2023. július 23. Pünkösd utáni 7. vasárnap.

Szent Ezékiel próféta.

Szinopei Szent Fokasz vértanú.

Csodatévő Szent Apollinaris, első ravennai püspök vértanú.

Szent Vitalis és hitvese Valéria, ravennai vértanúk.

Leukadei Szentéletű Anna.

Szent András (Argunov) újvértanú (1938).

Róm 15,1-7; Mt 9,27-35. Hatodik hang.

+

Apostoli olvasmány (Róm 15,1-7)

Evangéliumi olvasmány (Mt 9,27-35)

Feltámadási tropárion, 6. hang:

Angyali Hatalmak szálltak a sírboltodra és az őrizők megbénultak, és ott állott Mária a sírban, keresve szeplőtelen testedet. Meghódítottad a poklot, meg nem kísértetve tőle; találkoztál a Szűzzel, életet ajándékozva; aki halottaidból feltámadtál, Urunk, dicsőség Néked.

Próféták ünnepein, tropárion 2. hang:

A Te Szent Ezékiel prófétád emlékét ünnepelve, őáltala esedezünk Hozzád, Urunk, üdvözítsd a mi lelkünket!

Szent György Nagyvértanú tropárionja 4. hang:

„Krisztus eljövetelének prófétája”

Július 20. Tesbei Szent Illés próféta

Mielőtt elkezdjük a Tesbei Szent Illés próféta életét, aki dicsőséges jövőbelátó, Isten buzgó szolgája, a törvényszegő királyok megfeddője, az Istentől eltávolodott nép tanítója, a hamis próféták megbüntetője, rendkívüli csodatevő és Isten jámbor szolgája volt, akinek a természet erői alávetették magukat és akinek az ég engedelmeskedett, aki Isten nagy kedveltje volt, és aki most is testében él, és el fog jönni, mint Krisztus második eljövetelének előfutára és hírhozója, elbeszéljük cselekedeteit, hogy még fényesebben megmutathassuk buzgóságát, amellyel az Urat, az Istent szolgálta.

Kezdetben Isten választott népei, amelyek 12 törzsre gyarapodtak Izráel 12 fiának száma szerint, nem voltak elválva egymástól, hanem együvé tartoztak és egyet vallottak, vezetőjük pedig előbb Mózes, majd Józsué, Nun fia, később pedig Izráel többi bírája volt, egészen Dávidig és Salamonig. Amikor pedig Salamon után a királyságot fia, Roboám vette át, ifjú volt, és ifjúként gondolkodva nem hallgatott a bölcs öregek jó tanácsaira, hanem a hozzá hasonló ifjak lázító tanácsait fogadta meg, gyötörni kezdte Izráel népét, különféle adókkal sújtotta, ütlegelésekkel és üldözésekkel büntette. Ekkor Izráel tíz törzse elszakadt tőle, és más királyt választott magának, akit Jeroboámnak hívtak. Ez a Jeroboám korábban Salamon szolgája volt, és amikor Salamon egy alkalommal meg akarta verni egy bizonyos okból, Egyiptomba menekült, és ott tartózkodott Salamon haláláig. Miután pedig Salamon meghalt, visszatért, és Izráel törzsei, akik elszakadtak Roboámtól, királyukká választották.

Roboám tehát Jeruzsálemben uralkodott két törzs, Júda és Benjámin törzse fölött. Jeroboám pedig, Salamon szolgája, Izráel tíz törzse fölött uralkodott Szichem városában, amelyet ő épített újjá, mert korábban lerombolták. A két törzset, amely Salamon fiával, Roboámmal maradt, Júda királyságának hívták, a tíz törzset pedig, amely elszakadt, és amelyen Salamon szolgája, Jeroboám uralkodott, Izráel királyságának. Amikor azonban Izráel törzsei, bár két részre szakadtak, mégis közösen ugyanannak az Istennek, a menny és a föld teremtőjének szolgáltak, és nem lehetett más templomuk, csak az egy jeruzsálemi templom, amelyet Salamon épített, sem más papjaik nem lehettek, csak azok, akiket Isten állított az Ő szolgálatára, Izráel királyságának népei minden évben eljöttek Jeruzsálembe, hogy hódoljanak az Úr, az Isten előtt, és áldozatot mutassanak be Neki.

