III. A HITRŐL – 7. Emmánuel – Katekézis folytatásokban

Kedves Testvéreink, Látogatóink!
Katekézisünk itt közölt új fejezetét honlapunk “Nemcsak kenyérrel…” c. menüpontjában is megtalálják.

+

(2020. július 14.)

  1. Emmánuel

Ez a titokzatos név csupán egy helyen fordul elő az újszövetségi Szentírásban. Az Úr angyala megjelenik az igaz Józsefnek, hírül adja a Messiás megszületését, és felfedi előtte Izajás jövendölésének valódi  jelentését:

 Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, s a nevét Emmánuelnek fogják hívni.” Ez azt jelenti: Velünk az Isten. (Mt 1,23; vö. Iz 7,14;)

Ennek az angyali hírnek a  beteljesedését valljuk meg a Hitvallás harmadik ágazatában:

Aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből és megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától és emberré lett.

„Valósággal”, nem csupán „látszólag” jött el a világba. Isten Egyszülött Igéje maga lett emberré, hogy felmutassa nekünk az ember tökéletes képét.[1]

Egyszer muszlim és keresztény párbeszédének voltam tanúja. A muszlim ezt kérdezte a kereszténytől: „Ti valóban azt hiszitek, hogy Istennek Fia lehet, aki emberré lesz?” A keresztény ezt válaszolta: „Nemcsak hiszem, hanem egyedül így tudok az egy igaz Istenben hinni. Nem távoli szemlélője, kormányzója, ura sorsunknak, hanem teljes egészében magára veszi, olyan szeretettel, irgalommal és alázattal, amilyenre csak Isten képes. Jézusban Isten megmutatja valódi arcát. Isten korlátlan és örök hatalom, de ha szabad így mondani, ennél is több: végtelen szeretet, irgalom és alázat.”

Pál apostol írja Filippiekhez szóló levelében:

Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt,

aki, bár Isten alakjában létezett,
nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak,
amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell,

hanem kiüresítette önmagát,
szolgai alakot vett fel,
és hasonló lett az emberekhez,
külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. 

Megalázta magát, engedelmes lett a halálig,
mégpedig a kereszthalálig.

Ezért Isten felmagasztalta őt,
és olyan nevet adott neki,
amely minden más név fölött van,

hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd
az égben, a földön és az alvilágban,

és minden nyelv vallja,
hogy »Jézus Krisztus az Úr!«
az Atyaisten dicsőségére. (2,5-11)

Krisztus Urunk útja a mennyből az alvilágig vezetett. Az emberi lét legmélyére ereszkedett alá, hogy ebből a mélységből emelje fel az embert. Így a hívő keresztény útja is – az önfejűség és gőg elvetésével – először „lefelé” vezet, az Istennek fogadott engedelmesség és alázat útján, csak utána fölfelé, melynek végcélja a mennyek országa.

Az Egyszülött Ige testét és vérét adta nekünk eledelül:

„Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53)

Ez a kijelentés a legforróbb szeretet megnyilatkozása. Isten olyan közel jött az emberhez, amilyen közel csak Isten jöhet hozzá. Van egy jól ismert, csodatévőként számon tartott ikon az ortodox keresztény világban, amelyet az áthoszi Filotheu monostorban őriznek. Úgy hívják: „Az édesen csókoló Szűzanya”. A Szűz a gyermek Jézust tartja a karján, fejét hozzá hajtva megcsókolja, fia pedig felnyújtózva visszacsókolja. Ilyen meghitt közelségbe került Isten az emberrel!

Isten a mennyben, földön, mindenütt jelen van. Nincs olyan hely a teremtett világon, amely Isten elől el lenne zárva. Még az alvilág sem:

Hová menjek Lelked elől, és orcád elől hová meneküljek? Ha a mennybe szállok, ott vagy. Ha az alvilágba ereszkedem, ott is jelen vagy. Ha szárnyakat öltenék, mint a hajnal, és a tenger végén lakoznék, ott is a Te kezed vezetne, és a Te jobbod tartana engem. (LXX 138,7-10)

Isten tehát mindenütt jelen van. Ám korábban nem volt látható, most pedig, „ezekben a végső napokban” megjelent, láthatóvá vált, és „a Fiú által szólt hozzánk” (Zsid 1,2). A Hitvallásban azt mondjuk, „leszállt a mennyekből”, mivel ez felel meg János evangéliumának:

