PALAMASZ SZENT GERGELY ATYÁNK 18. HOMÍLIÁJA
a Kenetvivők Vasárnapján, melyben arról is szól, hogy a Szentséges Istenszülő látta először a Feltámadott Urat.

 

 

 

Az Úr feltámadása az emberi természet megújhodása, újbóli meghívás az elsőnek teremtett Ádám életére – akit a bűn miatt elnyelt a halál, és a halál miatt visszatért a földbe, amelyből vétetett –, az ő újjáalkotása és visszatérése a haláltól mentes életre. Így tehát, amint őt, aki elsőként alkottatott és életet birtokolt, nem látta senki az emberek közül (Ter 2,7), hiszen abban az órában nem volt még egyetlen más ember sem, miután pedig az isteni lehelet következtében megkapta az élet lelkét, az első, aki mindenki más előtt láthatta őt, egy asszony volt, hiszen utána Éva volt az első az emberek között. Ugyanígy a második Ádámot, aki az Úr, senki sem láthatta az emberek közül feltámadni halottaiból. Hiszen övéi közül senki sem volt jelen, a katonák pedig, akik a sírt őrizték, remegtek a félelemtől, és olyanok lettek, mint a holtak. Miután azonban feltámadt, aki mindenki másnál előbb láthatta az Urat, egy asszony volt, ahogyan azt Márktól hallottuk ma az evangéliumban: „Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki.” (Mk 16,9)

Így tehát világosnak tűnik, hogy az evangélista az Úr feltámadásának óráját is megjelölte – reggel történt ugyanis–, és feljegyezte, hogy Mária Magdolna látta Őt elsőként, mégpedig a feltámadás órájában. Azonban nem ezt mondja, ez pedig nemsokára világossá válik azok számára, akik kissé meg akarják ismerni a dolgokat. Hiszen nem sokkal fentebb a többi evangélistával összhangban azt mondja, hogy ez a Mária korábban eljött a sírhoz a többi kenetvivő asszonnyal együtt, és mivel üresen találta a sírt, elment (Mk 16,1–8). Tehát az Úr sokkal korábban támadt fel annál, mint ahogyan reggel Mária látta Őt. Hogy pedig ennek az idejét is megnevezze, nem pusztán azt írta, „reggel”, mint itt, hanem azt, „korán reggel”.  Tehát arról az összetéveszthetetlen hajnali világosságról, derengésről, pirkadásról beszél, amely megelőzi a látóhatáron felbukkanó napot. Erről szól János is, amikor azt írja, Mária Magdolna a sírhoz ment „kora reggel, amikor még sötét volt”, és „látta, hogy a kő el van mozdítva” (Jn 20,1).

János szerint azonban Mária Magdolna ekkor nem csupán odament a sírhoz, hanem el is ment onnan anélkül, hogy az Urat látta volna. Hiszen sietve Péterhez és Jánoshoz megy, és hírül viszi nekik – nem azt, hogy feltámadt, hanem –, hogy elvitték az Urat a sírból, ami azt bizonyítja, hogy nem tudott semmit a feltámadásról (vö. Jn 20,2). Ebből arra következtethetünk, hogy az Úr – abszolút értelemben – nem Máriának jelent meg elsőként, hanem, miután nappal lett, ő volt az első, aki találkozott Vele.

Van itt tehát valami, amit az evangélisták rejtett módon közölnek, és amit én most felfedek a ti szívetek szeretete előtt. Hiszen az első, aki az emberek közül az Úrtól megkapta feltámadásának az örömhírét, az Istenszülő volt, ahogyan az illő és igazságos. Mindenki más előtt Ő láthatta a Feltámadottat, örvendezhetett isteni szavainak, és nem csupán látta szemével és hallotta fülével, hanem első és egyetlenként kezével érinthette az Ő tisztaságos lábát, akkor is, ha erről az evangélisták nem beszélnek nyíltan, mert nem akarják az Ő Anyját tanúul állítani, nehogy a hitetleneknek okot adjanak a kétkedésre.

Most azonban az én szavaim – a Feltámadott kegyelmének köszönhetően – a hívőkhöz szólnak, az ünnep tartalma pedig arra kényszerít bennünket, hogy a kenetvivőkről szóljunk; az adja ajkunkra a szavakat, aki azt mondja, „semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna” (Lk 8,17; 12,2; Mt 10,26; Mk 4,22), ezért felfedjük előttetek a következőket is.