Jeroboám pedig, Izráel királya, ezt látva, így gondolkozott magában: „Ezek a népek, ha folyton Jeruzsálembe mennek majd, hogy Istennek hódoljanak, újra egyesülnek, és csatlakoznak előbbi királyukhoz, Salamon fiához, engem pedig meg fognak ölni.” Ezeket gondolta, és azt kereste, hogyan változtathatná meg szokásaikat, hogy ne menjenek többé Jeruzsálembe, és elhatározta, hogy előbb el kell őket fordítani Istentől, mert azt gondolta: „Nem fogják elhagyni Jeruzsálemet, ha előbb el nem hagyják Istent.”

És mivel tudta, hogy ez a nép hajlik a bálványimádásra és a tisztátalan törvényszegésre, azt gondolta, hogy a következő mesterkedéssel fordítja el őket Istentől:

Készíttetett két aranyborjút, amint egykor Izráel fiai is aranyborjút készítettek röviddel azután, hogy kijöttek Egyiptomból, összehívta maga elé az egész népet és rámutatva a borjakra, így szólt hozzájuk: „Ezek a te isteneid, Izráel, akik kivezettek téged Egyiptom földjéről! Ne járjatok mostantól kezdve Jeruzsálembe, hanem hódoljatok ezek előtt a ti isteneitek előtt!” Azután elhelyezte a borjakat különféle helyeken, egyiket Bételben, másikat Dánban, és szépséges hajlékokat épített nekik. Ünnepeket és áldozatokat is rendelt nekik a király, és ő maga is a szolgájukká lett. Aztán, hogy a vétkeket kedvelő népet megcsalja, megparancsolta, hogy műveljenek mindenféle törvényszegést az aranyborjak közelében, az ő tisztátalan ünnepségeiken.

Így történt, hogy ez a pogány király, hogy megőrizze ideig való királyságát, elhagyta Istent és elfordította tőle a tíz törzset is. Aztán az őt követő királyok is bálványimádók lettek, ahogy azt Jeroboámtól tanulták. A jóságos Isten pedig nem hagyta el a népet, amely elhagyta őt, és azt kereste, hogyan téríthetné vissza őket magához, ezért elküldte hozzájuk szent prófétáit, hogy rámutasson tévelygésükre, és jó tanáccsal szolgáljanak nekik, hogy meneküljenek az ördög cselvetéseitől, és térjenek vissza az egy igaz Isten igaz hitére és imádatára. Sok prófétát küldött el az Úr a különböző időszakokban, közülük az egyik az, akiről mi itt most szólunk, vagyis Szent Illés, aki nagy volt a próféták között, és akinek születéséről a következőt beszélik azok, akik megérdemlik, hogy hallgassunk szavukra:

Szent Illésnek, az Úr prófétájának hazája Gileád földjén volt, a Jordán túlsó partján, amely Arábiával szomszédos, Tesbe városában, ezért is hívják Tesbei Illésnek. Áron törzséből származott, atyja neve Szovak volt. Amikor anyja szülte, Szovak, az apja fehér ruhába öltözött férfiakat látott, akik beszéltek a gyermekkel, tűzzel borították körül, szájába tűzlángot adtak, s azzal etették. Látta ezt atyja és eltelt félelemmel, elment Jeruzsálembe és elmondta a papoknak, amit látott. Az egyik pap pedig, aki jövőbe látott, azt mondta: „Ember, ne félj a látomástól, hanem tudd meg, hogy a te fiad Isten kegyelmi fényének a hajléka lesz, szava erős és munkálkodó lesz, mint a tűz. Buzgósága és életmódja kedves lesz Isten előtt, Izráelt pedig karddal és tűzzel fogja megítélni.”

