(Részlet „Az Úr és az Istenszülő ünnepi kánonjainak magyarázatából”; „Eortodrómion”)

Tropárion a 7. ódából

Az istenes asszonyok kenetekkel Utánad futottak, és miután könnyek között mint halottat kerestek, örvendezve borultak le Előtted, mint élő Isten előtt, és a titokzatos Húsvétot, ó, Krisztus, hírül vitték a Te tanítványaidnak.

Ezt a tropáriont az Énekek Éneke sugallta, hiszen a lélek, azaz az anyagtalan menyasszony, szeretettel eltelve így kiált Krisztushoz, az anyagtalan Vőlegényhez:

„Keneteid illata kellemes, neved kiöntött olaj, ezért szeretnek téged a leányok! Vonj engem magad után, siessünk keneteid jóillata után!” (Én 1,3–4)

A kenetvivők történetéhez eszesen ezt a verset illesztette az Énekek Énekéből, ám helyet engedett egy kis változásnak. Annak, hogy az Énekek Éneke leányai ifjak voltak és a Vőlegényt követve siettek, hogy eltelhessenek anyagtalan jóillatával, a kenetvivők azonban idősek voltak, és éppen ellenkezőleg: azon igyekeztek, hogy a halott Jézust, a Vőlegényt kenetekkel megkenjék.  Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a kenetvivők, akik az Úr teste számára keneteket vittek, azért jöttek, hogy lelki értelemben elteljenek jóillatával, és az erények tekintetében ifjak és lelkierővel teljesek voltak. A fenti vers az Énekek Énekéből más tekintetben is illik a kenetvivőkre, mert ezek nem csupán szerették Krisztust, aki a lelkek anyagtalan Vőlegénye, és Hozzá igyekeztek, miközben minden evilági dolgot maguk mögött hagytak, hanem szívüket, mint arannyal, Vele beborították be, és szeretükkel Őt magát pecsételték bele, ily módon a megismerés által imádták mint Istent és Urat, és ez megfelel az Énekek Éneke másik versének, amelyben a menyasszony ezt mondja: „Megleltem, akit szeret a lelkem, megragadtam, el nem engedem, amíg el nem vezetem Anyámhoz, míg be nem viszem annak hajlékába és belső szobájába, aki fogant engem.” (Én 3,4)

Íme, „a hajlék és belső szoba” az ember szívét jelenti; az „Anya, aki fogant engem” a mindeneket teremtő Isten bölcsességét jelenti, vagy magát a szívet, és ez megfelel az Énekek Éneke magyarázói, különösen Nüsszai Szent Gergely és az Istenthordozó és Hitvalló Maximosz vélekedésének is.

Miután pedig ezeket megtudtuk, az isteni (Damaszkuszi) János így szól:

Az istenes asszonyok kenetekkel Utánad futottak könnyek között, Krisztus Isten.

Küroszi Teodorétosz mondja erre, hogy a keneteket az Istenségnek hozták, mint Hozzá illő magasztalást, vagy, hogy az igazsághoz közelebb jussunk, a zsidók szokása szerint megkenjék halott testedet, és jó illatú maradjon, és ne váljon rossz szagúvá. 

„Mikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak, hogy elmenjenek és megkenjék Jézus testét.” (Mk 16,1)[1]

 

Hiszen, ahogyan Szent Theophilaktosz mondja, ezek az asszonyok meg voltak győződve arról, hogy semmi sem lehet eléggé méltó Krisztus istenségéhez, ezért illatokat vásároltak és arra készültek, hogy megkenjék az Úr halott testét. Ezért hozták tehát az illatokat, míg könnyeiket azért, hogy megmutassák Jézus, a Mester iránti forró szeretetüket, akiért könnyek forró folyamait forrásozták, hogy azokkal oltsák ki, amennyire lehetséges volt, szívük lángoló gyászát. Ezért mondja Ézsaiás abba: „Amikor értelmedben megszületik az Istenről való szüntelen megemlékezés, szíved rögvest megmozdul az Ő szeretetében, és szemeidből bőven patakzanak a könnyek. Hiszen megszokott dolog, hogy a szeretet könnyeket fakaszt, ha a számunkra kedvesek eszünkbe jutnak.” (80. fejezet)

Könnyeket ontottak azért is, mert nem találták az édességes Jézus óhajtott testét, hiszen, ha megtalálták volna, legalább részben vigasztalást nyerhettek volna szomorúságukban és szeretetükben. Ám nem találták, ezért vigasztalhatatlanul sírtak és sóhajtoztak, és nem tudták elviselni, hogy ilyen Tanítót és Jótevőt és Üdvözítőt veszítettek el. Az Istentszerető lelkek és szívek tudták ugyanis, hogy Krisztus Isten milyen drága és becses, ezért elvesztése miatt föl és alá futkostak, fáradozva keresték, és vérrel vegyes könnyeket hullattak érte. Mint Dávid, aki vigasztalhatatlanul siratta Isten elvesztését, amikor ezt mondta:

„Könnyeim kenyeremmé lettek nappal és éjjel, midőn naponként azt mondják nékem: hol van a te Istened?” (Zsolt 41,3)

Ezért az asszonyok áldozati adományként vitték a keneteket és a könnyeket. Amikor pedig azt hallották a Feltámadott Úrtól, akit kerestek, hogy azt mondja: „Örvendezzetek!” („Üdv nektek!”, vö. Mt 28,9), és az angyaltól: „Menjetek el, s mondjátok meg tanítványainak és Péternek: »Előttetek megy Galileába, ott majd meglátjátok őt, amint megmondta nektek.«” (Mk 16,7), könnyeik örömre változtak, és Előtted, ó, Krisztus, akit előbb mint halottat kerestek, térdre borultak, örvendeztek Neked, mint élő embernek s egyben mint Istennek, és hirdették a tanítványoknak a Titokzatos Húsvétot, azaz a Te feltámadásodat. Figyeld meg, kedves olvasóm, mily nagy hasznot hoznak a könnyek! Hiszen ezek tették lehetővé, hogy a kenetvivők megláthassák a feltámadott Krisztust. Ezek tették lehetővé, hogy lássák az angyalokat. Ezek tették lehetővé, hogy a Feltámadás és az Evangélium első hirdetői legyenek, és megelőzzék az Úr többi tanítványát és evangélistáját.[2]

Ezért Teológus Szent Gergely minden egyes léleknek ugyanazt az üdvözítő tanácsot adja: legyünk buzgók és ontsunk könnyeket, hogy azok anyagtalan gyönyörködésére méltathassunk, amelyeknek a kenetvivők is közvetlen szemtanúi voltak, és így szólhassunk:

„Légy bár egy másik Mária, vagy Szalóme, vagy Johanna, már kora hajnalban onts könnyeket, hogy elsőként láthasd az elhengerített követ, találkozhass az angyalokkal, sőt, Jézussal magával.”[3]

 

Nagy Szent Atanáz az Úr Új Napját ünnepelve ezt mondja: „Krisztus feltámadván, mielőtt még megjelent volna tanítványainak, az asszonyoknak mutatta meg magát, az asszonyok pedig elvitték az apostoloknak Krisztus feltáadásának örömhírét. Igen illő és méltó pedig, hogy ez így történt, hiszen az Évának adott csapás végül visszaszáll a Sátánra, és ahonnan kezdetben a betegséget kapta, onnan jön a gyógyulás is; ahonnan a halál kezdődött, azon keresztül mutatkozik meg a feltámadás is; az asszony a törvényszegés kezdete, ám a feltámadás örömhírhozója is; az, aki egykor Ádámot a bukáshoz vezette, tanúsítja most a második Ádám feltámadását.”

Az isteni Aranyszájú ezt mondta:

„Látjátok, milyen nagy tisztességre méltattak az asszonyok igyekezetük miatt? Utánozzuk hát buzgóságukat, férfiak, és amennyire erőnkből telik, tiszteljük a feltámadás napját, nem anyagi keneteket és illatokat hordozva, hanem a magasztos életből fakadó jóillatot felajánlva. Ahogyan ezek türelmük jutalmaként elnyerték, hogy mindenki másnál előbb láthatták a feltámadott Urat, átölelhették a lábát és leborulhattak Előtte, úgy legyünk mi is egyenként mindnyájan: akarjuk Őt, de ne csupán lábait átölelni, hanem a maga egészében magunkba fogadni (azaz: a Szent Titkok magunkhoz vételében)” (Homília az Úr haláláról és feltámadásáról)

