Kelet Hírei Keresztény Testvéreinknek
„Félelem nélkül, szentségben és igazságban, életünknek minden napján.”
Szegedi Szent György ortodox templom
Szeged, Kazinczy u. 7.
2018. május – június
_________________________________________________
Gondolatok Szent Iván napjára (június 24.)
(Olvasandó: Lukács 1,1-80)
Egyházi hagyományunkban június 24-hez, Keresztelő Szent János születéséhez, „Szent Iván napjához” kötődik a nyári napforduló, bár a csillagászati forduló a Föld északi féltekéjén június 21-re esik. Ekkor leghosszabb ugyanis a nappal és legrövidebb az éjszaka. Erre a hagyományra a nagy egyházatya, Aranyszájú Szent János tanítása is hatással lehetett, aki a Keresztelő születése körüli csodákat, majd nyilvános fellépését a pirkadathoz hasonlította, amely már a napkorong tényleges megjelenése előtt beragyogja a hajnali égboltot. Így világította meg a mi szellemi világunk horizontját Jézus Krisztus, az „igazság Napja” megjelenése előtt az Előhírnök alakja.
Gábriel angyal, aki „az Isten színe előtt áll”, így prófétált róla Zakariás papnak:
„Örömöd és vigasságod lesz ő, és sokan örülnek majd születésén… nagy lesz az Úr előtt…, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel… Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés szellemével és erejével fog előtte járni…”
A Keresztelő születése sokak számára lett öröm és vigasság. Élete példa minden keresztény számára, aki arra kap elhívatást, hogy öröm és vigasság legyen embertársai számára, ne pedig teher, gond vagy bánat.
Zakariás pap, miután a Keresztelő megszületett, nyelve megoldódott, betelt Szentlélekkel, és ő is prófétált:
„Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét… Megmentett minket…, hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban színe előtt életünknek minden napján.”
Így szolgált Keresztelő János az Úrnak. Emberi félelem – de nem istenfélelem – nélkül. Mert nem félt Heródesnek szemébe mondani az igazságot, „nem szabad elvenned testvéred feleségét” (Mk 6,18). Csak egy szavába került volna, és fejét nem kellett volna pallos alá hajtania. Manapság sokan beletörődnek, és ezt mondják: „ma már minden másképpen van…” A Keresztelő nem törődött bele, és mivel a fejedelemnek szólt az intelem, a fejével fizetett érte. Saját fejénél is drágábbnak tartotta Isten igazságát. Életszentségben és igazságban szolgálta őt. Úgy, ahogy Zakariás prófétált róla. A hit teljes igazsága szerint. Mindent tudott az eljövendő Krisztusról. Így tett tanúságot róla:
„Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel… Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: ‘Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.’ Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.”
Azért „nem támadt asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11), mert nemcsak jövendölt a Megváltóról, mint a régi próféták, hanem meg is látta, rá is mutatott, felmutatta a világnak. Nemcsak egyszer, olykor-olykor, hanem kivétel nélkül, életének „minden napján” így szolgálta őt, feje vételéig, Nem Illés volt ő, de „Illés szellemével és erejével” járt az Úr előtt. Jézus így tett tanúságot magáról Illésről és az Előhírnökről:
„Illés valóban eljön, és helyreállít mindent, de mondom nektek: Illés már eljött, s nem ismerték fel őt, hanem azt tették vele, amit csak akartak. Éppígy az Emberfia is szenvedni fog miattuk.” Akkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik. (Mt 17,11-12).
„Égő és világító fáklya” volt (Jn 5,35). Égett benne a szeretet Isten és az ember iránt. Életének tisztasága – és alázata, ami pedig a szentség legbiztosabb ismertetőjele – világító fáklya volt. Féltékenység tölthette volna el, amikor hírül hozták neki: „Mester, aki nálad volt a Jordánon túl, akiről tanúságot tettél, most szintén keresztel és mindenki hozzá tódul.”
Ám ő ezt felelte: „Az ember semmit sem szerezhet, hacsak a mennyből nem adatott neki. Ti magatok vagytok a tanúim, hogy azt mondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem az vagyok, akit őelőtte küldtek. Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom.” (Jn 3,26.30)
I. T.
+
Áthoszi Porfíriosz atya tanításaiból
A betegségről
„A betegséget Krisztus szeretetének érzem.”
Krisztusom, határtalan a te szereteted!
Hálát adok Istennek, hogy annyi betegséget adott nekem! Gyakran mondom neki: „Krisztusom, határtalan a te szereteted!” Az is csoda, hogy még élek. Több betegségem mellett még az agyalapi mirigyem is rákos. Egy daganat keletkezett ott, amely növekszik, és nyomja a látóideget. Ezért már nem látok. Szörnyű fájdalmaim vannak. Mégis imádkozom, türelemmel hordozva Krisztus keresztjét. Látjátok, mekkora a nyelvem? Megnőtt; nem olyan, mint azelőtt volt. Ez is ennek a ráknak a következménye. S ahogy telik az idő, egyre rosszabbul leszek. A daganat egyre nagyobbra nő, és alig tudok majd beszélni. Nagy fájdalmaim vannak, szenvedek, de a betegségem mégis nagyon szép. A betegséget Krisztus szeretetének érzem. Töredelem van bennem, és hála Isten iránt. A betegséget bűneim miatt kaptam. Bűnös vagyok, és Isten meg akar tisztítani.
Amikor tizenhat éves voltam, arra kértem Istent, adjon nekem súlyos betegséget, rákot, hogy szenvedhessek az ő szeretetéért, és a fájdalmakon keresztül dicsőíthessem őt. Hosszú ideig kértem ezt. A lelkiatyám azonban azt mondta, ez önzés, s hogy ezzel kényszerítem Istent. Isten tudja, mit tesz. Ezért nem folytattam tovább az imát. De látjátok, Isten nem feledkezett meg az imádságomról, annyi év után megadta nekem ezt az ajándékot!
Most pedig nem imádkozom Istenhez, hogy elvegye, amit kértem tőle. Örülök, hogy megajándékozott, és nagy szeretetemben én is részese lehetek az ő szenvedéseinek. Isten megfenyít. „…mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti” (Zsid 12,6). A betegségem Isten kivételes kegyelme, amely arra hív, hogy belépjek Isten szeretetének misztériumába, és az ő fenyítése által viszonozhassam kegyelmét. Nem vagyok azonban méltó. Azt mondhatnátok nekem: „Mindaz, amit Isten feltárt előtted, talán nem tesz méltóvá?” Azok inkább elítélnek engem. Mert azok mind Isten kegyelméből vannak. Egyik sem a sajátom. Isten sok kegyelmet adott nekem, de nem tudtam betölteni őket, s méltatlannak bizonyultam. Az erőfeszítést azonban egyetlen pillanatra sem hagytam abba. Talán Isten megsegít majd, hogy szeretetének szentelhessem magam.
Emiatt nem imádkozom azért, hogy Isten jó dolgokat tegyen velem. Azért imádkozom, hogy engem tegyen jóvá. Biztos vagyok benne, Isten tudja: fájdalmaim vannak. Imádkozom a lelkemért, hogy bocsássa meg vétkezéseimet.
(Áthoszi Porfíriosz atya tanításai. XII. A betegségről. Odigitria–Jel, Budapest 2014)
+