Ez volt a jel, amely előre jelezte Szent Illés születésekor, hogy milyen ember lesz, amikor eléri felnőtt férfikorát. A gyermek pedig növekedett, a papok között tanult, mint papi nemzetségből származó, és ifjúkorától kezdve Istenbe vetette reménységét, szerette a szüzességet és a tisztaságot, és úgy élt, mint Istennek angyala, lélekben és testben tisztán. Kedvére való volt az Isten dolgairól való gondolkodás, gyakran ment ki a puszta csendjébe, és sokszor beszélgetett magával Istennel forró imádságban, és úgy égett, mint egy szeráf, Isten iránti lángoló szeretettel. Isten pedig szerette őt, mert Isten szereti azokat, akik őt szeretik. Így hát Illés arra méltatott, hogy Istennel az ő irgalmasságában beszélhessen, és angyalokhoz hasonló életéért nagy vakmerőséggel szólhatott hozzá, mert mindent megkapott, amit csak kért a könyörületes Istentől, és gazdag ajándékokkal gyarapodva állhatott meg a színe előtt.

Szent Illés hallott az Izráel lázadó népe körében elkövetett törvényszegésekről és látta azokat, mert a királyok az Istennel ellenkező pogány szokásokat tartották, a bírák és a nép elöljárói igaztalanságokat cselekedtek, az egyszerű nép az utálatos bálványoknak hódolt és tisztátalanságban fetrengett, nem félve Istentől és nem tartva tőle, és fiait és leányait áldozatul hozta el a démonoknak. Isten igazi imádói pedig veszedelmekben, szorongattatásban és üldöztetésben részesültek, nehézségeket szenvedtek és halálra adták őket. Mindezeket látva Illésnek igen fájt a szíve és sírt, egyfelől a számtalan emberi lélek tévelygése, másfelől az igazak keserves üldöztetése miatt. Leginkább pedig azért bánkódott, hogy a hitetlenek milyen gyalázatosan bánnak az igaz Istennel, és szíve megtelt buzgósággal iránta.

Előbb tehát Istenhez könyörgött, hogy fordítsa a bűnösök szívét bűnbánatra. Istennek azonban szükséges, hogy a bűnösök saját maguk akarjanak a jó útra térni, ezekben a megkövült szívű emberekben pedig egyáltalán nem volt meg a jó akarása, ezért Illés igen nagy buzgalmában  arra kérte Istent, hogy ideiglenes büntetést adjon nekik, hátha attól észhez térnek. Látta Illés, hogy mint emberszerető és hosszantűrő, az Úr késlekedik a büntetéssel, ezért felbátorodva azt kérte, parancsolja meg neki, hogy büntesse meg a törvényszegőket, hátha akkor bűnbánatot tartanak az emberek, ha ember bünteti meg őket. És nem hagyta abba Illés a könyörgést, amíg meg nem kapta a végtelenül türelmes Istentől kérése teljesülését, mert nem akarta a Határtalan Irgalmú, mint gyermekeit szerető jó Atya, hogy szeretett szolgája bánkódjon, aki saját fiaként szolgált neki, és legkisebb parancsát sem szegte meg. Így, amiként Illés mindenben engedelmes volt neki, és soha a legcsekélyebb mértékben sem haragította meg, ugyanúgy Isten is meghallgatta az ő kéréseit, és nem szomorította meg őt.

Abban az időben a törvényszegő király, Ácháb uralkodott Izráel népe felett, trónja pedig Szamáriában volt. Ácháb Jezábelt vette feleségül, Etbaálnak, Szidon királyának leányát, és vele együtt Szamáriába hozta Szidon undokságát is, a tisztátalan Baál istenséget, és a bálványt undok hajlékba helyezte el, amelyet Szamáriában épített számára. Hódolt is a bálvány előtt, mint az egy Isten előtt, és egész Izráel eljött hódolni előtte. Ez a király jobban feldühítette a Magasságos Istent, mint az összes király, aki előtte Izráelen uralkodott, mivel igen elterjeszette országában a bálványimádást. Isten prófétája tehát, Illés, aki telve volt az Úr iránti buzgósággal, elment Áchábhoz és megfeddte tévelygése miatt, hogy elhagyta Izráel igaz Istenét és a démonok előtt hódol, s alattvaló népeit is magával viszi a tévelygésbe.

