Az igazhitű I. Alexiosz görög császár[1] idejében történt, amikor a konstantinápolyi pátriárkai trónon Miklós érsek[2] ült, a kijevi Rusz fölött pedig a Krisztusszerető nagyfejedelem, Vszevolod Jaroszlavics (+1093), majd ennek fia, a nemes II. Vlagyimir, Csernyigov fejedelme (+1125) uralkodott, akit anyja után Monomahosznak is neveztek. Az izmaeliták (mohamedánok) elözönlötték a keresztény világot, és Krisztus keresztjének ellenségei Herszonészoszból indulva a Fekete-tenger túlsó partján keresztül uralmuk alá vetették Antiókhiát és Jeruzsálemet, a falvakat, városokat, templomokat és monostorokat felégették és elpusztították, akik pedig kardjuktól megmenekültek, azokat mind rabságba vetették, és egész országokat foglaltak el. Ekkor a lükiai Müra városa is, ahol Krisztus főpapja, Csodatevő Szent Miklós érsek ereklyéi pihentek, elpusztult Hágár fiai kezétől. Mindez azonban Isten engedélyével történt a mi bűneink miatt, amelyekkel igen megharagítjuk Őt, és hosszantűrő irgalmát a megkeseredésig próbára tesszük, ahogyan a zsoltár mondja: „megkeserítettek Téged, Uram” (Zsolt 5,11). Hiszen amikor Isten megharagszik a bűnbánatról megfeledkező nép törvénytelensége miatt, akkor nem irgalmaz szentjeinek sem, és nem hallgatja meg kedveltjei könyörgését. Ezt mondta ugyanis egykor Jeremiás prófétának: „Ha Mózes és Sámuel állna is színem előtt – és könyörögne az engem gyűlölő népért –, nem szívlelném ezt a népet. Űzd el őket színem elől, menjenek el! Aki halálra való, a halálra; aki kardra, a kardra; aki éhínségre, az éhínségre; és aki fogságra, a fogságra.” (Jer 15,1–2)
Isten igazságos haragja miatt tehát sok görög uralom alatt lévő keleti vidék lett pusztasággá, és ezek között volt Lükia is, melyben Müra városa található, és úgy akarta az Úr, hogy kedveltje, Szent Miklós ereklyéi az elpusztított és elnéptelenedett városból az itáliai Bariba, mint lakott városba kerüljenek (Zsolt 106,4.7). Egyfelől azért, hogy a világ e megvilágosítójának ereklyéi, kinek szent lelke a mennyei seregek társaságában az őt megillető dicsőségben lakozik, ne legyenek véka alá rejtve, nélkülözve az emberek tiszteletét, hanem mint a gyógyító csodák kiapadhatatlan forrása, ne hiányozzanak azoknak, akik hozzájuk folyamodnak. Másfelől azért, hogy a keresztény Nyugat se legyen kénytelen nélkülözni Isten jótéteményeit, amelyeket a nagy főpap a közbenjárásai által cselekszik.
Az ereklyék átvitele pedig a következőképpen történt:
Egy tiszteletreméltó és jámbor papnak, aki Bari városában lakott, egy éjjel megjelent Szent Miklós, és így szólt hozzá: „Menj és mondd meg ennek a népnek és az egész templomi gyülekezetnek, hogy menjenek el a lükiai Mürába, vegyék fel onnan az én ereklyéimet, hozzák ide, és helyezzék el Bari városában, mert nem maradhatok azon a pusztává lett helyen. Így akarja az én Uram és Istenem.”
A látomást követően a pap fölkelt, a templomba ment, és mindent elmondott a papságnak és a népnek. Azok pedig, meghallva a jelenést, örvendeztek és ezt mondták: „A mai napon megsokasodott Isten könyörülete mirajtunk, az Ő népén és városunkon.” Sietve kijelöltek tehát három hajót, és a papi rendből kiválasztottak néhány tiszteletreméltó személyt, kíséretül pedig közismert és istenfélő férfiakat állítottak, akiket elküldtek a nagy főpap, Miklós szent ereklyéiért. Amikor pedig megtervezték az előttük álló feladatot, nem meggondolatlanul akartak hozzálátni, nehogy a csodatevő ereklyék megszerzése helyett ennek ellenkezője történjék. Ezért kereskedőruhát öltöttek magukra, mintha csak üzleti útra indulnának, és hogy az elkerüljenek minden akadályt, hajóikat megrakták búzával, és elindultak, mint akik kereskedés céljából utaznak. Így szerencsésen elértek Antiókhiába, ahol a kereskedők szokása szerint eladták a búzát, és más árut vásároltak.
