(János evangéliuma, 20,19-31.)
A Tamás-vasárnapi hagyományos ünnepi liturgikus kalendárium, a szinaxárion, mint sok más ünnepé, kétsoros verssel kezdődik, amely az ünnep „üzenetét” fogalmazza meg az egyházi költészet szavaival:
„Ha sem anyai méhet, sem sírt kulcs be nem zárhat,
Győztes utad, Megváltónk, ajtók pántja hogy zárja?”
A szinaxárion így folytatódik:
„Az ószövetségi ünnepeket, először is a Húsvétot, a Vörös-tengeren való csodás átkelés és szabadulás emlékét a zsidók évről-évre megújították, megünnepelték. Illő volt tehát, hogy az Úr minden földi dolognál különb és minden értelmet meghaladó feltámadását is ne csupán egyszer egy évben ünnepeljük, újítsuk meg, hanem a Húsvét utáni nyolcadik napon is, Tamás vasárnapján, sőt, minden vasárnap, amelyet az „Úr (feltámadása) napjának”, vagy egyszerűen „feltámadásnak” nevezünk. Az első megújítása a Húsvét ünnepének éppen a mai vasárnap, az „Antipászka”, a „Húsvét helyetti Húsvét”, vagy „második Húsvét”, amelyet „nyolcadnapinak”, de „elsőnek” is nevezünk, mivel a többi vasárnapot is innen számoljuk. Ám ez a „nyolcadik” nap annak az örökké tartó napnak is ikonja, amely az eljövendő életben vár ránk, amely egyben első és egyetlen is lesz, mert éj nem fogja többé megszakítani.”
Mit is mondjuk Tamásról? Arról az apostolról, akit a népi hagyomány „hitetlen” jelzővel illet? Húsvét vasárnap este az apostolok együtt voltak, amikor Krisztus először megjelent előttük. Tamás távol volt a többiektől, ahogy a szinaxárion írja „a zsidóktól való félelem miatt” (Jn 20,19), és miután visszatért közéjük, nem csak azt nem hiszi el, hogy az apostolok látták a Feltámadottat, hanem azt sem, hogy valóban feltámadt. „Ám a jóságos Isten, akinek egyetlen lélekre is gondja van – folytatja a szinaxárion -, de azért is, hogy a Feltámadottban való hit még jobban gyökeret verjen, nyolc nap múlva ismét megjelenik előttük! Csak nyolc nap múlva, hogy Tamás még jobban vágyakozzék látni az Urat, és hitetlensége után még nagyobb erővel tegyen bizonyságot.”
A következő vasárnap ismét megjelenik a Feltámadott az apostolok előtt, amikor már Tamás is velük van, és így fordul Tamáshoz:
„Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba! Ne légy hitetlen, hanem hívő!”
Az Úr mindannyiunknak üzen Tamás által: Ne légy „hitetlen”, azaz olyan, mint a pogányok, akik kételkednek, sőt egyáltalán nem hisznek. Ne légy „megbízhatatlan” tetteidben, ígéreteidben, de bizalmatlan se légy az emberekkel és mindennel szemben. Légy „megbízható”, akire mások rábízhatják sorsukat, lelkük, testük, életük dolgait, örömeit és bajait. Légy olyan, aki „hisz” a másik emberben, megbízik benne, és imádságával kíséri az útját. Légy „hívő” Krisztusban és feltámadásában, és légy „hűséges” Krisztushoz, jósorsban és balsorsban, sikerben és sikertelenségben egyaránt.
„Hitetlen” Tamást említettünk. Nézzünk magunkba: mi az ő helyébe hogyan viselkedtünk volna? És Péter helyében milyen tanúságot tettünk volna a főpap udvarában? Tamás nem akart sem többet, sem kevesebbet, mint amiben a többi apostol is részesült: meglátni a feltámadott Urat…
A negyednapos Lázár feltámasztása előtt az Úr így szólt tanítványaihoz: „Menjünk ismét Júdeába.” A tanítványok erre azt mondták neki: „Rabbi, most akartak ott megkövezni, és ismét odamégy?” Tamás volt az egyetlen, aki akkor így válaszolt: „Menjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!” (Jn 11,7-16) Kételkedései ellenére kimagaslik a tanítványok közül! Kész meghalni Jézussal együtt. Amit később meg is tesz, nagy szenvedések közepette. Igen nagy szeretet van ebben a válaszban. Életének nincs értelme Jézus nélkül! „Láttuk az Urat!” – mondják a tanítványok. „El nem hiszem, ha nem teszem kezemet az oldalába!” Ha most csalódik, ha a hír látomásnak, képzelődésnek bizonyul, azt nem élné túl! Kétkedése is Jézus iránti nagy-nagy szeretetéből fakad, és egy bánat által sebzett szívből.
Az Úr szava emiatt igen jóságos hozzá, a „szemrehányás” valójában jóságos tanítás:
„Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás csak ennyit tud mondani, de ebben tökéletes hit nyilvánul meg: „Én Uram és én Istenem!” Jézus pedig így válaszol: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek.”
Van-e bennünk ilyen szeretet az Úr iránt? Van bennünk van ilyen bánat az Úr hiánya miatt? Az Úrtól való távolság érzése miatt?
És miután hitt, mert látott, milyen élet következett? A Cselekedetek Könyvében ezt olvassuk: „Az apostolok keze által nagy jelek és csodák történtek a nép között… A betegeket kivitték az utcákra, hordágyakra és fekvőhelyekre rakták őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább az árnyéka érje valamelyiküket… és ezek mind meggyógyultak.” (ApCsel 5,12-16)
Tamás apostol Indiáig vitte a Feltámadott hírét. Miután sokakat megtérített, szegényeket és nemeseket, vértanúként fejezte be életét.
I. T.