Látva Illés, hogy a király nem hallgat a tanácsaira, a szavak mellett tettekkel is megbüntette Isten ellenségét és az ő népét. Ezt mondta neki: „Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek színe előtt szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső, csak majd az én szám szavára.” (1Kir 17, 1) Így szólt és távozott Ácháb színe elől. Így is történt, mert a próféta szavára rögvest bezárult az ég, szárazság lett és egy csepp eső vagy harmat sem hullott fentről a földre, a föld szárazságát pedig a terméketlenség követte, az élelem hiánya és a nép éhínsége. Mert ha a király egymaga vétkezett, Isten haragja mindenkit sújtott, amint egykor egyedül Dávid vétkezett, de egész királysága veszedelembe került. Illés pedig, Isten prófétája várta, hogy Áchábot, Izráel királyát bölcsesség szállja meg, és felismerve tévelygését, bűnbánattal visszatérjen Istenhez, és a vele együtt szétszóródott népet is visszatérítse az igaz útra.

Amikor pedig Illés látta, hogy Áchábnak kemény a szíve, mint egykor a fáraónak, és hogy eszébe sincs elhagyni a pogányságot, hanem mind mélyebbre kerül a gonoszságba, mert üldözte és legyilkoltatta azokat, akik igaz hittel Istennek szolgáltak, akkor az Úr prófétája meghosszabbította a büntetést a második és a harmadik esztendeig. Akkor beteljesedtek az Urat először meglátó Szent Mózes próféta szavai, aki ezt mondta Izráelnek: „Az ég, amely feletted van, olyan lesz, mint az érc s a föld, amelyet tapodsz, olyan, mint a vas.” (MTörv 28, 23) Mert az ég zárva volt, a föld nem kapott nedvességet, és nem is adta meg gyümölcsét, az égbolt pedig folyton égett, a nap forró volt minden nap, a gyümölcsfák és a virágok elhervadtak, a föld minden füve kiszáradt és minden termése odalett. A kertek, a termőföldek és a mezők pusztasággá váltak, mert nem volt, aki arasson, sem aki vessen. A vizek forrásai is elapadtak, a folyók kicsik voltak és a patakok kiszáradtak, ami pedig nagy víz volt azelőtt, kicsi lett. Az egész föld víz nélkül maradt, az emberek, a jószágok és a madarak éhen vesztek. Ez az éhínség pedig nem csak Izráel népét sújtotta, hanem a környező országokat is, mert amikor a városban egy ház kigyullad, veszélybe kerülnek a körülötte lévő házak is. Így hát, mivel Izráel háza magára vonta az Úr haragját, mindenki más is szenvedett miatta.

Mindezek pedig nem annyira Isten haragja miatt történtek, mint inkább Illés buzgósága miatt, mert az igen irgalmas és emberszerető Úrnak megesett a szíve, látva a nép veszedelmét és minden élőlény pusztulását, és esőt akart küldeni a földre, de nem tette, megcselekedve a próféta akaratát, hogy ne legyenek hazugok a szavak, amelyeket szólt: „Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek színe előtt szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendőkben sem harmat, sem eső, csak majd az én szám szavára.” (1Kir 17, 1) Mert amikor ezeket mondta az Úr prófétája, olyan buzgóság emésztette Isten iránt, hogy önmagának sem kegyelmezett; hiszen tudta, ha nem lesz élelem a földön, neki magának is éheznie kell majd, mint mindenki másnak. Nem törődött azonban ezzel, mert inkább akart éhen veszni, minthogy megkegyelmezzen a bűnösöknek, akik nem bánták meg bűneiket, és Isten ellenségei maradtak.