Kenetvivőknek nevezzük azokat, akik az Istenszülővel együtt követték az Urat, üdvözítő szenvedéseinek ideje alatt Vele maradtak, halála után pedig azon igyekeztek, hogy illatokkal megkenjék a testét. Hiszen amikor József és Nikodémus elkérték és átvették Pilátustól az Úr testét, levették a keresztről, igen ragadós, sűrű, enyvhez hasonló illatokkal kenték be és gyolcsokkal borították, egy sziklába vájt sírba helyezték, és nagy követ helyeztek a sírbolt bejáratához (vö. Jn 19,38–42). Márk evangélista szerint ekkor jelen volt és mindezt végignézte Mária Magdolna és a másik Mária (Mk 15,47). Amikor azt írja, „másik Mária”, nincs kétségünk afelől, hogy Isten Anyjáról van szó, Akit Jakab és József anyjának is neveztek, mert ezek Józsefnek, az Ő jegyesének fiai voltak. Amikor pedig az Urat sírba helyezték, nem csupán ők, hanem más asszonyok is jelen voltak, mert Lukács így beszéli el: „Az asszonyok, akik Galileából jöttek vele, utánamentek, és megnézték a sírt, hogy miképpen helyezték el a testét.” (Lk 23,55) „Mária Magdolna és Johanna és Mária, Jakab anyja és a velük lévő többi asszony mondta el mindezt az apostoloknak.” (Lk 24,10)

„Aztán hazatértek, illatszereket és keneteket készítettek” (Lk 23,56), mert nem tudták még biztosan, hogy valóban Maga az Úr az Élet Illatos Kenete azok számára, akik hittel közelednek Hozzá, és a halál illata azoknak, akik a végsőkig kitartanak hitetlenségükben. Nem tudták még, hogy ruháinak illata, azaz Testének illata fenségesebb minden illatnál, és „kiöntött illatos kenet az Ő Neve” (vö. Én 1,3), amely által az egész világot jóillattal töltötte be; és keneteket és illatokat készítenek, azt gondolván, hogy egyfelől a sírban fekvő tiszteletére cselekszenek, másfelől azok megkímélésére, akik közeledni akartak Hozzá, hogy romlani kezdődő testének nehéz szagát a kenetekkel elfedjék.

Így tehát elkészítették a keneteket és az illatokat, és szombaton a parancsnak megfelelően nyugalomban maradtak (Lk 23,56; Kiv 12,16; 20,10; Lev 23,8). Hiszen nem ismerték az igazi Szombatot, és nem ismerték fel azt az áldott Szombatot, amely természetünket az alvilág mélységeiből a fényességes, isteni és mennyei magasságokba emelte.

(…) A vasárnapot minden evangélista „a hét első napjának” nevezi. Ezekkel a kifejezésekkel pedig: „kora hajnalban”, „korán reggel”, „reggel”, „amikor még sötét volt”, a hajnal környékének azt az időpontját jelölik meg, amikor a fény és a sötét ikertestvérei egymásnak; ez az a pillanat, amikor a hajnalpír elkezd felragyogni a látóhatáron, és meghirdeti a nappal eljövetelét. Ha pedig valaki a távolból tekint erre a pontra, azt látja, hogy az ég az éjszaka kilencedik órája körül (hajnali 3 órakor) kezd a fénytől átszíneződni, és ilyenkor még három óra van hátra a nappal teljes eljöveteléig.

Úgy tűnik azonban, hogy az evangélisták között nézeteltérés van ebben és az asszonyok számában, mert, ahogyan már mondtam, a kenetvivők sokan voltak, és nem egyszer jöttek a sírhoz, hanem két vagy három alkalommal, és nem mindig ugyanazok, hanem egyszer egyesek, aztán mások, azonban mindig hajnalban, de nem pontosan ugyanabban az időpontban. Magdolna pedig egyedül tért vissza és hosszabb ideig ott maradt. Az evangélisták mindegyike egy-egy jövetelről beszél, és mindig csak egyesekéről, és a többieket nem említi. Azonban, amint én a dolgokat egymás mellé helyezem, ahogy korábban is mondtam, azt gondolom, hogy az első, aki az Ő Fia és Istene sírjához eljött, az Istenszülő volt, aki magával vitte Mária Magdolnát.  Ezt elsősorban Mátétől tudhatjuk meg: „A szombat elmúltával, a hét első napján virradatkor Mária Magdolna és a másik Mária – Aki minden kétséget kizáróan Isten Anyja volt – elment megnézni a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a megjelenése, mint a villám, és a ruhája fehér volt, mint a hó. Az őrök a tőle való félelmükben megremegtek és halálra váltak.” (Mt 28,1–4)

Ebből az következik, hogy a többi asszony a földrengés és az őrök elmenekülése után jött oda, a sírt nyitva találta, a követ pedig elhengerítve. A Szűzanya azonban jelen volt, amikor a földrengés történt, amikor a követ elhengerítették, amikor a sír megnyílt és az őrök még ott voltak, bár remegtek a félelemtől. Ezért a földrengés után ezek fölkeltek és igyekeztek menekülni, míg Isten Anyja félelem nélkül gyönyörködött abban, amit látott.[1] Úgy tűnik nekem, hogy elsőként az Ő számára nyílt meg az az életet hordozó sír, és miután számára megnyílt, általa megnyíltak számunkra is mindenek, amik fent az égben és lent a földön vannak. És úgy ragyogott számára az égi küldött, hogy – bár azt az órát még sötétség borította – az angyal bőséges világossága mellett ne csupán az üres sírt lássa, hanem a temetési kellékeket is a maguk rendjében ott feküdni, hogy sok jel által bizonyosodhasson meg az Eltemetett halottakból való felemelkedéséről.

Következésképpen az örömhírt hozó angyal maga Gábriel volt. Hiszen ahogy meglátta az Isten Szülőjét sietni a sír felé, ő, aki kezdetben azt mondta Neki, „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél” (Lk 1,30), most alászáll és elé siet, hogy ugyanezt közölje az Örökszűzzel, és örömhírül adja neki a belőle mag nélkül Született halottakból való feltámadását. Siet felemelni onnan a követ, hogy megmutassa neki az üres sírt és a temetési kellékeket, és így bízza rá az örömhírt. „Az angyal megszólalt és azt mondta az asszonyoknak: »Ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt.«” (Mt 28,5–6) Azt mondja az angyal, hogy bár látjátok a félelemtől remegő őrséget, ti ne féljetek. „Tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt.” Őt nem tudja fogva tartani az alvilág, a halál és a sír bilincsei, zárai és pecsétei, és Ő a mi Urunk, a mennyei és halált nem ismerő angyaloké, és Ő Maga mindeneknek Ura. „Nézzétek meg a helyet, ahol feküdt. Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak, hogy föltámadt a halálból.” (Mt 28,6–7) Elmentek – mondja –, „nagy félelemmel és örömmel futottak”. (Mt 28,8)

Úgy tűnik nekem, hogy Mária Magdolna és a többi asszony, akik addig odamentek, féltek.  Nem értették meg az angyal által mondottak erejét, és nem fogadhatták magukba tökéletesen a világosságot, nem látták pontosan a dolgokat. Isten Anyja azonban nagy örömben részesült, mert megértette, amit az angyal mondott, és teljes világosság töltötte be, egész valója világossággá változott, mint aki a lehető legtökéletesebb módon megtisztíttatott, és mint isteni képmás, eltelt kegyelemmel, és mindezek által bizonyosan megismerte az igazságot és hitt az arkangyalnak, hiszen az régtől fogva – a történtek miatt – hitelt érdemlőnek mutatkozott előtte. Hogyan is ne értette volna az isteni bölcsességgel teljes Szűz azt, ami történt? Hiszen jelen volt, látta a földrengést – hatalmas földrengést –, látta az angyalt leszállni a mennyből, látta az angyal ragyogását, látta, amint az őrök halálra váltak; látta a kő elmozdítását, a sír kiüresedését, a temetési kellékek hatalmas csodáját, hiszen ezek nem voltak megoldva, hanem mirrhával és aloéval átitatva ott hevertek, de nem volt bennük a test; és mindezek mellett látta az angyalt és hallotta az általa hozott örömhírt. Azonban, miután eljöttek onnan az örömhír vétele után, Mária Magdolna, mintha nem is hallotta volna az angyalt – és bizonyára az angyal nem is hozzá beszélt –, csak a sír kiüresedéséről beszél, és egy szót sem szól a temetési kellékekről, „elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz” (Jn 20,2), ahogyan János lejegyezte. A Szűz azonban, Isten Szülője a többiekkel együtt visszatért oda, ahonnan jött. És íme, ahogyan Máté mondja, „Jézus jött velük szembe és így szólt: »Üdv néktek!«” (más fordítás szerint, „Örvendezzetek!”  (Mt 28,9).

