé, és Istennek tetsző, szent életet élve békében pihent meg az Úrban. Egy Pandektének nevezett helyen, az idegenek temetőjében hantolták el (valószínűleg Konstantinápolyban).
Kis idő elteltével megjelent egy asszonynak, elárulta a nevét és a cselekedeteket, amelyeket életében véghez vitt. Azt mondják, ez a szent további csodákat is cselekedett: elsősorban megakadályozta a szolgákat abban, hogy uruktól elszökjenek, előre figyelmeztetett az idegenek zsákmányszerző támadásaira és a tolvajokat nyilvánosan felfedte.
(Forrás: Synaxarium ecclesiae Constantinopolitanae, opera et studio Hyppolyti Delehaye. Bruxellis, Apud Socios Bollandianos, 1902, Mén Iuliosz, SYNAXARIA SELECTA, Iul. 29.
Le Synaxaire. Vies des Saints de l’Église Orthodoxe. Adaptation française par le hiéromoine Macaire de Simonos-Petras. Onze Septembre. To Perivoli Tis Panaghias, Thessalonique, 1987-1994.)
(Ford. I. T.)