Mit tett hát az irgalmas Isten? Egy félreeső helyre küldte prófétáját, távol az emberektől, és ezt mondta neki: „Távozz innen, s eredj napkeletre, s rejtőzz el a Kerit-pataknál, amely a Jordán felé van. A patakból lesz ott italod, s a hollóknak hagytam meg, hogy tápláljanak ott téged.” (1Kir 17,3–4) Az Úr cselekedte ezt, egyfelől azért, hogy megőrizze szolgáját Jezábel gyilkos kezeitől, másfelől, nehogy éhen vesszen, hanem a hollók és a Kerit-patak példájával irgalmasságra hajlítsa szívét a nép iránt, amely pusztult az éhségtől és a szomjúságtól. Mert a hollók sokkal inkább húsevő természetűek, mint más madarak, és nem csak az embereken nem könyörülnek, de még saját fiókáikon sem, hanem, ahogy a fiókák kikelnek, a hollók elhagyják őket, hogy éhen vesszenek, ők pedig össze-vissza repkednek, az Úr azonban gondviselésével apró legyeket küld nekik, hogy azokat egyék. A hollók tehát minden nap felkeresték a prófétát Isten parancsa szerint, és enni hoztak neki. Reggel kenyeret, este pedig húst. Isten azért rendelte ezt, hogy titkos beszédekkel ezeket szólja a próféta szívében: „Látod, hogy a hollók, bár vadállatok, falánk természetűek és saját fiókáikat gyűlölik, mégis fáradoznak a te táplálásod miatt. Éhesek, mégis eledelt hoznak neked. Te pedig, bár ember vagy, nem könyörülsz a többi emberen, és nem csak az embereket akarod elpusztítani, hanem a négylábú háziállatokat és a madarakat is!” Ugyanígy, amikor a próféta néhány nap múlva látta a kiszáradt patakot, az Úr így beszélt hozzá: „Íme, eljött az ideje, hogy irgalmazzunk a megkínzott teremtményeken és esőt adjunk nekik, nehogy te magad is szomjan halj.” Isten buzgó szolgája azonban megkeményítette magát, ellenkezőleg, kérlelte őt, hogy ne legyen eső, amíg nem bűnhődnek a megkeményedett szívűek és amíg el nem vesznek a föld színéről Isten ellenségei.

Az Úr tehát bölcsen irgalomra hajlott szolgája iránt, és elküldte a szidoni Szareptába, amely nem tartozott Izráel királysága alá, egy szegény özvegyasszonyhoz, hogy magába szálljon és vegye észre, milyen nagy veszedelmet hozott nem csak a gazdag és házas emberekre, de a szegény özvegyasszonyokra is, akiknek nem csak az éhínség idején, hanem a bőség és gazdagság idején is gyakran hiányzik az étel az asztaláról.

Elment tehát a próféta a város kapujához, és látott ott egy asszonyt, amint fát gyűjtött, éppen csak két kis forgácsot, mert lisztje sem volt több, mint egy maréknyi, és egy csepp olaj a korsójában. A próféta pedig éhes volt, és az asszonytól egy darab kenyeret kért. Az elbeszélte neki nagy szegénységét, és azt is elmondta, hogy abból a maréknyi lisztből elkészíti utolsó eledelét magának és fiának, azután éhen halnak.

Isten embere ezt hallva, meg könyörülhetett volna a többi szegény özvegyasszonyon is, akik az éhhalál közelében voltak, de Isten iránti nagy buzgósága mindent legyőzött benne, nem törődött a teremtmények pusztulásával, mert meg akarta dicsőíteni a Teremtőt, és megmutatni mindeneknek az ég alatt az Ő mindenható erejét. Mivel pedig hitének mértéke szerint Istentől ajándékul kapta a csodatételek adományát, megszaporította az özvegyasszony házában a lisztet és az olajat, így az asszony táplálta őt, amíg el nem múlt az éhínség. Imádságával pedig feltámasztotta az özvegyasszony halott fiát, háromszor rálehelt, amiről az isteni Írásokban is olvashatunk, és azt beszélik az asszony feltámasztott fiáról, hogy Jónás volt a neve, és felnőtt korára a prófétaság ajándékában részesült. Őt küldte Isten, hogy Ninive városában a bűnbánatot hirdesse, őt nyelte el egy nagy cethal, melynek gyomrából három nap múlva előjött, ezzel jelezve előre Krisztus harmadnapi feltámadását, ahogyan ezekről részletesen olvashatunk az ő prófétaságáról és életéről szóló könyvben.