A csodálatos Alexandriai Cirill is, amikor Ézsaiás ezen szavait magyarázza, „Jertek, asszonyok, miután láttátok a sírt, nem értelmes ez a nép” (Ézs 27,11), ezt mondja: „Így tehát, mivel Izráel elhagyott engem, ti, mint bölcs asszonyok, mondja Jézus, eljöttetek, fölöttébb igyekezve vittétek a jóhírét annak, aki feltámadt és eltiporta a halált. Vajon miért nem a tanítványok látták elsőként Jézust, aki lerontotta a halál hatalmát, és miért az asszonyoknak jelent meg, és ruházta fel őket az apostolok méltóságával? Ezt mondjuk ezekre: Istennek Egyszülött Igéje emberré lett, hogy meggyógyítsa a beteget, és megszabadítsa az embert az ősi átoktól. Úgy illett tehát, hogy az asszonyokat érje az a tisztesség, hogy elsőként részesülnek a feltámadás örömhírének ajándékában. Hiszen az első és legősibb asszony, engedve a kígyó biztatásának, Ádámot a parancs megszegésére vezette, s így a halál okozója lett. Úgy illett tehát, hogy e rettenetes vétek átkát az apostolság elnyerésének tisztessége zúzza szét, hiszen nemde ezt mondja az apostol: „Ahol azonban megsokasodott a bűn, bőségesebben kiáradt a kegyelem.” (Róm 5,20)

(Ford. A-V. Gellért)

[1] Az eredeti jegyzete:

Nem hagyhatom figyelmen kívül a történeteket, amelyeket Szent Modesztosz jeruzsálemi érsek beszél el Mária Magdolnáról, hiszen valóban csodálatosak, és az olvasást szeretőket ámulatba ejtik. Ezeket pedig a nagy és igen tanult Phótiosz jegyezte le „Könyvtárának” 275. fejezetében.

„A Szentírásban a hetes szám jelentheti az erényt is és a gonoszságot is. Ezt az asszonyt az Üdvözítő azt követően választotta ki, hogy hét ördögöt űzött ki belőle, és ez azt fejezi ki, hogy megszabadította az emberiséget a gonoszság uralmától; hiszen a Mária Magdolnáról szóló történetek arra tanítanak bennünket, hogy végül szűzi tisztaságban töltötte életét és részesült a vértanúk koronájában. Ugyanezek a történetek igazolják, hogy a legmagasabb fokon álló szüzessége és tisztasága miatt az őt kínzók olyannak látták, mint a kristályt. Mert, ahogy mondják, a Szentséges Istenszülő elhunyta után Efezusba ment a szeretett Jánoshoz, és ez a kenetvivő asszony, Mária Magdolna ott fejezte be apostoli utazását mártírhalállal, hiszen nem akart elszakadni sem a Szent Szűztől, sem Jánostól. Hiszen ahogyan Pétert, az apostolok fejedelmét megingathatatlan hite miatt az Úr Kősziklának nevezte, ezt az asszonyt, aki az asszonytanítványok fejedelme lett, tisztasága és iránta viseltetett szeretete miatt Máriának nevezte, vagyis azt a nevet adta neki, amit az Üdvözítő Anyja is. És ahogyan az Úr Krisztust az apostolok serege követte, úgy követte az asszonyok serege a mi Úrnőnket és Isten Anyját. Emlékezzünk vissza, hogy a tanítványok elcsodálkoztak, hogy asszonnyal beszél (a szamáriaival), ami azt jelenti, hogy ez nem volt szokása az Úrnak. Ebből az következik, hogy a Fiúval és Alkotóval egy időben az Úr Anyja is hirdette az evangéliumot, és hozzájárult az igehirdetés teljességéhez, ezek a kenetvivők pedig követték Őt, és szükségeiben saját javaikból szolgálták az Urat, a tanítványokat és az egész közösséget.” (Homília a Kenetvivők vasárnapján) Tegyük hozzá azt is, hogy e kenetvivő és ap. egyenlő asszony kézereklyéje a Szent Hegynek nevezett Áthosz-hegyén található, a Szimonosz Petrasz monostor közösségében, és soha ki nem apadó folyóként ontja magából a csodákat és gyógyulásokat, ahogyan erről tanúskodnak azok, akik látták és jámborul hódoltak előtte.]

