Október 23. Pünkösd utáni 19. vasárnap.

Szent Jakab apostol, az Úr Testvére, Jeruzsálem első püspöke (1. sz.).

Szent Ignác, jeruzsálemi pátriárka (877).

Római Szent Makariosz.

Borovicsi Szent Jakab, Krisztusért Balga novgorodi csodatévő (1540. k.).

Szent Miklós, Vlagyimir, Sándor, Miklós, Emilián és Szózont papvértanúk (1937).

Szentéletű Eufrozina vértanúnő (1942).

Ef 2,4-10; Lk 8,26-39 (olvasmányok a 23. vasárnap szerint);

az apostolnak: Gal 1,11-19; Mt 13,54-58.

+

Apostoli olvasmányok (Ef 2,4-10)

Felolvasás Pál apostolnak az Efezusiakhoz írt leveléből!

Testvéreim!

 Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokat gyakoroljuk.

(Gal 1,11-19)

Evangéliumi olvasmányok (Lk 8,26-39)

Felolvasás Lukács Szent Evangéliumából!

(A gerázai megszállott meggyógyítása)

Azután kikötöttek a gerázaiak földjén, amely Galileával átellenben van. Amint kilépett a partra, egy férfi jött eléje a városból, akiben ördögök voltak, és már régóta nem vett magára ruhát, sem házban nem lakott, hanem a sírboltokban. Amikor meglátta Jézust, leborult előtte, és hangosan fölkiáltott: »Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem!« Mert parancsolt a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből. Ugyanis már jó ideje hatalmába kerítette, láncokkal volt megkötözve, és bilincsekben őrizték, de elszaggatta a kötelékeket, s az ördög a pusztába űzte. Jézus ekkor megkérdezte: »Mi a neved?« Azt felelte: »Légió«, mert sok ördög szállta meg. Arra kérték, ne azt parancsolja, hogy a mélységbe menjenek.
Volt ott egy nagy disznócsorda, a hegyen legelészett. Kérték őt, engedje meg, hogy azokba menjenek. Megengedte nekik. Az ördögök erre kimentek, megszállták a disznókat, mire a csorda lerohant a meredeken a tóba, és belefúlt. A kondások, látva, hogy mi történt, elfutottak, és hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek kimentek, hogy lássák a történteket. Amikor Jézushoz értek, ott találták azt az embert, akit az ördögök elhagytak, felöltözve és ép ésszel, amint ott ült Jézus lábainál, és félelem fogta el őket. Azok pedig, akik látták, elbeszélték nekik, hogyan szabadult meg az, akit az ördög zaklatott. Ekkor a gerázaiak földjének egész lakossága arra kérte őt, hogy távozzék el tőlük; mert nagy félelem vett erőt rajtuk. Ő pedig bárkába szállt és visszatért. Az a férfi pedig, akiből kimentek az ördögök, megkérte, hogy vele lehessen. De Jézus elküldte őt ezekkel a szavakkal: »Térj csak vissza házadba, és beszéld el, milyen nagy dolgot cselekedett veled az Isten.« Az be is járta az egész várost, és hirdette, milyen nagy dolgot cselekedett vele Jézus.

(Mt 13,54-58)

Azután elment a saját falujába, és tanította őket a zsinagógájukban, úgy, hogy elcsodálkoztak rajta: »Honnan van ennek ilyen bölcsessége és a csodái? Nem az ács fia ez? Anyját nem Máriának hívják, és a testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? Nincs itt nálunk minden nővére? Honnan vette hát mindezt?« És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: »Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában és a saját házában.« Nem is tett ott sok csodát a hitetlenségük miatt.

+

„Kereszténység és álhumanizmus”

 

Egy megszállott emberről szól a gerázaiak földjén a mai első evangéliumi történet, Lukács evangéliuma szerint. Riasztó és egyúttal megindító kép fogadja az Úr Jézust és tanítványait: egy ember jön elé, „akiben ördögök voltak, már régóta nem vett magára ruhát, sem házban nem lakott, hanem a sírboltokban. Amikor meglátta Jézut, leborult előtte, és hangosan fölkiáltott: »Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem!«” A föld, amelyre az Úr Jézus és tanítványai léptek, a „pogányok Galileája” volt. Túlnyomórészt pogányok lakták, lehet, babonásak is voltak, mert a megszállott gyógyulása után kérték Jézust, hagyja el földjüket.

Jóllehet csak kevesen, de itt is voltak olyanok, akiknek szívét megérintette az Úr személye és a megszállott csodás gyógyulása. Hiszen az evangéliumból ezt hallottuk:

„A kondások, látva, hogy mi történt, elfutottak, és hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek kimentek, hogy lássák a történteket, ott találták azt az embert, akit az ördögök elhagytak, felöltözve, ép ésszel, és félelem fogta el őket. Azok pedig, akik látták, elbeszélték nekik, hogyan szabadult meg, akit az ördög zaklatott.”

Tehát, ha kevesen is, de voltak, akik tanúságot tettek Jézus isteni hatalma mellett! Ezért vigasztal így bennünket az Úr:

„Ne félj, te kisded nyáj, mert úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az országot” (Lk 12,32).

Voltak Jézus mellett páran, akikre illik Egyiptomi Szent Antal mondása:

„Inkább áldott az, aki vétkezhetett volna, de nem vétkezett, gonoszt cselekedhetett volna, de nem cselekedett, mintsem az, akit buzgó törekvők sokasága ösztönzött a jóra. Ezért jogosan jár oly kivételes magasztalás Noénak, Ábrahámnak és Lótnak az Írásokban, akik gonosz emberek körében éltek istenfélő életet” (PG, t. 40, p. 1095).

Az Úr nagy részvéttel volt a szerencsétlen ember iránt, kérés nélkül meggyógyította, hiszen azt olvassuk, már „parancsolt a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből”, ezért kiáltozott a megszállott, kérve, hogy „ne gyötörje”.

Megengedte az ördögöknek, hogy a disznókba menjenek, mire a csorda „lerohant a meredeken a tóba, és belefúlt”. Ha az Úr Jézus mellett döntünk, meg kell fizetnünk döntésünk árát. Pál apostol ezt írja:

„Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam” (Fil 3,8).