Miután pedig három esztendő telt el szárazságban és éhínségben, a jóságos Isten, látva, hogy alkotása elpusztul és igen megfogyatkozik az éhségtől, irgalomra indult és így szólt szolgájához, Illéshez: „Menj és mutasd meg magadat Áchábnak, mert könyörülni akarok kezem alkotásán, esőt akarok adni és vízzel megtölteni a száraz földet szádnak szavai által, hogy termést hozzon. Hiszen most Ácháb is bűnbánatra hajlik, keres téged, és hallgatni fog parancsodra.” Elment tehát Illés Szamáriába, Izráel királyságának székvárosába.

Ácháb házának pedig volt egy sáfára, Abdiás, istenfélő férfiú, aki hittel szolgálta az Urat. Ő elrejtette Jezábel kardja elől az Úr száz prófétáját két barlangban, egyenként ötvenet, és kenyérrel és vízzel táplálta őket. Ezt a sáfárt hívatta Ácháb Illés érkezése előtt, és elküldte, hogy keressen füvet a kiszáradt patakok közelében, hogy a kevés megmaradt lónak és háziállatnak eledele legyen. Amikor pedig Abdiás kiment a városból, találkozott Szent Illés prófétával, a földre borult előtte, és elmondta neki, hogy Ácháb nagyon keresteti az egész országban. (…) Illés ezt mondta neki: „Él a Seregek Ura, akinek színe előtt állok, hogy ma megjelenek Ácháb előtt.” Abdiás elment és elmondta Áchábnak, ami történt, ő pedig sietve Isten embere elé ment, és amikor meglátta, gonoszságában ezt merészelte mondani: „Vajon te vagy, aki bajba döntötted Izráelt?” Isten prófétája pedig ezt válaszolta: „Nem én döntöm bajba Izráelt, hanem te és atyádnak háza, mert elhagytátok az Urat, a ti Isteneteket, és a tisztátalan Baált követtétek.”

Isten prófétája, akiben az isteni segítség ereje lakozott, hatalommal parancsolt a királynak: „Most küldess el, és hozasd ide nekem a Kármel hegyére Izráel tíz törzsét, és hívasd ide Baál 450 szégyentelen prófétáját. Ugyanígy hozasd ide a magas hegyekben és sziklahasadékokban a többi tisztátalan bálványnak szolgáló másik 450 prófétát, azokat, akik Jezábel asztaláról esznek. Mindezek beszéljenek velem Istenről, és meglátjuk, melyik az igaz Isten.”

A király rögtön elküldetett Izráel földjére, összegyűjtötte Kármel hegyére a megszámlálhatatlan népsokaságot és az összes hazug prófétát szolgáikkal és embereikkel együtt, Illés pedig, Isten buzgó prófétája odament. (…)

Ezt mondta nekik: „Íme, hogy megismerjétek az igaz Istent, tegyétek, amit parancsolok. Láthatjátok, én az Úr prófétája vagyok, aki egymagam maradtam egész Izráelben, mert mindenki mást meggyilkoltatok. Láthatjátok itt Baál prófétáit, akik ilyen sokan vannak. Hozzatok tehát nekünk két áldozati borjút, nekem egyet és Baál szolgáinak egyet, de ne készítsetek tüzet. Akinek az áldozatára tűz jön le az égből és elemészti azt, azé az igaz Isten, és mindnyájan hódoljatok előtte, ellenfeleit pedig sújtsa halál.” (…)

Baál prófétái sorsot húztak, fogták a borjút, azután sok fát gyűjtöttek össze, leölték, darabokra vágták, az oltárra tették, és imádkozni kezdtek Baálhoz, az ő istenükhöz, hogy küldjön tüzet áldozatukra. Segítségül hívták nevét reggeltől délig és kiáltoztak: „Baál, hallgass meg minket!”  De semmi válasz nem érkezett, ők pedig táncoltak az áldozati oltár körül. (…)

Elmúlt már dél is, és a szégyentelen próféták semmire sem mentek. A Tesbei Illés ezt mondta nekik: „Hallgassatok most már el és fejezzétek be, mert eljött az én áldozatom ideje.” (…)Illés vett 12 követ Izráel 12 törzsének száma szerint és az Úr oltárára helyezte, aztán a borjút darabokra vágta, a fára tette, árkot is ásott az oltár köré, és megparancsolta a népnek, hogy fogjanak négy edényt, és öntsenek vizet az áldozatra és a fára. Ugyanezt megtették másodszor és harmadszor is, és állt a víz az oltár körül, és az árok is megtelt vízzel.