Mert nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. (Jn 3,13)

A Hitvallás szavait, „leszállt a mennyekből”, természetesen nem fizikai értelemben kell vennünk. Nem azt jelenti, hogy Jézus, az Isten Fia „fent” a világegyetemben volt, majd leszállt a Föld bolygójára. Hanem azt, hogy egy teljesen „másfajta”, isteni létből jött el hozzánk, olyan létből, amely túl van a teremtett világegyetemre jellemző tér és idő határain. Túl van a mi fogalmaink szerint felfogható „léten”.  Istennel kapcsolatos minden állításunknak végső soron  viszonylagos értelme van.

Miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért” szállt le a mennyekből…

Nem egyes emberekért, nem egyetlen népért, nem is önmagáért, hanem minden népért, minden emberért. Az együttérzés, az irgalom, a szeretet hozta le a földre:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Ezért a keresztény ember megkülönböztető jele is az irgalom és a szeretet.

De az idézet János evangéliumából egyúttal figyelmeztetés is: két választás van minden ember előtt, elveszni, vagy örök életet nyerni. Nagy bölcsességre tesz szert az, aki ezt megérti és magáévá teszi

Az Egyszülött „a mi üdvösségünkért”, a mi megmentésünkért szállt le a mennyből. Mitől kellett megmentenie bennünket? Attól, amire az ember vagy emberi közösség, nép,  a teremtés részeként, önerejéből képtelen lett volna, a legerősebb ellenségtől, a bűntől, és annak következményétől, a haláltól.

A bűnnel kapcsolatban sokféle elképzelés él a bennünket körülvevő világban. Vannak, akik a bűnt szabadságnak tartják és a szabadságjogok közé sorolják, és vannak, akik számára a bűn a rabság. Ezért pontosan meg kell fogalmaznunk, hogy mit jelent a bűn a keresztény ember számára.  Nem földi törvény, hanem ami annál összehasonlíthatatlanul több, az isteni törvény megszegését:

Mindaz, aki bűnt cselekszik, törvénytelenséget is elkövet, mert a bűn törvénytelenség. (1Jn 3,4)

Hol szegte meg az ember az isteni törvényt? Ki kell nyitnunk a Teremtés Könyvét.

 Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyetek, mert azon a napon, amelyen esztek róla, meg kell halnotok!”  (Ter 2,16-17)

„A jó és gonosz tudásának fájáról” enni azt jelenti, hogy az ember ─ Isten nélkül ─ maga akarja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Döntésével viszont  megtapasztalja, milyen áldás az ember számára, ha engedelmeskedik Isten akaratának, és milyen áldatlan következménnyel jár, ha akaratát figyelmen kívül hagyja. Elsősorban ilyen értelemben nevezi a Szentírás a fát „jó és gonosz tudás fájának”. Isten szabad akaratot adott az embernek. Akaratának természetes hajlama, hogy Istent, Teremtőjét keresse és szeresse. Ámde szabadon! „A jó és gonosz tudásának fájáról” való szakítást nevezzük „ősbűnnek”, azt pedig, amit Ádám utódai az ősbűn következményeként örököltek,  „öröklött bűnnek”.

Mindennek következménye az átok és a halál lett. Isten így szólt az emberhez:

„Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen az neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél, − mert por vagy, és visszatérsz a porba!” (Ter 3,17-19)

Itt kell kitérnünk arra, hogy a bűnbeesést nem szabad átvitt értelemben magyarázni, mintha Ádám és Éva közti testi szerelemben valósult volna meg, hiszen maga a Teremtő Isten adta nekik a parancsot: „szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet (Ter 1,28)”. A Teremtés Könyve világosan tanúskodik arról, hogy Éva már egyedül, férje nélkül elbukott (Ter 3,6), nem pedig vele együtt.

Ám térjünk vissza arra, amit az „ősbűnről” és az „öröklött bűnről” mondtunk. Pál apostol írja a Rómaiakhoz szóló levelében:

 Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. Bűn ugyanis volt a világon a törvény előtt is, de a bűnt nem számítják be, ha nincs törvény. A halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek hasonló törvényszegéssel, mint Ádám, aki előképe az Eljövendőnek. (Róm 5,12-14)

Az apostol azt mondja, „mindenki vétkezett”. Ám világosan megkülönbözteti a „minden emberre átment halált” az Ádám „törvényszegése” következtében a világba jött haláltól, amiért valójában csak az ősszülők felelősek.