Fel kell tehát vállalnunk az Úr melletti döntésünk minden következményét. Akár kedvező, akár kedvezőtlen, akár jó, akár ellenkező széljárású időkben. Az emberek kijöttek a városokból és a falvakból, hogy lássák a történteket. Láttuk, páran tanúi is voltak a csodának, „el is beszélték nekik, hogyan szabadult meg az, akit az ördög zaklatott”. Mégsem hallgattak rájuk. Nem hallgattak az igazság szavára. Féltek, hogy meg kell fizetniük az igazság árát.

A másik dolog, amin feltétlenül el kell gondolkodnunk, hogy Isten igazsága nem többségi döntés vagy „demokrácia” ügye. Független a többségtől. Pál apostol így tesz erről tanúságot Illés próféta személyén keresztül a Rómaiakhoz szóló levelében:

„Uram, prófétáidat megölték, oltáraidat lerombolták, én maradtam meg egyedül, de nekem is az életemre törnek.” Viszont mit mond neki az isteni kijelentés? „Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baalnak” (Róm 11,3-4).

Vessünk egy gondolati pillantást a mai, körülöttünk zajló világra, arra a földrészre, ahol élünk. Sokfelé megrendült a keresztények hite. Számos esetben előfordul, hogy a keresztények semmivel sem indokolható módon visszahúzódnak vagy hallgatnak. Beszüntetik a harangozást, hogy ne „sértsék” újonnan érkezett, másvallásúak érzékenységét. Hasonló okkal veszik le templomaik tornyáról a keresztet. Pedig mindez csupán saját, álhumanistáik kérése ― és hálója volt!  Fájdalmas és megdöbbentő!

Mi, Krisztus Urunkat szerető és követő keresztények, álljunk azok oldalára, merítsünk erőt és buzdítást azoktól, akiknek a szívét megérintette az Úr személye a gerázaiak földjén!

Mi, keresztények, álljunk annak a hétezernek az oldalára, akik tudták, kinek szabad és kinek nem szabad térdet hajtani!

Mi, keresztények, kövessük a nemzetek apostolát, Pált, aki „mindent elvetett, csakhogy Krisztust elnyerhesse és hozzá tartozzon”!

I. T.

2022. október 23.

+

Október 23.

Szentéletű Római Makáriosz, a hazájuktól távol élők védőszentje

Szentéletű Római Makáriosz a IV. század közepe táján született Rómában, egy János nevű keresztény szenátortól és istenfélő feleségétől. A Szentírás ismeretében nőtt fel, melynek hatására egyre jobban megszerette Krisztust, és egyre inkább növekedett benne a vágyakozás, hogy szerzetes legyen, és egész életével az Urat szolgálja.

Szülei, akarata ellenére, egy kiváló nemzetségből származó leánnyal jegyezték el. A nász éjszakáján azonban Makáriosz titokban elhagyta az atyai házat, és egy hívő özvegyasszonynál rejtőzött el, aki bejáratos volt a szülei házába, ezért hírét vitte neki, hogy szülei és rokonai mennyire keresik. Hét nap elteltével, egy vasárnap éjszaka köszönetet mondott az asszonynak, könnyek között hosszan imádkozott, majd útnak indult.

Isten Ráfáel arkangyalt küldte el hozzá egy öregember képében, hogy elkísérje őt. Az pedig Rómából indulva három esztendőn át kísérte, mígnem eljutottak Perzsia határaihoz, ahol az öreg eltűnt, majd fénnyel körülvéve megjelent neki, és így szólt: „Én vagyok Ráfáel arkangyal, aki öreg szerzetes képében jelent meg neked, és ide vezettelek a Magasságbeli parancsára. Így hát ne félj, hanem adj hálát Istennek, emelkedj fel és folytasd utadat.” És ezeket mondva, láthatatlanná vált.

Ezek után Makáriosz vadállatok kalauzolásával egy barlanghoz ért, ahol egy elpusztult nőstény oroszlánt talált, és két kölykét, akik éhségükben nyüszítettek. A szentéletű eltemette anyjukat, a kölyköket pedig megetette és felnevelte, és azok mindenben hallgattak rá.

Két esztendeig elkerülték a szentéletűt a nagy kísértések, később azonban az ellenség megjelent neki mennyasszonya képében, mintha az keresné őt.  A szentéletű pedig elfeledkezett arról, hogy a kereszt jelét megára vesse, és a nőt könnyeinek hatására kézen fogta, a barlangba vezette, és enni adott neki.

Ezután nehéz álom kerítette hatalmába, és azt álmodta, hogy a nő kívánságára engedett a bűn csábításának, a démon pedig azon nyomban láthatatlanná vált. A szentéletű látta, hogy ördögi cselvetés áldozata lett, elhagyta a barlangot, és sírva könyörgött Istenhez, hogy adjon neki módot és időt a bűnbánatra. Ráfáel arkangyal újra megjelent neki, és biztatta, hogy élete végéig maradjon ebben a barlangban.

A szentéletű három esztendőn át keservesen siratta vétkét és küzdött szenvedélyeivel. Azután égi jelet kapott, a megbocsátás jelét, mennyei fényt, amely leszállt rá, és hálát mondott Krisztusnak negyven napon át. Az Úr Jézus pedig megjelent neki a barlangban, az egész hely jó illattal telt meg, angyali énekek hangzottak, az Úr pedig fényes felhőben a mennybe emelkedett.

Ezek után Szentéletű Makáriosz nagy küzdelmekben és szüntelen imádságban élt, böjtölt és hosszasan virrasztott, az Úr pedig táplálta egy holló segítségével, aki minden nap egy darab kenyeret vitt neki.

Amikor pedig az Úr jónak látta, felfedte őt, ami a következő módon történt:

Három szent öreg, név szerint Szergiosz, Teofilosz és Iginiosz, akik a szíriai Mezopotámiában található Szent Aszklepiosz monostor szerzetesei voltak, apátjuk áldásával lelki hasznot keresve útnak indult. Elmentek és hódoltak Jeruzsálemben és a többi szent helyeken, majd szívükben azt a gondolatot melengetve, hogy eljussanak a föld végső határáig, láthassák, hol van az Éden, vagyis a földi Paradicsom, amit Isten alkotott, átszelték Perzsiát, útjuk közben pedig találtak egy emlékkövet, amelyet a makedón Nagy Sándor (Kr. e. 336–323) emeltetett a környező helyeken történt hódításainak emlékére.