Akkor Szent Illés az égre tekintett és így kiáltott Istenhez: „Istenem, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene, hallgass meg engem, a Te szolgádat, és küldj tüzet az égből erre az áldozatra, hogy megismerje ma e nép, hogy egyedül Te vagy Izráelnek Istene és én a Te szolgád, és Neked ajánlottam fel ezt az áldozatot. Hallgass meg engem, Istenem, hallgass meg tűzzel, hogy ezeknek a népeknek a szíve visszaforduljon Hozzád és csak Téged kövessen.”  És tűz jött le az égből az  Úrtól, és elemésztette a teljesen elégő áldozatot, a fát, a köveket, a földet és a vizet is, amely az árokban volt. Az emberek pedig a földre borultak, és azt kiáltozták: „Valóban Ő az egyetlen Isten, és nincs más Isten rajta kívül!” (…)

Amikor pedig közeledett az idő, mert az Úr élve, testében magához akarta venni Illést, Illés és Elizeus Gilgálból Bételbe tartott. Illés pedig isteni előjelekből értesült a közelgő elragadtatásáról, és Elizeust Gilgálban akarta hagyni, mert alázatból el akarta titkolni előtte a nagy dicsőséget, amelyben Isten részesíti. Azt mondta neki: „Maradj itt, mert engem az Úr Bételbe küldött.” Elizeus pedig szintén isteni sugallatból tudta, mi fog történni, és ezt felelte neki: „Él az Isten és él a te lelked, nem hagylak el téged.”  (…)

És mindketten Jerikóba mentek. Illés ezt mondta: „Maradj itt, mert az Úr a Jordánhoz küldött engem.” Elizeus ezt felelte: „Él az Isten és él a te lelked, nem távolodom el tőled.” (…) Amikor a Jordánhoz értek, Illés fogta a köntösét, összegöngyölte, ráütött a vízre és az kettévált. Átkeltek rajta mindketten, mintha szárazon mentek volna keresztül. Miután átmentek a Jordánon, Illés azt mondta Elizeusnak: „Kérj tőlem, amit csak akarsz, mielőtt még elragadnak tőled.” Elizeus azt mondta: „Szálljon rám kétannyi rész a lelkedből.” Illés azt felelte: „Igen nehéz dolgot kértél. Azonban, ha látni fogsz engem, amikor elragadnak, teljesülni fog a kérésed, ha pedig nem fogsz látni, nem teljesül.”

Amint így mentek és beszélgettek, egyszer csak tűzszekér jelent meg kettejük között tűzlovakkal, és Illés elragadtatott az égbe. Elizeus pedig látta és felkiáltott: „Atyám, atyám, Izráel szekere és lovai!” (…) És Elizeus nem látta őt többé. Szétszaggatta tehát ruháit, és siránkozott. Akkor leesett az égből Illés köntöse, Elizeus pedig fogta, és megállt a Jordán partján. Ugyanúgy szétválasztotta vele a vizet, mint Illés, és szárazon kelt át, és örökölte mesterének lelkét.

Szent Illés prófétát, Isten emberét tehát testében ragadta el a tűzszekér, a mai napig is testében él, Isten őrzi őt a mennyország hajlékaiban. A három szent apostol látta őt a Tábor hegyén, az Úr színeváltozásakor, a halandó emberek pedig látni fogják őt testében, az Úr második eljövetelét megelőzően. Akkor, aki megmenekült Jezábel kardjától, az Antikrisztus kardjától fog majd szenvedni. Azután nem csupán mint próféta, hanem mint vértanú is a szentek seregében, még nagyobb dicsőségben lesz része az igaz módon jutalmazó Istentől, aki Egy három személyben, Atya, Fiú és Szentlélek, akinek legyen tisztelet és dicsőség most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2023-07)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)