Ott meghallották, hogy más, velencei kereskedők is, akik már előttük odaértek, Lükiába készülnek, Müra városába, hogy Szent Miklós ereklyéit megszerezzék, ezért azon igyekeztek, hogy megelőzzék őket. Sietve hajóra szálltak és mivel Isten gondviselése is úgy irányította a szeleket, hogy számukra kedvező legyen, előbb értek Lükiába és Müra partjainál kötöttek ki. Kérdezősködni kezdtek a szent temploma és ereklyéi felől, majd magukhoz vették fegyvereiket, mert attól tartottak, hogy valaki útjukat állhatja, és a templomba mentek. Négy szerzetest találtak ott, és megkérdezték tőlük: „Hol találjuk Szent Miklós ereklyéit, mert eljöttünk, hogy hódoljunk előttük.” A szerzetesek pedig megmutatták a templomban a sírt, amelyben, mintegy véka alá rejtve, a padló kövezete alatt feküdtek Krisztus főpapjának gyógyító ereklyéi.
Akik tehát Bariból jöttek, felszedték a kövezetet és ásni kezdtek, amíg meg nem találták a szent koporsóját. Amikor pedig felfedezték, látták, hogy tele van igen jó illatú olajjal, amelyet ereklyéi forrásoztak. Az olajat edényeikbe töltötték, a szent ereklyéket pedig a papok nagy örömmel vették karjaikba, a hajókhoz mentek és az egyikben áhítattal elhelyezték. Velük tartott két szerzetes is, a másik kettő pedig ott maradt. Miután tehát a lelki munkálkodásukat ilyen sikeresen végrehajtották és megszerezték a felbecsülhetetlen kincset, április hó huszonnyolcadik napján elhagyták a lükiai Müra partjait. Gondtalan és boldog utazást követően, május hó kilencedikén, egy vasárnap értek vissza Bari városába, éppen a vecsernye ideje alatt.
A város lakói pedig, amikor értesültek Isten kedveltje tiszteletreméltó ereklyéinek érkezéséről, rögvest kimentek elé a püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel és más templomi szolgálattevőkkel együtt. Férfiak, asszonyok és gyermekek, a város minden lakója, kicsik és nagyok fáklyákkal és tömjénezőkkel, dicsérő énekeket énekeltek Istennek, és imádságos himnuszokkal könyörögtek Krisztus főpapjához. Nagy örömmel és tisztességgel fogták a felbecsülhetetlen lelki kincsek tárházát, és elhelyezték az Előhírnök Keresztelő János templomában, amely a tengerparton volt. A gyógyító ereklyék által pedig sok csoda történt. Sánták és vakok, süketek és ördögtől megszállottak, betegségektől gyötörtek gyógyultak meg, miután megérintették a szent ereklyéit. Hétfő reggeltől negyvenhét férfi és asszony, kedden huszonketten, szerdán huszonkilencen, csütörtök reggel pedig egy süketnéma ember gyógyult meg, aki öt esztendeje volt beteg.
Mindezek után Krisztus főpapja, Szent Miklós látomásban megjelent egy istenfélő szerzetesnek, és így szólt hozzá: „Isten akaratából jöttem ebbe a városba, vasárnap, a kilencedik órában, és Isten ajándékaként ugyanebben az órában tizenegy embert gyógyítottam meg.” A szerzetes mindenkinek elbeszélte a jelenést, Isten dicsőségére és kedveltjének dicséretére. Attól kezdve nem szűnt meg a csodák sokasága, és a mai napig minden nap csodálatos módon meggyógyulnak mindazok, aki hittel Hozzá folyamodnak.
Bari városának lakói pedig, látva Szent Miklós atyánk ereklyéi csodatételeinek ajándékát, amely szüntelen forrásként folyamatosad fakadt, nagy és szépséges kőtemplomot építettek a szent tiszteletére, és mindenféle drága ékességgel látták el. Ezek után nagy értékű ezüst ereklyetartót készíttettek és teljesen bearanyozták. Az ereklyék elköltöztetését követő harmadik évben pedig papjaikkal együtt összegyűltek az érsekek és a püspökök a környező városokból és tartományokból, és átvitték Szent Miklós csodatevő ereklyéit a Keresztelő templomából az új kőtemplomba, amelyet az Ő tiszteletére építettek, ez pedig ugyanaznap történt, amelyen korábban a lükiai Mürából Bariba hozták őket. Az ezüst ereklyetartót az oltárban helyezték el, a régi ereklyetartót pedig, amelyet Mürából hoztak, a szent ereklyék egy kis darabjával együtt a templomban hagyták, hogy az érkező hívek hódolhassanak előtte.