Azután kelet felé tartottak, járatlan utakon vándoroltak, mígnem Isten csodálatos módon elvezette őket Szentéletű Makáriosz barlangjához. Ő, miután imádkozott és a kereszt jelét magára vetette, meggyőződött róla, hogy emberek érkeztek hozzá és nem démonok, jó szívvel fogadta őket és hálát adott Istennek. A szentéletű egész testét hófehér haj borította, olyan öreg volt, hogy szeme nem látszott ki, mert szemöldökei  megnőttek és eltakarták, bajsza összefonódott a szakállával, és a földig ért. A szent öreget két oroszlán szolgálta.

Makáriosz megkérdezte őket, honnét valók és miért járnak erre. Ők pedig mindent elbeszéltek, ami történt velük, és elmondták vágyukat is, hogy a föld végső határáig szeretnének eljutni. A szent pedig azt mondta nekik: „Fiaim, nem lehet oda eljutni. Hiszen én magam is, bűnös lévén, miután itt letelepedtem ebben a barlangban, feltettem magamban, hogy megkeresem. Egy éjjel azonban megjelent nekem az Úr, és azt mondta: ’Ne fogj hozzá ehhez a nagy kísértéshez, mert ennél a helynél nem fogsz tovább jutni, hanem térj vissza barlangodba!’ Így hát ezt hallva az Úrtól, nem merészeltem továbbmenni, és megértettem, hogy amíg az ember testben él, nem juthat el e dolgok megismerésére.”

Miután elolvasták a vecsernyét, az öregek életének viszontagságairól kérdezték, Szent Makáriosz pedig elmesélte életének történetét. Egy nagy holló pedig egy és egy fél kenyeret hozott, hogy mindnyájan ehessenek, és dicsőítették Istent.

Később azután, a szentéletű imáit kérve,  mindhárom szerzetes útra kelt. Három napig oroszlánok vezették őket, aztán csodás módon újra Jeruzsálembe jutottak, ahol ellátogattak azokra a helyekre, amelyeken a mi Urunk a mi üdvösségünkön munkálkodott, aztán visszatértek saját monostorukba, és mindenkinek elbeszélték Szentéletű Római Makáriosz élettörténetét. A szent pedig békében nyugodott el a pusztaságban, miután lelkét Krisztus kezeibe adta. Minden esztendő október 23-án emlékezünk meg róla.

Szent Makáriosz esedezései által Urunk, Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk és üdvözíts minket!

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-10)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)

+

Az Efezusi Hét Szent ifjú története

(augusztus 4. és október 22.)

Amikor a pogány Decius birtokolta Róma császárságának jogarát, Karthágó városából Efezusba ment, dühös vadállatként fújtatva az ottani keresztények ellen. Akkor a környékbeli tartományok lakói a császár parancsára mind egybegyűltek Efezus városában, hogy az élettelen bálványisteneknek áldozatokat mutassanak be. A keresztény hívők Egyháza pedig üldöztetést szenvedett, és Krisztus szolgái, papok, klerikusok és hívők elrejtőztek, ahová csak tudtak, mert féltek a kegyetlen üldözőtől. A császár pedig, szívében felfuvalkodva, a bálványokat a város központjába helyeztette el és tisztátalan áldozatokat mutatott be nekik.

Elsőként a város elöljáróinak parancsolta meg, hogy vele együtt áldozatot mutassanak be. Átázott a föld a leölt áldozati állatok vérétől, az áldozati felajánlások füstje és bűze pedig megtöltötte a levegőeget, mert az egész hitetlen nép az Isten előtt gyűlöletes pogányok ünnepségét ülte. A harmadik napon megparancsolta a császár, hogy fogdossák össze mind a keresztényeket, és kényszerítsék őket az bálványimádó áldozatbemutatásra. Keresték tehát a keresztényeket mindenütt, és előhozták őket a házakból és a barlangokból, és kényszerítve, gyalázatos módon az egybegyűlt nép elé taszigálták őket, amely hódolt és áldozott a bálványoknak. Azok a keresztények pedig, akik gyávák és kicsinyhitűek voltak, féltek a kínzásoktól, elbuktak a hitben, és a nép szeme láttára hódoltak a bálványok előtt. Ezt hallva és látva a többi keresztények, lelkükben sóhajtoztak és siratták azokat, akik elhagyták Krisztust és bálványimádásba estek. Akik pedig kitartóak voltak a hitben, és erőslelkűek voltak, minden félelem nélkül adták át magukat mindenféle kínzásra, sokféle módon haltak meg, férfiúi bátorsággal adva oda életüket a világ Uráért és Üdvözítőjéért. Sokan voltak a megkínzottak közül, akiknek testét szétzúzták, vérét kiontották, és vérük átáztatta a földet. A kivégzettek testét pedig kínzóik hol a szemétdombra, hol az utak mellé dobták, másokat a város falaira akasztottak fel, ismét mások végtagjait pedig a város kapui környékén faoszlopokra tűzték fel úgy, hogy a hollók, pelikánok és más húsevő madarak arra repülve, a vértanúk testéből ettek. Keserűen bánkódtak az elrejtőzött keresztények, hogy nem tudták eltemetni hittestvéreiket, mert a madarak ették meg őket. Sóhajtozva emelték hát kezeiket Istenhez és könyörögtek hozzá, hogy szabadítsa meg Egyházát ezektől a kínzásoktól.

Abban az időben élt Efezusban hét ifjú, akik katonai szolgálatban álltak. A város jó nevű elöljáróinak fiai voltak: Maximilián, Jamblikhosz, Martin, Dénes, Antoninusz-János, Konstantin és Exakusztodianosz. Ők heten, bár különböző szülőktől származtak, egy szív és egy lélek voltak a keresztény hitben és Krisztus szeretetében. Gyakran töltötték együtt az idejüket imádságban és böjtölésben, Krisztussal együtt keresztre feszítve, testüket megölve, érintetlen tisztaságukat megőrizve. Látták a keresztények ellen művelt gonoszságokat, a sok gyilkosságot, szívüket fájdalom járta át, sóhajtoztak és sírtak. Amikor pedig a pogányok a császárral együtt áldozatokat mentek bemutatni, ők letértek az útról, a keresztények templomába mentek, a földre vetették magukat Isten elé, és fejükre port hintve, könnyek között könyörögtek.