Látjátok, hogy Isten Anyja Mária Magdolna előtt látta Azt, aki a mi üdvösségünkért testben szenvedett, eltemettetett és feltámadt? „Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte.” (Mt 28,9) Ugyanúgy, ahogy a Szentséges Istenszülő – bár Mária Magdolnával együtt értesült az angyaltól a feltámadás örömhíréről –, mégis egymaga értette meg az elmondottak jelentőségét, ugyanígy akkor is, amikor a többi asszonnyal együtt találkozott Fiával és Istenével, mindenki közül Ő volt az első, aki meglátta és felismerte a Feltámadottat, eléje borult és érintette lábait, és így az Ő apostola lett, aki a többi apostolnak elvitte a hírt. Azt pedig, hogy Mária Magdolna nem volt együtt az Úr Anyjával, amikor visszatért a sírtól, elébe jött az Úr, megmutatkozott Neki és szólt hozzá, Jánostól tudjuk meg: „Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!«” (Jn 20,2) Hogyan mondhatta ezeket, ha látta volna az Urat és érintette volna kezével és hallotta volna Őt, és találkozott volna Vele? Hogyan mondhatta, hogy „elvitték, és nem tudjuk, hová tették”? Miután pedig Péter és János a sírhoz futott, látták a gyolcsokat és visszatértek, „Mária kinn állt a sírnál, és sírt” (Jn 20,11).

Látjátok, hogy nemcsak nem látta Őt, de hallani sem hallott róla? Amikor pedig az angyalok megjelennek neki, ezt kérdezik: „Asszony, miért sírsz?” Ő ismét úgy szól róla, mint halottról (Jn 20,13). Amikor pedig megfordult és meglátta Jézust, nem értette, mi történik, és amikor Ő megkérdezte, „Miért sírsz?”, hasonlóképpen beszélt, amíg csak nevén nem szólította, és meg nem mutatta Magát neki. Akkor ő is leborult Előtte, és át akarta ölelni a lábát, de azt hallotta: „Ne érints engem” (Jn 20,15–17).  Innen tudjuk meg, hogy amikor korábban Anyjának és a Vele lévő többi asszonynak megjelent, csak az Istenszülőnek engedte meg, hogy lábait érintse, annak ellenére, hogy Máté írásában ezeket az asszonyokat is az érintés részeseinek mondja abból az okból, amiről korábban szóltam, azaz, hogy ne helyezze Anyját előtérbe és ne tegye ki a hitetlenek kételkedésének.

Azután, miután az Örökszűz Mária elsőként jött a sírhoz, és megkapta a feltámadás örvendetes hírét, sok asszony jött, ők is látták az elhengerített követ, és hallották az angyalokat. Miután pedig láttak és hallottak, visszatértek és többfelé oszoltak. Egyesek, ahogy Márk mondja, „kimentek és elfutottak a sírtól, mert remegés és rémület fogta el őket, és nem mondtak senkinek semmit, mert féltek.” (Mk 16,8) Mások követték az Istenszülőt és arra méltattak, hogy lássák az Urat, és beszéljenek Vele. Magdolna pedig Péterhez és Jánoshoz ment, akikkel újra visszatért a sírhoz, és amikor azok eltávoztak, ő ott maradt, és arra méltatott, hogy ő is láthassa az Urat, aki elküldte őt az apostolokhoz, és újra elment hozzájuk, és hírül vitte nekik, amint János mondja: „»Láttam az Urat!« – És elmondta Jézus szavait.” (Jn 20,18) Márk is azt mondja, hogy ez a találkozás reggel történt (Mk 16,9), azaz a teljes nappal kezdetekor, amikor a hajnal már teljesen elmúlt, ám nem állítja, hogy ekkor lett volna a feltámadás, sem az Úr első megjelenése.