 

[2] Az eredeti jegyzete: Az isteni Thesszaloniki (Palamasz) Gergely – a kenetvivőkről szóló beszédében – rámutat, hogy a Feltámadottat elsőként egy asszony látta. Így szól: „Az Úr feltámadása az emberi természet megújhodása, újbóli meghívás az elsőnek teremtett Ádám életére – akit a bűn miatt elnyelt a halál, és a halál miatt visszatért a földbe, amelyből vétetett –, az ő újjáalkotása és visszatérése a haláltól mentes életre. Így tehát, amint őt, aki elsőként alkottatott és életet birtokolt, nem látta senki az emberek közül (vö. Ter 2,7) – hiszen abban az órában nem volt még egyetlen más ember sem –, miután pedig az isteni lehelés következtében megkapta az élet lelkét, az első, aki mindenki más előtt láthatta őt, egy asszony volt, hiszen őutána Éva volt az első az emberek között. Ugyanígy a második Ádámot, Aki az Úr, senki sem láthatta az emberek közül feltámadni halottaiból. Hiszen övéi közül senki sem volt jelen, a katonák pedig, akik a sírt őrizték, remegtek a félelemtől, és olyanok lettek, mint a holtak. Miután azonban feltámadt, aki mindenki másnál előbb láthatta az Urat, egy asszony volt, ahogyan azt Márktól hallottuk ma az örömhírben (evangéliumban): „Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki.” (Mk 16,9)”

(Ford. A-V. Gellért)

[3] Jegyzet az eredetiben:

Így ír erről Nikétász Sztéthatosz (1090 k.): Mária Magdolna minden egyes cselekvő lélek jelképe, amely az evangéliumi parancsok teljesítésével megtisztul az evilághoz való szenvedélyes ragaszkodástól, azaz a démonoktól, amelyet a hetes szám jelent. Szalóme, melynek jelentése „béke”, azokat jelképezi, akik testüket a léleknek vetik alá, lelki látásmódot sajátítanak el, és magukba fogadják minden létező dolog ismeretét, ezáltal tökéletes békességet szereznek. Szalóme, melynek jelentése „galambocska, gerlice”, az ártatlan, gonoszságtól mentes, erényeket bőségesen termő lelket jelképezi, amely a szelídség segítségével minden szenvedélyt távol tart magától, és azon munkálkodik, hogy a megkülönböztetés segítségével lelki gondolodásmód szülessen meg benne. Kedvesem, ha a te lelked is eléri ezt, siess a kenetvivőkkel együtt buzgón és igyekezettel (hiszen a „kora hajnalban” ezt jelenti: igyekezve és sietve) a sírhoz, azaz a dolgok mélységéhez, mert ott rejtőzik a mennyeiek és földiek értelme. Ez pedig a szívedre vonatkozik, mert azt mondja az Istenthordozó Maximosz, hogy a szív „minden hívő számára az Úr sírja” (Teológiai fejezetek, 81.), és anyagi és anyagtalan könnyekkel törekedj felismerni, hogy feltámadt-e benned az erények és a megismerés Isten-Igéje. Ha pedig így fogsz igyekezni, először látni fogod, hogy szívedről a kő – azaz a szikla, amellyé szíved kövesedett, és akadályozta, hogy megkülönböztesd az Isten-Igét – elhengerül, és amint ez megtörtént, meglátod az angyalokat, azaz lelkiismereted mozdulatait, amelyek hirdetik, hogy feltámadt benned az erények Igéje és a gonoszság által megölt ismeret (ti. annak ismerete, hogy hiányoznak belőled az erények), mert a tisztátalan életet élő ember lelkében az Isten-Ige nem munkálkodik, hanem bizonyos értelemben halott. Ezek után pedig megláthatod Magát az Isten-Igét is, aki megmutatkozik értelmedben közvetlenül úgy, ahogyan van, mindenféle képzetek és előítéletek nélkül, és megtölti lelked anyagtalan erőit isteni, lelki kegyelemmel.