Akkoriban szokás volt, hogy az emberek figyelték egymást, hogy meglessék, ki imádkozik Istenhez, így adta halálra barát a barátot, testvér a testvért, atya a fiát, fiú az atyját, és nem tartották titokban, ha felebarátjukat Krisztushoz imádkozva találták. Így történt ez az ifjakkal is, akiket rosszakaróik láttak bemenni a templomba, és feljelentették őket a zsarnoknál: „Császár, örökké élj! Te ide hívod a távol élőket, és áldozatbemutatásra bírod őket, akik pedig közel vannak hozzád, semmibe veszik császári hatalmadat, parancsaidat mellőzik, káromolják azokat és a keresztények hitéhez ragaszkodnak.”

A császár pedig haraggal telt el és megkérdezte: „Ki lenne az, aki ellenfele lenne hatalmamnak?” Az árulók pedig ezt válaszolták: „A város elöljárójának fia, Maximilián, és másik hat  nemes polgár fiai, akik a tiszteletreméltó katonai rendben szolgálnak.” A császár nyomban parancsot adott, hogy fogják el és láncra verve vezessék elé őket. Úgy állították az ifjakat a császár elé, hogy a könny még a szemükben, a por még a fejükön volt. A császár rájuk nézett és ezt mondta nekik: „Miért nem voltatok velünk az istenek ünnepségén, akik mindenkit meghívtak az ő hódolatukra? Íme tehát most közeledjetek, rójátok tartozásotokat, áldozzatok, ahogy mindenki más tette.” Szent Maximilián ezt felelte: „Nekünk egy Istenünk van, a mennyekben lakozó Császár, akinek dicsőségével telve van az ég és a föld. Elé járulunk minden órában hitvalló áldozatokkal és szent imádságokkal. Tömjénáldozatot és tisztátalan áldozatokat azonban nem mutatunk be a ti bálványaitoknak, nehogy bemocskoljuk lelkünket. ”

Meghallva ezt a császár megparancsolta, hogy fosszák meg őket katonai övüktől, amely tiszteletreméltó szolgálatuk jele volt, mondva, hogy nem méltók többé a császári sereg katonái között szolgálni, mert az istenek és a császár ellenségei lettek. És ifjúságuknak szépségére tekintve megsajnálta őket és így szólt: „Nem igazságos, hogy ifjúságukat ily sietve kínzásokkal veszejtsük el; íme tehát, szépséges ifjak, gondolkodási időt adok nektek, hogy bölcsességetek visszatérjen, közeledjetek az istenekhez, és így életben maradjatok.” Ezeket mondva megparancsolta, hogy oldják el láncaikat és engedjék őket szabadon a számukra kiszabott időre; ő pedig másik városba ment azzal a szándékkal, hogy majd később visszatér Efezusba.

A szent ifjak pedig, mivel szabadok lettek, hitüknek megfelelő dolgokat cselekedtek, szüleik házából aranyat és ezüstöt vettek magukhoz, majd titokban a szegények között osztották szét. Ezután tanácsot tartottak egymás között, és ezt mondták: „Távozzunk a városból, amíg a császár visszatér, és menjünk a keleti oldalon található hegyre, a nagy barlangba. Ott, a csendességben imádkozzunk buzgón Istenhez, hogy erősítsen meg bennünket az Ő szentséges nevének megvallására, hogy így félelem nélkül állhassunk meg a zsarnok előtt, és férfimódra szenvedve elnyerhessük a mi Urunktól, Jézus Krisztustól a dicsőség hervadhatatlan koszorúját, amelyet az Őbenne hívőknek készített elő.”

Így tanácskozva tehát némi ezüstöt vettek magukhoz, hogy néhány napi élelemre elegendő legyen, és a kelet felé eső hegyre mentek, amelyet Ohlonnak hívtak, és bementek a barlangba. Több napot töltöttek ott szüntelenül magasztalva Istent és imádkozva lelkük üdvösségéért. Jamblikhoszt pedig, aki közülük a legfiatalabb volt, a többiek szolgálatával bízták meg, hogy rendszeresen bemenjen a városba és hozza el nekik a legszükségesebbeket. Szent Jamblikhosz tehát, a bölcs ifjú, bement a városba, szép ruháit ócska ruhákra váltotta, hogy ne ismerjék meg, az ezüstök egy részét szétosztogatta a szegények között, másik részén pedig élelmet vásárolt. Így szolgált, és közben titokban figyelte, hogy a császár mikor tér vissza a városba.

Sok nap telt el, és Szent Jamblikhosz, amikor egy alkalommal a városba tartott szegényes ruhájában, látta a császárt, amint visszatér Efezusba és hallotta parancsát, hogy következő nap a város elöljárói és a katonai parancsnokok álljanak készen az istenek számára áldozatot bemutatni, mivel e romlott császár különösen igyekezett a bálványistenek kedvében járni. Azt is hallotta Jamblikhosz, hogy a császár megparancsolta: keressék meg a hét, egy időre szabadon engedett ifjút, hogy ők is a többi polgárral együtt a császár színe előtt áldozatot mutassanak be. Ekkor Jamblikhosz igen megijedt, a barlangba sietett a testvérekhez, kevés kenyeret is vitt, és mindent elmondott nekik, amit látott és hallott, azt is, hogy keresik őket, hogy áldozatot mutassanak be.

Ezt meghallva mindnyájan félelemmel teltek el, arccal a földre borultak, sírva és sóhajtozva kérték Istent, egyedül az ő segítségében és irgalmában bízva. Jamblikhosz pedig felkelt és előkészítette az étkezést, kitette a kevés kenyeret, amit hozott, mert már este volt és lemenőben volt a nap. Ekkor leültek és ettek, megerősítették testüket a kínzások elviseléséhez. Miután pedig ettek, egymás között beszélgettek, vigasztalták és biztatták egymást a Krisztusért való szenvedések férfias elviselésére. És amint így dicsőítették Istent ajkaikkal, elaludtak; mert a gond, ami szívüket nyomta, elnehezítette szemeiket.

Az irgalmas és emberszerető Isten pedig, aki mindig gondot visel Egyházára és megőrzi szolgáit, megparancsolta, hogy ez a hét ifjú egy különös és csodálatos álommal aludjon el, hogy az, aki a későbbi időkben dicsőséges csodát akart művelni velük, meggyőzhesse azokat, akik kételkedtek a holtak feltámadásában. Ezért tehát a szentek halálos álomba merültek, mert lelküket Isten keze őrizte, testük pedig, mintha csak elaludtak volna, romlatlanul és változatlanul feküdt a barlangban.