Ekkortól helyezték Krisztus főpapja, Szent Miklós ereklyéinek átvitele ünnepét erre a napra, hogy minden esztendőben megüljük május hó kilencedik napján, és mindkét átvitelről megemlékezzünk. Az elsőről, amelynek során Mürából Bariba jöttek, és a másodikról, amikor a Keresztelő templomából a Szent Miklós templomba vitték át őket.
Attól kezdve nem csupán abban a városban, hanem Rusz földjén is igaz hittel és buzgósággal ünnepelték az ereklyék átvitelének napját, mert igen szerették Szent Miklóst, a csodatevőt, hiszen a keresztény hit világosságára tért Rusz a szent sok csodáját kiérdemelte.
Néhány év elteltével, Szent Miklós megjelent egy bizonyos szerzetesnek, és megparancsolta, hogy ereklyéit helyezzék el a szentélyben, az oltárasztal alatt, ahol szünet nélkül illatos olajat áraszt, ahogyan arról ma is meggyőződhetnek mindazok, akik ott járnak. A sír őrzői e szent olajat sokféle betegség gyógyítására osztogatják, Krisztusnak, a mi Istenünknek dicsőségére, aki csodálatos az Ő szentjében az Atyával és Szentlélekkel együtt most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen.
Ugyanezen a napon emlékezünk meg a csodáról, amelyet Szent Miklós Decsani Szent István szerb királlyal művelt, amikor visszaadta a szeme világát.
(Szent Miklós magasztalása)
Dicsőítő vers az Ohridi prológusokból, Szerb Szent Miklós szövege alapján
Álmot látott a vak István a Juhoknak Mezején[3],
Szüntelen kínok közt aludt, fájdalmaknak seregén.
Mindkét szeme helyén, jaj, vér, egész teste úgy remeg,
Valóban, a halál is jobb, mint élni ily életet…
Ó, de lám, ekkor egy ember szeme előtt megjelent,
Dicsőséges fényruhában, mint mennybéli képeken.
„Lükiai Müra város Miklós püspöke vagyok,
Téged kiválasztott az Úr, arca fénye rád ragyog.
Nézz jobbomra, István, és lásd tenyeremben szemeid,
Amit te nem birtokolhatsz, íme, az van benne itt.
Visszaadom neked, amint elérkezik ideje,
Amikor a Magasságos így határoz, higgy benne!”
Öt esztendő lassacskán folyt, minden sötét, fekete,
Így telt csendben szerbek szent királya, István élete.
Ő azonban forrón hitte: Csodatévő újra jő,
Ahogyan azt ígérte, erre várt hát szüntelen ő.
„Szent Miklósom, eljössz hozzám, ahogy ígérted nékem,
Amikor a Magasságos segedelmemre lészen.”
Ez volt esdő imádsága hűs templomnak rejtekén,
Könnyei csak forrásoztak vak szemeinek helyén.
S kedves szentje, íme, egy nap a templomban ott terem,
Míg Szent István szokott helyén imádkozott odabenn.
Szent jobbjában, nézd csak, hozza Istvánjának szemeit,
Könyörülettel eltörlve a sötétség éveit.
„Íme, király, eljött örvendezésednek ideje,
Úr nevében cselekszem, ki hozzád küldött ide le.
Vaknak Ő ad biztos látást, mindjárt magad láthatod,
Nézd meg hát saját szemeddel, s bízvást ezt kiálthatod:
Dicsőség a magasságban, nagy tisztesség, hódolat,
Háromságban Egy Istennek, Ki tesz ily nagy dolgokat!”
Miklós érsek szent kezével kereszt jelét ráveti,
Sötétség múló kendőjét szeretettel leveszi.
(Forrás: doxologia.ro)
(Románból ford. A-V. Gellért)
[1] I. Alexiosz Komnénosz (+1118), Árpádházi Szent Piroska apósa.
[2] III. Grammatikosz Miklós (+1111) konstantinápolyi pátriárka.
[3] Juhoknak Mezején: valószínűleg a konstantinápolyi Blakhernai-negyed egykori Szent Miklós-templomának elhelyezkedésére utaló szavak. Megvakítása után Szent István a konstantinápolyi Szent Miklós-monostorban töltötte száműzetését, itt történt a nevezetes csoda, amelyről a vers megemlékezik.
