Dávid atya élete, aki egykor rablóvezér volt, majd szerzetes lett
Lelki rét, 143. fejezet
Hermopoliszi Dávid, ünnepe (VI. sz.): szeptember 6.
Megérkeztünk Thébába és Antinopolisz városában találkoztunk a szofista Phoibamónnal, s hallgattuk lelkünk számára hasznos beszédét. Ezt mesélte nekünk:
„Hermopolisz környékén élt egy rabló. Dávidnak hívták, sokakat kirabolt, sokakat megölt és számtalan gonoszságot művelt, és ebben, hogy úgy mondjam, senkihez sem volt fogható.
Egy alkalommal – amikor a hegyek között rabolt és harminc rablónál is több volt a keze alatt – magába szállt, és minden bűnét megbánta, amit addig cselekedett. Embereit otthagyta, és egy monostorba ment. Bekopogott, a kapus testvér kijött, és így szólt hozzá: – Mit akarsz? A rablóvezér azt felelte: – Szerzetes akarok lenni! – A kapus testvér visszament a monostorba és elmondta az apátnak. Az apát kijött a kapuhoz, ránézett, és amikor látta, hogy öreg, ezt mondta neki: – Nem élhetsz itt, mert a testvéreknek sok fáradságot kell elviselniük, a szerzetesi küzdelmek pedig számosak, az aszkézis nagy. Te nem szoktál hozzá az ilyen élethez, nem fogod tudni betartani a monostori életszabályokat. – A rabló kérlelni kezdte: – Mindent betartok, csak fogadj be! – Nem leszel képes rá – erősködött az apát. Ekkor a rablóvezér így szólt: – Tudd meg, hogy én Dávid vagyok, a rablóvezér. Azért jöttem ide, hogy elsirassam a vétkeimet. Ha azonban nem fogadsz be engem, esküszöm neked arra, Aki a mennyekben lakozik, hogy visszatérek eddigi mesterségemhez, magammal hozom összes társamat, mindannyiótokat megöllek és monostorotokat a földig rombolom. Amikor az apát ezt meghallotta, befogadta a monostorba, szerzetessé nyírta és ráadta a szerzetesek szent ruháját. Így tehát szerzetesek módjára küzdeni kezdett és önmegtartóztatásával, engedelmességével és alázatával a monostor minden lakóját felülmúlta. Abban a monostorban pedig mintegy hetven szerzetes élt. Mindannyiuk hasznára vált, mindenkinek példája lett.
Egy alkalommal, amikor kunyhójában ült, meglátogatta az Úr angyala és így szólt hozzá: – Dávid, Dávid, az Úr Isten megbocsátotta bűneidet. Mostantól fogva jeleket fogsz cselekedni. Ő azt felelte: – Nem tudom elhinni, hogy azt a rengeteg nagy bűnt, ami a tenger fövenyénél is több, Isten ilyen rövid idő alatt megbocsátotta. – Ha fiára való tekintettel nem kegyelmeztem Zakariás papnak – mondta az angyal –, hanem mivel nem hitt szavamnak, büntetés gyanánt megkötöttem a nyelvét, vajon neked megkegyelmezek? Ezért mostantól fogva egy szót sem fogsz tudni szólni. Dávid atya leborult előtte és így válaszolt: – Amíg a világban voltam, törvénytelenségeket cselekedtem és vért ontottam, tudtam beszélni? Most pedig, amikor Istennek akarok szolgálni és előtte dicsérőénekeket énekelni, megkötöd a nyelvemet, hogy ne beszélhessek? Akkor az angyal ezt felelte: – Addig beszélhetsz, amíg a napi imarendedet elmondod. Az imádságon kívül azonban egy szót sem fogsz tudni szólni. Így is történt. Isten pedig sok jelt művelt általa. Zsoltárokat énekelt, de azon kívül egy szót sem tudott szólni, sem rövidet, sem hosszabbat.” Aki pedig ezt elbeszélte nekünk, még hozzátette: – Sokszor láttam Dávid atyát, és dicsőítettem Istent.
(Forrás: doxologia.ro; P.G. 87 k. / III., cap. CXLIII.)
(Ford. A-V. Gellért)