Következő nap tehát a császár megparancsolta, hogy keressék meg a hét nemes ifjút, és mivel nem találták őket, a császár így szólt főembereihez: „Sajnálom ezeket az ifjakat, mert nemesi vérből származnak és tekintetre szépek, de úgy látom, megijedtek haragunktól, elmenekültek és elrejtőztek; a mi császári jóságunk azonban kész megkegyelmezni nekik, ha megbánják tetteiket és a mi isteneink felé fordulnak”. A főemberek így feletek: „Ne kegyelmezz, ó, császár, a veled és az istenekkel ellenkezőknek, mert azt hallottuk, hogy nem bánták meg tetteiket, hanem még inkább káromlókká váltak, és miután a város utcáin a szegényeknek sok aranyat és ezüstöt osztottak ki, eltűntek. Ha azonban óhajtod, hívasd szüleiket és kínozd meg őket, hogy árulják el, hová rejtőztek gyermekeik.”

Akkor a császár megparancsolta, hogy nyomban hozzák elé a szülőket, és így szólt hozzájuk: „Hol vannak fiaitok, császári uralmam káromlói? Mondjátok meg az igazat, ellenkező esetben helyettük benneteket fogunk megkínozni és elveszíteni, hiszen ti aranyat és ezüstöt adtatok nekik, és elküldtétek őket, hogy elrejtőzzenek szemünk elől.” A szülők így feleltek: „Ó, császár, könyörgünk jóságodhoz, haragodat feledve hallgass meg minket. Mi nem vagyunk császári uralmad ellenségei, parancsaidat nem hágjuk át, sem meg nem szűnünk az isteneknek áldozatokat bemutatni, tehát miért halnánk meg? Ha fiaink lázadtak ellened, erre nem mi tanítottuk őket, sem aranyat, sem ezüstöt nem adtunk nekik, hanem ők maguk vették el tőlünk tolvajok módjára, és szétosztották a hitetlenek között, majd elmenekülve elrejtőztek, ahogy hallottuk, az Ohlon-hegyére, a nagy barlangba. Sok nap telt el azóta, hogy nem mutatkoztak, és nem tudjuk, hogy egyáltalán életben vannak-e vagy már meghaltak.”

A császár, ezeket hallva, szabadon engedte e férfiakat, és megparancsolta, hogy zárják el annak a barlangnak a bejáratát nagy sziklakövekkel, és ezt mondta: „Mivel nem tartottak bűnbánatot, nem tértek vissza a mi isteneinkhez, és elrejtőztek színem elől, ne lássanak többé emberi arcot, hanem vesszenek éhen és szomjan a barlang sötétségében.” A császár és a polgárok ugyanis nem tudták, hogy az ifjak elaludtak az Úrban, hanem azt gondolták, hogy életben vannak. A barlangot tehát elzárták, és két magas rangú császári hivatalnok, név szerint Teodor és Rufinosz, akik titokban keresztények voltak, két ólomtáblára felvésték a hét szent ifjú nevét és szenvedéseit, és lepecsételve, egy kis rézdobozba tették, amelyet a barlang bejáratánál, a sziklák között helyeztek el, ezt mondván egymás közt: „Talán valamikor úgy akarja majd Isten, hogy meglátogassa a szolgáit, mielőtt másodszor is eljön, talán kinyitják majd a barlangot, és megtalálják benne a szentek testét; akkor megismerik majd ebből az írásból nevüket és tetteiket, és meglátják az utódok, hogy ők vértanúk, hiszen Krisztusért haltak meg, a barlangba zárva.” Így zárták le a barlangot és pecsétekkel biztosították a bejáratot.

Ezek után nem sokkal a pogány Decius császár meghalt, és utána a többi pogány és keresztényüldöző császár is mindegyik a maga idejében. Aztán trónra emelkedett a keresztények császára, a nagy Konstantin, és sok esztendő elteltével a császári jogar az igazhitű Ifjabb Teodóz kezébe került. Az ő idejében keltek föl bizonyos tévtanítók, akik azt hirdették, hogy a holtak nem támadnak fel, pedig maga Krisztus parancsolta meg Egyházának, hogy várja a holtak feltámadását. Sokan kételkedtek pedig ebben, és nem csupán hívők, de egyes püspökök is eretnekségbe estek. Üldözés kezdődött tehát az igazhitű keresztények ellen a császári paloták főemberei és a tévtanítást hirdető püspökök részéről, az üldözők elöljárója pedig egy Teodor nevű (…) püspök volt.

Egyesek azt állították, hogy a halál után az embert nem érheti semmiféle vigasztalás, mert akik testben meghalnak, azoknak meghal a lelke is, és mindkettő megsemmisül. Mások azt mondták, hogy csak a test semmisül meg, a lélek pedig elnyeri méltó büntetését, ám a test nélkül, mert az elporlad. Azt kérdezték egymás közt, hogyan is támadhatna fel és kelhetne életre több ezer esztendő elteltével a test, ha már a pora sincs sehol. Ez azonban téves gondolat volt, mert nem vették figyelembe a mi Krisztus Urunk szavait az evangéliumban: „A halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallották, élni fognak” (Jn 5, 25). Sem Dániel próféta jövendölését: „Azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak” (Dán 12, 2). Sem az Úr prófétájának, Ezékielnek szavait: „Íme, én megnyitom sírhantjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem” (Ez 37, 12) .

Nem emlékeztek ezekre a szavakra, és Isten Egyházát igen megzavarták. Teodóz császár pedig nagyon bánkódott, látva az Egyház zavarodottságát, és szívből imádkozott Istenhez böjtölve és könnyek között, hogy a mindenség Alkotója maga legyen orvosa az Egyházát megtámadó betegségnek. A nagyirgalmú Isten pedig, aki nem akarja, hogy bárki is eltévelyedjen és letérjen az igaz hit útjáról, meghallgatta a császár imádságát és a számos hívő könnyes sóhajtásait, és mindenki számára látható módon fölfedte a holtak feltámadásának és az örök életnek várva várt titkát. Ez pedig a következőképpen történt:

Élt akkoriban egy bizonyos Adοliosz nevű ember, aki az Ohlon-hegy birtokosa volt, ahol az elszenderült ifjak nyugodtak az elzárt barlangban. Adοliosznak a hegyen volt a lakóháza, és Isten rendelése szerint egy aklot akart építeni a juhai számára. El is kezdte az építkezést, és szolgái éppen arról a helyről vették a köveket, ahol előzőleg a barlang bejárata volt, de ők ezt nem tudták, hanem azt hitték, hogy a hegyoldalban ilyen kövek vannak. Így hát, ahogy egyre több követ vontattak el, egy akkora lyuk keletkezett a hegy oldalában, amelyen egy ember átfért.