Nem „igazságtalan” Isten, amikor egyetlen emberpár vétkéért minden utódra ugyanaz a sors vár, mint Ádámra és Évára? Lássuk, mit mond erről Áthoszi Sziluán, tanítványa, Szofronyij apát tolmácsolásában:

Sokan vannak, akik nem képesek vagy egyszerűen nem akarják magukra vállalni és jóakarattal elviselni Ádám paradicsomi bukásának következményeit. Azt mondják, „Ádám és Éva szakított a tiltott gyümölcsből, de mi közöm nekem ehhez? Kész vagyok felelni a saját bűnömért, de csak a saját, személyes bűnömért és nem másokéért.” És nem értik, hogy ezzel a lelkülettel valójában megismétlik ősatyjuk bűnét, amely így már saját bűnükké, saját bukásukká válik. Ádám elhárította a felelősséget és Évát, sőt Istent hibáztatta, amiért ezt az asszonyt adta neki, ezzel pedig megtörte az Ember egységét és Istennel való közösségét. Valahányszor elhárítjuk, hogy a közös rosszért, felebarátaink vétkeiért magunkat hibáztassuk, ugyanazt a bűnt követjük el, ugyanúgy megtörjük az Ember egységét. Az Úr először Ádámot vonta kérdőre, és arra kell gondolnunk, ha Ádám nem próbálta volna magát igazolni, hanem a közösen elkövetett bűnért magára vállalta volna a felelősséget, másként alakult volna a világ sorsa. Ahogy ma is átalakul, ha magunkra vesszük felebarátaink vétkeinek terhét.[2]

Az ősbűn – öröklött bűn fogalmát végül is csak a krisztusi szeretet által lehet megérteni. Lelkiatyánk, egyszerű szavakkal magyarázta annakidején számunkra: „A szeretet törvénye azt parancsolja, hogy ne törjünk lándzsát szüleink fölött. Ha ők vétkeztek, ennek terhét nekünk is hordoznunk kell. Ám lehetőségünk van arra, hogy a vétekből tanulva minél több rosszat elkerüljünk, és minél több jót adjunk át utódainknak. Majd alázattal hozzátette: „Ha én az ősszülők helyében lettem volna, lehet, még rosszabbul cselekedtem volna.”

Térjünk vissza ismét a Szentíráshoz:

Ekkor az Úr Isten így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, légy átkozott minden állat és földi vad között; a melleden és a hasadon járj, és földet egyél életed valamennyi napján! Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő a fejedet veszi célba, te pedig az ő sarkát.”  (LXX Ter 3,14-15)

Ezeket a verseket nevezzük „protoevangéliumnak”, „első” vagy „ősevangéliumnak”. Itt hangzik el első ízben a megváltás ígérete: Isten magára veszi majd a jóvátétel felelősségét, az eljövendő Megváltó legyőzi az embert megkísértő Sátánt, és megmenti az embert a bűntől, az átoktól és a haláltól. Az ígéret a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelével teljesedett be számunkra.

Jegyezzük meg azt is, hogy Isten egyetlen megváltó „ivadékra” tesz ígéretet. Ezzel az ígérettel kezdődik az eljövendő Megváltóban való hit. Isten Ábrahám „utódjával” kapcsolatban megismétli ígéretét:

Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy levágja a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért szeretett fiadnak sem kegyelmeztél!”… „Önmagamra esküszöm mondja az Úr , hogy…megáldalak, és megsokasítva megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét: utódod örökölni fogja ellenségeinek kapuit, és a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak.” (Ter 22,10-18)

Térjünk vissza a Hitvalláshoz:

…megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától és emberré lett.