Így tehát világos ismereteink vannak a kenetvivőkről, és a fentiekből látjuk, hogy az evangélisták egybehangzóan nyilatkoznak róluk. Az apostolok azonban a feltámadás napján hallják az örömhírt a kenetvivőktől, Pétertől (Lk 24,34), Lukácstól és Kleofástól (Mk 16,12–13; Lk 24,13–35), hogy az Úr él és látták Őt, de nem hiszik el. Ezért meg is dorgálja őket, amikor később együtt vannak és megjelenik nekik (Mk 16,14). Azonban, miután sokféleképpen és sokszor megjelent nekik élve, nem csupán hittek, hanem mindenütt hirdették is: „Az egész földön elterjedt az ő szavuk, és a földkerekség határáig az ő igéik.” (Zsolt 18,4; Róm 10,18) „Azok pedig elmentek, és hirdették az igét mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, és a tanítást megerősítette csodajelekkel, amelyek azt kísérték.” (Mk 16,20) A jelek pedig igen szükségesek voltak addig, amíg az ige az egész földön el nem terjedt. Tehát szükség van a jelekre és csodákra, hogy az igehirdetés igazsága bizonyságot nyerjen, ám csupán jelekre – és nem csodákra – van szükség ahhoz, hogy megtudjuk: akik befogadták az igét, bizonyosan hisznek-e? Milyen jelekre? Azokra, amelyek a cselekedetekből fakadnak. Hiszen ezt mondja az apostol: „Mutasd meg nekem hitedet cselekedeteidből.” (Jak 2,18) „Ki a hívő közületek? Az ilyen mutassa fel helyes és szép viselkedéssel az ő cselekedeteit.” (Jak 3,13) Hiszen ki hinné el valakiről, aki ragaszkodik a gonosz cselekedetekhez, céljai a földhöz kötik és a földi dolgok felé irányul, hogy valóban isteni, fenséges és magasztos módon gondolkodik, hogy így mondjam – mennyei módon, ahogyan az igaz hittel gondolkodók teszik?

Így tehát semmi haszna nincs, testvérek, ha valaki azt mondja magáról, hogy isteni hite van, ám nincsenek e hitnek megfelelő cselekedetei. Milyen hasznot szereztek a balga szüzek számára az olaj nélküli – azaz szeretet és együttérzés nélküli – lámpások? (Mt 25,1–13) Milyen haszonban részesült az atyját, Ábrahámot szólongató gazdag ember, aki a ki nem alvó tűzben égett, mert nem volt benne együttérzés Lázár iránt? (Lk 16,19–31) Mi haszna volt annak, aki azonnal engedelmeskedett a menyegzőre való meghívásnak, ha jócselekedeteivel nem szerzett magának megfelelő menyegzős ruhát az isteni menyegzőre, a romlatlanság menyegzőjének hajléka számára? Hiszen bizonyos, hogy hite miatt hívták meg és eljött, és a többi vendéggel, a szentekkel együtt részesült a meghívásban, ám ítélet alá esett és megszégyenült, mert a gonosz cselekedetek és szokások ruháját öltötte magára, ezért kezét és lábát könyörtelenül összekötözték, és a tűz gyehennájába dobták, ahol sírás lesz és fogaknak csikorgatása (Mt 8,12; 13,24; 22,11–14; Lk 13,28).

Adja meg az Úr, hogy ennek büntetésében senki ne részesüljön, akit Krisztus hív, hanem ellenkezőleg, a hitnek megfelelő életet éljen, és lépjen be a szeplőtelen örvendezés menyegzői hajlékába, és ott éljen örökké a szentek társaságában, ahol azok hajléka van, akik szüntelenül örvendeznek!

(Ford. A-V. Gellért)

(Forrás: Sfântul Grigorie Palama, Omilia a XVIII-a. In: Scrieri I. Omilii. Ford. Roger Coresciuc. Szerk. Dragoș Bahrim. Doxologia Kiadó, Iași, 2022. 241-250. oldal.)

[1] A húsvéti irmosz így szól: „Te pedig, Istennek tiszta Szülője, gyönyörködj szülötted feltámadásában.”