Ugyanebben az időben a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki az életnek és a halálnak is ura, aki a negyednapos halott Lázárt feltámasztotta, feltámasztotta ezt a hét ifjút is, akik sok esztendővel azelőtt aludtak el. Föltámadtak tehát a szent vértanúk az ő isteni parancsára, mintha csak álomból keltek volna fel, és fölébredve elmondták a reggel szokásos dicséreteket. Az istendicséretet követően szokásuk szerint megcsókolták egymást, mert azt hitték, hogy éjszakai álomból ébredtek, hiszen nem volt semmi jele rajtuk annak, hogy halottak voltak. Ruháik épek voltak, testük változatlan, sőt egészségtől és ifjúi szépségtől virágzó, mindenben olyanok voltak, mint akik este lefeküdtek és reggel fölkeltek. Az ifjak leültek, és bánkódva a bálványok rájuk váró imádásáról és a keresztények üldözéséről kezdtek beszélgetni, és azt hitték, hogy Decius császár a kínzásukra készülve keresi őket. Jamblikhoszra néztek és megkérdezték, mit hallott a városban, mondja el nekik újra. Jamblikhosz ezt felelte nekik: „Amiket este mondtam nektek, azokat tudom most is mondani: a császár megparancsolta, hogy ma minden polgár álljon készen az áldozatbemutatásra, és megparancsolta azt is, hogy bennünket keressenek meg, hogy a többiekkel együtt az ő szeme láttára hódoljunk az istenek előtt, ha pedig nem tesszük, kínzások várnak ránk.”

Ekkor Maximilián így szólt mindnyájukhoz: „Testvéreim, álljunk készen, hogy kimenjünk és bátran Decius elé álljunk. Meddig üldögélünk még itt, mint valami gyávák? Menjünk és félelem nélkül valljuk meg a földi császár előtt a mennyek Császárát, az igaz Istent, a mi Urunkat, Jézus Krisztust, és az Ő dicsőségére tűrjünk vérünk ontásáig! Adjuk oda életünket Érte, ne rettegjünk a halandó zsarnoktól és az ideig való kínzatástól, hogy el ne veszítsük az örök életet, amelyre Krisztusban való hittel várunk. Te pedig, Jamblikhosz testvérem, igyekezz számunkra ételt készíteni a megszokott órában. Végy magadhoz egy ezüstöt és menj a városba, hogy kenyeret vásárolj, de többet hozz, mint tegnap, mert tegnap keveset hoztál, és most mindnyájan éhesek vagyunk. Érdeklődj, mit rendelt még Decius ellenünk és siess vissza, hogy az evéstől erőre kapva kimenjünk innen, és önszántunkból átadjuk magunkat kínzóinknak a mi Urunkért, Jézus Krisztusért.” Jamblikhosz tehát egy ezüstpénzt vett magához és jókor reggel kiment, éppen csak hajnalodott.

Amint kilépett a barlangból, látta a köveket a bejárat körül heverni, és elcsodálkozott. Magában azt mondta: „Mik ezek és mikor kerültek ide? Hiszen este még nem voltak itt.” Aztán lement a hegyről, és félve a városba ment, attól tartva, nehogy megismerjék és a császár elé vezessék. Amint a város kapujához közeledett, fölemelte szemét, és a kapu fölött egy mívesen elkészített tiszteletreméltó keresztet látott, és igen elcsodálkozott. Aztán, bármerre is fordult, mindenütt új épületeket, új házakat látott, és elámult. Elment a város egy másik kapujához, és ott is a Szent Kereszt képét látta a falon, és nem értette, mi történt. Körbejárta a várost, és minden kapu fölött kereszteket látott, és igen-igen csodálkozott. Aztán visszatért az első kapuhoz, és így szólt magában: „Mi ez? Este még sehol sem lehetett látni a Szent Kereszt jelét, hacsak nem titokban a keresztények között, most pedig mindenütt látom a házak kapui és a városkapuk fölött is. Vajon a valóságot látom, vagy ez valami  képzelgés? Vajon nem csupán álombéli képzelődés ez?” Aztán összeszedte magát, bement a városba, és rövid ideig sétálva hallotta, hogy sokan Krisztus nevére esküsznek, és még jobban eltelt félelemmel, és ezt gondolta magában: „Tegnap még senki sem merte volna Krisztus nevét tanúságul hívni, most pedig ennyi száj dicsőíti a nevét! Azt hiszem, ez nem Efezus városa, hanem egy másik, mert az építmények is mások, és az emberek is másképpen vannak öltözve.”

Továbbment, és megkérdezett valakit: „Mi a neve ennek a városnak?” Az így válaszolt: „Ez itt Efezus.” Szent Jamblikhosz azonban nem hitt neki, hanem azt gondolta magában: „Valóban eltévedtem, és más városban vagyok. Úgy helyes tehát, ha mihamarabb kenyeret veszek és elmegyek innen, nehogy végleg eltévedjek.” És egy kenyérárust keresett, akihez közeledve, átadta neki az ezüstöt, hogy az visszatartson belőle annyit, amennyibe a kenyér kerül, a visszajárót pedig adja rézpénzben. Az az ezüst pedig egy nagy pénzérme volt, rajta a régi császárok képével és nevével. A kenyérárus átvette a pénzt, és megmutatta egy másik árusnak, az fogta, és megmutatta egy harmadiknak, ez pedig egy negyediknek. Aztán közelebb jöttek az emberek, akik ott voltak, és szemügyre vették az ezüstpénzt, és Jamblikhoszra pillantgatva így suttogtak egymás fülébe: „Ez az ifjú bizonyára egy rég elrejtett kincset talált!”

Szent Jamblikhosz pedig látta, hogy suttognak, és azt hitte, hogy felismerték, és hogy elfogják és átadják Decius császárnak. Így szólt hát: „Kérlek benneteket, vegyétek magatokhoz ezt az ezüstöt, legyen a tiétek, én nem szeretnék érte semmit.” Ők azonban lefogták, visszatartották és azt mondták neki: „Mondd meg nekünk, honnan való vagy és hogyan találtad meg a régmúlt császárok kincsét? Adj nekünk is egy részt belőle, hogy el ne áruljunk; ha pedig nem akarsz velünk osztozni a kincsen, átadunk a bírónak.”

