(Jn 1,1-17)

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl.
Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.
Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.
Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.
Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tesz róla, és hirdeti: »Ő az, akiről ezt mondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.«
Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által jött el.

Húsvéti sztihirák:

Kegyelem és megbocsátás

Krisztus feltámadt!

János evangéliumából hallottuk a mai, húsvéti ünnepen az Isten Igéről szóló verseket:

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige…”

Az éjjeli, feltámadási istentiszteleten Márk evangéliumából olvastuk a szemtanúk tanúságtételét Krisztus feltámadásáról. Miért olvassuk éppen a húsvétvasárnapi szent liturgián, a Feltámadás ünnepén János apostol tanúságtételét arról, hogy „Isten volt az Ige?”

Azért, mert Jézus feltámadása, amelyet háromszor is megjövendölt, és az apostolok szemtől szembe, háromszor is megláthatták, meg is tapinthatták, akin a halál többé már nem fogott, minden kételkedést eloszlatott afelől, hogy Ő a Messiás, Istennek Fia, a testté lett Ige, Isten!

Ez áll Péter apostol első, pünkösdi igehirdetésének a középpontjában is, és ezért kiált fel így beszédének a végén, a húsvéti zarándokok egybesereglett tömege előtt:

„Ezt a Jézust Isten feltámasztotta: ennek mi mindannyian tanúi vagyunk…Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette.” (ApCsel 2,32-36)

És mi a nép válasza erre?

„Amikor ezeket hallották, fájdalom járta át szívüket. Így szóltak Péterhez és a többi apostolhoz: Mit tegyünk hát, férfiak, testvérek? Péter azt felelte nekik: Térjetek meg, és mindegyiktek keresztelkedjék meg Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára.” 

Megtérés, bűnbánat – és megkeresztelkedés!

„Akik megfogadták a szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” (ApCsel 2,37-41)

Azok, akik Nagypénteken minden bizonnyal még Jézussal szemben álltak, ők a mi őseink, ha nem is testi, de annál inkább lelki őseink! Közülük kerültek ki az első tanúságtevők és vértanúk. Ezért hangzott el Nagycsütörtök este, a Jézus halálát (Mt 27,50) először kimondó hetedik evangéliumi szenvedéstörténet-stáció után, a templomban egybegyűlt teljes közösség nevében a megrendítő 50. „bűnbánati zsoltár”. Lélekben hitbéli őseinket is átkarolva:

„Irgalmazz nékem, Isten, a te nagy irgalmasságod szerint,
és könyörületességed sokasága szerint töröld el az én vétkemet,
teljesen moss meg engem törvényszegésemtől,
és a bűnömtől tisztíts meg engem.

Mert isme­rem törvényszegésemet,
és bűnöm előttem van szüntelen.

Csak Teellened vétkeztem,
és a gonoszságot Teelőtted cselekedtem,
hogy igaz légy igéidben,
és győztes, ha perbe szállnak Veled.”

Az utolsó húsvéti gondolat a megbocsátásról szól:

Vajhagyó Vasárnap, mielőtt hétfőn a Nagyböjtöt elkezdenénk, a paradicsomi bukásra és az ezt követő, egymással történt emberi szembefordulásunkra is emlékezve, bűnbánattal, kölcsönösen bocsánatot kértünk egymástól.

A Húsvétéjjel ünnepe pedig, a Feltámadás megtapasztalásának túláradó öröme, kivételes kegyelme már nem a bocsánatkérésről, hanem a megbocsátásról szól:

Az ún. „húsvéti sztihirák” utolsó strófája így fejeződik be:

„Feltámadás napja van, örvendezzünk az ünnepélynek, és öleljük

meg egymást! Mondjuk: „Testvérek!” – azoknak is, akik gyűlölnek

minket, bocsássunk meg mindent a feltámadásért!”

Valóban feltámadt az Úr!”

2026 Húsvétján

I. T.