Pünkösd utáni 6. vasárnap.
Az első hat Egyetemes Zsinat szent atyáinak emléke (júl. 13-19. közötti vasárnap).
A IV. Egyetemes Zsinat atyáinak emléke (július 16.)
Szent Athénogenész pédakhthoéi püspök vértanú és tíz tanítványa (311). Korzikai Szent Júlia vértanú szűz (439 vagy 616 k.)
Róm 12,6-14; Mt 9,1-8; a szent atyáknak: Tit 3,8-15; Jn 17,1-13. Ötödik hang.
+
Apostoli olvasmány (Róm 12,6-14)
Felolvasás Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből!
Testvéreim!
Különböző adományaink vannak a nekünk adott kegyelemnek megfelelően: ha prófétaság, akkor gyakoroljuk a hit mértéke szerint; ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson; aki adakozik, tegye egyszerűségben; aki elöljáró, buzgóságban, aki irgalmasságot gyakorol, vidámságban.
A szeretet legyen tettetés nélkül! Utáljátok a rosszat, s ragaszkodjatok a jóhoz! Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők, az igyekezetben nem lusták, lélekben buzgók: az Úrnak szolgáltok! Legyetek örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban, támogassátok a szenteket szükségleteikben; gyakoroljátok a vendégszeretetet! Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok, és ne átkozzátok!
Evangéliumi olvasmány (Mt 9,1-8)
Felolvasás Máté Szent Evangéliumából!
(Egy béna meggyógyítása)
(Abban az időben Jézus)
Beszállt a bárkába, átkelt a tengeren és elment a saját városába.
Ekkor íme, odahoztak hozzá egy ágyon fekvő bénát. A hitüket látva Jézus azt mondta a bénának: »Bízzál, fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.« Erre egyesek az írástudók közül azt mondták magukban: »Ez káromkodik.« Jézus látta gondolataikat és így szólt: »Miért gondoltok gonosz dolgokat a szívetekben?
Ugyan mi könnyebb, azt mondani: ‘Bocsánatot nyertek bűneid’, vagy azt mondani: ‘Kelj föl és járj’? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – s ekkor a bénához fordult –: Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!« Az fölkelt és hazament. Amikor a tömeg látta ezt, félelem fogott el mindenkit, és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.
“Krisztus megvallása”
Szent Júlia vértanú szűz (július 16.)
Amikor a perzsák elfoglalták Karthágót[ 1], a hírneves afrikai várost, számos foglyot ejtettek és vittek magukkal. Abban az időben rabolták el más foglyokkal együtt ezt a kis leányt, a boldog Júliát, akiről most szólunk, aki egy híres keresztény férfiúnak, Analszonnak volt a leánya, és akit Szíriába hurcoltak. Ott eladták egy bizonyos kereskedőnek, aki pogány volt. A leány pedig, bár hitetlen gazdánál szolgált, erősen tartotta Krisztus szent hitét, amelyben született, és a jó szokásokat, amelyeket a keresztények követnek, és amelyeket ő kicsiny korától kezdve megtanult. Gyakran imádkozott és böjtölt, és érettebb korba érve tökéletesen megőrizte tisztaságát és érintetlenségét. Bölcsességben élte életét nagy önmegtartóztatásban, gazdáját pedig hittel szolgálta az apostol szavai szerint: „Ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek kedvét keresnétek, hanem egyenes szívvel az Úr félelmében” (Kol 3, 22), mivel Isten szeme előtt minden dolgot megcselekedett jóindulattal, amit megparancsoltak neki, amelyek nem voltak ellentétesek Isten akaratával és a leány teljességgel bölcs életmódjával.
Amely dolgok pedig ellentétesek voltak ezekkel, azokra senki nem tudta őt rákényszeríteni, pedig gazdája sokszor biztatta, hogy hagyja el Krisztust, és éljen tisztátalanságban a pogányok szokása szerint, de semmiféle fenyegetéssel sem tudta eltéríteni, mert Júlia inkább kész volt meghalni, mint Krisztustól elszakadni, és elvetni a hiánytalan bölcsességet.
Gazdája több alkalommal is el akarta veszejteni, látva azonban a hívőkhöz mindenben méltó szolgálatát és buzgalmát, mindig megkegyelmezett neki. Csodálta jó szokásait, szelídségét és türelmét, alázatosságát és erős böjtölését. Látta, hogy minden nap böjtöl, kivéve a szombatot és a vasárnapot. Idejét pedig, amely szolgálata mellett fennmaradt, nem hiábavalóságokkal vagy pihenéssel töltötte, hanem olykor forrón imádkozott Istenhez, máskor azokat a könyveket olvasta, amelyeket még kisgyermekkorában megismert. Éjszakánként csak ritkán hajtotta kis időre álomra a fejét, arca mindig sápadt volt, teste sovány és gyönge a sok fáradozástól és önmegtartóztatástól. Ezen pedig gazdája igen csodálkozott. Amint ezeket szemlélte, és látta, hogy a leány változatlanul ilyen életmódot folytat, megesett rajta a szíve, elkezdte szeretni és tisztelni. Mert Isten irgalommal tekintett le kedveltjére, Szent Júliára, a hitetlen ember megkeményedett szívét pedig könyörületre indította iránta.
Amikor húszesztendős korát meghaladta, gazdája, kereskedő lévén, sok áruval tengeri útra készült Galliába. Magával vitte Júliát is, keresztény szolgálóját, mert látta, hogy kezei révén vagyona egyre csak gyarapszik, hiszen Isten megáldotta a kereskedő házát Júlia miatt, ahogyan egykor Egyiptomban Putifár házát József miatt. Ezért nagy értékű portékájával együtt magához vette szolgálóját is, aki leginkább Krisztus szolgálója volt, és aki többet ért egész rakományánál, és tengerre szállt. Amikor Korzika szigete mellett haladtak el, megálltak. Azon a szigeten pedig, bár keresztény városok voltak, sok pogány élt, és amikor a kereskedő kikötött a szigeten, látta, hogy a vele egy hiten lévő pogányok a kikötő közelében nagy számban összegyűltek, ünnepséget tartanak és isteneiknek áldozatokat mutatnak be. Elment tehát ő is szolgáival együtt, vásárolt egy kövér borjút, és a többiekkel egyetemben áldozatul mutatta be az isteneknek, és elkezdett mulatozni. Sokat evett, ivott és táncolt. Szent Júlia pedig a hajón maradt, szíve mélyéből sóhajtozva és siránkozva ezeknek az embereknek a tévelygésén és elkárhozásán.
A pogányok egyike viszont a hajóra ment, látta a szűz Júliát sírni és sóhajtozni, és miután megtudta, hogy keresztény, elment a helybéli gyülekezet vezetőjéhez, és azt mondta neki: „Azon a hajón, amely ide érkezett, van egy leány, aki gyalázza a mi isteneinket, és megveti az áldozatokat, amelyeket bemutatunk.” Akkor az elöljáró rögtön így szólt a Palesztinából érkezett kereskedőhöz: „Miért nem jöttek le a hajóról mind, akik hozzád tartoznak, hogy áldozzanak és velünk együtt ünnepeljenek?” A kereskedő azt mondta, mindnyájan lejöttek, az elöljáró pedig ezt felelte neki: „Hallom, hogy a hajódon van még egy leány, aki kigúnyolja a mi isteneinket és meggyalázza az ő nevüket.” A kereskedő ezt felelte: „Vajon az én szolgálómról beszélsz-e? Őt semmiféleképpen nem tudtam eltéríteni a keresztények tévelygésétől, hogy a mi hitünkre vezessem, sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel, és ha nem lett volna hozzám hűséges és igen nagy hasznomra szolgálataival, már régen elveszejtettem volna különféle kínzásokkal.”
Az elöljáró ezt mondta: „Most kényszerítsd, hogy velünk együtt hódoljon az istenek előtt, és egyen az áldozatból. Ezért őhelyette négy rabszolganőmet adom neked, vagy kifizetem az árát ezüstben, csak add nekem, és én majd rákényszerítem, hogy legyen a mi isteneink szolgálója.” A kereskedő ezt felelte: „Mondtam már neked, hogy lehetetlen őt erre kényszeríteni, mert inkább meghal, semmint hogy elhagyja a hitét. Az pedig, hogy eladjam neked, nem lehetséges, mert ha egész vagyonodat nekem akarnád adni érte cserébe, nem érne fel az ő szolgálatával, mert nagyon hűséges hozzám, és vagyonom csak gyarapszik kezei által; ezért hát rábíztam mindenemet.”
Akkor a gyülekezet elöljárója titokban tanácskozást tartott övéivel, a vendégek számára egy nagy terített asztalt készítettek elő és a kereskedőt, aki Júlia gazdája volt, nagyon lerészegítették. Miután pedig ez lerészegedett és elaludt, és vele együtt mind, akik vele voltak, a sziget istentelen pogányai a hajóhoz siettek, Szent Júliát lehozták onnan és az elöljáró elé állították. Az így beszélt hozzá: „Leány, áldozz az isteneknek, mert megadom a gazdádnak érted, amennyit kér, és szabadságodat visszaadom.” A szent ezt válaszolta: „Az én szabadságom az, hogy szolgálhatom Krisztust, akinek tiszta lelkiismerettel szolgálok, a ti tévelygéseitektől pedig undorodom.”
Akkor az elöljáró megparancsolta, hogy üssék arcul. A vértanú leány pedig így szólt: „Ha az én Uram, Jézus Krisztus elviselte értem az arculütést és arcának leköpdösését, vajon én ne viseljem el érette ugyanezt? Üssétek arcomat érette, köpések helyett pedig folyjanak le könnyeim arcomon!” Kínzója ekkor megparancsolta, hogy hajánál fogva vonszolják, vetkeztessék le és verjék meg. Ő pedig, miközben ütötték, ezt kiáltotta: „Azt vallom meg, akit érettem megvertek. Ha az én Uram elviselte a töviskoszorút és a keresztre feszítést, úgy illik, hogy én is, az ő szolgálója, részese és követője legyek szenvedéseinek, hogy az ő dicsőségébe és országába juthassak.”
Akkor kínzója megparancsolta, hogy vágják le szűzi kebleit, ő pedig vitézül elviselte, Krisztus szeretetéért a keserves kínokat. Kínzója el akarta veszejteni, mielőtt még gazdája felébred, ezért megparancsolta, hogy készítsenek nyomban egy keresztet, és szegezzék fel rá a leányt, amint egykor a héberek Krisztussal tették. Szent Júlia pedig, Krisztussal való együtt szenvedésében, magának a mi Urunknak, a megfeszített Jézus Krisztusnak a képét öltötte magára, mert arra méltatott, hogy érte keresztre feszítsék. Keresztre feszítették tehát, és már a vége közeledett, amikor gazdája fölébredt álmából. Meglátta a kereszten és nagy fájdalommal telt el. Semmit sem segíthetett azonban rajta, mert Krisztus menyasszonya utolsó lélegzeteit vette. Amikor pedig szent lelke megszabadult a test kötelékeitől, mindnyájan látták, hogy szájából egy kicsiny galamb repült ki, amely fehér volt, mint a hó és az ég felé szállt. Kínzói a leány mellett egy angyali jelenésnek is tanúi voltak. Nagy félelem szállt tehát reájuk, és elfutottak onnan, egyedül csak a szent leány teste maradt ott, holtan felfeszítve a keresztre. Az Úr Krisztus pedig nem hagyta testét őrizetlenül, hanem megparancsolta angyalainak, hogy őrködjenek mellette, amíg tisztes temetését el nem rendeli a következőképpen:
Nem messze e szigettől, amelyet Korzikának neveznek, van egy kisebb sziget, amelyet régen Margaritának, most pedig Gorgonának hívnak. Volt ott egy monostor, amelyben szerzetesek laktak, akik angyali jelenésben értesültek mindarról, ami Szent Júlia vértanúval történt, és parancsot kaptak, hogy sietve szálljanak hajóra, menjenek arra a szigetre, vegyék le a keresztről a szent vértanú igen megkínzott testét, vigyék a monostorukba és ott tisztelettel temessék el. A szerzetesek pedig hajóra szálltak, felvonták vitorláikat és elindultak. Partot érve mindent úgy találtak, ahogyan az Úr angyala mondta nekik. Levették a szent testet a keresztről, tiszta leplekbe takarták, levágott kebleit pedig kissé távolabb találták meg egy kő mellett, felemelték és a helyükre, a testhez illesztették. A szentet a hajóra tették, dolgukat elvégezve visszatértek a monostorba, és a templomban tisztelettel eltemették, dicsőítve Krisztus Istent, aki megerősítette szolgálóját a vértanúk küzdelemében. Sírja mellett sok gyógyulás történt, bármilyen betegséggel is keresték fel. Ugyanígy csodák történtek azon a helyen is, ahol szenvedett, mert mihelyt a sziget keresztényei értesültek a szent vértanú haláláról, egy kis templomot emeltek a hely fölé (szűk helyen, sziklás dombon) a tiszteletére. Ahová pedig kebleit dobták, ott egy kő alól élő víz folyt, amely gyógyulást hozónak bizonyult, mivel minden beteg, aki ivott belőle vagy megmosdott vele, visszanyerte egészségét.
Egy másik csoda is történt esztendőről-esztendőre, az ő emlékének napján: az a kő, amelyhez a szent keblei hozzáértek, és amely alól a forrás fakadt, tej és vércseppeket izzadt a szűz és vértanú Szent Júlia hitvallásaként, mert ő szüzességének tisztaságában fehér volt, mint a tej, Krisztusért kiontott vére pedig pirosra festette. A cseppek, amelyek a kövön megjelentek, azon a napon reggeltől estig folytak, és akik megkenték magukat velük, gyógyulást nyertek.
Sok esztendő telt el, és a templom, amelyet a szent vértanú tiszteletére emeltek azon a helyen, ahol keresztre feszítették, elavult és romlani kezdett. Ezért, mivel a hely igen szűkös is volt, az emberek másik templomot akartak emelni a szent tiszteletére egy másik, tágasabb helyen, nem messze az első templomtól, újabb és nagyobb templomot. Miután előkészítették a köveket, a téglákat, a meszet és az összes szükséges anyagot az építkezéshez, hogy a következő nap megvessék a templom alapját, reggelre mindent az első, a régi templom helyén találtak, a kőművesek pedig nem értették, mit jelent ez a csoda. Kis idő elteltével újra elvitték az anyagokat a másik helyre, ahová az új templomot akarták emelni. Éjjel azonban ugyanúgy visszakerültek oda, az első templom helyére, az őrök pedig egy tündöklő leányt láttak szekéren ülve, amely elé két fehér ökör volt befogva, és a leány hordta át az építkezéshez előkészített anyagokat az első templom helyére. Akkor megértették, hogy a szentnek az az óhaja, hogy a templom az eredeti helyén újuljon meg, és akarata szerint így is cselekedtek.
Számos más csoda is történt mindkét szigeten, Korzikán és Gorgonán egészen addig, amíg a tiszteletreméltó ereklyéket fel nem vették és át nem vitték a mai Bresciába, Itáliába. Ám az ereklyék elköltözése óta változatlanul, a korzikai nép, ha hittel járul a szent templomába, nem nélkülözi segítségét, az emberek megmenekülnek az ellenséges erők támadásától a szent vértanú imái és a mi Urunk, Jézus Krisztus könyörülete által, akinek az Atyával és a Szentlélekkel együtt legyen tisztelet és hódolat most és mindenkor és mindörökkön örökké.
[1] 616-ban történt, vagy a vandál invázió alatt, 439-ben.
(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2023-07;
http://days.pravoslavie.ru/Days/20230716.html)
(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)
+