Ezt hallva Jamblikhosz nem értette, mi történik, csodálkozott és hallgatott. Azok a férfiak pedig ezt mondták neki: „Ezt a kincset nem lehet eltitkolni, tehát mondd meg nekünk önszántadból, még mielőtt megkínoztatunk.” Ő azonban nem tudott mit válaszolni és olyan volt, mint egy néma. Akkor a férfiak elvették tőle az övét, és térdre kényszerítve ott tartották a város főterén. Elterjedt tehát a városban a hír, hogy egy bizonyos ifjú kincset talált, és elfogták. Sokan gyűltek össze, nézegették, és azt mondták: „Ez az ember idegen, sosem láttuk.” Szent Jamblikhosz pedig el akarta nekik mondani, hogy ő semmiféle kincset nem talált, de a csodálkozástól egy szót sem tudott szólni.

Körülnézett az emberek között, van-e valaki, akit ismer, vagy van-e ott a házbeliek közül valaki, atyja, anyja vagy valamelyik szolga, de senkit sem ismert. Ezen még jobban csodálkozott, mert azelőtt mindenki ismerős volt számára, hiszen atyja ismert és tisztelt ember volt, másnap pedig már senki sem ismeri meg őt, és ő sem ismer senkit. Az egész városban az ő elfogásáról beszélgettek, és híre eljutott a város kormányzójához és István püspökhöz is, akik Isten rendelése szerint abban az órában épp együtt voltak és beszélgettek. Mindketten megparancsolták, hogy hozzák eléjük az elfogott ifjút az ezüstpénzzel együtt.

Mialatt Szent Jamblikhoszt vezették, ő azt gondolta, hogy Decius császár elé viszik, és annál inkább kereste szemével a nép között, hogy talál-e ott ismerős arcot, de senkit nem ismert. Odavitték a püspök és a kormányzó elé, akik kézbe vették az ezüstpénzt, és nagyon csodálkoztak, mert nagyon régi császároktól származott. A kormányzó így szólt Jamblikhoszhoz: „Hol van a kincs, amit találtál, mert ez a pénz abból a kincsből származik?” A szent ezt felelte: „Semmiféle kincsről nem tudok. Egyedül azt tudom, hogy szüleim vagyonából van ez a pénzérme, mert ebben a városban az a szokás, hogy a kereskedőknél ezüstpénzzel fizetnek. Igen csodálkozom és nem értem, miért ér engem ez az igaztalan vád.” A kormányzó megkérdezte: „Honnét való vagy te?” A szent ezt válaszolta: „Úgy tűnik nekem, hogy ebből a városból.” A kormányzó: „Kinek a fia vagy? Van valaki, aki ismer téged? Jöjjön ide és tegyen vallomást melletted, akkor hiszünk neked.” Szent Jamblikhosz megmondta nekik atyjának és anyjának nevét, őseinek, testvéreinek és rokonainak a nevét, de senki nem ismerte őket. A kormányzó ezt mondta neki: „Nem mondasz igazat, hanem hazudsz; idegen és szokatlan neveket mondasz nekünk, amelyekről soha nem hallottunk.”

A szent pedig mindebből semmit sem értett, és hallgatott, szemét lesütve. Egyesek azt mondták rá, bolond, mások pedig azt, hogy nem bolond, csak annak tetteti magát, hogy megszabaduljon a veszedelemből. A kormányzó pedig szigorúbb szavakkal próbálta megrémíteni, és azt mondta neki: „Hogyan hihetnénk neked, amikor azt mondod, ez a pénz a szüleid vagyonából való, amikor ezen Decius képe és neve van, aki nagyon régen uralkodott, és halála óta sok év telt el, ez az ezüst pedig nem is hasonlít a mostani ezüstökre. Vajon szüleid ennyire idősek, hogy még emlékeznek Deciusra, aki régen élt, és az ő pénzét birtokolják? Te fiatal vagy, még nem vagy harminc esztendős, és mesterkedéseddel be akarod csapni Efezus városának véneit és bölcseit? Börtönbe vetlek, többször megveretlek, és nem engedlek ki többé, amíg meg nem mondod az igazat, hogy hol van a kincs, amit találtál!”

Ezeket hallva Szent Jamblikhosz félni kezdett, és elcsodálkozott azon, hogy azt hallotta, Decius sok évvel ezelőtt uralkodott. Tehát arccal a földre borult és így szólt: „Könyörgök hozzátok, uraim, válaszoljatok a kérdéseimre, és pedig mindent önként elmondok nektek. Decius császár uralkodik ebben a városban, és életben van-e?” A püspök ezt felelte neki: „Nem, fiam, nincs a mostani időben és ezekben az országokban olyan császár, akit Deciusnak neveznének, ő a korábbi nemzedékeken uralkodott, sok-sok esztendővel ezelőtt; most pedig az igazhitű Teodóz császár az uralkodó.” Jamblikhosz ezt válaszolta: „Kérlek benneteket, uraim, kövessetek, és én megmutatom nektek az Ohlon-hegy barlangjában az én barátaimat, hogy megtudjátok tőlük, igaz, amit beszélek; hiszen mi Decius elől menekültünk el ebből a városból néhány nappal ezelőtt, és abban a barlangban rejtőztünk el. Deciust pedig magam láttam tegnap, amint bevonult Efezus városába; most már azonban nem tudom, valóban Efezus-e ez, vagy egy másik város.”

A püspök így gondolkozott magában: „Isten ezen az ifjún keresztül egy bizonyos titkot akar előttünk felfedni!” Így szólt a kormányzóhoz: „Menjünk vele, hogy meglássuk, milyen csodálatos dolgot akar nekünk mutatni.” Akkor a püspök és a kormányzó nyomban fölkeltek és követték az ifjút, őket pedig a város elöljárói és nagy népsokaság. És elérve a hegyre, a barlanghoz, először Jamblikhosz lépett be, majd a püspök és a többiek, és a barlang bejáratánál megtalálták a kis rézdobozt, amit két ezüstpecséttel zártak le. És a püspök a kormányzóval együtt mindenki előtt felnyitotta a dobozt, és megtalálták benne a két ólomtáblácskát, amelyekre az volt írva, hogy hét szent ifjú, Maximilián, a város elöljárójának fia, Jamblikhosz, Martin, János, Dénes, Exakusztodianosz és Antoninusz elmenekült a zsarnok Decius elől és ebben a barlangban rejtőzött el, amelyet Decius parancsára kövekkel lezártak, és a szent ifjak a barlangban vértanúk módjára haltak meg Krisztusért. Ezeket mindnyájan olvasva, csodálkoztak és fennhangon dicsőítették Istent.

Aztán beljebb mentek a barlangba, és megtalálták a szenteket, amint örömmel eltelve ültek, arcuk ragyogott Isten ajándékának fényében, és olyan szépek voltak, mint valami virágok. Látta tehát őket a püspök, a kormányzó, látták a város elöljárói és a nép is, a lábukhoz borultak és dicsőítették Istent, hogy ilyen csoda látására méltatta őket. Az ifjak mindent elbeszéltek magukról és a zsarnok Deciusról, hogy miféle üldöztetéseket szenvedtek el a keresztények az ő idejében. A püspök és a kormányzó azon nyomban levelet küldött az igazhitű Teodóz császárnak: „Parancsold meg, hogy mihamarabb jöjjenek ide Fenséged részéről tiszteletreméltó férfiak, hadd láthassák a csodát, amelyet Isten a Te uralkodásod idején mutatott meg; mert a mi napjainkban mutatkozott meg nekünk az eljövendő feltámadás képmása e szentek testében, akik most feltámadtak.”

Meghallva ezt Teodóz császár, nagy örömmel örvendezett, és ő maga indult el hozzájuk. Főembereivel és nagy népsokasággal elment Konstantinápolyból Efezusba, az efezusiak pedig nagy tisztességgel vonultak ki elé, ahogy illett. A püspök, a kormányzó és a város többi elöljárója elvezette a császárt a barlanghoz, amelybe belépve, meglátta a szenteket, akik olyanok voltak, mint Isten angyalai. Leborult a lábuk elé és hódolt előttük, azok pedig kinyújtották kezüket, és fölemelték a földről. A császár fölkelve, szeretettel átölelte őket, megcsókolta és térdeiken sírt. A tiszteletreméltó köszöntőcsókot követően a császár leült a szentekkel szemben a földre, és rájuk tekintve dicsőítette Istent, szíve pedig igen-igen örvendezett bensejében. Így beszélt hozzájuk: „Uraim, úgy tűnik nekem, amikor arcotokra nézek, mintha magát az Uralkodó Krisztust látnám, az én Uramat, aki Lázárt kiszólította a sírból, és aki most benneteket is feltámasztott mindenható szavával, hogy tanúsítsa nekünk a holtak eljövendő feltámadását, akik majd meghallják Isten Fiának hangját, feltámadnak és romlatlanul jönnek elő sírjaikból”.

Szent Maximilián így felelt a császárnak: „Mostantól fogva a te uralkodásod erős lesz Krisztusban, az élő Isten Fiában való erős hited miatt, ő majd megőriz érintetlenül minden bajtól az ő Szent Nevében. Tudd meg és hidd el, hogy miattad támasztott fel minket Isten a holtak végső feltámadásának ideje előtt.” Hosszasan beszélgettek a szentek a császárral, és sok más, léleknek hasznos dolgot mondtak neki, a császár pedig a főpappal, a nemesekkel és a néppel együtt szívesen hallgatta szavaikat.

Niképhorosz Kallisztosz görög egyháztörténet-író megjegyzi, hogy a császár hét napon keresztül együtt étkezett az ifjakkal, és szolgált nekik az asztalnál. Miután pedig sokat beszélgettek, a jelenlévők az ifjakra tekintve és betelve orcájuknak látásával látták, amint fejüket újra a földre hajtják, és a halál álmával elalusznak, Isten rendelése szerint. A császár velük volt, és amikor ezt látta, a jelenlévőkkel együtt nagyon siratta őket. Megparancsolta, hogy készítsenek hét koporsót ezüstből és aranyból, és azokba helyezzék a szentek testét.

Azon az éjszakán a szentek megjelentek a császárnak álmában, és meghagyták neki, hagyja őket a föld alatt nyugodni úgy, ahogy korábban nyugodtak. Ez után sok főpap gyűlt ott össze, fényes ünnepséget tartottak, és a szent vértanúkat méltóképpen tisztelték. A császár pedig irgalmasságot gyakorolva a környék szegényeivel és rászorulóival, örvendezve visszatért Konstantinápolyba, dicsőítve Krisztust, a mi Urunkat, akinek legyen mitőlünk, bűnösöktől, tisztelet és dicsőség az Atyával és a Szentlélekkel együtt mindig, most és mindenkor, és mindörökkön örökké.

+

Megjegyzés:

Aki pedig az igazságot akarja tudni, keresse elő Decius uralkodásának idejét és Teodózét, amelyeket mi most ide helyezünk:

Decius a hét ifjú elalvását követően az Isten-Ige megtestesülését követő 254. évben halt meg, az Ifjabb Teodóz pedig 408-ban vette át az uralkodást.

(Forrás: https://doxologia.ro/calendar-ortodox/2022-10)

(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)

Tropárionok

Feltámadási tropárion, 2. hang

Szent Jakab apostol tropárionja, 4. hang

Mint az Úrnak tanítványa, magadba fogadtad az Evangéliumot, mint vértanú tántoríthatatlan voltál,  bizodalmad van mint Isten testvérének, és közbenjárásod mint főpapnak.

Esedezz Krisztus Istenhez, hogy üdvözítse a mi lelkünket!

Szent György tropárionja, 4. hang

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek,

Szent Jakab apostol kondákionja, 4. hang

Az Atyának egyszülött Isteni Igéje, megjelenvén közöttünk az utolsó napokban, Téged, az istenes Jakabot rendelt Jeruzsálem első pásztorául és tanítójául, és hűséges sáfárául a szellemi titkoknak, ezért, ó, apostol, mindnyájan tisztelünk Téged!

Most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Theotokion, 2. hang

Keresztények csalhatatlan oltalma, az Alkotóhoz való állhatatos közvetítője, ne vesd el a bűnösök könyörgő hangját, hanem igyekezz, mint jóságos, segítségünkre, kik híven kiáltjuk Hozzád:

Légy gyors a közbenjárásban, és siess az esedezésben, Istennek Szülője, ki mindenkor oltalmazod tisztelőidet!

+