János evangélista ezt írja:

 Az Ige testté lett, és közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)

Közöttünk lakott, emberré lett, mindenben hasonlóvá vált hozzánk, kivéve a bűnt:

Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. (Zsid 4,15)

Izajás is ugyanezt vallja:

Nem követett el törvényszegést, álnokság sem hagyta el száját. (LXX, Ézs 53,9)

Emberi testet öltött, anélkül, hogy megszűnt volna Isten lenni:

Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához. (Jn 16,28)

Az Egyszülött a Szentlélektől és Szűz Máriától testesült meg, és lett emberré, ahogy egykor a próféta megjövendölte::

Az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogod hívni. (LXX, Iz 7,14)

Az angyal ezt felelte (Máriának): „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni.” (Lk 1,35)

Az Ószövetség ún. „Hetvenes”, görög nyelvű fordításában találjuk Izajás Könyvében  a profetikus „parthenosz”, „szűz” szót. A keresztény bibliamagyarázat szempontjából pedig döntően fontos, hogy Máté evangélista is ebben a formában idézi Izajás prófétát:

„Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, s a nevét Emmánuelnek fogják hívni.” Ez azt jelenti: Velünk az Isten. (Mt 1,23)

Az Ige testté lett (Jn 1,14). Szűz Mária természetesen nem örök Istensége szerint hozta világra Jézust, hanem emberi mivolta szerint, ámde mivel az, akit szült, fogantatása pillanatától kezdve  a „testté lett Isten Ige”, egyetlen, oszthatatlan Valóságában, ezért nevezzük Máriát „Isten Szülőjének”. A „Theotokosz” elnevezés a IV. Kkhalkédoni Egyetemes Zsinat (Kr. u. 451) tanítását védi: Jézus Krisztus egyetlen Valóság („Személy”) két természetben. A „Theotokosz” jelző fontossága tehát elsősorban a Krisztusban való hitünket védi: az Emberfiává lett Isten Igéjének „valósága” szerinti, „személyi” egységét.  Megerősíti az egyház hódolatát az iránt, aki Istent adta a világnak a test szerint. Az ortodox keresztény hagyományban általános felfogás, hogy mindazok, akik elutasítják a Theotokosz jelzőt, voltaképpen az Isten Ige megtestesüléséről szóló keresztény tanítással helyezkednek szembe.

Úgy tudjuk,  a „Theotokosz” jelző hitvallás formájában első ízben a III. (Efezusi) Egyetemes Zsinaton (Kr. u. 431-433) jelent meg, méghozzá az egy Krisztus, egy Fiú, és egy Úr megvallása után, ezzel is hangsúlyozva, hogy Szűz Mária által a „két természetű, de egy valóságú (személyű)”  Isten Ige jött el a világba. A „Theotokosz” jelzőt későbbi egyetemes zsinatok is megerősítették. Dogmatikai szempontból viszont csak a Theotokosz jelző kapott zsi­nati megerősítést. Van ugyanis egy másik Szűz Máriát dicsőítő szavunk, az aeiparthenosz, „örökszűz” jelző, amely a szent liturgiában már a kezdő, ún. „békességes” könyörgésben megjelenik:

Szentséges, tisztaságos, fölöttébb áldott, dicsőséges Nagy­asszonyunkról, Istennek Szülőjéről és Örökszűz Máriáról minden szentekkel együtt megemlékezvén, önmagunkat és egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk.

Ez a jelző az V. Egyetemes Zsinat aktáiban bukkan fel, de jól ismertek korábbi előzményei egyházi íróknál és egyházatyáknál. A közös és ősi keresztény hagyomány szerint Szűz Mária nemcsak a szülés előtt, hanem alatta és utána is megőrizte szüzességét.  Ezt szimbolizálja a három csillag a Szűz Máriát ábrázoló ikonokon.

+

[1] Az ortodox keresztény tanítás szerint Isten ószövetségi megjelenései Mózesnek, Illésnek, Ezékielnek, Dánielnek, Izajásnak, az Atya megnyilatkozásai, ám isteni és teremtetlen Fia által. Isten „Igéje” az ószövetségi prófétákhoz és igazakhoz is eljutott. A Mózesnek adott Tízparancsolat szintén Istennek a Fia által történt megnyilatkozása. Az „égből lehulló” isteni „ige” mögött Istennek Egyszülött Igéjét hisszük:

Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghez viszi, amiért küldtem. (Iz 55,10-11).

[2] Szofronyij apát: A SZENT HEGY TITKA. ÁTHOSZI SZILUÁN ÉLETE ÉS VALLOMÁSAI (1866 – 1938),  II.  A KERESZTÉNY SZERETET ÉS AZ EMBERI IGAZSÁGOSSÁG (kézirat)

I. T.

(Folytatjuk)

Article written by imrenyi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra